Elhavazva

Ne haragudjatok – el vagyok havazva, a nagyon várt íróiskolára még várni kell… (Bíztató: sok mindent átgondoltam.) Hét végére lefalazom a kormozónyílást, megmetszem a szőlőt, tesztelek néhány internetes problémát (www.enyelviskola.hu), tartok tréninget és konzultálok. Ha sikerül: megírom végre azt az elbeszélést, ami a fejemben motoz (a címét még nem tudom, de a – majdan – híressé váló balkán-novellák egyike lesz). (Az elsőt a Székelyföld hozza majd, szólni fogok.)

Tehát: tél és tavasz helyett: egy kép, inkább tavasz, mint tél….

Kategória: Archívum | Szóljon hozzá most!

Őrjöngő Orlandó: igazság és közhely

 

Vajon miért, föl-fölbukkan a képlet – dinnyehéj a zavarosban, na jó: legyen a zavaros a Duna, így stílszerű -, hogy a költő: megszállott, őrült, s ha nem is közveszélyes, de "nem jár két lábbal a talajon" stb.

 

Nem mintha nem lenne teljesen mindegy, hogy a költő milyen (teljesen mindegy, az alkotás számít); de mért tartja magát ez a képlet (mely egyébként minden alkotó embert nyilvánvaló módon idegesít)?

 

Kerülőút. Füst Milán nagyon okos eszmefuttatásában (Látomás és indulat a művészetben) mindejárt az első oldalakon elemzi a "szépség" és a "tetszés" szerkezetét. Ez az eszmefuttatás két ponton illeszkedik ahhoz, amit mondani akarok. Az egyik: ő is a szépség és alkotás okára (valamint mibenlétére és céljára) kérdez, mint mondja, "görögösen". Ez a felvetés kérdésünknek kétségtelenül filozófiatörténeti horizontot ad. De ennél fontosabb: idézi Stendhalt, aki szerint a "szépség igéri a boldogságot". De nem teljesíti be! teszi hozzá Milán bácsi. Ezért a művészethez kielégítetlenség társul – és ezzel máris a sűrű és titokzatos, megfoghatatlan vágyak vizén hajózunk.

 

 

Bizony, nekem is tetszenek a viharos szél által korbácsolt tajtékok. A magam részéről azt gondolom, hogy az alkotás valóban valamiféle szenvedély – az alkotó az alkotás során a lehető legjobb megoldás irányába gravitál, és nehézkedését valóban tekinthetjük szenvedélynek. (Milán bácsi leszögezi, hogy a művész alkotásához a megjelenítés vágya társul, ezért ő kimondottan a "teremtő indulat" kifejezést használja – ez a második kapcsolódás.) Nem tudom, mi az, ami elkap; maga az érzés is bizonytalan; de teljesen leköti a figyelmemet. Ezt nevezi a köznyelv ihletnek.

 

További adalékok az ihletről. Weöres Sándor: A vers születése. "…az ihlet nem több és nem kevesebb, mint a műalkotásra-alkalmas kedélyállapot… ámbár nem emberfölötti megszállottság, hanem emberi lelkijelenség." Rendben, ne vitassuk, hogy a költő (az alkotó) is ember:-) Weöres a megszállott költő (Őrjöngő Orlandónk ennek prototípusa) képzetkörével csatáz, próbál költőként ember maradni, ez derék. Nagyon érzékletes az ihletett kekdélyállapot leírása….! Kiemeli, hogy mennyire tárgy nélkül való eleinte mindez… lassan talál tárgyat, formát, ritmust…. a "semmire se gondolás" felől érkezik a nagyon is konkrét költeményhez.

 

Erről beszélek. Az alkotó, ihletett kedélyállapotot kísérő bizonytalanről; a teremtő indulatról, mely eredetében, mibenlétében és céljában is megfoghatatlan.

 

Azt hiszem, az ihlet önmagáért való vágy – az alkotó leginkább az ihletett állapotot akarja, abban akar maradni, kiteljesedni. Nemcsak szenvedély, hanem narkotikum, szenvedélybetegség ez. Nem véletlen, hogy zseniális alkotók alkoholisták vagy szerencsejátékosok (ld. Dosztojevszkij). Nem mintha az alkoholnak vagy a szerencsejátéknak bármi köze volna az ihletett állapothoz – ezek a tünetek inkább az ihlet okozta magasfeszültség kisülései. Az alkotó indulat nagyon is pozitív, épp ezért vetekszik a legelragadóbb örömökkel. Az alkotó megtapasztalja az alkotás emberfeletti örömét, a teremtő indulat által saját képességeit haladja meg.

Kategória: Archívum | Címke: , , | Szóljon hozzá most!

Alkotó írásművészet szabadiskola

Kezd kialakulni egy kis érdeklődés az új témám körül, mégse volt tehát akkora hülyeség ez az ötlet: kösz a visszajelzéseket.

A megjegyzéseken egyébként akkor is gondolkodom, ha nem reagálok rájuk:-)

Alkotó írásművészet szabadiskola? Hm… Igen, ez a titkos vágyam, szeretnék elindulni ebbe az irányba (hiába, a mélyben lappangó pedagógus és szociálisan érzékeny értelmiség:-) Úgyhogy próbálok tovább gondolkodni az alkotó írásművészetről, apránként körüljárom a kérdéseket, melyek ezzel kapcsolatban bennem motoszkálnak.

Egy fontos alapszabály: a blogon nem vezetek be műfaji/műnemi megkötéseket, vagyis egyaránt lehet szó prózáról, versről, színpadi megmoccanásról, vizuális vagy experimentális eseményről stb. Remélem, ez senkiben sem a dilettantizmus látszatát kelti majd (akiben igen, az gondolkodjon el azon, hogy a műfaji kérdéseket az általános iskolában kezdjuük tanulni, ezek a problémák nem igazán a szakma csúcsát jelentik.) Tehát, az első számú szabály, kicsit másképp és általánosabban megfogalmazva:

1. alapszabály

Az alkotó írásművészet ne kösse magát a formához, az alkotásban a legmegfelelőbb forma kialakítására, és ne megtalálására törekedjeünk!

Most pedig rátérek két olyan kérdésre, amely mindegyike sokkal jelentősebb annál, hogy "hogyan kezdjük el" az írást.

Az első: miért kezdjük el egyáltalán.

A második: mért éppen arról írunk, amiről. (Ezt a klasszikus értelmezés egyszerűen "témaválasztásnak" nevezi, de ezt megint nem szeretem. Az alkotó írásban a téma nem különül el az írás folyamatától, akár az írás folyamata is lehet a téma stb.)

Az első kérdés annyira személyes, hogy lehet, hogy nem is lehet taglalni. De ha jobban belegondoltok: a második is (gondolkodjunk együtt Freuddal…)

És hogy kellőképpen módszertanos legyek, most nem fogom (taglalni álláspontomat), viszont jó lenne, ha ti taglalnátok. Ez most a házi feladat a köv. pár napra…:-)

Kategória: Archívum | Címke: , , , , | 4 hozzászólás

“Ha tanúvallomásnak még hinni lehet stb…”

A lentebb következő szöveg: önidézet. Megjelent: Napút, 2008/ 1. szám. (Neten ez a szám még nincs fönt, a kiadó honlapja egybébként www.napkut.hu, járék a betűkkel:-)

 

A Tárnok rendező és A szabadulóművész felütésére is büszke vagyok. Összeszámoltam, hány késleltetett információt tárolok az első bekezdésben: jó az eredmény!!!!

 

Most csak néhány találom-talány, A szabadulóművész nyomán, találomra:


Miért Durbincs, és miért apróhal?

Ki az a Kövess Gyula, és miért kell követni?

Hogy jön a Palace hotelhez a szénraktár?

A dorogihoz a német… (ennek teljesen személyes oka van, de: annyit azért, hogy élnek magyarhonban svábok…)

Miért kavargatja Durbincs a bort?

Mit kerestek az orosz tankok november negyedikén Budapesten?

Módosítsuk tehát ki nem mondott tételünket: a jó felütés ott is megszólít, ahol nem vártuk; az igazán jó pedig ott is, ahol nem kellett volna.

 

És most következhet a szöveg:

 



"A szabadulóművész

- Ha tanúvallomásnak még hinni lehet – magyaráz Durbincs Aladár, és nagy pókhasával megtámasztja a pultot, melynek szélére úgy vannak fölakasztva a féldecis, decis és kétdecis mérőedények, mint a spulnira fűzött apróhal sikeres keszeghorgászat után, olyan szép, csillogó rendben -, ha hinni lehet egyáltalán tanúvallomásnak, ezekben a mai időkben – biccent, és orrát megtörli egy konyharuhában – Kövess Gyulát utoljára a Palace hotel tetején, aztán még egyszer a kerületi Tüzép szénraktárában látták, a dorogi és a német brikett szomszédságában; a szabadulóművész ekkor sildes vászonsapkát vislet, mondja Durbincs a Veltelini borozóban, miközben jobb karjával a bádogozott pultra támaszkodik, és bal karjával a háromlyukú tartály egyik rekeszébe mártja a hosszú nyelű, decis mérőhengert, és a száraz fehéret balról jobbra, majd jobbról balra kevergetni kezdi a a mérőhengerrel, vagyis "locspocsol", és közben, laza csuklómozdulattal a régi sportújságokat lapozza, mint egy artista, mint egy zsonglőr, bal kézzel kever, jobbal lapoz – a Palace hotel tetején, melynek hatodik emeletét teljesen elsodorta az ágyúzás november negyedikén – az orosz tankok aznap acélbuborékokat fújtak Budapestre -, és az elegáns szállodai ajtók azóta úgy verdesnek a szélben, mint a lepkeszárnyak.

Többen állítják, hogy Kövess a Palace tetejéről nézte végig december hatodikán a pufajkás felvonulást. Lábát, mondják ezek, a semmibe mártotta, mint egy isten, az ötödik emeleten, a Rákóczi úton pedig vonultak hosszú sorban a vörös zászlókkal és kommunistákkal megrakott Csepel teherautók, nagy robajjal, hogy a lakosok becsukták az ablakokat a nagy por, benzingőz és büdösség miatt, de így is hallották a csasztuskákat, de Kövess! az nem! az inkább kiült az ötödik emeletre, és onnan köpködött lefelé, nem sok sikerrel, mert a teherautók az úttest közepén vonultak, és erős, metsző északi szél is fújt, és a köpéseket egészen a házfalnak szorította. – Nem én találom ki mindezt – állítja Durbincs, és kavargatja tovább a száraz fehéret, nehogy "leüljön" az a bizonyos testes anyag, melyet a borok tisztelői "phlegma vini"-nek, egyesek (az alkoholisták) viszont csupán "bortakonynak" neveznek, és közben egy régi szabászollóval vagdossa ki a sportélet atlétáit, ezeket az acélsodronyizmú fenegyerekeket a sportlapokból. A Veltelini borozó tele van már a sportélet csillagaival, több rétegben borítják a zöldre mázolt falakat ezek a fekete-fehér újságkivágások, előliffennek a Borivók tízparancsolata és Vörösmarty Fóti dala közül, és egészen beboríják a zöldre mázolt lambériát. Hihetetlen memóriájával, ami kiváltképp a sportélet terén mutatkozik meg, Durbincs komoly hírnevet vívott ki magának, nemcsak a törzsvendégek, de még a kerületi nagyságok körében is. Mert az, hogy valaki egyaránt ismerje a Ferencváros és az Újpest, illetve az MTK meccseit visszamenőleg, nem igazán figyelemfelkeltő, sőt, ezekben a zavaros időkben szinte állampolgári kötelesség, de ő nem csak a csatársort és a hátvédeket sorolja fel, ha sor kerül a 49-es vagy a 52-es rangadóra, tévedhetetlenül, hogy azt bárki megirigyelné, hanem a gólokról is megvan az egyéni véleménye, úgy értelmezi a helyzeteket, mint egy Szepesi, és az ilyen véleményformáláshoz a kiváló memória – önmagában – már nem elegendő. – Tehát – jegyzi meg Durbincs – Kövess Gyula. Író úr bizonyára tudja, hogy én nem vagyok az a fecsegő típus; ilyen esetben pedig (mélyet sóhajt, és a levegőt orron át ereszti ki, mi által olyan hangot hallat, mint egy trombon) kiváltképp óvatós, sőt, elővigyázatos vagyok. De: meg kell jegyezzem. Kövess Gyula már az emlékezetes események előtt is jelentős elismerést vívott ki artisztikus képességeivel, így mindennek nem kell kizárólagosan politikai tartalmat tulajdonítani. Hiszen az, hogy Kövess a szabadulás művészetét tökélyre fejlesztette, igazán nem köszönhető pusztán a munkás-paraszt kormány ideológiai térnyerésének. Hiszen ott volt Kövess felesége, tudjuk: és ez a nő bizony igencsak kézbe vette Kövesst, ahogy ezt rossz értelemben mondani szokták. – Kövess ugyanis nem volt az a bizonyos "józan személyiség". Író úr bizonyára érti, amit mondok, hiszen maga sem tartozik kiváltképpen azok közé, akik csak azt nézik, hogy este meglegyen az a három-négy pár virsli – mert manapság már ilyesminek örül az ember -, de az már nem is számít, hogy milyen márkájú az a virsli (holott ég és föld a különbség virsli és virsli közt), sőt, még a romantikára való hajlam is megvan magában, ami ritkaság, maga, ha meg nem sértem, a józan, materialista gondolkodás valódi ellensége; de most nem is m
agáról beszélünk, hanem Kövessről, aki korlátozó feleségét újabb és újabb trükkökkel lepte meg. Mert annak például, hogy telefonálgasson az asszony, semmi akadálya nincs, ma, a technika korában, amikor magánlakásokban is egyre több a telefon; és nem is lehet megparancsolni, hogy a modern távközlés ezen vívmányát egy ilyen asszony egészen kiküszöbölje életéből; és alkalomadtán fölcsörögje barátnőit, de még Kövess barátait is; kiváltképp olyankor, amikor Kövess arra hivatkozik, hogy aznap ennél és ennél a jóbarátnál üti el az időt. Ezt magától Kövesstől tudom. (És Kövess nem volt a tartokk ellensége, és ezt az egyet meg is értem, bár a kártya nem sport; de közel áll a sporthoz, hiszen példának okáért a futballban is szerepet játszik a véletlen – akárki akármit mond, és a csapat akármilyen felkészült legyen is! – , ez pedig a kártyában pedig egyenesen meghatározó. Ez éltette igazán Kövesst! Ahogy hetekig lelkesedett egy jól megvalósított pagát ultimó, netán egy bemondott huszonegyfogás miatt! de ezt már meg is értem; mivel huszonegyfogást bemondani, ez hosszú tarokk mellett is valódi virtus, a férfibátorság választóvize.) A telfonálgató asszonnyal szemben viszont a következőképpen járt el.

Kövessnek – részben kedvese, Adrienn révén, aki valóságos csillag volt ekkor a Fővárosi Nagycirkusz, sőt, az Országos Cirkusz Vállalat, pontosabban a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat egén – lehetősége adódott, hogy bejárjon az Állami Artistaképző Iskola padsoraiba, és saját szemével kövesse a fiatal artista generáció kibontakozását -, hiszen mindenki tudja, hogy ez a generáció szerzett világhírnevet a magyar cirkuszművészetnek; és még ebből a nagy nemzedékből is kitűnt Humánovics Dezső hasbeszélő számaival. Ez a Humánovics például úgy tudta hasból utánozni Rákosit, hogy már a rendőrséget kellett hívni miatta a Garbaud cukrászdában; és gyenge jelleme miatt egyébként sem riadt vissza semmiféle hajmeresztő tréfától. Jó kapcsolatot, mondhatni, meghitt kapcsolatot ápolt tehát Humánoviccsal és tanítványaival Kövess – magyarázza Durbincs, a Veltelini pultusa, akit mennyit ugrattak már a neve miatt! de mennyit! de ezeket vagy kétdecis mérőedénnyel intézi el, rosszabb esetben pedig kitessékeli a helyiségből az amúgy egyáltalán nem vérmes természetű memóriabajnok, aki jobb napokon ilyen és hasonló történetekkel kápráztatja el a Veltelini törzsvendégeit; de most csak kavargat a mérőedénnyel, és másik kezével egy derékig meztelen atléta kontúrjait darabolja, ügyesen, hogy a fehér szegélyből semmi se maradjon a fénykép oldalán, könyékkel szorítva a régi sportújságot a pulthoz, és azt mondja: – Volt kérem, Kövess ötletében valami trouvaille. De azt mondtuk neki, hogy az ötlet csak lepkefing, ha valóra váltani nem lehet; de ha megcsinálja… de ha megcsinálja! (Durbincs magasba emelte a nagyollót), akkor ő föláll a pultra, mi pedig elhaladunk itt szépen a pult előtt, itt, ahol mutatom, és sorban megcsókoljuk a cipője orrát. Láthatja ebből, mennyit ért nekünk ez az ötlet. Mindezek után a következő történt.

Egyik este Kövess bejelentette odahaza, hogy este Laciéknál alszik, és valóban, fel is kereste barátját. Attól fogva csak várni kellett a telefont, amely idejében meg is szólalt. Kövess vette fel, és bejelentkezett: – Igen, drágám, itt vagyok Jóskáék lakásán. – Mivel mind Laciék lakásán szorongtunk, mert senki sem akart lemaradni arról, hogy ennek az eseménynek szemtanúja legyen, rekonstruálni tudjuk az eseményeket. A telefon rövidesen csörgött Jóskánál (tudja, az a langaléta, aki a sörgyárnál van, annál az asztalnál szokott ülni), de itt már Humánovics egyik tanítványa vette fel, persze Kövess hangján: – Igen, drágám, Kovács Petinél vagyok. A hívást Jóska azonnal jelentette a főhadiszállásra. Nyomban ez után a telefon ismét Laciéknál csörgött, az asszonyka már vartyogott, meg volt zavarodva, mint a vakegér, aztán néhány másodperc elteltével kicsöngött a süket Kovácsnál, aki akkora luftot rúgott most szombaton, hogy lerepült a lábáról a cipő, aztán megint Jóskáéknál… Író úr, kíméljen meg attól, hogy folytassam. A volt nej végigcsörögte Kövess összes barátait, és persze minden lakásban Kövess hangja vette fel. Hahaha! Hát nem jó történet?!

Hát ilyen volt Kövess! Képzelheti, hogy mindeezek után nem volt maradása otthon. Nem is csoda, hogy azon a napon, amikor a pufajkások végigvonultak a városon, és úgy vöröslöttek a teherautókon, mint egy-egy meredező hímtag, Kövess a Palace tetejéről egyenesen a széntelepre menekült, annál is inkább, mert utolsó mutatványának helyszínét előre meghatározta. Azt mondta, el fog tűnni; és ebben még a Humánovics-tanítványok sem kételkedtek. De hogy hogyan? A szénraktárban – látja azt a sarkot, író úr? – na mit mondjak, egy akkora vagy inkább még kisebb helyen legalább negyvenen szorongtunk, és Kövess azt kérte, hogy a szemünket csukjuk be, valaki számoljon húszig, addig ő és Kovács Peti – az, amelyik luftot rúgott – , el fognak tűnni, aztán, miután meggyőződtünk róla, hogy neincsenek a szénraktárban, melynek egyetlen vasajtaját előzőleg bezárták, és a kulcs itt lapult az én jobb zsebemben, de még szorongattam is azt a kulcsot, nehogy észrevétlenül kilopja onnan Humánovics valamelyik tanítványa – akkor ismét hunyjuk be a szemünket, számoljunk megint, és lesz nagy meglepetés. Hát lett is nagy meglepetés, mert tényleg minden úgy lett, ahogy Kövess megjósolta, azaz hogy majdnem. Mert az első számolás után mindketten eltűntek, pedig a szénraktárnak nincsen ablaka, és a szén között nem lehet elbújni, az képtelenség; aki ilyesmit állít – mert már ilyenek is vannak, szégyenszemre, már ilyet is hallottam! -, az őrült; de a második számolás után is csak az a süket Kovács került elő, Kövess nem! Hát ez az! Kovács állítja, hogy nem tudja, mi történt, először valami nagy hideget érzett, aztán mintha egy sötét, szénszagú alagútban száguldott volna előre, fejjel lefelé, mint egy bányában, már-már látott valami fényességet, de akkor valahogy kicsúszott félúton abból az alagútból, és megint a szénraktárban találta magát, majd ez után mindannyian alaposan berugtunk, gondolhatja, valóságos ajándék volt nekem az a nap. Kövess viszont, uram, úgy higgye el, ahogy itt lát, teljességgel eltűnt, és őszintén meg legyen mondva, azóta már többen eltűntek Humánovics tanítványai közül is, ha érti, hogy mire célzok, sőt, egy ideje Adriennt se láttuk, Kövess régi szerelmét; én pedig, ha időnként külföldre telefonálok, mert ez megesik, bár a telefonokat állítólag egytől-egyig lehallgatják, úgyhogy ez korántsem veszélytelen, de mindegy! én már ilyen vagyok! mindig Kövess hangját hallom a vonal túlsó végén, hát nem különös az élet, most mondja meg őszintén, író úr!"

Kategória: Archívum | Szóljon hozzá most!

“Kitartottam…”

Kicsit rossz érzésem volt.

Feltettem ezt a szöveget: de semmi kommentár (de tényleg semmi…)
Közben persze arra gondoltm, milyen jó lenne, ha elemeznék (akik olvasnak). Hogy mitől is olyan jó ez a felütés, szeintem…
Mért: ez a gumipecsét: nem jó?
Tényleg volt ilyen, gyerekkorunkban.

Most egy új bejegyzés jön : Napút 2008/1. Aki nem jutna hozzá, annak elárulom majd. Végre magyarul! (Bolgárul már megjelenet.) Se  hogy miért "felütés", arra a köv. bejegyzésben térek  ki…

Kategória: Archívum | 4 hozzászólás

Várnok rendező -saját felütésem, végre…



Az Életünk tavaly decemberi számában viszon ez jelent meg – jobb híján, tőlem:

Fázó István tömör és sötét, pecsétnyomószerű gumidarabra ra talált a bal zsebében, pontosabban ott, ahol a zseb kihasadt, és a hasadékon keresztül kabátja bélésébe nyúlhatott. A pecsét ottlétét nem tudta mire vélni; sem azt nem tudta megállapítani, hogy miféle pecsétnyomó az, sem azt, hogyan került a hasadékba. A zsebben kutatott, talán hogy papírzsebkendőt találjon – ebben a hideg, zimankós időben ez mindenképpen indokolt lett volna –, hiszen folyt az orra; de nem! nem érdekelte az orrfújás sem, hiszen a novemberi szürkület nem kötelez arra, hogy mások előtt kifogástalanul jelenjünk meg. Egyébként is: Fázó István egyedül állt a peronon, és még a közepes méretű, málló falú állomásépületből sem igen figyelhette senki.

Inkább a hasadék érdekelte, ha már, ha már valami egyáltalán; idegesítette, mint pongyola szövegben egy indokolatlan gondolatjel. A zseb anyaga kifoszlott, így fért a vatelinhez. Az anyag tapintása visszataszító volt, mint egy rágcsáló szőre. Nem az övé volt a kabát – úgy értem: eredetileg –, nem újonnan vette, valami költözködéskor maradt rá, de már erre az első tulajdonosra sem emlékezett. Kétségtelen, hogy a hidegben jól jött, hogy van, de a hasadék mégis zavarta. "Le vagyok rongyolódva." Várnok állomáson nincs fedett peron, és a váróteremben orrfacsaró a falakból áradó ammónia. A főváros-peremkerületi vasútrestauráció még nem, de a hajléktalanok már ideértek. Ők vagy mások leverték és festékszóró flakonnal összefirkálták a falakat, tollal és ceruzával mindenféle feliratokat véstek fel, például G. és I. itt recskázzon életfogytiglan és hasonlókat. Otthonossá tették és beköltöztek abba a kis büdös vacokba, és ezzel a peronra, a zegernyébe szorították Fázót. Nem tehetett mást: fölhajtotta a mikádóra emlékeztető, drapp vattakabát gallérját és még szorosabban nyomta a fejébe a ­– szintén drapp – műirha sapkát.

Talán nem is pecsétnyomó volt. Az egyik villanyégő egy szál dróton lógott a foglalattal együtt, de az üvegszilánkokat már régen eltakarították vagy – és ez valószínűbb –, széthordták az utasok gumitalpú cipői, a másik összetört burából hiányzott mind az égő, mind a foglalat. Nem látta tehát, nem tudta megvizsgálni a gumidarabot. Nem látott rajta lenyomatot, tapintása finoman domború felületet jelzett. Visszaejtette a zsebbe, és abban a pillanatban kiesett figyelméből is, a talált tárgy tovább zuhant megállíthatatlanul, mint Farkas Berci a súlytalanságban, és Fázó tekintetét ismét a szürke távolba függesztette, ahonnan a szerelvénynek érkeznie kell.

A kettes vágányon ekkor egy V63-as villanymozdony (a 106-os pályaszámú) haladt át, és Fázó látni vélte a mozdonyvezető unalommal átitatott arcát, amint a hetvenes évek ipari formatervezését idéző műszerfalra hajol, és babrál valamit a kapcsolópulton. Ez a szerelvény annak idején – kísérleti okból – 160 km/h sebességre készült, igaz, Ganz Mávag UFC forgóvázzal, de a vasúttársaság a fejlesztés eredményeit semmilyen módon nem aknázhatta ki, hiszen a pályaszakasz el sem bírta volna ezt a sebességet; és egy állomáson átrobogó szerelvénynél amúgy is indokolatlan ez a sebesség. A csönd lebenyei, ezek a vízzel átitatott hullámpapír-lemezek szétröppentek és csak lassan, jóval a szerelvény elhaladása után ülepedtek le a vasútpálya két oldalán; az egyre növekvő sötétet még áthatolhatatlanabbá tették. Mintha a szürkület nemcsak a tekintet elé bocsátotta volna seszínű vattafalat, hanem a hangok elé is. Pedig a nedves levegőben elvileg jobban terjed a hang – vélte volna, ha felidézi a középiskolai fizikát –, a köd mégis a távolodó szerelvény hangját nyelte el először, a V63-as némán tűnt el a szürkülettől szálkás látóhatáron.

A járatnak, amelyre várt, régen meg kellett volna érkeznie. Jól emlékezett? Létezik egyáltalán az a járat? A működésképtelen kandeláber alatt topogott, óra híján következtetni próbált arra, mennyi ideje állhat ott, értelmezni a sötétet, mely az év e szakaszában már viszonylag korán a munkanapra ereszkedik. De ezt csak nem bökte keresztül a várt szerelvény reflektora, és Fázó egyre kutyábbul érezte magát, már-már ugatni kezdett. "Még egy percet várok, aztán bezörgetek a forgalmi irodára." Kellett volna legyen kifüggesztett menetrend; hiszen köztudott, hogy a vasúttársaságok sokat adnak a korrekt utastájékoztatásra; Várnok állomáson mégsem látott tájékoztató feliratokat. Vagy hiába vennék fel a harcot a falfeliratokkal? Ez is elképzelhető, hiszen – amikor legyőzve undorát, a váróterembe lépett – pontosan megfigyelhette, hogy a pikkelyenként málló vakolatot elborították a ceruzával, tollal és festékszóróval felírt, többnyire szexuális tartalmú, ritkábban rasszista vagy viccesnek szánt feliratok. A jegypénztár ablakára (melyre sűrű vasrácsot és fémhálót szereltek, és belülről sötétbarna függönyanyaggal torlaszolták el) lila filctollal hatalmas férfi falloszt festettek.

"Látja, mennyire összement?" A lebernyeges alak, aki megszólította, mintha nem viselt volna arcot. A felületet, ahol az arcnak kellett volna lenni, sűrű, maszkszerű borosta fedte el. A sötétkék mellény alól – melyet valószínűleg vasutaskabátból készített úgy, hogy a kabát elrongyolódott ujjait levágta, és a kirojtosodott vágásnyomot nem is igen tüntette el – vastag és kopott, alighanem molyrágta gyapjúpulóver bukkant elő, a sötétkék nadrág kitérdesedett felülete tükörsíkos volt a zsírtól. A férfi a nedves és hideg időjárás ellenére szandált viselt, és a fején nem volt vasutassapka. "Látja, mennyire összement? Sóskúti kőből épült, még annak idején – abból építették az Országházat is! – és azt mondják, hogy a sóskúti kő összehúzódik a nedvességtől." "Mi ment össze? Az állomásépület?" "Igen. Amióta a személyforgalom gyakorlatilag megszűnt Várnok állomáson, egyre szűkösebben vagyunk." "Itt dolgozik?" "Kicsoda?" "Hát maga." "Persze hogy itt dolgozom! Ahogy mondja – én itt dolgozom, és csak én dolgozom itt; én, csakis én; jó ideje senki más nem dolgozik rajtam kívül ezen a telephelyen. Pedig nehogy azt higgye, hogy a lábamat lóbálom… Ellenkezőleg! Még legalább egy pár, vagy rosszabb esetben két dolgos kéz számára volna munka Várnokon. Ne higgye, hogy ez, amit most mondtam, ellentétben áll előző kijelentésemmel… Várnok ugyanis Somkuti Béla főpályaőrtől fő-rendező fő-pályaudvari rangot nyert, és ezt a kitüntetést ma is elismeri a Főpályahatóság." "Hogyan? Annyi szerelvény járt erre?" A férfi hunyorított a szemével: ha ő mesélni tudna. Fázó képzeletében fogadótermek és utasellátók sorakoztak fel, első osztályú áruval: a kék kötőbe öltözött kisasszonyok lazacos szendvicset és hideg limonádét kínáltak az átszálló utasoknak. De hol van már Várnok aranykora! Leáldozott azon a napon, amikor Kövecses Pál &n
dash; akit később kitüntettek, majd kitüntetését hatályon kívül helyezték – leállította az atomturbinás gyorsmozdonyok fejlesztését, és központi nyomásra fölszámoltatta a Dunalappantyún található kísérleti üzemet. Az addig vad indák módjára percről percre növekedő és terjeszkedő acél nyomvonalak, ezek a vadul és erőszakosan nyújtózkodó ipari óriáskígyók, melyek mindennél jobban vágynak a tengeri levegőre, egyszeriben megtorpantak, sorvadásnak indultak és korábban telt, feszes bőrük száraz és aszott lett.

Fázó összerezzent, mint ha nehéz, hipnotikus álomból riadt volna. A vasutas mereven, kifejezéstelenül nézett, mintha ő is az álom foglya volna; de arckifejezése, a szem alól lefutó barázdák, a közönyös tekintet, a borostás arc grimaszai nem árulták el, hogy jó vagy rettentő álomról van-e szó. "Lepecsételt vagonok haladnak át Várnokon" – közölte. – "Lepecsételt vagonok, a mélyükről szörnyű, állati hangok, nyüszítés és vartyogás hallatszik. De már olyan is volt, hogy embereket vittek." Nem tudta, higgyen-e ennek a látomásnak, hiszen a vagonokba zsúfolt állatok és emberek képe elviselhetetlennek és elképzelhetetlennek tetszett, sőt, az is felmerült benne, hihet-e egyáltalán az érzékeinek: hiszen az is lehet, hogy álmodja csak a férfit, ebben a szörnyűséges és csúfságos vasutasegyenruhában; de azt sem tudta, hogy ellenőrizhetné látomása "igazságát". Ha a férfi megszólal, megállapíthatja, hogy érti-e a szavait; de még ha értené is őket, akkor is meglehet, hogy az a nyelv, amelyen megszólal, álombeli nyelv, és így magának az álomnak a része. Fázó hirtelen nem tudott elképzelni sem olyan egyértelmű viszonypontot, amilyen például sík mezőn egy távoli templomtorony, gémeskút vagy messzi hegyorom lehet, amelyhez képest helyzetét meghatározhatná. "Úgy tudom, hét huszonnégykor mégis jön majd erre egy szerelvény." "A Gyarmat felé tartó személyvonatra gondol?" "Úgy van! Igen! Arra a személyvonatra gondolok!" "Valóban akad néhány fanatikus, aki hisz a hét huszonnégyesben, de ezeknek is – ha elképzeléseiket a legcsekélyebb mértékben egyeztetni akarják a tényekkel – el kell ismerniük, hogy a hét huszonnégyes évek óta nem haladt át Várnokon, és semmiféle terv, hír vagy utasítás nem jutott el hozzánk arról, hogy indítását bárhol, bárki elhatározta volna. Nem mintha olyan gyakran jutna el hozzánk bármilyen híradás." "És a távíró?" A férfi úgy nézett Fázóra, mint egy csecsemőre. "Csak nem azt akarja mondani, hogy a távíró sem működik?" "Mért pont az működne? Tud nekem egyetlen, reálisnak tetsző érvet mondani erre vonatkozólag?" "Talán elromlott? Hát nem javítják meg?" "Ki javítaná meg? Több mint négy éve romlott el, de lehet, hogy már öt éve is megvan; és eddig senki sem érzett indíttatást, hogy a távírót megjavítsa. Maga talán töltené ezzel az idejét?" "Egy technikailag felkészült szerelőcsapatnak ez nem jelenthet kihívást." "Tudja mit mondok: ha magának annyira fontos a távíró, hogy a saját idejét erre pazarolja, akkor induljon el a pálya mentén, és keresse meg a hibát. Álljon ki a távíró fontossága mellett, és szánja rá az elkövetkező néhány napot, hetet vagy évet – hiszen ki tudhatja előre, hogy mennyi ideig tart a hiba felderítése, sőt, kijavítása –, és induljon el a hidegben – pedig igazán nem valami kellemes a hideg esőben a töltésen gyalogolni –, tűrje el az időjárás viszontagságait, nyugodjon bele, hogy a macskák és házi ebek tányérjából, vagy éppen ház körüli hulladékból szerzi táplálékát, ha éppen meg nem szánja valaki, és nem dob valami kis maradékot; szokja meg az éhséget; szokjon hozzá, hogy az emberhez méltó élet, a vetett ágy, tiszta ruha és esti tisztálkodás luxus, amely csak a kiváltságosoknak adatik meg… Szánja rá az életét, hogy a távírót megjavítsa! Nos? Ha így végiggondolja mindezt, van még kedve a távíróval foglalkozni?"

Válaszolni akart, de a pályatesten újabb V63-as dübörgött végig, lezárt és lepecsételt vagonokkal – Fázó jól látta a vagonFázó vasreteszeken a fémszálas plombát –, és az a rossz érzése támadt, hogy ez ugyanaz a V63-as, amely hosszú percekkel korábban már elhaladt előtte, de a pályaszámot ez alkalommal nem látta. "Lehet, hogy ugyanaz a szerelvény jár föl-le? De legalább néhány vagont rácsatoltak." A vasutas előrehajolt, és olyan módon nyújtotta előre a nyakát, mint valami apró testű rágcsáló, amikor megriad valamitől és most természetellenes pózba dermedten fülel, de még nem neszelte meg, honnan figyelik, és ily módon az, aki megfigyeli, szemmel tarthatja groteszkké váló erőlködését. Percekkel később mozdult meg, kifújta a levegőt – az is elképzelhető, hogy addig még a lélegzetét is visszatartotta –, nagyot fújt és megkérdezte: "Hallotta, hogyan nyöszörögtek?"

"Nem. Nem hallottam. Nem hallottam semmit. Ámbár… talán a sínhang…" Most már biztos volt benne, hogy a vasutas őrült. Hiszen mereven és kifejezéstelenül nézett maga elé, nem lehetett tudni, meghallotta-e egyáltalán Fázót. „Hogy nem jöttem rá korábban.” De talán mégis meghallotta, ugyanis vállat vont, és a talpak élére nehezedő, kacsázó léptekkel az állomásépület felé indult el. "Várjon! Menetrend szerint mikor megy a következő szerelvény Gyarmat felé?" A férfi olyan hirtelen torpant meg, mintha a lábát szögbelövő pisztollyal a töredezett betonhoz rögzítették volna. "Talán valami rosszat mondtam?" "Mit akar tulajdonképpen Várnokon? Kérdezősködik, sőt: faggatódzik, beleköt mindenbe! Még a végén azt kell gondolnom, hogy maga az az ellenőr, akit az Igazgatóság részéről küldtek; de én mégsem gondolom ezt, mivel pontosan tudom, hogy az az ember a közigazgatási határt sohasem lépte át. Utoljára Érd Parkvárosnál látták, de ez is már évekkel ezelőtt volt. És ha mégis közeledne, mi lett volna már azóta az Igazgatóság utasítását tartalmazó Pályaparanccsal? Ennyi idő alatt a papír akkor is szétfoszlik, ha netán nejlon fóliával védené; az írás pedig, amellyel a nyomtatott bárcát egészítették ki, egészen bizonyosan elmázolódik. De tegyük fel, hogy a vasút mellett lebzselő léhűtőkön, akik csak a küldöncre várnak, mert táskájában váltás pénzeket és vasúti csekkeket remélnek találni, keresztülverekedi is magát, és a pálya mellett falkában kóborló ebeket elriasztja, mit ér azzal, ha a paranccsal megérkezik? Mit gondol: én talán átvenném tőle, ennyi idő után?" "Nem hiszem, hogy átvenné." "Na látja. Hát akkor mit akar ezekkel a szokványos kérdésekkel?"

Mintha mégis megszánta volna Fázót. Biccentett a fejével – vagy talán intett a fejével, felismerhetetlen kis mozdulat volt –, és betegkacsa lépteivel óvakodva húzódott a forgalmi épület felé, megtorpant, újból nekiiramodott, és Fázó már a jelenség iránt való érdeklődés miatt sem tehetett mást: követte. "Mégiscsak ad egy menetrendet." "Mégiscsak adok magának egy menetrendet. De csak azért, nehogy azt higgye, hogy valamit elmulasztott. Mert egyesek sokszor azért l
ebzselnek hosszú hónapokig az állomás körül, hogy a menetrendet a saját szemükkel láthassák." Térdével lökte be a forgalmi épület ajtaját – Fázót tényleg kacsaól ajtajára emlékeztette ez az ajtó. A résen át a forgalmi irodába látott, de a félhomály miatt csak annyit észlelt, hogy a helyiség közepén álló íróasztal egyik lábát téglával helyettesítették, és a közepére bádog öntözőkannát helyeztek. A dohos paksamétát a férfi az íróasztal fiókjából húzta elő. "Látja? Ez az." "De hiszen ez üres." Fázó átpergette a megsárgult és elázott, fölpöndörödött, ragacsos papírköteget. "Üres, és a címfelirat sem stimmel." "Ne tévessze meg, hogy a fedőlapon Kerti gépek háztájii alkalmazásban feliratot lát, mert a menetrend eredeti címoldalát – ne részletezzük, miért – kénytelen voltam ezzel helyettesíteni. Ne maradjon a felszínen: ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan. Úgy tudom, magát a hét huszonnégyes gyarmati személy érdekli." "De… ez üres! Teljességében üres!!!" "Hogy írjon bele, arra nem gondolt? Látja, micsoda ember maga! Én legszívesebben minden fehér papírlapot teleírnék, és ennek a vágynak alig tudok ellenállni, ha menetrendről van szó. De én ezt nem tehetem meg, én alkalmazott vagyok. Maga viszont tudja, hogy hat huszonnégykor indulni fog Gyarmat felé egy szerelvény, és mégis vonakodik bejegyezni ezt a tényt." "Honnan tudnám? Hiszen épp ezért akartam a menetrendbe tekinteni!" "Én nem dönthetek maga helyett. Ha tudja, hogy ez az igazság, akkor tanúskodjon az igazságról. Vagy talán attól fél, hogy megkövezik vagy bolondnak nézik? Azt mondom, ez még nem is elegendő büntetés annak, aki az igazságot hirdeti… Látja: már ezen az oldalon is van bejegyzés. Van, aki tudja, hogy mi a kötelessége." "Ugyan mi történik, ha beírok?" "Pecsétje van. Ne is tagadja: az imént már megtalálta a pecsétet… Hát beírja az időpontot és lepecsételi. Ezzel megtett mindent, amit számon kérhetnének." "Számon kérni? Mért, volt amit számon kérték?" "Eddig még mindent számon kértek. Vagy így, vagy úgy. Maga is tudja, hogy ezek bolondok." "De hát mit kérnek számon a bolondok?" „Ne kötekedjen. Lehetőséget kapott, hogy írjon. Minden száz évben egynek adatik meg. Hát lépjen oda a kandelláber alá, és írjon, az istenfáját! Vagy rám nem gondol? Hogy kitartottam, ilyen sokáig?”

Kategória: Archívum | Szóljon hozzá most!

Saját felütéseim

Ezerkilencszázkilencvennyolc tavaszán – nem tudom, miért – fejembe vettem, hogy író leszek, és írni kezdtem egy munkát, mely később Inka utazás, vagyis Arnold Sobriewicz úti breviáriuma címen jelent meg, egész pontosan és kereken kétezerben.

Ültem tehát kétezerben (juj! ez meg egy felülés!) a Vörösmarty téren, könyvhét lévén, és ilyenkor az írók dedikálni szoknak, ha van éppen arra járó kinek (rokonok, üzletfelek, ismerősök), és arra gondoltam: megvan, hazatértem.

A regény ezzel a mondattal kezdődött: "Azon évszak beköszöntekor, melyet a fehérek ‘nyaralószezonnak’ neveznek, azaz a kezdet kezdetén,  amikor először állt meg Inka főpályaudvarán, forró gőzók és párák lebegtek a halántékok, homlokok, nyakak, hónaljak, egyszóval: testek – felett, többféle elhatározás született benne, de legfőképpen az, hogy ha már belekezdett, végigcsinálja az egészet." Felütés? Felülés? Igen, fehér mitológia, ahogy Derriada megírta, ahogy kell, "egyetemszagúan", pedig a téma, mint kiderül, nyakig sáros.

Azóta a szerző is, a könyv is járja a maga útját.

Van benne felütés, utólag látom. Mert ez a "fehér" kérdés is: talány, és már önmagában teljesíti a felütéshez kötött igényeinket; de akkor már ott a  "test",  a "végig" , az "egész" – csupa olyan szó, melyet a könyv végigekhóz….  százötvennyolc oldalon.

A tanyát, mely ezt a munkát inspirálta, most árulom;  a könyv pedig ötven forintos áron kapható a Könyvudvarban, az Astoriánál.  Végkifejlet? Kapkodjátok el.

Kategória: Archívum | 1 hozzászólás