Idővasaló / An iron of time

Akit megérintett a dzsungel, annak sosem nyugodhat meg a szíve, tartja a mondás, melyet azon a fázós nagyszombat délelőtt felidézett, először az óceán partjára néző teraszon, melyet az óceán metsző, nedves szélborotváitól vastag üvegfal választott el, majd később, a harminchét Celsius fokra felfűtött szállodai szobában, akkor már inka nyelven, mert megszállta a régóta nem beszélt nyelv férfias, mégis csengő bongó dallama, xi hiunnu linniu xi, torene more, és tudta, hogy ismét változáshoz ért önnön életében, olyan változáshoz, mely egy ember életében háromnál több alkalommal nem következik be.

Ez pedig már a harmadik volt. Kemény. Finom, fűszeres füst töltötte meg tehát a tüdejét. Buddha tudatánál világosabbá vált (a tudata) – csak hogy nagy szavakat mondjunk (nem, nem vélte magát megvilágosodottnak, a dalai láma reinkarnációjának pedig végképp nem!), világossá vált, hogy vissza kell az időben lépnie, vissza egy pontig, melyet figyelme célkeresztjébe vonni annak idején elmulasztott, talán mert nem ismerte fel akkor még annak a pontnak a jelentőségét. Nevezhetjük ezt, akár, köznyelven, ifjonti botlásnak is; de, mit tegyünk, olyan hirtelen-váratlan változik az ember, és az EMBERREL együtt változik nézőpontja is, annak a bizonyos célkeresztnek is változnak hajszálfinom paraméterei; ezt, igen, világossá vált ez is azon az üveges teraszon, a változás lehetőségét nyugodtan nevezhetjük reménynek.

(Előző bekezdésünk eszmefuttatása ellen egyedül a tökéletesek ágálhatnak, ezek az időtlen szörnyszülöttek, akik rettegnek a változástól, mely számukra csakis rosszabbodást, jobb esetben stagnálást hozhat – haha! és ágálásukkal máris önmaguk tökéletlenségét leplezték le, önbeteljesítő jóslat!)

Vissza kellet tehát lépnie. Nem csupán a dzsungel illata kívánta ezt, melynél sohasem érzett kedvesebbet (mintha a legkedvesebb nő illata lenne ugyanez ez illat), és amely annyira vonzotta, ott, az üvegkalickához hasonlatos teraszon, majd utóbb is, a szállodában, hanem éppen a mulasztás miatt; mert egy figyelmetlenséget kellet jóvátennie, és ezt akkor, ott fel is ismerte, egy figyelmetlenséget kellett kiküszöbölni az időben, annyira legalább, amennyire az idő ilyen-amolyan ütéseit, kopásai kikalapálnia módjában áll a halandónak, egyszerű emberi teremtménynek, aki maga is az idő foglya – vagyis tőle telhetően bármi áron, mert ennél a tettnél semmi sem látszott elvégre jelentősebbnek.

Célkereszt? Igen. Életünk célkeresztjét azok a helyek vázolják fel, ahol valaha otthonosan ültünk. Gondold csak végig: nem sok olyan hely akad, egész életedben, ez a szomorú, ahol igazán otthonosan ültél. Neki a veranda volt ilyen Pálmajorban, és talán a körtefa kint Kopaszhegyen, ahol látomás-szaga volt vihar előtt a levegőnek, és amelyek lombja alatt már Szűzmáriát megjelenni is látták; és talán még a Hallhatatlanság utasellátó bárpultja (volt még számára ilyen hely). De leginkább mégis a verandát említeném (inkául persze inkább „veronda”), a gondosan kortyolt házi bor és közepes minőségű szivar ízével,  a finom ringatódzás az eleven színű, csíkos mintás függőágyon. Ott messzi idegenben, az óceánra tekintő üvegkalickában megvilágosodott tehát, és megtudta, hogy az időben pontosan tíz évet kell visszalépdelnie; tíz, keserves küzdelmekben eltöltött évet, és még talán ez sem lesz elég. Lehet, hogy az első tízet további tízesek követik majd, szöcskeugrás az időben, tízesével, nem is szöcskeugrások már, decimális ugróiskola. DECIMÁLIS UGRÓISKOLA! IGEN! Megtelt a szája a szó ízével, csócsálgatta lassan, mintha máris visszalépett volna és a frissen abárolt gnúszalonna ízével telne meg a szája, és ez le is horgonyozta azon az egy, kétségbe esett ponton.
Ezerkilencszázkilencvenkilenc. Pálmajor.

Csupa kilences. Az emberélet, és a történelem peremén egyensúlyozunk. Még egy tízes: és ott vagyunk nyolcvankilencnél. (És aligha fogjuk elkerülni majd ezt a mozdulatot is…) De most nem ez a tervünk, nem ez a célunk. Azt az évet, hónapot, napot, órát és percet, másodpercet kerestük – és meg is találtuk – amikor valamit észrevenni éppen elmulasztott, és most ezt a vétséget kell íziben jóvátennie.  Mennyi folyamodvány, következmény, uram isten, mennyi keményen kimondott igen! mennyi nem! származik egyetlen figyelmetlenségből! Idővasalóvá vált tehát a tudata, ott, az óceán partján az üvegkalickában: és fejébe vette, hogy kisimítja ezt a gyűrődést, az időben ezt a ráncot, mely kényelmetlenné tette azóta a létét, és nyugodt álmát tíz éven keresztül ellehetetlenítette.

Kategória: Archívum | Címke: , , , , , , | Szóljon hozzá most!

Üres (Plantus és Planéta, folyt.)

PLANTUS
Amúgy pedig: üresen szép a tisztás.
A tölgyek itt, e szálfatermetű urak,
amott a gyertyán – azt, ni, ott, a hosszú-
növésű iszalag egész befutta –
vagy szil? kőris? mindegy, mert csak fa az,
amíg ki nem dől, aztán korhadék,
hizlalja lent a jó, kövér humuszt,
mint zsír a májat.
            Hát nekem nagyon
elegem lett a nőkből. Mit csináljak,
már nemcsak őket, hanem néha már
a nő utáni napi futkorászást,
hiányukat unom. „Hol van a  nő?
Hol van a  nő?” Miért is képtelen
meglenni nélkülük soká a férfi?
A testi vágy? Az érintés, mely oly
nagyon finom, puha és izgató,
a langyos rés, hová a vágy besiklik?
A rángatódzó reflex, testi torna?
És aztán: a csömör?  Nem hiszem.
Az Athosz-hegy lakóinak elég
az Isten. Társ? Az kell a férfinak,
vékony növény mellé erős karó?
Erős hogy lenne az, ami szeszélyes?
És mennyivel több gond, amit teremt,
mint mit megold a nő, ha összefon
vele a sors keze, de igazán –
kutya legyek, ha bárkinek kívánom
az ébredést, a fülledt, pállott ágyban,
a nyűgös kérdést, „szívem, hogy aludtál?”,
kávét az ágyban, gondolkodni nem hagy,
locsog-fecseg, hogy lelkéről beszéljünk,
csak ez a célja, majd a szépítés,
tükör előtt új arcot hogy hazudjon,
de smink és gyári festékrétegek
alatt marad, marad, marad, marad,
ki volt, bolond útvesztő, kit az évek
során a rávont gipsz és vakolat
csak vastagít, átjárhatatlan felszín,
simább talán, de egyre csak keményebb,
és bent lapít a tégla. Mert hideg
belül, és bent az összes nő törékeny,
sok szögletes darabból összetéve,
össze nem illenek sehogy a részek,
de egybe tartja valami habarcs,
részint kényszer, részint a nagyravágyás,
e zűrös halmaz így mutat egészen
torzult alakzatot… Falak között,
utad során felszínek közt bolyonghatsz,
ha behatoltál, és ha nem vigyázol!
Bizony, a tévelygés illúziót ad,
a változásét – pedig nincs változás,
egy állandó van csak, maga a mozgás,
egy helyben, ugyanott, a nő körül –
ez is talán a baj, hisz egytől egyig
a változások új  ízére vágyunk…
A férfi? Kószán tévelyeg, magát
sajnálja csak, ha kint a tengeren
sós szél simítja végig homlokát,
bár partra száll, de mint lehet, az új
szellő ismét a nyílt vízen találja.

PLANÉTA
Nem néz ide! Zavarba jött tehát!
Nem lámpalázas pedig, nem, dehogy,
tudom, tőlem jöhet csakis zavarba!
Hát észrevett! Én Plantusom! Ez ő!
Hogy mozgatja a térdét! Szinte reszket!
Hogy leplezi! Tőlem tarthat talán?
Hát hogyne tartana, hiszen szerelmes!

PLANTUS
Ébredezz végre képzelgéseidből!
Állsz omlatag falak, üres terek
embertelennek tetsző mértanában,
és azt beszéled el, milyen üres vagy,
a semminek!
        Csak volna bárki itt,
egyetlen lény – de nincs… Üres, kiégett
szemek a vak éjre tárt ablakok,
kiégett elme szunnyad mélyükön,
idáig érzem a koromszagot!
Hogyan juthattam ennyire kietlen
helyre? A csontkemény falon belül
elpunnyadt agyvelőt rejt minden otthon,
a hályogként levont redőny mögött
megfáradt elmét, mely motozni rest,
a konyhaszéken ül, tévé előtt
a nagyszobában, és hallgat belül.
Csak lenne biztos bármi, nem csak a
a változás! Miben is bízhatom?
Talán a tisztulásban? Hogy elmém
felismeri a jót, s egyszer talán
világos útra tér? Mikor? Mitől?
Jó volna tudni várni – tudni, meddig.
Nem áltatom magam tovább, hideg
szemmel tekintek szét a semmiben,
nincs biztos pont, stabil, megfogható,
ép ésszel ezt kibírni – legyen erőnk,
amíg – megállj! mi furcsa hang? Fülelj –

KAR       
    ∪ – ∪ – ∪ – ∪ – ∪ –
    ∪ – ∪ – ∪ – ∪ – ∪ –
    ∪ – ∪ – ∪ – ∪ – ∪ –
    ∪ –    ∪ –

Kategória: Archívum | Szóljon hozzá most!

Örömmé válhat-e? (Deleuze Nietzschéről 9.)

1.8. A tragikum lényege

Jó lesz, ha majd egyben újraolvasom a kommentjeimet. Egyelőre az értelmezésnél tartok, bármennyire hosszúra nyúlik és terhessé válik is ez. Fölbukkan néhány kfogalom, amely kulcsnak bizonyulhat – de még jóformán egyetlen zárat sem találtunk, amelyet föl kellene nyitnunk.

Ez a fejezetcím sokat ígér, talán többet, mint minden előző; mégis, lényege a legegyszerűbb tőmondatban, pontosabban egyetlen kérdésben összefoglalható. Ez így hangzik: "vajon minden affirmáció, azaz öröm tárgyává válhat-e?"

Nagyon súlyos kérdés, és talán ezen áll vagy bukik Nietzsche gondolatmenete, itt válik igaz vagy hamis prófétává Zarathustra. ha nem sikerül ugyanis életemet maradéktalanul igenelnem, akkor kiléptem az öröklét gyűrűjéből; hiszen csak a maradéktalanul igenelt élet tekinthető igazoltnak. Ha sikerül, akkor Dionüszosz léte a maradéktalanul felszabadult, mindent átható öröm – és Nietzsche, állítja Deleuze, valóban az öröm játékának akarja tekinteni a tragédiát.

Mégis: motoszkál bennem a kis bizonytalankodó. Ez bizonyára Nietzsche gondolkodásának magja, semmi kédség. De vajon a tragédia magja valóban ez? Másként megfogalmazva: valóban össze lenne kötve az öröklét gyűrűje, és a tragédia? Vagy a tragikus felé egészen más úton kell mégis elindulni, és el kell szakadni Nietsche vasbilincseitől?

És egyáltalán: miért annyira fontos a tragédia, miért annyira jelentős a tragikus?

Kategória: Archívum | Szóljon hozzá most!

Utazás és megismerés

Napok óta két gondolat próbál közeledni egymáshoz bennem, az egyik az utazással áll kapcsolatban – egész pontosan annak a gondolata, hogy igazán utazás közben, utazás révén ismerhetjük meg saját magunkat –, a másik pedig annak a kivonata, amit Rosenzweig máshogy és sokkal pontosabban megfogalmazott, hogy a nagy igazságok "igazzá bizonyításához" sokszor kevés egy életút, ehhez akár nemzedékek áldozathozatala szükséges.

A két gondolat közelsége, most már látom, egy közhelyen alapszik. Nagy utazás az életünk, mondja ez, és ebben a közhelyben úgy huppan egybe életút, megismerés és utazás, mint vödör hamu.

Mindezek fényében az jutna igazán közel a megismeréshez, aki egész életében utazna. Ez nyilván ostobaság. A bostoni kikötőben ülve, a deszkabódé külsejű Sail Loft bárban  kinyitok egy metaforát, mint egy körzőt. A körző egyik szára az utazás, a másik  mondjuk saját életünk, vagy inkább a saját életünkről való tudás, és ezt a két fogalmat nyilván az idő abszurd és kiszámíthatatlan váratlansága kapcsolja össze.

Olyan ez, mint idegen, távoli helyen halat enni valakivel, akit szeretünk, holott erre a találkozásra már évek óta egyikünk sem gondolt; és a találkozás közelségét éppen annak valószínűtlensége adja meg.

Kategória: Archívum | Címke: | Szóljon hozzá most!

Igazság? Mi? (Deleuze Nietzschéről 8.)

Ami érdekes, az az, hogy Nietzsche Dionüszoszt és Krisztust az igazsághoz való viszony alapján állítja szembe egymással. "A kereszénység számára az, hogy az életben van szenvedés, mindenek előtt azt jelenti, hogy az élet nem igaz…" "…ő (Dionüszosz) az az isten, aki előtt az élet nem szorul igazolásra, aki számára az élet lényegileg igaz."

De hát mi az igazság? Már a felvetést is unom. Valóban az igazság az a fogalom, ami lényeges? Éppen ez a leglényegesebb? Az életben járónak nem ez a tapasztalata.Tehát Dionüszoszhoz vonzódom ösztönösen, akinek a számára az élet éppen elég szent ahhoz, hogy akár a szenvedést is ellensúlyozza…

És persze Nietzsche, mindenek előtt: az élet sem nem igaz, sem nem nem igaz, hanem van.

Viszont az sem biztos, hogy ezzel Nietzsche (és persze Deleuze) nem hibázza el alapvetően a kereszténységet. (Elhibázza, mert hibáztatni akarja.) Élet is igazság viszonyában felismeri az egymáshoz nem rendeltséget; de ugyanezt nem ismeri fel a kereszténységben. Ahogy az élet, Dionüszosz számára, éppen elég szent ahhoz, hogy a szenvedést ellensúlyozza, a keresztényéség is éppen elég szent ahhoz, hogy az igazságot ellensúlyozza.

Kategória: Archívum | Címke: , , , | 1 hozzászólás

Plantus megdicsőülése (Plantus és Planéta, 3. rész)

Ezt persze (ügyesen) Planéta szájába adtam. Huh, de kíváncsi vagyok a női olvasók kommentjeire:-)

Nap, Hold, Szél – festett mennyezetkazetta, református templom, Csengersima

PLANÉTA
Az is lehet, hogy ez talán nem ő,
egy nem-Plantus, hitvány, hamis, csere,
nem volt ilyen esetlen széltoló
a Plantusom!
            Nagy széltoló, igen,
bevallom, az volt – de milyen pasi!
Legyen a férfiban belső erő,
tartás, igény… és tűz, amely hevít,
ha elborít a kedvtelen hideg,
és akarat, amely a bent lakó,
formátlan lényt az öntudatra bírja,
nevet, szándékot ad neki, a halvány
árnynak határozott kontúrt parancsol…
ez csak a férfi! Mert a férfi Nap,
és Hold a nő – nem csak Hold, de Hold,
újulni kész, s újulni rest magának.
Ilyen volt épp a régi Plantusom.
Hogy ment keresztül fák alatt a téren,
intett egy ismerősnek és köszönt,
megállt, nézett szelíden, és a lomb
megrezdült… Vagy lehet, hogy én remegtem?
Reszkettem is belül, és láz is rázott,
elöntött szélesen a büszkeség,
Plantus miatt, s a fájdalom belém mart,
hogy csak enyém ő nem lehet sosem,
olyan szabad, olyan megköthetetlen,
elizzik, mint a tűz és felparázslik,
aztán megint elhamvad, és kihűl –
több nő kötötte, jól tudom, kezét.

Kategória: Archívum | Címke: , , , , , , , , , | Szóljon hozzá most!

Plantus és Planéta, 2. rész

Megfigyelted, hogy Dürer Melancholia-képn az angyal mögött, a mérleg serpenyőjét részben eltakarva egy gyerek képe látható? Nem? Mit mondjak, korábban nekem sem tűnt föl. Most viszont, hogy a "magányos hős" karakterére koncentrálok, kinagyítodik ez a részlet.

Visszatekintés, persze. Ma hajnalban, fél öt körül egy álomból ébredek. Egy gyermek az anyját hívta ebben az álomban; és én oda akartam menni, hogy ha az anyja nem is, legalább valaki válaszoljon a kiáltására. Aztán derengeni kezdett, persze, hogy a gyermek is én vagyok. Lehet, hogy nem hallott meg az anyám? Újabb motívum, amely közelebb visz (többek között) József Attila megértéséhez…

Plantus, látni fogjuk, örül a magányának. Olyan élethelyzet ez, amelyben ugyancsak le lehet ragadni. (Le is ragadtam, jó időre.) Egy művet, gondolom, akkor írunk meg, amikor az elfojtások fátyla szakadozik, és eltávolodtunk az adott élethelyzettől.


PLANÉTA (belép)
            Plantus! Nem is figyelsz?
Nem is figyelsz rám? Hát ezért siettem?
A hátam is megizzadt, úgy siettem,
s ez itt…. hahó! hahó! Nahát, ilyet,
hogy így siessek, ez meg itt: se bú, se bá!
Semmibe engem hogy vehet, ha férfi?

PLANTUS
Tényleg senki. De most közel megyek,
beérni ennyivel – nem, én nem érem,
közel megyek és megtapintom őt –
nincs, hála Isten!

PLANÉTA
            Játszik ez velem,
vagy megbolondult?

PLANTUS
            Senki sincs tehát,
megint a senki. Féltem ám nagyon,
mit kezdenék vele? Mit mondanék,
leültetném, ide, a tönkre? „Itt
a tuskó, kedves, érezd jól magad?!”
Eléggé szép sztori, és nagy lebőgés,
őt itt fogadni… Nem! Ez képtelenség.
Vadonban, indák, irdatlan lián
között! Hiszen Planéta kényes és
a gyönge teste nem közénk való,
akik régóta már vadonban élünk.
Én istennőm, Planéta! Hol lehet!
De rég volt már, hogy megöleltem!
Talán… talán…. nem is tudom ma már,
lehet hogy meg sem ismerem majd –

(Folytatjuk…)

Kategória: Archívum | Címke: , , , , , | Szóljon hozzá most!