Napok óta két gondolat próbál közeledni egymáshoz bennem, az egyik az utazással áll kapcsolatban – egész pontosan annak a gondolata, hogy igazán utazás közben, utazás révén ismerhetjük meg saját magunkat –, a másik pedig annak a kivonata, amit Rosenzweig máshogy és sokkal pontosabban megfogalmazott, hogy a nagy igazságok "igazzá bizonyításához" sokszor kevés egy életút, ehhez akár nemzedékek áldozathozatala szükséges.
A két gondolat közelsége, most már látom, egy közhelyen alapszik. Nagy utazás az életünk, mondja ez, és ebben a közhelyben úgy huppan egybe életút, megismerés és utazás, mint vödör hamu.
Mindezek fényében az jutna igazán közel a megismeréshez, aki egész életében utazna. Ez nyilván ostobaság. A bostoni kikötőben ülve, a deszkabódé külsejű Sail Loft bárban kinyitok egy metaforát, mint egy körzőt. A körző egyik szára az utazás, a másik mondjuk saját életünk, vagy inkább a saját életünkről való tudás, és ezt a két fogalmat nyilván az idő abszurd és kiszámíthatatlan váratlansága kapcsolja össze.
Olyan ez, mint idegen, távoli helyen halat enni valakivel, akit szeretünk, holott erre a találkozásra már évek óta egyikünk sem gondolt; és a találkozás közelségét éppen annak valószínűtlensége adja meg.
