Plantus magánya

Hol a hős? Persze, a színpadon (azért hős, nem?), mondja a szövegét, áll, talán lófrál kicsit, színpadi mozgásnak alig nevezném… Talán a bűvös deszkák hatása, hogy a hős nem hall,  nem is lát, vagyis "enyhén szólva" introvertált… Utazásait ezek után minek tekintsük (ha a szemtanú hitelességével eleve nem ruháztuk, nem ruházhatjuk fel…)?

Plantusnak hívják. (Ez kiderül a szövegkönyvből.) Meghatározása: egy tévelygő.

Deleuze mellé a továbbiakban "blogregény" következik: részletek, furcsa szeszély alapján, Plantus és Planéta című művemből. Plantus nem látja a közönséget, nem látja Planétát: tehát, ha megszólal, akkor az aztán monológ! Az alábbi részlet Plantus intrója.

 

PLANTUS
Milyen remek dolog itt nézelődni!
Nincs senki itt, nincs senki sem sehol,
e hűs falak közt leng a levegő,
selyemruhában tündér ruhaujja,
teremtett lélek nincs közel, se távol,
és egyedül sincs senki annyira,
mint én! Ilyet, milyen remek magány!
És itt? Megfordulok…  Csak senki. Apám,
megint sosem leszek ilyen üres!
Színház lehet, kartonpapír makett,
tűzriadó után, érezni a
futásszagot! A bábok is meguntak,
bábemberek – azt képzelik magukról,
nézők, s fizetni az érzékeikre
rámadzagolt fonálért kaphatók…
Vagy el se jöttek! Ez túl jó talán,
üres színre kiállni – van ebben is
valami perverz…  No? De nem. Pedig
már szinte hittem. Hát ott? Ó, dehogy.
Trabant legyek, ha erről a szerepről
le nem maradtam! Vagy Velorex…
Plantus, nem gondolod magad ripacsnak
ilyen nagy űr előtt? Mi? Nem? Giga-
nagy űr ez, egykomám! De jó, hogy nincs,
ki látna, és ki visszamondaná:
„…giganagy űr ez egykomám” – mint echó…!.
Ez ám ügyes üresség, nálam is
azabb, tehát bólintani se tudhat…
Megállt ám itt most már a tudomány!
No, lám, de csitt. Mégse. Megint felülsz
magadnak. Mert bejöttél, és tipegsz,
topogsz, a zsákutcába, és sutyorgod:
„—milyen remek dolog itt nézelődni,
tényleg, milyen” – hogy játszanád pedig!
Csak éppen nincs kinek. Az ám, lazán!
Nincs semmi sem, mit jobban rettegek,
mint a magányt. Ma még, reméltem, egy
kicsit bolondozom ezeknek. Ó.
De így? hogy tényleg…  én pedig egész
kiműveltem a topogást! Toporgok.
Nem éppen így totyog, aki magányos?
Fúj. Már unom. Kinek is játszanám
el, ha nincs itt senki?! Ugyan, leülj,
pörögni rest legyél te, szűnj sietni,
amíg Planéta jön, te itt csak ülj.
Nyugodtan. Ráérsz, nem? Hová, minek
nyüzsögnél? Szólni szűnj te addig is –
hahahaha! Na persze! Nem beszélek,
ez lesz a bosszú! Szép bosszú, jövel,
velem legyél, te ülj le mellém, ni —
ne mukkanj – így, mi együtt nem beszélünk —
de tényleg, meg se szólalok ma már,
ez ám a dráma! így ülök, ni, lábam
a másikon keresztben átvetem,
e közben: mukk se! hát, mit is tagadjuk,
ettől aligha lesz erős a játék,
de eltart majd sokáig. Szép remény,
csak ülni némán – és? Vagy nem magam
döntöttem így? Na?! Hogy ki is?! Tudom?
Ki döntött úgy, hogy többet nem beszélek?
Az istenért! Mért hallgassak, mikor
emberi hangra vágyom? Önmagam
halljam, amíg fennköltebb társaság
nem lesz ebben az irdatlan hodályban,
ahonnét még a birkák is kiszöktek?!
Ordítani tudnék! –– de csitt! mi ez?
Valaki jön. Valaki jár itt, és
engem keres! Ki vagy, nemes vagy nem-
telen halandó? Ki? Hát bánom én?
Ki érdekelne engem?
                Senki az
megint. Hogy én ezt mennyire meguntam!
Nem jön, nem is hallok senkit, nincs is
beszélni senkihez – tudod, az a
fura, mégis beszélek.

                Hé! Alak,
ki vagy? Te bárki, senki vagy akárki,
vagy csaknem senki, vagy majdnem akárki,
vagy alig valaki, vagy bánom én,
hogy te ki vagy, mikor még azt se sejtem,
hogy én ki vagyok…
            Jó, megvolt a közhely,
szeretik azt a nézők, már ha vannak –
locsogok hát tovább, a senkinek,
de mindegy, erre már nem fókuszálok,
lépjünk tovább, fölszámolom a gócot,
így, már jobb, sokkal jobb…. Könnyű vagyok…
Kész. Csak Planéta lenne itt megint,
Planéta jönne, s helyre tenne jól,
egy istennő volt ő a lelkizésben,
eloszlatná a körkörös homályt,
mit szerte látok, ezt a végzetes,
galaktikus ködöt – köd! az! megül
az mindenütt….! Megint milyen sötét lett.
Planétát mondtam volna? Én? Planétát?
Talán azért, mert már magányra vágytam.
Sötét magány, öt érzék ablakát
betörni kész – nem is betörni! Vas-
redőnyt ereszt le rájuk, jéghideg redőnyt.
Didergek. Itt halok meg, azt hiszem.
Milyen izgága törpe minden ember.
Vesztes vagyok, nem élvezem a létet,
talán azért, mert túl sokat tanultam,
mindentől félek, és már nem nyitok
belülre új ajtót. Mert egy kapu
nyílik mindannyiunkban, nyílik és
zárul, ha kell… Netán a bent levőn
zárat cseréljek…? Megrendült bizalmam!
Úgy van! Ha bízni nem tudok magamban,
hogy bízzak másban? Itt a bökkenő,
kilépni önmagamból szintén kép-
telen vagyok; bizony cudar kör ez,
se társsal nem, de társtalan se nem.
Ezért nem várok senkit. Hopp, de ott?
Ugyan, ilyen is volt elég ma már,
hogy véltem: látom, ott van valaki,
homály szinte, vagy a kontúrja csak,
de most az egyszer: tényleg, ott, ott…
Dehogy hiszek neked, csalóka kétely.
De most….? Talán?

PLANÉTA (belép)
            Plantus! Nem is figyelsz?

Kategória: Archívum | Címke: , , , , , , , | Szóljon hozzá most!

Jelek és események – az utolsó metafora

Mitől válik egy esemény jellé? Deleuze szerint – olyan ez már, mint egy Deleuze kurzus, pedig dehogy! – a társas élet eseményei tanulási folyamatot jelentenek, a hős az emberi kapcsolatok változásain, rezdülésein keresztül nyer beavatást (saját magába, persze, de így ez a "saját maga" is maga az örök változás…)

Néha úgy tűnik, hogy az élet eseményeit egy-egy magaslatra érve, onnan szét- és visszatekintve megértjük. Olyan ez, mint amikor egy szöveg záró mondataiban egy sokáig lebegtetett metafora megtalálja a referenciáját. Ez a felismerés lehet katartikus. Igen, ez a felismerés valóban katartikus; de lehet egy életnek zárófejezete? A halál előtti pillanat? Valahogy mindig mesterkéltnek találtam azt az allegóriát, hogy a halál előtt életünk egészét, értelmét belátjuk. (Egy jó feloldását ismerem, Ruiz Proust-filmjében a szobrász előtt, halála pillanatában lepereg élete, kivéve azt az időt, amikor nagy művét alkotta. Egy angyal elmeséli, mi miért történt. De átugorja a mű alkotásának időszakát. Miért?, kérdezi felháborodottan a szobrász. Azért, feleli az angyal, mert ha ebben az egy szoborban annyi élet és annyi történet sűrűsödik, hogy ha én ezt mind elmondanám, és a hozzájuk kapcsolódó történeteket is, akkor örökre itt ülnénk, és nem tudnál meghalni.)

Egy szerelem bűvöletében úgy véljük, igen, ez maradjon így; mindvégig ezt akartam…. Ez pedig már az öröklét gyűrűje. Az akaratommal részt venni a metafora feloldásában, egy utolsó félmondatban. Nietzsche szerint már "csak" az a feladat marad, hogy ezt a pillanatot életünk egészére kiterjesszük ki.

 

Kategória: Archívum | Címke: | Szóljon hozzá most!

Nemecsek örülne!

Végre! Fontos hír az Index oldalon: index.hu/kultur/blog/2009/02/16/400_milliot_kap_a_fuveszkert_az_uniotol/

Négyszáz milliót kap a Füvészkert az uniótól. Ez a hír nemcsak Nemecsek miatt fontos. (Tudjuk, a pálmahában merült alá – most majd talán telik meleg "pálmatóra".) Több munkám, köztük leginkább a Hét évig anyatej helyszíne stb. Aki nem járt még ott, márciustól kiváltképp érdemes felkeresni, kedvcsinálónak kép, tekinthetjük Sobriewicz emléktúrának is a zarándoklatot…

 

Kategória: Archívum | Címke: , , , , , , , | 3 hozzászólás

Szenvedés és fájdalom (Deleuze Nietzschéről 7.)

1.6. Nietzsche fejlődése

A tragikus fogalma végighúzódik N. életművén, mint egy szép aranyfonál, amin féreg rág; ki tudja, mikor pattan el. A tragikus, eleinte: feloldás, mélység és látszat, öröm és szenvedés, dionüszoszi és apollói egymásba békítése. Később viszont tiszta igenlés, affirmáció.

Mit jelent az, hogy igenlés? Ki igenel (de szépen meg van ragozva ez a becses szó:-), és miért? Minek az igenlése? A szenvedésnek?  Nyűgnek? Keservnek? S ha igen, akkor végképp miért?

Puszta tény, hogy a szenvedést nem lehet elfogadni vagy feloldani. Ezek, véli a mind bölcsebb (és ezért derűsebb) N., rossz stratégiák. A szenvedés nem arra van, hogy feloldjuk, hanem hogy botránykő legyen. És hogyan viszonyulunk egy botránykőhöz? A nagy kérdések ez után következnek.

Kategória: Archívum | Szóljon hozzá most!

Dionüszosz, a tragikus hős (Deleuze Nietzschéről 6.)

1.5. A tragikum problémája

Deleuze most csaknem elköveti azt a hibát, amit a dialektika szemére hány: maga is dialektikus, ahogy a dionüszoszit a kereszténységgel állítja szembe. Igaz, Nietzschére hivatkozva, aki maga is elköveti ezt A tragédia születésében. Később módosít. A tragédia világa mégsem az ellentéteké, nem akarat és látszat, nem Dionüszosz és Apolló.
Hanem? Deleuze a fejezet végre tartogatja a nagy csapást: maga Dionüszosz.

Másként fogalmazva: a tragikus jellem szükségszerűen Dionüszosszá válik. „Dionüszosz az egyetlen tragikus szereplő: ‘a szenvedő és megdicsőült isten’; Dionüszosz szenvedései, az individuáció szenvedései az egyetlen tragikus előadás, ám az originális lét gyönyörétől átitatva; ész az egyedüli tragikus néző azért a kar, mert dionüszoszi, mert úgy tekint Dionüszoszra, mint urára és mesterére.”

Kicsoda Dionüszosz? És ismét a másik oldal: mitől válik a hős tragikus hőssé? Hiába vetette fel ezt a kérdést Nietzsche a legátütőbb módon, nem ő, hanem egy követő, Franz Rosenzweig tette meg a történelem szegletkövévé. A kulcsszó: az individuáció, de erre majd a következő bejegyzésben térek ki.

Kategória: Archívum | Címke: , , , , , , , | Szóljon hozzá most!

Mohács

Még egy asszociáció a tegnapihoz. Kemény Zsigmond egy tanulmányban elemzi a mohácsi vereség politikai okait. (Olvasható például a régi Gondolkodó magyarok füzetekben.) A verség oka, állítja, nem katonai, hanem politikai. Levezeti, hogy a királyi – főnemesi politika és gazdaságpolitika! kudarca hogyan vezetett a katonai összeomláshoz, amelyben egyébként az akkori politikai vezetés jelentős része (a lovon harcoló nemesi felkelés, ugyanis az enyhe dombhátra telepített török ágyúk leginkább a lovasságot tizedelték) elveszett.

A politikai vereségek oka nem ritkán strukturális. A társadalmi képződmény (amibe beletartozik a gazdaság konkrét kérdéseitől az értékrendig sok minden) olyan összetett rendszer, aminek az irányítása sohasem egészen kiszámítható. A magyar társadalmi képződmény csődbe jutott, és ennek a csődnek már nemcsak előjelei mutatkoznak. Ezért a csödért lehet hibáztatni a körülményeket – de ez kibúvó. A társadalmat az önmaga hatalmi-pozicionális érdekeit mindennél többre tartó politikai elit vezette ide, és ez bizony számonkérhető és számonkérendő. Nyilván különböző értelemben terheli felelősség a kormánypárt és az ellenzék politikusait, de a korrekt tartású politikusnak (???) magára kell vállalnia ezt a felelősséget; s ha nem teszi, a civil társadalomnak kell számonkérnie.

Mit csináljunk? Aktívabb társadalmi szerepvállalásra van szükség azoktól is, akik távol tartják magukat a politikától – sőt, leginkább az ilyen állampolgár szerepvállalása szükséges most. Meg kell törni politika és élet különállását; mert a magyar társadalom tengervízbe helyezett édesvizi akvárium, kivételezett helyzetű aranyhalakkal.

Kategória: Archívum | Címke: , , , , , , , | Szóljon hozzá most!

A válság mint kalapács

Érdekes cikk, "A féltudású politikai elit alkonya": index.hu/velemeny/jegyzet/feltud090127/

Kemény megfogalmazások, bizakodó szemlélet – tán csodáljuk is, ámde szeretjük (az ilyet). "Ez a gazdasági válság fel fogja forgatni az elmúlt harminc évben szinte változatlan magyar politikai elitet. Korábbi stabilitásuk fő pillérei, hazánk Nyugathoz való felzárkózásának széles körben osztott hiedelme és a politikai elit büntetőjogi érinthetetlenségének tabuja megrendülnek, és ezzel valódi esély nyílik a fordulatra." Biztosak vagyok benne, hogy a szerző nagy élettapasztalattal rendelkezik és meggyőződéssel szól; de a magunk részéről nem vagyunk ennyire bizakodók…. Nietzsche szerint aki túl mélyre néz az örvénybe, az elmerül. Néztünk, merülünk, bele.

Elitváltás? Chesterton legkomolyabb érve a szocializmussal szemben, hogy nem számol a személyes érdekekkel. Mivel józan ésszel nem számítok arra, hogy az elit (önként és dalolva) lemondjon pozícióiról, belátva cselekvésképtelenségét, vagyis meghaladja önmagát (ahogy egy másik, lényegesen jobb minőségű elit 1848-ban egyébként megtette, lásd áprilisi törvények), nem remélek fordulatot.

Marad tehát az örvény, a káosz, széthullás. Hogy érvényesül ebben a közegben az alkotó életforma? Nagy talány, dolgozzunk rajta. (Ennek még látom értelmét).

Publius Hungaricus a szerző (álneve), aki fel tudja fedni kilétét, kérem, tegye!

Kategória: Archívum | Címke: , , , , , | 4 hozzászólás