Idén szeptember 14-én a CEU, még pontosabban a Magyar Hagiográfiai Társaság szervezésében igen elmemozdító előadást hallhattunk Stephen L. Powtól (Calgary, Canada) az ELTE Szekfű Gyula Könyvtárában. Az előadás címe László to Lancelot: Hungarians Kings, Arthurian Knights volt, amit a szervezők így magyarítottak: Lászlóból Lancelot: magyar király a Kerekasztal lovagjai között. Nagy dicséret az, ha kiderül, hogy Lancelot lovagot a mi szent László királyunk prefigurálta. Hiszen miután Kurcz Ágnes[1] 1988-ra a hazai lovagi kultúra legutolsó falfestménytöredékét, okleveles adatolhatóságát összeszedte, az irodalomtörténészek mintha összeesküdtek volna a valaha létezhetett magyar lovagvilág ellen, a Kisfaludy Sándorok és a magyar romanticizmus kortárs divatja szülte álmának kiáltották ki. A legélesebben talán Zemplényi Ferenc fogalmazott. Így: „A középkorban az udvari-lovagi hagyomány a magyar irodalomban nem mutatható ki.”[2] Majd egy nagyon durva példával jött elő, nem utalva a nyugat-európai háttérre, a trubadúr Jaufre Rudel híres canso-jára, amelyben belészerelmesedett egy nőbe, anélkül, hogy látta volna (ses vezer), és zarándokcsuhát öltött, megindulván a felkeresésére és elképzelvén a mennyei találkozásukat. Ennek a történetnek van egy kortársi – ha úgy tetszik – modern átirata is, egy véres-szennyes-gyönyörű átirat Darvasi Lászlótól, a címe: Jaufre Rudel.[3] Nos, a történet alapsémája, rendkívül ordenáré változatban, megvan magyarul az 1573-as Ponciánus egyik történetében, melynek címe Inclusa (A bezárt nő). Zemplényi a szöveget betűhív kiadásból idézte, én az olvashatóság és érthetőség kedvéért közelítem a mai magyar ortográfiához. „Messze egy tartományban vala egy nemes vitéz, és igen erős, kinek álmában jelenék meg egy királyné asszony, igen szép, kit oly igen megszerete és kívánna, mintha testi szemeivel látná, és ugyan tetszik vala neki, ha jól esmérné. Viszontag az királyné asszony igaz ollyan álmot láta az vitéz felől, kinek igaz, vígan tetszik va, ha jól esméré. És elvégezé az ő szívében, hogy az vitézt meg akarná látni, és az ő álmát megbizonyítani. Az vitéz meg azon képpen fogadást tőn, hogy az ő lába addig nem nyugodnék, mígnem az királynét megkeresné. Felüle egy lovára és mind eljára kastélyokat és különb különb országbeli városokat, mígnem az városba jőve, ahol az asszony az toromban vala, és kezde ott lakni. Egy napon bemene az vitéz a várba, és nem tudja vala, hogy az királyné asszony ott volna, az, kit keresne. Hogy ott az vár piacban mórálna, meglátá az asszony, hogy az torony ablakból kinéz vala, azt vitézt, és megesméré az álomból, hogy az volna az vitéz. Feltekinte történet szerént az vitéz is és meglátá az asszonyt, legottan megesméré, hogy az volna a királyné asszony, kiről az álmot látta volna. Kezde nagy szép éneket a szerelemről, és ezen módon egymás szemében nagy gyakorta néznek vala, és az vitéz minden nap eljárja vala az várat, nézi vala, hogy honnat juthatna az királyné asszonyhoz és vele szólhatna /…/”. Eddig ez tökéletesen megfelel egy nyugat-európai trubadúr vagy trouvère megszerelmesedési masinériának. De a folytatás! de a legelső találkozás! „Bemene azután az királyné asszonyhoz, és nagy tisztességgel köszöne neki és hogy látta volna űtet. Az asszony elcsodálkozék és monda: mi módon jöttél te ide hozzám, jelesül hogy csak én magam vagyok. Monda az vitéz, az te nagy szerelmed tötte ezt, hogy én ide likat csináltattam, és arról jöttem tehozzád. Azért veled akarok hálnom, mert te vagy, az kiről álmot láttam. Monda az asszony, ne legyen az, hogy az én királyom alatt illyen nagy bűnt tennék. Monda az vitéz, ha énnekem nem engedsz, általütlek ezennel az én tőrömmel, és megöllek. Az asszony hogy ezt hallá, kételen lőn vele hálni, és engede neki, mely dolog meglevén az vitéz dolgára mene /…/” (u.o. 55-56. p.).
Nos, ilyen előzetes ismeretekkel vagy előítéletekkel ültem be az előadásra. Előbb azonban elolvastam a preprintet, amit – jó kanadai módjára – angolul és franciául kaptunk meg. Fordítom az egész szöveget.
„Lászlótól Lancelot-ig: magyar királyok, artúri lovagok
Ki hát ez a Tó Lancelot-ja, Arthur király legbátrabb lovagja, kinek népszerűsége a legtartósabbnak bizonyul?
Amiként Dominique Boutet emlékeztet rá, Lancelot pre-artúri eredete rejtély. Nem csatlakoztatható a bretagne-i anyaghoz, csak annyiban, hogy a gall mitológiából hiányzik, ugyanúgy, ahogyan Geoffroy de Monmouth és Wace írásaiból is. Nyers fellépésének segítségével A Kordé lovagjában Chrétien de Troyes-tól a XII. század végén, Lancelot rögtön Artúr király kerekasztalának legkiválóbb és legmegbecsültebb lovagja lesz. Ez az előadás azt kívánja sugallni, hogy Lancelot-nál az eredeti ihletést talán a lovagkirály I. Ladislas (László) jelenti, Magyarország királya (1077-1095), az első keresztes hadjárat vezetője és az Árpád-dinasztia szent uralkodója.
A bizonyítás egyik vezérfonalát, már ami László király feltűntét illeti a francia regényekben, a példátlan kapcsolatok jelentik a magyar királyi udvar és Champagne grófsága között, kapcsolatok, melyek magyarországi III. Béla király (1172- 1196) és champagne-i Margit házasságához vezetnek, s ez utóbbinak champagne-i Mária, Chrétien de Troyes védnöke a nővére. Béla király buzgalmának másik nyoma, hogy elő kívánta mozdítani nagyapja kultuszát és kanonizálását, azért, hogy megerősítse saját követeléseit Magyarország trónjára. Nagy számú szövegutalás lelhető föl a román nyelvű dokumentumokban arra nézve, hogy a „Lancelot” név voltaképp a „László” név megismétlési kísérlete, a maga idegen hangzásával, inkább, mintsem ugyanennek a névnek a helyettesítése, amiként hosszú ideje feltették. A két legrégebbi regény, amely szerepelteti Lancelot-t, tudniillik A Kordé lovagja Chrétien de Troyes-tól és a Lanzelet Ulrich von Zatzikhoventől, tanúsítja azt, hogy az elbeszéléseket közvetlenül a László királlyal kapcsolatos történelmi események ihlették, és így előzetest alkotnak az időszak középkori regényírói számára, hogy elbeszéléseikbe magyar történelmi személyeket vegyenek be.
A Chrétien de Troyes előtt álló megrendelés a magyar király megjelenítésére regényben kapcsolódhat Marguerite de Champagne és a magyarországi III. Béla házasságához 1186-ban. Ez a hipotézis összhangban áll a Claude Luttrell javasolta keltezéssel Chrétien munkáit illetően, és egyúttal megmutatja, hogy a korszak politikai agendája miként testesül meg kifinomult és elbűvölő eszközökkel az artúri regényekben.”
Nos, fontos hangsúlyozni, hogy az előadó szerint itt egy hipotézisről van szó, nem valamely történelmi és eszmetörténeti valóságosságról. Hiszen maga Chrétien de Troyes igen világosan szólt Lancelot származásáról. Az a lovagi toposzok közé tartozik, hogy a hős sokáig nem árulja el a nevét, és akik ismerik, ők is hallgatnak róla. A Kordé lovagjában előbb szülőhelyét kapjuk meg:
Szól a lovag választ adva:
„Uram, Logres volt szülőhelyem,
és e különös, idegen
tájon most először járok.” (2082-2085.sor)[4]
mais sans lui demander son nom.
Il répond tout de suite:
„Del réaume de Logres sui,
Einz mes an cest païs ne fui.”[5]
A jegyzet szerint Logres Arthur országa. Azonosítják Angliával; a kelta Lloegr névből ered, nem a francia ogre (emberevő óriás, vadember) szóból. Ami a származását illeti, mellékneve ’a Tó lovagja’. Azért, mert szülőanyjától az a Viviane tündérhölgy rabolta el, akinek a tava ma is megtalálható Bretagne kellős közepén, nem messze a varázsló Merlin (állítólagos) sírjától, s így Lancelot nála nevelkedett a Tó királyságában. Ami a név eredetét illeti, amint ez az előadásból kiderült, az eddigi irodalom vagy breton, vagy kelta eredetűnek tartotta. Pow úr szerint az eredetet egy fonológiai homológia alapozza meg: a lászló és a lånszló egymáshoz közeli hangzása. A szenvedélyesnek mondható előadás nem hallgatta el a nehézségeket sem. Nehézségnek tűnik a kiejtve lånszló alakban az n. Ezt az előadó azzal magyarázza, hogy az n azért van benne a hangzó alakzatban, mert az o hang megnyújtását követeli; ebben személy szerint én igen bizonytalan vagyok. De sokkal nehezebb az a kérdés, hogy szent László neve latin alakban terjedt el Európában: a mi latin nyelvű szent László-énekünk is azt mondja, ob hoc es dictus Bator Ladislaus, megszólító módban a kezdősor is ezt az alakot adja (Salve benigne rex Ladislae)[6]. Miként került hát ófrancia közegbe a név jellegzetesen magyar alakja?
Nos, erre válaszolna az előadásban a „körülmények egyértelműsége”, vagyis III. Béla lányának, Ágnesnek a házassága champagne-i környezetben. De ezt az előadás épp csak érintette. Pow úr három rendbe sorolta az evidenciákat, vagyis az egyértelműségeket. Az első, és a legrészletesebben kifejtett evidencia az „etimológiai egyértelműség” (holott ezen csak fonológiai hasonlóságot kell érteni). Chrétien de Troyes éleidejénél jóval később adat Várdai Istvántól való, aki Franciaországban volt magyar követ, és leírta, hogy a Lancelot magyar név. Mint az előadásból kiderült, 1937-ben Eckhardt Sándor egy német nyelvű tanulmányában már felhasználta ezt az adatot. A körülmények egyértelműségéről már volt szó. Ezt követi a textuális, vagyis szövegszerű egyértelműség: Geoffroy de Monmoth tanúságtétele szerint volt egy prae-Lancelot-alak, amely közeli a László-ciklus topikájához (az előadó itt utalt Jékely Zsombornak a ciklusról írott tanulmányára).
Bár patrióta öntudatomnak hízeleg, hogy lászlóból lånszlová válva helyet kaptunk a Kerekasztal mellett, sőt, kitüntetett helyet. De fontosnak tartom ismételten leszögezni, hogy itt egy hipotézisről van szó, még akkor is, ha egy nagyon elmemozdító hipotézisről. De tudni kell azt is, hogy nem csak a középkori névtudománynak, a mai onomasztikának is meglehetősen ingatag alapjai vannak. Két példára emlékeztetnék csupán, egy műfaji és egy motivikus példára. Mint ismeretes, a nálunk hajnal-éneknek vagy hajnal-dalnak nevezett műfaj az egész világon mindenütt megtalálható – az észak-amerikai indián törzsektől japán anyagon át az európai trubadúrokig és trouvère-ekig (alba és aubade), anélkül, hogy közöttük bármiféle genetikus összefüggés felállítható lenne. Szintén ismeretes az az angolszász, német, francia és itáliai (sőt magyar!) nyelvterületen elterjedt trubadúr életrajz,[7]a „szívevés története”, egy katalán trubadúr, Guilhem de Cabestanh rövid életrajza. Ezt – több más mellett – Boccaccio két változatban is feldolgozta a Dekameron negyedik napján, áthelyezve a történetet itáliai környezetbe, és egyúttal elolaszosítva a neveket.[8] Az ide tartozó szövegek, sőt még a későbbi brit stb. folklorizációk is, genetikusan összefüggenek egymással. Mivel Enyedi György is verses feldolgozását adta a szüzsének 1574-ben, pontosabban a Negyedik nap első novellájának,[9] gondolhatnánk akár genetikus rokonságra az eredeti trubadúr vida (rövid életrajz) befejezése és egy közismert ószékely népballadánk befejezése között. A trubadúr, miután elmondta a szívevés történetét, és miután a két szerelmes, Soremonda úrhölgy és Guilhem de Cabestanh meghalt a gőgös, a kegyetlen, a féltékeny és a bosszúszomjas katalán férj kezétől, megérkezik Aragónia királya, és igazságot tesz. A férj vagyonát elkobozza, börtönbe veti, és a halott szeretők testét két sírba temeti, egymás mellé. A sírokon egy-egy tő vadrózsa nő, és ezek ágai egymásba fonódnak, A mi Kádár Kata című „klasszikus balladánk” két befejezését idézem. A halott szerelmesek közül
az első befejezésben:
Egyiköt temették ótár eleibe,
Másikot temették ótár háta mögi.
A kettőből kinőtt két kápolna-virág,
Az ótár tetejin esszekapcsolódtak.[10]
a másikban:
Az egyiket temettette
Az ótárnak elejibe,
S a másikat temettette
Az ótárnak háta mögé.
S az egyikből nevelkedett
Egy igen es szép aranyszál,
S a másiknak nevelkedett
Egy igen es szép aranyszál.
Addig nőttek, nődögéltek,
S ott es öszvekapcsolódtak[11]
Nos, a feltűnő motivikus hasonlóság két tagja semmiféle genetikus kapcsolatban nem áll egymással.
Igaza volt a varázsló Merlinnek: a jövőbe látni nem oly nehéz. De a múltba látni – annál nehezebb.
[1] Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.
[2] Zemplényi Ferenc: Az európai udvari kultúra és a magyar irodalom, Universitas Kiadó, Budapest, 1998, 64. p.
[3] Az elbeszélés elemzését ld. Szigeti Csaba: A herceg és Hodierna, Holmi, 2014 december, 1672-1686. p.
[4] Chrétien de Troyes: Lancelot, A Kordé lovagja, fordította Vaskó Péter, Palimpszeszt Kulturális Alapítvány, Budapest, 1999, 73. p.
[5] Chrétien de Troyes: Romans, Librairie Générale Française, Paris, 1984, 559-560. p.
[6] A királyhimnusz szövegét ld. Vekerdi József: Szent László-ének, in: A régi magyar vers, szerkesztette Komlovszki Tibor, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979, 13-14. p.
[7] Viktor Zsirmunszkij: „Atreusz lakomája” és rokon etnografikus szüzsék a folklórban és az irodalomban, Gondolat, Budapest, 1981, in: u.ő: Irodalom, poétika, Válogatott tanulmányok, Gondolat, Budapest, 1981, 109-116. p.
[8] Giovanni Boccaccio: Dekameron, Negyedik nap, első novella; kilencedik novella, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1961, 397-410. és 471-477. p.
[9] A széphistória szövegének kritikai kiadása: RMKT, XVI. századbeli magyar költők művei, Hetedik kötet 1566-1577, közzéteszi Dézsi Lajos, M. T. Akadémia, Budapest, 1930, 222-258. p.
[10] Ortutay Gyula: Magyar népköltészet. Népballadák, népmesék, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985, 38. p.
[11] Ortutay Gyula: i.m. 39. p.
Bélyegkép: székelyderzsi templom freskója
