Bejegyzések kategória bejegyzései

Part, szélcsend, Striga

Ahelyett, hogy a szétszaladó ráncok megőriztek volna valami világos emlékeztetőt egykori bőréből, összegyűjtöttek minden létező üledéket, és sötét kis erekként tagolják az amúgy is éjszakai tájat: az arcát. Nem változtat ezen a pára, ami elunva a láthatatlanságot, erre a szélcsendes délelőttre tartogatta magát, hogy Striga fedetlen testét fekete szeplőkként lepje el. Ezek után, ha sötét nyomokat hagyna a homokban, az sem volna meglepő, akkor nem fehér lyukak vezetnének a vízbe.
Lebeg a hátán, a mozdulatlan égben a mozdulatlan sirályt nézi.
Alábukik, a víztől nem látszik semmi. Sokára jön föl, hirtelen, hogy a vizet kiköphesse és nagyokat lélegezzen.
A kövek közt egy-egy iringó, a tüskék közt néha bogár evickél. Meszelt falú kunyhók, bizonytalanul, merre dőljenek. Kerítés van, Striga neve egy táblán. Ajtó nincs. A kis kertben ágyás: fakó szálak.
A kunyhóban nincs semmi nem odaillő. Asztal, szék, ágy, csigaházak, újságok, felkötött, száraz növények, még Striga súlyától is recseg a padló.
A halbelet a ganajra dobja, az orsókat irdalja és sóval dörzsöli be, a levágott fejeket gondosan egy fehér, zománcos tányérra ejti.  Nézi a kis háromszögeket, amikben túl nagy a szem.
Távoli, halk zaj.
Felvesz egy rövidnadrágot, beletúr a fehér hajába, elindul le, vissza a partra.
Mire odaér, a vörös motorcsónak kiköt. Durva vászonzsákot rak ki a stégre egy fiatalember.
Hol van, kezdi Striga, de mintha nem találná a hangját, köhög. Hol van Ottó?
Ottó bácsi?, mosolyog a csupa kar és láb fiú. Vagy egy hónapja nyugdíjas. Otthon horgászhat egész nap. Ezentúl én jövök, Striga bácsi. Szólíthat Misunak.
Nem nagyon örül Striga, valamit mond is, hogy neki nem szólt.
Na, jól van, segítek felvinni a motyót, legalább megnézem, hol lakik. Csak siessünk, nem érek rá egész nap.
Láthatóan tetszik Misunak a ház és a kilátás, elégedetten csettint a nyelvével. Striga büszkén kihúzza magát.
Itt a szokásos: liszt, só, olaj, kertészeti újság, és legyen a mi titkunk: egy üveg lekvár.
Köszönöm. Kérdezhetek valamit?
Tudja jól, Striga bácsi, hogy nem lehet. Nem mondhatok róluk semmit. Ne is kérdezzen.
Csak a…
Nem.
Kimegy, inkább a vizet nézi.
Nemsokára a fiú is utána jön. Egy gépet vesz elő az övtáskájából.
Mi ez?
Fényképezőgép.
Így néz ki? Nem ilyenre emlékszem.
Gyorsan változnak; most éppen ilyenek, de lehet, hogy pár hét múlva már egészen másmilyenek lesznek.
Mit akarsz vele? Le akarsz fotózni? Nem szeretném.
Le kell, Striga bácsi. Most már mindig. Bizonyítanom kell, hogy él.
Értem, bólint Striga.
Ez egy mai újság, megfogná? De kérem, ne nézze meg, csak tartsa.
Milyen arcot vágjak?
Így jó lesz.
Csak egy kattanás hallatszik, visszaadja az újságot.
Van itt még valami, amit oda kell adnom.
Dobozkát nyújt át.
Striga kikötözi, kinyitja.
Értetlenül néznek a két kormos gyufafejről egymásra, hogy és mit jelentsenek.

 

 

(Illusztráció: Nothing of Everything, Allan P. Friedlander)

gyűlnek a szivárvány; hát megint itt a tél

 

gyűlnek a szivárvány

kollázs

körülkaristol két kormos telefonszám
mintha porcelánfehér szivárvány
sasra vadászó béka brekeg fölöttem
varangyos
benn a farkas kinn a forradalom
szőrén üljük meg a borotvált lovat
vontatóhajók vonakodnak
vérengző tetvek elől menekülnek
hulladékudvarokba a rozsdás szélkakasok
futóedzést tartanak a futó kalandok
gatyát cserél a gatyásölyv
két vécéajtó közül
válaszd mindig a harmadikat
bugyoláld törölközőbe a telefonszámokat
ne fázzanak
a káposztafejeké itt minden gondolat
valaki ezt mondogat
ja
ja igen gazdag vagyok mint az esőcseppek
és mint zsírban a tej
virágba borulnak a díszsírhelyes
telefonnoteszok
tömjénillatú történelemkönyvek alliterálnak
mert hát mit is tehetnének
baráti kölcsönlakás a polgárosodás
gyűlnek a szivárvány kapukulcsok
a nagy történelmi mosogatóban
nyelved alatt nitroglicerin
de nem robban fel
nem robban fel a szív

 

hát megint itt a tél

P. adjunktusnő szavai

na most hát ilyen esetben
már szoktak
gyerekek öregek részegek
hát megfagyni

hát megfagyni

 

(Illusztáció: Abed Alem: Still Life With Cabbage)

PAUL CELAN: A SZAVAK ESTÉJE

A szavak estéje – kincskeresés a csendben.
Egy lépés, és még egy,
egy harmadik, a nyoma
nem rövidít árnyékodon:

az idő sebe
felnyílik,
és vér alá borul az ország –
a szóéj kutyái, a vadászkutyák
most beléd
marnak:
a vadabb szomj,
a vadabb éhség ünnepe ez…

Egy utolsó hold kap utánad:
hosszú, ezüstös csontot
– meztelent, mint az út, amin jöttél –
vet a falkának,
de nem menekít meg:
a sugár, amit ébresztettél,
közelebbről habzik fel,
és fenn lebeg a gyümölcs,
amibe évekkel ezelőtt haraptál.

András Orsolya fordítása

Illusztráció: Emil Nolde

Pszichedelikus terápia VII.

 

 

A boldogságot, magamnak,
mint tarthatatlant, hordhatatlan súlyt, sérvet,
ezer tű szúrását képzelem – érték csak az lehet,
ami nehéz, ami magába húz, ami összeroppant.

A világra, tudom, magányom miatt haragszom;
alkalmazkodni? próbálok, hiába…
Pedig a világ szerint tanulok – szar embernek lenni.
Sosem érhet fel saját lényegéhez.

Tele az életem elutasítással,
ezért filmekből kölcsönzöm a nagy jeleneteket.
Már akarom is, hogy fújjoljanak és megdobáljanak.
Nyers közjátékokat szelídítek: titeket önmagatok miatt szeretlek –
de többé nem viszek virágot Algernon sírjára.

 

Christian Morgenstern: Ő, L’art pour l’art

Ő
(Er)

 

Ő tarkóját vakarta tétován
a körmével, amely kisujja-körme
levágva nem volt oly régóta már,
hogy végül is golyóbisát e Földnek
hátul fejéig érve nőtte körbe,
mely rég kopasz lett az idők során
(e fej: egyszersmind cél és akadály) –
nem mintha másképp nem lett volna könnyebb.

 

L’art pour l’art
(L’art pour l’art)

 

Egy megriadt verébfi rebbenése
Korfot műalkotásra lelkesíti,
mely pusztán arcjátékból, gesztusokból
áll össze. Jönnek műszerekkel,
hogy fölvegyék; de Korf „az alkotásról
nem tud”, már nem tud semmiféle műről
egy „izgatott verébbel kapcsolatban”.

Havasi Attila fordítása

Csalogányok és pacsirták

Nincs furcsább, bonyolultabb dolog az emberi lékeknél. Ezt példázza a következő egyszerű történet.
Weiss Fercsi szerelmes volt. No hiszen, ki nem volt! De ő igazán, fülig, mint egy… Szóval nagyon, s ami rosszabb, bizony reménytelenül, miután Aranka rá sem hederített.
– Hagyd a francba! – tanácsolta Ödön a IV. A-ból. – Ezt a pillét, öregem, csak a buldózerek izgatják.
Így hívták a suliban az izompacsirtákat, akikhez képest Fercsi csupán kis vakarcs volt. Vállai keskenyek, karja is vékonyka, egyelőre azonban még bizakodott. Ha másként nem, az eszével hengerli le őket, és akkor majd Aranka is felfigyel rá.
– Hűha! – csóválta meg a fejét Ödön. – Aztán hogy gondolod?
Sajnos ezt maga Fercsi sem tudta. Ír egy-két verset, vagy feltalál valamit? Az ántiját neki, azért ez így sem mehet sokáig! Se lát, se hall, pedig nemsokára nyakán az érettségi. Tanulni kéne, biflázni, biflázni, ehelyett folyton arankázik.
– Tehát sehogy sem gondolod. Akkor idefigyelj! – jött segítségére Ödön. – Röfögj egyet, hátha szerencsét hoz, kukorékolj, ugass, attól észrevesz majd – oktatta ki fölényesen. – Egyedül arra ügyelj, hogy mindenki hallja. Érted?
– Nem.
– Hát a színpadon, te lángész. Erre minden csaj bukik, és te olyan élethűen röfögsz.
– Kösz! Nagy vagy! – ismerte fel a nagy lehetőséget ekkor Fercsi.
Parodizálni tud, az vitathatatlan. Csak éppen színpadon nem produkálta még magát. Az ötletből hamar valóság lett, és három héttel később a színpadra támolygott.
– Bátorság! Itt van – mutatott Ödön a harmadikos lányra.
Ott ült egy sarokban szőkén, kibodorított hajjal két negyedikes buldózer között.
– Kukurikú!
– Éljen! – tapsolták meg a vékonypénzű srácot, aki a továbbiakban közel egy órán át sziszegett nekik, utánozta a medve, vonat, különböző színészek, politikusok hangját.
Utánozta? Parodizálta olyan humorral, diákos szellemességgel, hogy a tanulók kórusban kiáltották:
– Ki mit tud! Ki mit tud!
– Köszönöm, majd jelentkezem. Ha a műsor is jelentkezik – pislantott a fiú Aranka felé.
A leány kipirult arccal mosolygott rá. Szeme csillogott, büszke volt Fercsire, akinek még a tanári kar is tapsolt.
– És most egy szkeccs következik – ujjongott a diák magában; úgy érezte, győzött: kiütötte a ringből az izompacsirtákat. – Képzeljétek el, hogy állatkertben vagytok. Balra elefántok, jobbra majmok és ott elöl – biccentett a tanárok felé – ökrök lambadáznak. Akarom mondani …
Rémülten nyelt egyet, miközben a teremre vészjósló csend borult, aztán valaki elnevette magát, utána még egy, végül mindnyájan jobbra-balra dőltek a nevetéstől.
– Gratulálok! – fejezte ki elismerését előadás után Ödön. Becsszó, te még a Hofinál is jobb vagy.
– Igen, de…
– Aranka? Bukik rád, ne félj, úgyhogy akár holnap a bugyija alá nyúlhatsz.
– Azt hiszem, mi ketten félreértjük egymást – jegyezte meg halkan a gimnazista. – Én… Hogy is mondjam? Szeretem őt, Ödön.
Ödön rábólintott. Hanem a valóságban semmit sem értett. Szereti? Oké, viszont ettől még nyugodtan kefélhetnek.
Valahogy így vélekedett maga Aranka is. De ez a mulya csak nézi, nézi azzal a bamba kék szemével. Kár, mert amúgy elég jó fej, csak éppen… hütyü egy picit.
– Hogy állsz a csajjal? – érdeklődött egy napon kíváncsian Ödön. – Téged dobott vagy a pacsirtáit?
– Engem, pajtás, engem.
– Hát jó! Most az egyszer még segítek rajtad.
– Á, rajtam már csak az isten segíthet.
– Pszt! – töprengett el a furfangos diák. – Tudsz úszni? Nem? Akkor bunyózni fogsz! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Ehhez mindenki ért. Nem kell hozzá más, mint néhány haver, Aranka és te. A fiúk muszklisak, te gyors, egyszóval megmented a pipidet.
Ócska trükk.
– De hatásos, pár műrúgás, kis fintor… Majd begyakoroljuk, ami neked, gondolom, egy percig sem jelenthet problémát.
A szót tett követte. Csakhogy mi történt? Alig rugaszkodtak össze, Aranka kurtán felsikoltott – ugyanúgy, mint Görbe Nóra a Linda című filmben –, és keményen megvédte magát.
Fercsi savanyúan nézett a kereket oldó haverok után. Egy alkalommal aztán kimaradt a gimiből. Más gimibe iratkozott? Elköltözött? Beteg? Senki sem tudta, legfeljebb az osztályfőnök, az viszont nem kötötte még Ödön orrára sem.
Teltek-múltak a napok, utoljára mégis Ödön bukkant a fiúra. Egy bárban ült, ült, és iszogatott.
– Fercsi! Hé, nem ismersz meg? Azt hittük, elköltöztél, és nem látunk többé.
– Ülj le!
– Aranka…?
A fiú szeméből kipottyant egy könnycsepp.
– Megmondtam ugye, ne foglalkozz vele.
– Tudtad?
– Mit?
– Hogy Aranka a pacsirtákkal kefél.
– Miért, te csak most tudod?
Fercsi nem válaszolt, előhúzta bicskáját, és az asztalra tette.
– Ezzel meg mit akarsz?
– Nézz meg jól, pajtás! Megnéztél?
– Minek?
– Hogy sose felejts el, merthogy nemsokára tényleg elköltözöm – hajtott fel egy pohár rumot. – Disszidálok, haver.
– Te? – tátogott Ödön. – Hová?
– Valahová messze, nagyon messze, ahol nincsenek sem pillék, sem pacsirták, csak… csak angyalok vannak – húzott elő Fercsi egy doboz gyógyszert a zsebéből. – Altató – mondta, és lenyelte az egész doboz tartalmát. – Állj! – fogta rá a bicskáját, amikor Ödön felugrott a székéről. – Tudom, hogy nem félsz tőlem, de ha egyet moccansz, ezt a bugylit, biz’ isten, beléd hajítom. Jól van, látom, megértettél. Ha rám hallgatsz, te is velem iszol, és mindketten fütyülünk a világra. Szereted a csalogányt? Ő a szerelem és vágy madara.
– Ez most hogy jön ide?
– Sehogy, csak úgy kérdeztem. Figyelj csak! – kezdett ekkor fülemileként csattogni. – Szép, mi? Most próbáld meg te is! Meg maguk is! – süvöltött a lassan köréjük gyűlő vendégekre.
– Gyere, Fercsi menjünk az orvoshoz!
– Na mi lesz? Senki sem tart velem? Ugye, megmondtam: nem szeret engem senki sem. Eláruljam, mi okból?
– Áruld el!
– Mert ők is pacsirták, mint Aranka fiúi, akik el akarják, mit akarják, már el is vették tőlem Arankát.
– Hülyeség. Itt senki sem pacsirta, és te sem vagy csalogány, csupán részeg, barátom.
– Nem igaz. Gyűlölnek, különben mindenki velem csattogna – szegezte szívére a bicskáját.
A vendégek semmit sem értettek az egészből. Valaki elkezdett önkénytelenül füttyögni, őt követte egy másik, majd sorra a többiek. Fercsi kezéből kihullt a kisbicska, s a következő pillanatban minden elsötétült előtte.
– Gyorsan, gyorsan! Hívjuk ki a mentőket!
A kórházban azonnal kimosták a beleit. Rutinmunka volt, hamar végeztek, utána lefektették a fiút, és magára hagyták.
Hogy meddig aludt, nem tudta, de amikor felébredt, Aranka állt az ágyánál.
– Szia, „csalogány”!
A gimnazista motyogott valamit, és maga is meglepődött, hogy a lány iránt ezúttal se vágyat, se szemrehányást, röviden: semmit, de egyáltalán semmit sem érez.