Most már Riolda másképp nézett erre a koravén kisfiúra, Shiobianra.
Ki tudja, még az is lehet, hogy ez a gyerek erősebb nálam.
Shiobian még ebben az álmokkal zsúfolt városban sem felejtette el, hogy a legnagyobb fényűzés: hűségesnek lenni.
És talán rám is ilyen csillapíthatatlanul, ilyen szenvedélyesen vágynak a gyerekeim.
A december különösen alkalmas volt az önmarcangolásra, hiszen a korán jött havazás bekergette a velenceiket a házaikba, és talán még az utcákon visítozó visítozó gyerekek is köddé váltak, vagy csak behúzódtak a parányi házak parányi hálófülkéibe. Elhalt a csatornákról vagy a szomszédból áradó szüntelen nótázás, éjszakánként csak a szemközti üvegfúvó műhelyben parázslottak a fények. Látnivaló nem akadt, Riolda nyugodtan pityereghetett egymaga a konyhában.
De nem emészthette magát, nem sírdogálhatott örökké. Hiszen tudta, hogy minden önsajnálatban eltöltött óra távolabb és távolabb sodorja a gyerekeitől és magától Sjöntől, akinek az érintését már akkor is a testén érezte, ha az Alpokról lezúduló szélben közelebb húzódott a tűzhöz.
Ráadásul karácsony táján mintha a ház is megtelt volna a halottak nyögéseivel és sóhajaival. Talán mert épp a feje fölött, a könyvtárszobában tartja Benjamin a leginkább nagyra becsült halottak körmeit és csontocskáit? Vagy igaz lenne, hogy a szellemvilág december végén is kiárad, mintha az északi szél szélesre tárná a két világot elválasztó kapukat? Hogy az éhes holtak megdermesszék a szíveket és csecsemőket raboljanak?
Míg Shiobiannal hallgatta a szél sóhajtozásait, Riolda kényszerítette magát, hogy ne csak pityeregjen, hanem egy szabadulásra vonatkozó tervet is kidolgozzon. Mert hiszen nem vágyódnak tán az angolszász királyok is megbízható forrásokból származó, neves ereklyékre, Szent Anabestus vagy Szent Ordinatus vagy Szent Akárkicsoda csontjaira? Az ereklyeárusok vajon nem ugyanazt a célt szolgálják, mint a művészek, akik az örökös romlás világát szembesítik a jóléttel, a boldogsággal és a halhatatlansággal? Nem változott-e meg Hildi, mikor egy halhatatlan templomban viszontlátta végre a gyerekeit?
Hát nem azért szeretik az emberek az aranyat és a fényt, mert ezek is romolhatatlanok, mint a szentek csontocskái?
Benjamin kitűnően ismerte a frank nagyurakat – vagy ismerni vélte, ami üzleti szempontból egyre megy – de Normandián túli népeket ő is csak részeges tökkelütötteknek, babonás tudatlanoknak tartotta.
Hosszú hetekbe telt, mire Riolda annyit osztott-szorzott, hogy Benjamint is meggyőzte, üzleti szempontból ez az örökös viharoktól sújtott terület sem teljesen reménytelen. Szerencsére Almeríában már teljesen belejött a kitalált szörnyekbe, az örökös osztás-szorzásba, a legmerészebb, legfantasztikusabb tervekbe.
–De nem is élnek arra keresztények, leszámítva néhány ír éhenkórászt, akik tudatlanságból nem átallanak a keresztény hit alapjaira is kioktatni arra – vetette ellen Benjamin.
Riolda elnevette magát: – Az angolszász királyok minden szép ereklyéért egy szigettel vagy egy hatalmas földdarabbal fizetnek. És másra se vágynak, mint a halhatatlanság legújabb bizonyítékára – lódította.
Benjamin felhorkant, mert őt sem ejtették a feje lágyára.
Intett Rioldának, hogy foglaljon mellette helyet, és csendesen megkérdezte.
– És te azért akarnál velem hajókázni, hogy angolszász királyok is részesüljenek az örök élet új bizonyságában? Hogy többet imádkozzanak? Hogy ne csüggedjenek el az esős évszakban?
– Nem, uram, nekem három gyerekem van.
– És nyilván van egy derék férjed, aki hűségesen várja haza az ő jó, kis asszonykáját. Ne feledd el, Ermenguilde, hogy aki elment egyszer, még azoknál is kevésbé létezik, mint akit a rokonság meggyászolt és eltemetett. Aki saját akaratából hagyta el az övéit, az a családja szemében még egy bomló holttestnél is iszonyatosabb.

Riolda nem merte kimutatni, hogy pontosan ettől fél.
Úgyhogy nyugodt arccal leszedte a germán módra készült halleves maradékát, és tovább áradozott az angolszászok példaszerű vallásosságáról, a szörnyűséges időjárásról, az ebből fakadó örökös rosszkedvről, amit nem csillapíthat más, csak a gondosan megválasztott ereklyék bűvereje…
Benjamin, aki a sajátján kívül nyilván nem hitt semmiféle bűverőben, dühösen félbeszakította.
– És mit viszel haza ajándékba a gyerekeidnek? Két dalt meg egy történetet? És a férjed? Megörvendezteted majd egy szerelmes verssel?
Riolda magabiztosan mosolygott. Megfogadta, hogy Benjaminnal szemben nem mutatkozik gyengének
Talán majd most fog házassággal hitegetni, gondolta. Vagy mint jövendő legkedvesebb titkárt és tanácsadót, bevonni a nemzetközi  ereklyekereskedelembe. Nem azért, mert bármit akar tőlem, hanem mert nem tudja elhinni, hogy létezik olyan lény a földön, aki nem azt tartja élete értelmének, hogy vele lehessen.
–Tudod, hogy mennyivel okosabb vagyok én, mint a férjed? És nemcsak okosabb, hanem biztosan magasabb is. Több pénzem van, és legalább tíz nyelven beszélek. Valamikor én is egy várkastélyt akartam, de már tudom, előkelőbb dolog berendezkedni egy ilyen palotában… Velencében élni a legcsodálatosabb, a legfenségesebb. Te talán nem szeretsz…?
Riolda engedelmesen bólogatott. És elmagyarázta Benjaminnak, hogy akkor tud a leginkább a szolgálatára lenni, ha az angolszász udvarok közt fel-alá utazgatva fáradhatatlanul képviseli az érdekeit. A hirtelen szerelmi vallomásban pedig egy cseppet sem hitt. Benjamin a saját ellenállhatatlan vonzerejébe, csodálatos terveibe volt szerelmes, nem a nőkbe.
Európa legszebb, legokosabb, legmagasabb és legvarázslatosabb férfija mindenestre elégedetten bólintott.
És közölte, hogy egy ír küldöttség szárazföldi úton, Parenzón át, majd a Duna mentén keresztül készül Nagy-Britanniába, és ha Riolda bírja a lovaglást, ha az írek nem tiltakoznak túlságosan, akkor velük tarthat. De csak abban az esetben, ha az összes szentre, az összes druidára, az összes átkozott germán hadistenre megesküszik, hogy azok a barbár királyok már a következő évben rendelnek az ereklyékből.
Riolda a négy égtáj felé fordulva megesküdött az összes szentre és druidára.
– És velem jön Shiobian is – jelentette ki határozottan.
Benjamin legyintett. – Mit bánom én! De aztán megbecsüld magad! Szorgalmasan járd a kolostorokat! És mielőbb üzenj a champagne-i ügynökömnek!
Riolda lehajolt, és Hanna vejének, a hajdani normandiai koldusnak kezet csókolt.

Néhány nap múlva megérkeztek az írek, és egy szép hajnali napon, a Romerini-ház mozaikpadlóján térdepelve, ünnepélyesen átvettük Szent Brúnó nyersselyembe göngyölt koponyacsontját. A hét áhítatos szerzetes ki sem merte göngyölni a selyemtekercset, csak a karjukban dédelgették, mintha beteg csecsemő lenne.
A megilletődött csendet Benjamin krákogása szakította félbe. Gyorsan biztosított mindenkit az ereklye „kiváló minőségéről”, aztán rögtön elkérte a tarisznya ezüstöt, a megérdemelt fizetését a szerzetesektől.
– De még egy jámbor szerzetesekhez méltó szívességet szeretnék kérni tőletek, derék testvérek. Ezt a házamhoz tartozó két kitűnő, jámbor keresztényt, ezt az asszonyt és ezt a fiúcskát vigyétek vissza a szülőföldjükre, mert majd elepednek az övéikért. A szakácsnőm férje, egy derék és keresztény király, nem tudom, Hányadik Ez-meg-ez, ő majd illő jutalomban fog benneteket részesíteni.
Shiobian a kellő nyomaték kedvéért sírva fakadt, bár talán nem is volt szükség kellő nyomatékra, a szerzetesek olyan hálát éreztek Szent Brúnó koponyacsontjáért, hogy akár egy marhacsorda elszállítására is örömmel vállalkoztak volna.
A legidősebb szerzetes rámosolygott Rioldára: – Légy hálás, asszony, hogy Szent Brúnó társaságában utazhatsz.

(…)

II. fejezet

linóleum szagú élet

Kis mosógép – nagy kényelem. Malvin a kádszélén ült. Nézte, ahogy édesanyja kiválasztja a 18 programból azt, amelyik a legjobb lesz a szerdai adagok számára. A cső már a kádba lógott és Malvin is készen állt. Mosópor, öblítő, Malvin. Majd anyuka kiment a fürdőszobából és lekapcsolta a lámpát.

Mint, ahogy az a legtöbb gyerek esetében így Malvinnál is bekövetkezett a cseperedés időszaka. Tulajdonképpen már a méhszájtól kezdve csak egyre nagyobb és nagyobb lett. Ebben semmi rendkívüli nincs ugye, mert ez minden gyerekkel így történik. Csakhogy Malvin kora előtt értelmileg is fejlődött és valahogy az intelligenciája – a szociális érzékenységével ellentétben – már hároméves korára elérte mondjuk egy 12 éves gyerek szintjét. De beszélni hiába, még ekkor sem tudott. Édesanyja ugyan aggodalmaskodhatott volna, de nem az a fajta volt. Elfogadta, hogy Malvin az Malvin és nem tud még beszélni. Majd elkezd, ha akar. És az édesanyja ezt nagyon jól megérezte. Biztos az anyai ösztönöknek köszönhető, mert a szoros kapcsolat – annak ellenére, hogy Kozmosz-szindrómás a kicsilány – valahogy nem alakult ki és egyik fél sem mutatott különösebb igényt ennek létrehozására. Még régebben anyuka csak éjszaka járt el a cipőfűzőgyárba dolgozni, addig Malvinka 3 éves korára már délutános műszakot, vagy épp délelőttöset is elvállalt. Tehát minden visszaállt az anyuka életében a normális kerékvágásba és Malvinka is úgy érezte, hogy ez így jó.

Így Malvin nagyon sokat volt egyedül, de mint eddig se, most sem bánta. Volt egy saját napirendje és, ahogy teltek az évek, egyre furcsább dolgokon járt az esze. Úgy gondolta, hogy a fürdés nem egészséges este. Arra hivatkozott, hogy ezt a televízióban látta egy kora délelőtti parlamenti közvetítésben. Ott a képviselőurak azon vitatkoztak, hogy vajon a csatornázási művek költségvetése nem veri-e az egeket. Két táborra szakadt a parlament; az egyik oldal szerint igen, a csatornázási művek költségvetése az egeket veri, a másik oldal szerint nem, a csatornázási művek költségvetése nem veri az egeket. Ekkor az igen oldalból felszólalt egy alacsony növésű, pocakos fiatalember, akinek a haja helyén csak a fényes bőre volt. Malvinnak ez különösen tetszett, mivel szerette a sima felületeket, az pedig csak fokozta az elköteleződését a sima fejű férfi iránt, hogy még csillogott is, amikor a nem oldal felé fordult és azt mondta: ,,Akkor fürödjenek délben, az nem csúcsidő!” Malvin teljesen elfogult volt az alacsony növésű, pocakos fiatalemberrel szemben, akinek a haja helyén csak a fényes bőre volt. Ezért megfogadta tanácsát és ő mindig csak délben fürdött, mert az nem csúcsidő. Malvinnak valójában fogalma sem volt arról, hogy mit jelent pontosan az, hogy csúcs idő, de voltak elképzelései. Annak ellenére, hogy igen érett volt és kifejlődött intelligenciával rendelkezett, sokszor előfordult még, hogy a szavakat szó szerint próbálta értelmezni – talán ez soha nem fog megváltozni. Így a csúcsidőn sokat gondolkozott 12:04 perctől – amikor is már a testének a habfürdővel való bekenésén túl volt – 13:27 percig. A gondolatmenete sokszor elkalandozott, de mindig számba vette, hogy minek is lehet csúcsa; csúcsa van egy piramisnak, egy háromszögnek, egy ceruzának – de csak akkor, hogyha ki van hegyezve. Hegyezve – tehát, a hegynek is van csúcsa. Egy háznak, egy papírújságból hajtogatott csákónak… De tudta, hogy valami nem kerek. Érezte Malvin, hogy nem értette még meg, hogy mi lehet az a csúcsidő. De mindennap elkezdett ezen töprengeni, és soha nem jutott tovább a csákótól 95 perc alatt.

De a déli fürdésen, a csúcsidőn kívül Malvin sok mindent gondolt még. Például határozott elképzelése volt az üres padokról. Azt képzelte, hogy ezek a padok valójában nem is üresek, csak túl nagy a távolság, hogy mi meglássuk, kik ülnek rajta. Úgy gondolta, hogy több ezer láb magasban helyezkednek el ülő pózban azok, akik ezeken az általunk vélt üres padokon helyet foglalnak, és nekünk ezt a teret lehetetlenség belátni. Akárki ezekre a padokra nem ülhet fel. És attól, hogy mindig máshol helyezkednek el ezek a padok, mindig ugyanazok a padok az üresek, csak tudnak mozogni, ezért az üres padok, nemcsak üres padok, hanem vándorló üres padok. Malvin ezt így gondolta, de arra még nem jött rá, hogy vajon kik tudnak ezekre a padokra leülni.

     Amikor lent sétált 15:14 perctől határozatlan ideig, akkor gyakran találkozott kutyákkal. Malvin szerette a kutyákat, de igazán a kistermetűekkel jött ki jól. Azt gondolta, hogy ők csak a többi ember számára olyan kicsik és ő látta, hogy valójában a kistermetű kutyák sokkal nagyobbak, mint a nagytermetű kutyák. Malvinka ugyanis látta, hogy a kistermetű kutyáknak a lábai még folytatódnak a felszín alatt és olyan hatalmas kutyák, hogy talán, ha fellépnének a járdára a talpukkal és ő ráülhetne a hátukra, akkor képes lenne a vándorló üres padokon meglátni, hogy kik pihennek rajtuk.

Malvin nem tartotta unalmasnak az életét. Nem hiányzott neki az sem, hogy ezeket a gondolatait megossza az anyukájával, mert tudta, hogy úgyse értené meg. De titokban sokszor álmodozott arról, hogy elmesélné ezeket az igazságokat az alacsony növésű, pocakos fiatalembernek, akinek a haja helyén csak a fényes bőre van és biztos volt abban is, hogy ő ezt mind megértené.

Szerdánként az anyuka mindig mosott. Malvinnak ez volt a kedvenc napja, mert nagyon szerette a frissen mosott ruhának a tapintását. Szerette, hogyha keményre vannak mosva a ruhák és, hogy amikor felveszi azt, tartása van. De nem csak a ruhák illatát szerette vagy azoknak a keménységét, hanem a mintáit, színeit is fontosnak tartotta. Minden napnak megvolt a maga uniformisa. A minta vagy a szín számított. Olyan nem volt, hogy egyszerre mindkettő. Hétfőn például pepitába kellett öltözni. Erre azért volt szükség, mert hétfőn már igazán közel voltak a szerdához, tehát elfogytak azok a ruhák, amiket kedvelt, így ez a minta a mosás előtti-előtti napra maradt. Ennél jobban már csak a keddet nem szerette. Aznap pöttyösbe kellett öltöznie. Hétfőn és kedden mindig szomorú volt és mérges. Aztán szerdára, mintha kifordították volna. Szerda a csíkos nap volt, és a hét legboldogabb napja. Malvinka felvette a csíkos ruháját és ebben a ruhában mindig azt képzelte, hogy a kutyák a hátára veszik őt és felviszik a vándorló üres padok tetejére. A hét többi napja nem volt rendkívüli. Csütörtökön pirosat, pénteken fekete ruhát húzott, szombaton pedig a koncentrikus körök mintázata terült el a ruháin. A vasárnap a színes ruháké volt. Ezen a napon már érezni lehetett a hétfő közeledtét és azt is, hogy utána kedd lesz.

Malvin ezen szokásai a mindennapjai voltak. Minden nap gondolkozott a csúcson és remélte, hogy egyszer majd rájön az idővel való összefüggésre.

Csend volt. Malvin anyukája felkapcsolta a lámpát, kinyitotta az ajtót. Malvinnak ilyenkor mindig össze van kicsit rázódva a gyomra, és enyhe émelygést érez. De ő ezt szerette. Ezt is. Anyuka levette őt a mosógép tetejéről és Malvin elmosolyodott.

 (Illusztráció: arc)