Béla egész életében költözött és költözött.
A nyolcvanas években még annyit keresett, mint egy orvosprofesszor. Ma már ez senkit sem érdekel, erre csak ő emlékszik.
Testvérével együtt az anyja eldobta őket. Bátyját a Szlávy utcai javítóintézetbe, őt pedig a kőszegi gyermekotthonba adta be.  Béla mindig jó gyerek volt.  Példásan betartotta a házirendet a gyermekotthonokban, a kollégiumokban, de leginkább a katonaságnál. A szabályzatok szerinti megfelelés egész életét elkísérte. A katonaságnál a többiek helyett mindig elvitte a balhét. Csak annyi hátrány érte, hogy ráragasztották a Méla Béla gúnynevet. Ezt sem bánta, csak hogy szeressék.
A lányok óvó néniként dédelgették. Hazaadta a fizetését, nem ivott, nem nőzött, csak nagy belső fegyelemmel dolgozott és dolgozott. Ha megunták vagy elfogyott a pénze, akkor túladtak rajta, mint egy használt ruhán. Mire összeszedte magát, addigra újra kihalászta magának egy lány vagy asszony.  Három nőnek csinált öt gyereket, mindig kijárta a szükséglakásokat, felújította ezeket a szoba-konyhákat.  Az ifjú anyukák hamarosan rájöttek, hogy gyermekét egyedül nevelő anyaként nagyobb az állami támogatás. Béla megint csomagolt. Ötven százalékos férfi lett, keresetének felét elvitte a gyerektartás.
Bélát betegségek sorozata döntötte le. Táppénzen tengődött, elmaradt a gyerektartásokkal.
Pécel és Isaszeg között párhuzamos völgyek és dombhátak húzódnak. A kopár területeken szétszórt víkendházak egyikbe költözhetett ideiglenesen Béla. Megengedte neki Magdi, az utolsó kapcsolata.  Nem szélnek eresztette, hanem az örökölt kalyibába. A beteg férfi táppénzét azzal egészítette ki, hogy reggel elindult a vasúti talpfákon gyalogolva Isaszegről Pécelre, majd vissza. A vonatok ablakán kidobott üvegeket gyűjtötte össze. Tejre, kenyérre elég volt.
Magdinál lejárt a türelmi idő, Béla viszont nem akarta   utolsó mentsvárát elhagyni.  Ennek ellenére az idézésre fegyelmezetten megjelent. A végrehajtót és az ügyfeleket pult választotta el egymástól, amire egy tizenhét éves fiatalember támaszkodott, mellette állt Béla. A végrehajtó döbbenten nézett a két férfire, de azok ügyet sem vetettek egymásra.
– Ismerik egymást?
– Nem!
– Nem!
– Béla!   –  bemutatom a fiát.
– Fiatalember…  – de tovább nem folytatta.
A gyerek ránézett az apjára és azt mondta:
– Te szemétláda! Miért nem fizeted a gyerektartást? –   feltépte az ajtót és elrohant.
Béla vállalta, hogy valamelyik karácsony előtti napon átadja Magdinak a hajlékot. A helyszíni eljáráson a volt asszonya is megjelent.
A végrehajtó megállt a faház előtt.
Béla kilépett, és megadóan várta sorsát.
Magdi remegni kezdett, mindent felejtve indult Béla felé. Átölelte a csontsovány férfit, és ezt mondta:
– Gyere, megyünk haza! Együtt várjuk a Jézuskát, édes Bélám.
Ez volt neki az újjászületés napja.

„Kaleb… Kaleb…”
– Mit mond? –
– Kaleb a macskája.
Hoffer doktor és Abigél suttogtak valahol.
– Vagy úgy! Biztos aggódik érte.
Félálomban voltam. A félhomályban megpillantottam egy faliórát egy biedermeier csendélet mellett. Nemsokára éjfél.
– Tényleg itt akar maradni, Somlai kisasszony? Ma éjjel ügyeletes vagyok úgyis.
Ezek szerint Mártonházán vagyunk.
– Igen, doktor úr!
– Hát, rendben.
Azzal visszazuhantam az álomtalan pihenésbe. Szerencsére nem nyiffantam ki. Én hülye, pedig az epilepszia nem játék! Röstellem, de mint később megtudtam, miattam csúszott egy napot Abigél és Tilda tanúvallomásának lejegyzése.

Hoffer Nándor tovább folytatta éjszakai körútját, bekukucskálva minden kórterembe. A páciensek úgy aludtak, mint a tej.
Mély csönd uralkodott a Mártonházai Pszichiátriai és Neurológiai Intézet zöld folyosóin, melyet csak olykor tört meg egy–egy égve hagyott neoncső zizegése.
Legalábbis egy darabig.
Először műanyagzacskó zörgését hallotta, így hát mielőtt a zárt részlegre avagy zárt osztályra indult volna, még bement a konyhába. A rövid barna hajú, kövér éjszakás nővér épp akkor bontotta ki az instant nescafét.
– Jutka! – suttogta Hoffer doktor, miközben vastag, kerek szemüvegét bal, jobb kezével pedig válláig érő márványfehér haját igazította. – Nekem is készítene egyet? Mindjárt jövök!
– Rendben, Főorvos úr!
Azzal a Főorvos úr kiviharzott, és már el is indult célja felé. A zárt osztályt vastag, helyenként kopott, ólomszürke színű fémes ajtó választotta el az intézet többi részétől.
Hoffer nem hordott orvosi köpenyt, hanem kockás világoszöld–fehér inget és farmert viselt. Nadrágja zsebeibe nyúlt először, azok tele voltak mindenféle cetlivel, meg a telefonja, vászonzsebkendője, aprópénz… A kulcs sehol. Aztán eszébe jutott, hát persze, az ingzseb!
A kattanás hangosan visszhangzott az ólomszínű ajtó zárjáról, és a tájképekkel és kisállatos fotókkal díszített sötétzöld, helyenként hiányos vakolatú falakról.
– Ki kéne már cserélni ezt a nyamvadt rozsdás vackot.
A zárt osztályon jelenleg két páciens volt, így az öt szobából három használaton kívül volt. Miután az ügyeletes ápolóhoz beköszönt, Pepihez ment be. Ő most sem aludt, hanem az ágyán ült, és szenvtelenül nézve kifele szobája rácsos ablakán keresztül, szokás szerint halk, monoton hangon zagyvaságokat halandzsázott.
– Pepi, most már aludjon, éjfél közeleg!
Pepi engedelmesen elhallgatott, és nagyot nyújtózva elfeküdt az ágyon.
Ismét csönd volt.
Legalábbis egy darabig.
Most másodszor tompa puffanást hallott.
Azonnal kirohant a folyosóra. A másik ajtó nyitva, előtte a padlón valami gemkapocs. A zárt részlegen ügyeletes fiatal, fekete hajú ápoló pedig vérző fejjel tápászkodott fel.
– Róbert! – szólt hozzá a doki.
– Doktor úr… én nem értem…
– A francba, megint megpróbál megszökni! – szitkozódott Hoffer doki. – Maga maradjon itt, mindjárt szerzünk segítséget!
Talpak surranása, majd újabb tompa puffanás, Jutka nővér fojtott nyüszítése.
De az ólomszürke ajtót valamiért mégsem volt könnyű elsőre elmozdítani. Pár másodperc hiábavaló próbálkozás után vette észre az ajtó innenső sarkához tett, ékként funkcionáló műanyagvázát.
Jutka épp tápászkodott felfele a konyhában, mire odaért.
– Jól van, Jutka?
– Kutyabajom, de a kulcsok…
A betegek tovább aludtak, mint a tej, és mivel Abigél is elszundikált, senki nem hallotta a doktoron, valamint a két ápolón, Róberten és Jutkán kívül, mi történt.
Hoffer lélekszakadva rohant a bejárat felé, amit akkor már belülről kinyitott a szökevény, és nagy sietségében nyitva is hagyta, így a kissé feltámadó szél mozgatta ide–oda. Kiérve Hoffer meglátta, hogy a szökevény épp mászik ki a kapu melletti kerítésen. Megpróbált utána lódulni nagy lendülettel, de már késő volt.
Odakint sötét és hideg, olyan sötétség, hogy semmit nem lehetett látni.
Mártonházán, ezen a szellemfalun ugyanis már csak egy–két ház volt lakott, ahol nagyon idős emberek éltek, a többi épület rég lepusztult és visszahódította a természet. Busz is csak naponta kétszer fordult erre Rigókő felől és felé, kora reggel és késő este. A Mártonháza név tehát szinonimája lett évtizedek óta a városban mind a szanatóriumnak, mind az őrületnek és a tébolynak.
Nem csoda, hogy a szökevény könnyedén felszívódott a sötétségben.
Hoffer Nándor visszaszaladt a klasszicista épületbe, és azonnal értesítette a rendőrséget.

…

Kattanás. Villanás. Újabb kattanás.
Ez már vagy a negyvenedik fénykép, elég lesz.
Kávéskanál zörgése.

Kattanás. Diktafon bekapcsol.
Felvétel indul.

Kétezerkettő, november harmadika vasárnap, huszonhárom óra ötven perc, Rigókő, Herzog Ferenc Kórház. A boncolást végzi Dr. Rashad Fatima. A boncolás oka: az elhunyt minden kétséget kizáróan gyilkosság áldozata lett.
Az áldozat neve Horváth Mercédesz, huszonegy éves, középmagas, karcsú fiatal nő. Kórisme alapján allergiája, szervi baja, pszichés zavara, és más komolyabb betegsége nincsen és nem volt, leszámítva egy gyermekkori szívritmuszavart, mely azonban nem szorult műtétre, mert a pubertáskor magától elmúlt.
Az áldozat meztelen holttestére a Csizmagyári tóban bukkant rá egy helyi horgász ma reggel hat óra tájt, és azonnal értesítette a rendőrséget, akik kihívtak, hogy a helyszínelés keretében szemrevételezzem a holttestet. Már akkor láttam, hogy az áldozat halálát nem vízbefúlás okozta. Csupán néhány órával azt megelőzően, hogy a horgász rátalált, dobhatták a tóba, mert a test alig puffadt fel.
Az áldozat nyakát valamilyen éles tárggyal elvágták, és apró törmelékkavicsokat fedeztem fel zúzódásokkal és véraláfutásokkal teli bőrébe mélyedve, melyből az a következtetés vonható le, hogy ököllel vagy talán valamilyen ütleggel, kavicsos talajon fizikailag súlyosan bántalmazták. Ezen kívül döbbenten láttam, hogy a jobb gyűrűsujját is precízen eltávolították valamilyen vágóeszközzel.
(Szünet)
95%–os biztonsággal úgy becsülöm, hogy Horváth Mercédesz legalább két vagy három napja halott. Halálát tehát biztosan nem fulladás okozta, az elkövető a halál beállta után dobta a tóba.

Kattanás.
Nagy sóhajtás. Éjfél múlt, az idő most rohan.
Újabb kattanás.

Elsőként, mielőtt a tényleges boncolásba belekezdek, az áldozat nemi szervét fogom megvizsgálni.
(Szünet)
A szűzhártya már nincs meg…
(Hosszabb szünet)
…Mindazonáltal, mivel a clitoris, labia majora, labia minora stb., egy szóval a vulva, a test többi részéhez képest meglepően ép, továbbá más sérülések és erőszakos közösülésre utaló nyomok nincsenek a test ezen részén; valamint  UV–lámpával sem fedeztem fel száradt spermium nyomát, ezért kijelenthetem, hogy az áldozat jóval a gyilkosság előtt veszítette el szüzességét, és a tettes rajta nemi erőszakot nem követett el.
(Hosszabb szünet)
Most megkezdem a tényleges boncolást. Az alsó hasfalnál kezdem. Várjunk csak, itt feljebb, a szív tájékán van valami tűvékony, alig látható…

Zörgés.
Nyikorgás.

Kattanás.

Újabb zörgés.

– Ki van itt?
Semmi válasz.
– Van itt valaki?
Továbbra is semmi válasz.
Az óramutató már jóval túl az éjfélen.

– KI VAN ITT?
Újabb tompa puffanás.
Majd csönd.

…

Telefoncsörgés.
– Halló!? Nem, Varjú Roland nincs itt.
Ásítás.
– Gondolom, otthon alszik. Hogy mi??? Azonnal!
Kagyló le.
– Mi történt?
– Aranka, vedd a kabátod! Gyorsan, majd útközben elmondom!

Újabb telefoncsörgés néhány perc múlva.
– Halló!? Autólopás, azt mondja? Egy stoppos? Te jó ég! Miért állt meg egyáltalán ilyenkor egy stopposnak, éjfél után? Áh, értem. Igaza van, bajban is lehetett volna éppenséggel… Még egyszer, merrefelé? Úristen! Mondja az adatokat! Hát a típust, rendszámot, meg hogy merre hajtott el! Mondja már jó ember, az Isten szerelmére!! Köszönöm!!
Kagyló újra le.
– Aranka, te vezetsz, én hívom közben a nyomozót!

Utolsó telefoncsörgés további néhány perc múlva.
De ekkor épp senki nincs a kapitányságon.

…

„Különös, hogy ilyetén, a magyar népi hiedelemvilágtól, és egyáltalán a nyugati, európai keresztény gondolkodástól idegen elemek megjelentek Somlai Anna utolsó szó jogán mondott beszédében. Lehetséges volna, hogy a cigányság hozta magával keletről a…”
– Ez így nem jó, át kell fogalmazni. Legyen akkor előbb a lábjegyzet.
„Hangsúlyozzuk, hogy keresztény gondolkodástól idegen, mert bizonyos ógörög szerzők, mint például Püthagórász, Szókratész, vagy Szókratész tanítványa, Platón, komolyan hittek a lélekvándorlásban, lásd (itt és itt).”

Vojnárovics Tilda nagyot ásított, majd úgy döntött, mára ennyi elég lesz. Nem tudott tovább haladni, túl sok volt a sokk és a feszültség mára.
Illetve akkor már nem mára, hisz elmúlt éjfél pár perccel.
Kikapcsolta a számítógépet, levette szemüvegét, majd nekiállt átöltözni. Az egyik kedvenc lovas pizsamáját vette magára, ám mielőtt lekattintotta volna az éjszakai lámpát, kinézett szobája ablakából. Ez az emeleti szobai ablak az oldalsó udvarra nézett, az istálló felé, mely egy vénséges, akkor épp kopaszodó tölgyfa mellett állt. A fa egyik erős ágáról még mindig ott lógott már kissé elhagyatottan – kivéve, amikor Berci macska ott lustálkodott – az öreg hinta, melyet az apja saját kezűleg készített még eredetileg Helgának, amikor ő, Tilda még a világon sem volt.

Elmerengett…
Évekkel ezelőtt történt, Szent Iván éjjelén.
Akkor, azon a nyári éjszakán a szép tiszta égbolton fénylő csillagok ragyogták be a dombokkal körülvett völgyet, közepén a Telki heggyel, hol Rigókő és a környező települések elterülnek. Kellemes meleg szellő fújt az évnek e legrövidebb éjjelén, és ők, a három legjobb barátnő, ott álltak a tölgyfa és az istálló között: Abigél és ő már tizennyolc évesek voltak, de mivel Abi, aki a legproblémásabb volt, megbukott matekból és évet ismételt, csak ő volt hármójuk közül végzős diák a Csáth Géza gimiben. A harmadik pedig, Merci, mindkettejüknél fiatalabb, még csak elsős. Különös, mennyire más jellemeket hozott össze a sors: ő éltanuló, gazdag, sportos és népszerű lány; Abigél különc, kívülálló, lázadó, hófehér arca akkor tele piercinggel, haja fiúsan rövidre nyírva; Mercédesz pedig csendes, álmodozó és elvont művészlélek.
Az egész Abigél ötlete volt.
Ő belement, és a két idősebb barátnőjét mindenben utánozni akaró, naiv, túlságosan is naiv kis Mercit sem kellett sokáig győzködni – főleg, mivel mind a hárman nagyon odavoltak Az eastwicki boszorkányokért.
Megvárták az éjfélt, Abi elővette a kést, majd mindhárman kinyújtották jobb karjukat, és kitartották tenyerüket. Abigél először a saját, majd sorban az ő, és végül Mercédesz tenyerén ejtett vágást. Azután sorra kezet fogtak, mielőtt a tenyéren ejtett vágott sebeiket kezelték volna.
Barátnők, mindörökké…

Tilda elsírta magát, lekapcsolta a villanyt, és gyorsan az ágyba ugrott. Akkor nyugodott meg kissé, amikor megérezte egy szőrgombóc érintését a lábánál.
Berci macska dorombolása kísérte őt álomtalan éjszakájába.

(Pihenését később egyébiránt kora reggel a telefonja csörgése szakította félbe. Apja újabb sms üzenetet küldött:
„Csak késő este érkezem haza, Tildám. Lesz egy vendégünk is. Nemsokára hívlak. Puszi: Apu”)

…

Hoffer Nándor lerakta a telefont, majd ellenőrizte, hogy a zárt osztály ajtaja jól be van–e csukva, és persze Róbert állapotát, aki időközben ellátta vérző fejét. Szerencsére neki se esett komolyabb sérülése, így maradt vigyázni a zárt részlegen: még csak az hiányozna, ha Pepi is megszökne valahogy.
Bár ő már aligha veszélyes bárkire, hiszen lassan a kilencvenhez közelít, inkább magában tehet kárt – no meg a frászt hozhatná bárkire üveges tekintetével, miközben halandzsázik.
Somlai Abigél szemei eközben mintegy varázsütésre nyíltak ki.
Ránézett az órára: éjfél múlt ekkor pár perccel.
Elégedetten nyugtázta, hogy én aludtam, mint a bunda. Félretette a kezében levő könyvet, majd lábujjhegyen kiosont a kórteremből, és izgatottan Hoffer doktort kereste.
Szerencsére nem kellett sokáig kutakodnia.
– Doktor úr!
– Somlai kisasszony, maga ébren volt?
– Nem doktor, most ébredtem fel!
– Nos, nagy baj van!
– Tudom!
Hoffer Nándor elképedve nézte a hófehér bőrű, fekete hajú lányt.
– De hiszen azt mondta…
– Figyeljen rám, doki! – szólt határozottan Abigél. – Arra ébredtem, hogy egy nő segítségért kiált! Tudom is, hogy kicsoda!
– Álmodta, sem Jutka, sem…
– Nem álmodtam! – erősködött a lány. – Kérem, értse már meg, mit akarok!
Hoffer még mindig értetlenül nézte, de aztán Abigél szemeiben látott valamit.
– Jézusom… Jutka, a kocsikulcsot! Maga pedig hívja a rendőrséget, Somlai kisasszony!

…

Varjú Roland szemére nem jött álom, ezért amilyen halkan csak tehette, felöltözött, és elindult ki a terasz felé. Fel akarta kattintani még az előszobában a kinti lámpa kapcsolóját, hogy némi fény legyen az éjszaka teljes sötétségében, de nem gyúlt fény. Csak az ódivatú barna és fekete színű lábbelikkel teli piros cipősszekrény tetején levő digitális óra piros jelzője világított: 23:58
– A rohadt életbe, elfelejtettem a villanykörtét! – morgott magában.
Elővette zseblámpáját, így annak halovány fényénél ki tudta nyitni a bejárati ajtót, hiszen már szürkületben sem látott éppenséggel túl jól.
Kint a teraszon borzongva fejébe húzta csuklyáját, és miközben rágyújtott egy cigarettára, az égboltot nézte: bár csodák csodájára alig voltak felhők ezen a késő őszi éjszakán, de mivel éppen újhold volt, az ember a saját orráig sem látott el, ő pedig nem éppen kiváló látásával még addig sem: azonban Varjú Rolandnak volt valami titokzatos érzéke, tán harmadik szeme, így, hogyha esetleg valami merénylő húzódott volna meg a ház sarkánál, azt ösztönei megsúgták volna neki. Bár akkor pont nem volt ott senki, volt már rá példa, hogy ez a különös képessége mentette meg az életét.

Fel–alá sétálgatott a teraszon, miközben nagy slukkokat nyelt a cigiből. Gondolkodni próbált, de akkor csak zavaros gondolatok futkároztak ide–oda agyában. Bár magának sem vallotta volna be, de Horváth Mercédesz halála mélyen megrázta. Noha a külső szemlélő számára úgy tűnt, hogy Varjú Rolandot, ezt a megrögzött agglegényt a nők mintha hidegen hagynák, és csak a munkájának élne, én tudtam, hogy nem ez az igazság.
Még évekkel ezelőtt Varjú egy darabig diszkréten udvarolt Mercinek. Hihetetlen, hogy Rigókő, mely majdnem tízezres lakosságszáma ellenére olyan volt, mint egy nagy falu, szóval, hogy a város lakói mit sem tudtak az egészről.
Viszonyuk nem tartott sokáig, talán mert ők két külön világ voltak, talán mert Bécs, ahová Merci felvételt nyert, túl távol volt Rigókőtől. Ki tudja?
,,Ne félj, mikor leszáll az éj, és eljő a boszorkányok órája; mert soha nem halunk meg, és a hosszú éjszaka után felragyog majd az arany hajnal, és én itt leszek.”
Most, hogy senki nem látta, egy könnycsepp gördült le arcán.

Még nem szívta el egészen a dekket, amikor hallotta, hogy csörög Nokia 3310–ese.
A hamutálként funkcionáló, vízzel teli dunsztos üvegbe dobta a csikket, és gyorsan felvette a hangosan csörgő készüléket, nehogy nagymamája esetleg felébredjen.
– Hallgatom, Szabó!
Szabó Marci elhadarta már a rendőrautóban ülve, mi történt. Varjú nem kérdezett semmit, hanem berohant fegyveréért és a kocsikulcsért, és rövidesen úton is volt a sötétkék Dusterrel.

…

Tamás atya sem tudott aludni azon az éjjelen, csak forgolódott.
Már elmondta a lefekvés előtti imát, de annyira forogtak agytekervényei, hogy csak meredten bámulta a szobája falán hol a feszületet, hol Szűz Máriát a gyermek Jézussal, hol pedig az immár felnőtt Jézust és Szent Lázárt, ahogy utóbbi kilép a barlangsírból, még halotti gyolcsokba csavarva, a zsidók csodálkozó tömege láttára.
A fiatal atya egyre azon gondolkozott, mit tehetne: Horváth Mercédesz gyilkosa szabadlábon, őt viszont az esküje köti…
Ráadásul, spekulált tovább, bár Varjú Roland csakugyan brilliáns nyomozó hírében áll, és a városban azt pletykálják, hogy az a krimiszerző barátja, Báthori is segít neki, mégis komoly kétségei vannak afelől, hogyha nem adja tudtukra azt, amit szegény Mercédesz elmondott neki az október 30–i esti mise előtti szentgyónásán, amikor utoljára látta, valaha is elkapják a tettest.

Felkelt az ágyából, és felkattintotta az éjjeli lámpát. Ránézett a faliórára: éjfél múlt.
Megborzongott.
Eszébe jutott, hogy a babona szerint – noha neki, mint az Úr szolgájának, nem szabad adnia babonákra – éjfél és egy óra közt a legéberebb a Gonosz. A Gonosz, aki mindenütt ott van, de Rigókőn különösen tanyát vert.
Ugyanakkor, nem csak a sötétség erői voltak a szokásosnál is éberebbek és aktívabbak ilyenkor, hanem az Anyaszentegyház szellemi védelmezői is: azok a néma szerzetesek, akik a Telki hegy túlsó felén laktak, önként vállalt remeteségben, és alighanem már készülődtek az ekkor esedékes zsolozsmára.
Már ha egyáltalán ott éltek még a kolostorban, és nem csak kísérteteik jártak ott. A nap folyamán ugyanis, amikor megkísérelt bejutni hozzájuk, hiába döngetett a nagy, gótikus, érces kapun, választ nem kapott, csak a csípős hideg szél fújt be reverendája alá. Pedig úgy hallotta régebben, hogy legalább még hárman vagy négyen lehetnek a barátok.
Persze, az is lehet, hogy akkor éppen pihenőt vagy szilenciumot tartottak.
Ott, a Boszorkányerdő szélén, a Telki hegy szőlőtermelésre alkalmatlan, sziklásabbik oldalán, Rigókő várának álmatag romjai alatt terült el az egész történelmi Magyarország egyetlen megmaradt karthauzi kolostora.
,,A kolostor itt áll a középkor óta, amióta megépítették – jutottak eszébe a Szentjóbra áthelyezett Alfonz atya szavai. –, a sziklás kapaszkodók és az erdő ősöreg fái által rejtve, benőtt ösvények közt. Megmaradt II. József kalapos király és jóval később a kommunista állampárt egyházpolitikai lépései ellenére is. Századok múltak, háborúk dúltak, forradalmak jöttek és nemzedékek mentek, még az Egyházban is változások történtek a múlt század derekán, de a kolostor: nem változott semmit.”
Lekapcsolta újból az éjjeli lámpát, és megpróbált elaludni.
Ismét Mercédesz jutott eszébe.

Négy évvel ezelőtt történt…
Pár hónappal azután, hogy frissen végezve a papi szemináriumban Rigókőre került, az öreg Alfonz atya helyére, huszonévei elején, a Prohászka Ottokár Művelődési Központban látta először Horváth Mercédeszt, aki a helyi Sárgarigó Néptánccsoport műsora után egy vonósnégyes tagjaként lépett fel. Vivaldi Négy évszakából a Telet játszották, mivel hogy adventi műsor volt, két másik lánnyal, a két hegedűssel, és egy brácsás, félcigány forma fiúval.
Illetve, dehogy! Eszébe jutott (immár félálomban) egy emlékkép, melyet tudatalattijába kívánt száműzni és elfojtani.
Nem sokkal előtte, amikor a Csáth Géza Gimnáziumba sietett bérmálkozásra felkészítő hittant tartani a végzősöknek kora délután, valami miatt nem a fő–, hanem a hátsó kaput vette igénybe. Mivel az iskola épületének hátsó ajtaja felújítás miatt zárva volt, oldalt, a tesifolyosóra nyíló ajtón ment be.
A lányöltöző ajtaja résnyire nyitva maradt, és ő önkéntelenül is odakapta a fejét. Mercédesz végzett utoljára az aznap utolsó 7. tanórára eső testnevelés utáni zuhanyzással. Egy pillanatig megdermedt, ahogy az akkor 11. évfolyamos lány – törölközőbe csavart haját leszámítva – oldalvást állva neki, teljesen meztelenül épp a bugyiját húzta fel…

…Kinyitotta szemét, fordult egyet, és már ott is volt, az ágya mellett. A törölközőből kiszabadította még mindig csuromvizes haját, és egy pillanat múlva már mászott a fiatal pap fölé.
„De hiszen… te meghaltál a tóban!”
„Csak fürödtem egyet benne. Hát nem látod, hogy a hajam még nem száradt meg?”
„Nem, ez nem lehet…”
„Csitt!”
A lány jobb kezének ujjával az atya ajkához ért, másik kezét pedig egyre lejjebb csúsztatva kényeztette.
Tamás atya remegett a rémület és izgalom különös egyvelegétől, ahogy a lány a mellkasától indulva végighúzta ujját; és ahogy húzta, húzta öle felé, a vágy kígyója tekergett végig gerinccsigolyáin, lefelé, hol nagyra nőtt, aztán…
Aztán pár perc múlva csöpögni kezdett a meleg vér, a lány nyakából, a tenyeréből, onnan lentről, nagy cseppekben, rá az ő hasára…
„HULLAGYALÁZÓ!!!”
Egy démon üvöltött rá, majd felnevetett, hogy beleremegett a falon a feszület is; torz viaszszín arca, fekete szemeivel és tűhegyes fogsorával, Mercédesz arcának helyén.

Tamás atya valósággal felugrott, amikor magához tért lidérces álmából, és gyorsan a fürdőszobába szaladt. Bedobta ruháit a szennyesbe, és azzal a mozdulattal már a zuhanyrózsa alatt is volt. Ahogy a hideg víz végigcsorgott testén, elvegyülve könnyeivel, már ott a tisztálkodás közben elkeseredetten, félhangosan fohászkodott irgalomért.
Mikor visszatért szobájába, és tiszta ruhát vett magára, folytatta tovább néhány percig a fohászkodást sírva, immáron az ágya mellett térdelve. Végül aztán nagy nehezen megnyugodott. A Gonosz csatát nyert, a halálos bűn sebét ejtve rajta, de most visszavonult, legalábbis egy időre…
Elimádkozott sietve egy tized rózsafüzért, majd, midőn végzett vele hajnali egy óra előtt pár perccel, elővett remegő kézzel egy papirost, és elkezdett egy levelet fogalmazni az éjjeli lámpa halovány fényénél.

…

Az alig pislákoló félhomályban, ahogy a doktornő magához tért, bal szeme sarkánál egy sötét alakot látott fel–alá sétálgatni.
Gerincénél hideg, fémes érintés, felette a hullaház szellőzőrendszerének hűtőrácsa a méregzöld plafonon, lábfeje és karjai is valami vászonnal kikötözve. És fázott.
– Mit… akar…? – nyögte.
– Á, hát magadhoz tértél, Fatima!
Az alak, egy szúrós szemű, zsíros sötétbarna hajú, kissé kövér fickó fölé hajolt, és egy bonckést szorított a torkához.
– Ha sikítani vagy kiabálni merészelsz, kivéreztetlek, mint egy vágásra érett tyúkot, megértetted csibém?
Rashad doktornő megkísérelte jelezni bólintással, hogy megértette, de rettenetesen sajgott a tarkója.
– Ki maga? – suttogva tette fel a kérdést.
Megborzongott. Nem csak a hidegtől, de a félelemtől is. Mert noha igyekezett leplezni, de a halálfélelemtől borzongott minden idegszála, a haláltól, mely minden egyes nap ott volt vele. A hidegtől pedig azért, mert az őrült megfosztotta minden ruhájától, egyedül az ankh fémes érintését érezte nyakcsigolyájánál.
– Az nem érdekes. – mondta az őrült, aki ezután egy hosszabb monológba kezdett, végig a doktornő szemeibe nézve zavaros tekintetével. – Legyen elég annyi, hogy már régóta szeretlek és gyűlöllek. Lángolón beléd szerettem, amikor megláttalak azon a patológia bevezető előadáson, bár nem ismertelek! Azt hiszem, a testedbe szerettem bele, csibém… – megnyalta a szája szélét. – De aztán meggyűlöltelek, amikor a gólyabálon, bár te ezek szerint nem emlékszel rám, mert ott a többi részeg tyúkkal vihorásztatok már, nem kevés pezsgőt ittatok, és megalázóan elküldtél a hülye barátnőiddel együtt! Kurvák vagytok, kurvák vagytok mind, és én mindannyiótoknak el fogom vágni a torkát, a világ összes kurváját ki fogom nyírni, és most veled kezdem, csibém!
Rashad doktornő nagyot nyelt, és elkezdett szipogni.
– Te ölted meg Horváth Mercédeszt?
Ahogy ezt megkérdezte, oldalra fordította a fejét, mert nem bírta nézni az őrültnek a tekintetét. Meglátta a mellette levő vizsgálóasztalon a csellistalány holttestét.
– Ne szakíts félbe, csibém! – vicsorgott rá az őrült, miközben a hajánál fogva visszarántotta, hogy őt nézze. – Amúgy nem tudom, kiről beszélsz, de ha ő is egy kurva, szívesen elvágom a torkát. Ja, hogy ez itt? Nem, nem ismerem! De látom, valaki más már megtette helyettem, amit meg kell tenni! De hol is tartottam? Ja igen, megvan, szóval a kurváknál, hát persze. Azért kezdem veled, mert rengetegszer fantáziáltam arról, hogy egy ilyen kreol kurvát megdugok, mielőtt elvágom a torkát…
Fatima nehezen vette a levegőt.
– Aztán meg felboncollak, bosszúból is, mert engem kirúgtak az orvosiról és nem volt alkalmam boncolgatni, nem úgy, mint neked, állandóan a hullák között voltál, ezért gondoltam, hogy elbújok itt, hogy megvárjam azt az arab kurvát, mármint téged, erre itt vagy, hát fantasztikus, mondom, persze csak magamban, nehogy bárki meghallja… Elmondom, hogy óriási szerencsém volt, hogy pont Mártonházára hoztak el még ki tudja mikor, nem számolom már a napokat meg éveket, miután megállapították, miután kirúgtak az egyetemről, hogy veszélyes vagyok a társadalomra és kiszámíthatatlan, mert megtámadtam egy kurvát, egy mocskos büdös kurvát, akit ki akartam nyírni, ide, a közeledbe, hát nem kegyes velem Fortuna?
A doktornő alig tudta követni, de már nem is figyelt annyira oda.
Magában fohászkodott az istenekhez: a Szentháromsághoz és távoli őseinek hatalmasságaihoz egyaránt, Anubiszhoz és Oziriszhez, hogy szenvedése rövid legyen, és a túlvilági bíró előtt méltónak mutatkoztassék a Paradicsomba belépni.
– Nem is figyelsz rám, te mocskos kurva, mi? Nem is érdekel, mit mondok, mi?
Egy darabig csendben maradt, majd közelebb hajolt.
– Na, még ezt a szart elveszem innen, mielőtt megtudod, miért is félelmetes a sötétség! – nyúlt az ankh felé.
Ekkor azonban olyan dolog történt, amit a doktornő sosem felejtett el később, soha, de soha.
Bár csak zavarosan emlékezett rá, és nem is tudta Varjú Rolandnak pontosan elmesélni, de úgy rémlett neki, mintha a talizmánjából valami halovány fény tört volna elő, egyenesen az őrült szemébe.
Amaz kezeit arca elé kapta védekezésül, és oldalra nézett, abba az irányba, ahol Mercédesz holtteste feküdt. Hirtelen olyan valami tükröződött arcán, amit Fatima sosem feledett: valami meglepettséggel vegyes félelem…
A kezeit és lábait túl gyengén kötözte ki az őrült, ezt érezte már előtte is, és ez a pár másodperc elég is volt, hogy kiszabaduljon. Elkezdett futni, menekülni valamerre, mire az futott utána.
Innentől még zavarosabbak emlékei, úgy rémlett neki, hogy az őrült egy darabig kergette és üvöltözött, talán percekig. Rémlett neki, ahogy megpróbál kijutni, de zárva az ajtó, és nincs nála a kulcs. A kergetőzés folytatódik, aztán sarokba szorul, majd…
Majd, amikor az őrült majdnem belévágja a bonckést, csattanás, egy férfi – Szabó Marci rendőr – hangja: „Álljon meg, kezeket fel!”…
Az őrült megfordul, a bonckéssel megindul a zsaru felé, lövés, újabb lövés. Szabó Marci nyomában Varjú Roland és Jeszenák Aranka is megérkezik.

Az őrült holtan esik össze.
Végre vége, de sokkos állapotban van, hívják kollégáit.

Sem a zsaruk, sem a hamarosan megérkező, lórúgásnyi nyugtatóval felszerelt Dr. Hoffer Nándor pszichiáter, sem a vele levő Somlai Abigél nem látta azonban azt, amit ő.
Mert, bár zavaros volt minden, de arra tisztán emlékezett, hogy amikor az őrültet elvakította a fény, mely kitört az ankhból, oldalra nézett. És akkor, abban az egy pillanatban, mely az életét megmentette – és ebben teljesen biztos volt –, Horváth Mercédesz nem volt ott a boncasztalon.
Pontosabban: akkor is ott volt valahol a hullaházban, mert érezte jelenlétét; de nem ott volt…