Tisztelt polgártársak, kedves pázmándiak!
Köszönöm polgármester asszony felkérését, örülök, hogy íróként és újdonsült, alig néhány éves, ám elkötelezett pázmándiként néhány szót szólhatok egyik legjelentősebb nemzeti ünnepünkön. Itt is, Pázmándon, a nemzeti zászló előtt, és szerte az országban évről évre megemlékezünk március tizenötödikéről, felidézzük, mi történt 1848. tavaszán Pesten. Évről évre elsoroljuk a jól ismert neveket, közük Jókaiét és Petőfiét. Számon tartjuk, hogy egyikük a nemzet írója, másikuk a nemzet költője lett. Megrendítő, hogy a magyar nemzet szabadságharcát írók élesztették fel, írók, ahogy ma mondanánk „értelmiség”. Petőfi nemzedéke hatni tudott a politikára, sőt, nemcsak így-úgy befolyásolni tudta azt, hanem irányt szabott, medret adott a politikai eseményeinek. A negyvennyolcas forradalom jelképes pillanata: Petőfi kiáll a Nemzeti Múzeum elé, és elszavalja a Nemzeti dalt. „Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!” Bizony, ez politikai költészet. És az ágrólszakadt, nincstelen, saját otthonnal, egzisztenciával nem rendelkező, rongyos költőt nem tekintik bolondnak, hajléktalannak, megszállottnak vagy őrültnek. Tettének ma egészen más hatása lenne. Pszichológiai eset, mondanánk.
Tudjuk persze, hogy március tizenötödike csupán a láng – ahhoz, hogy a máglya fellobbanjon, más fűtőanyag is kellett. Hibás, rossz berendezkedésű társadalom talajára hullott a szikra. Évtizedek, századok alatt gyűlt össze a máglya anyaga. Jókai több regényében lefesti a tizenkilencedik század húszas éveit. A magyar arisztokrácia nyugaton tékozolja el a pénzét, idegen hóbortok rabja, magyarul nem beszél. És a közállapotok? Szociális feszültség, vagyoni szélsőségek; hatalmas gazdagság egyfelől, másfelől nyomor, kilátástalanság; a gazdasági vállalkozások hiánya, gyökértelensége; társadalmi igazságtalanság, jogegyenlőtlenség, hatalommal való visszaélés, kiszolgáltatottság. Ám ezek az okok ritkán vezetnek forradalomhoz. Mindez nem szabadságot eredményez, hanem kivándorlást, kilátástalanságot, nyomort és depressziót, amely, tudjuk, ma is magyar népbetegség. Ahhoz, hogy föllobbanjon a forradalom lángocskája, levegőre is szükség van. A társadalmi átalakulás levegője az eszme. Milyen eszme jellemezte ezt a századot? Idézzük ismét Jókait: „… sohasem olvastam jellemzőbb, élethűbb, tanulságosabb regényeket, mint Széchenyi politikai iratai, és soha meggyőzőbb, áthatóbb politikai műveket, mint Eötvös regényei. A kettő csak együtt valami; kivált nálunk magyaroknál, hol az egyik élete a másikét szüli”. Tehát: irodalom és politika. Annak a kornak, amelyet ma reformkornak nevezünk, egy Eötvös, egy Széchenyi, egy Kossuth, egy Deák alakítottak az eszmevilágán; irányt szabtak a közgondolatnak; karizmatikus vezetők, akik megformálták és követendővé tették az eszmét. Az eszme: nem vélemény, nem törvény, hanem gondolatkör. Ennek a gondolakörnek a neve akkor, a tizenkilencedik század elején, nemzeti liberalizmus. Ebben – akkor előremutatóan! – huszárkardként villan a közteherviselés és a jogegyenlőség gondolata csakúgy, mint az önálló magyar államé. És 1848. március 15-ét követően néhány nap alatt, kevesebb, mint egy hónap alatt megszületnek az áprilisi törvények, melyek egy új magyar állam alkotmányának hivatkozási pontját, talpkövét jelentik. Az elavult és igazságtalan jobbágyrendszer megszűnik, Magyarország a modern és független társadalmak közé léphet. Április 11-e, az áprilisi törvények szentesítésének napja ezért a magyar alkotmány, modern társadalmi létünk ünnepe.
Hol van ma az az értelmiség, amelyik hatni tud a politikára? Hol van egyáltalán az értelmiség? Nyilvánvaló, hogy a társadalmi szerepvállalás eszközei ma mások. Nem a múzeumlépcső a véleményformálás fóruma. Száz évvel a diadalmas március után, 1948-ban egy idegen és erőszakos ideológia rendszer átgondolt taktikával elsöpörte azt az eszmét, melyet demokratikus Magyarországnak nevezünk. Megszűnt a társadalmi stabilitás alapját jelentő valódi magántulajdon, a társadalom fórumai, az egyesületek, civil és vallási intézmények, gazdakörök erővel felszámoltattak. Az ötvenes évek terrorja kimerítette a társadalom szociális és anyagi forrásait. Hogyha az 1848-49-es szabadságharc vérveszteséggel járt, akkor az 1949-től 1989-ig tartó korszak, az elvi jelentőséggel bíró 56-os forradalmat kiemelve, vérontásnak tekinthető. A negyvennyolcas szabadságharcot követő Bach-korszak, bár terrort hozott és megtorlást, nem alakította át a társadalom szerkezetét oly mértékben, ahogy azt a negyven évig tartó szocializmus tette. A Habsburg diktatúra nem tudott behatolni a társadalom sejtjeibe. Akadtak, persze, együttműködők, akik személyes haszon reményében megszegték a Deák által meghirdetett passzív ellenállás elvét. De amint a terror enyhült, az érvágott beteg fölállt, megrázta magát és munkához látott: a gyarapodás, iparosodás útjára lépett.
Hol van tehát az értelmiség, hol van az eszme? 1989-ben egy pillanatra úgy tűnt: a gondolat ismét hatni fog a politikára. Lakitelek, a Magyar Demokrata Fórum előmozdítója a rendszerváltozásnak, motorja az akkori MDF választási győzelmének. Néhány évvel később a liberális és a szocialista párt együttműködését a Demokratikus Charta alapozta meg. De valóban az értelmiség hatott a politikára, vagy a politika használta ügyesen, a maga eszközeivel, hangadónak a kompromisszumokat kötő értelmiséget? Könnyen támad az a benyomásunk, hogy inkább az utóbbi. Jó két évtizeddel a politikai rendszerváltozás után egyre nyilvánvalóbbá válik a politika valódi természete. A politika a szemünk előtt leplezi le magát. Nyilvánvalóvá teszi, hogy a maga eszközeivel dolgozik, a saját törvényszerűségei alapján. A politika nem a társadalom, nem a nemzet, nem haza, hanem a politika érdekeit tartja szem előtt. Ahogy a vállalkozás számára egyetlen értékmérő létezik: a nyereség, a haszon, úgy a politika előtt is egy a cél áll: a választási eredményben számszerűsíthető népszerűség.
Magyarország ismét sok szempontból válságos időszak felé közeleg. Még nem forradalmi a helyzet, mint 1848 előtt, de a feszültségek nőnek. Az eszme neve, amelyet a politika meghirdetett, nálunk és a nagyvilágban is, „a válság”. A hitelrendszer válsága, az ökológiai válság, az energiahordozók, a kőolaj megfogyatkozása ugyanúgy része ennek a gondolatkörnek, mint az emberi, szociális források kimerülése. De a válság: nem kellemes eszme. Azt sugallja, hogy hozz áldozatot. Mondj le a javaidról. Add oda munkádat kevesebb ellenértékért. Dolgozz többet, szolgáltasd ki magad. Ennek az eszmének nagy körmei vannak, és farkasfogai. Ránézek, és félek – nem hiszem el, hogy ez az eszme segít jobbá tenni a világot. Nem hiszem el, hogy ugyanazok a szerepek, struktúrák és gondolatok, melyeket ezelőtt jó pár száz évvel létrehoztunk, és amelyek a válságot előidézték, kilábalni is segítenek ebből a mélyülő ingoványból. „Először megteremtjük a struktúrákat, aztán a struktúrák teremtenek minket” – állította Churchill. A fenevad elhatalmasodott, elvadult; meg kell küzdeni vele, de ehhez új gondolatra, új szemléletre, új domesztikációra van szükségünk.
Kit nevezzünk ma értelmiségnek? Értelmiségnek lenni – ehhez nem kell egyetemi végzettség, diploma, oklevél, tudományos fokozat. Értelmiségnek lenni, ez elsősorban felelősségteljes, körültekintő gondolkodást jelent. Értelmiségnek nevezem azt, aki gondolkodni és dolgozni tud egy új alternatíva, egy új, alternatív ökonómia körvonalain. Ez az új ökonómia nem csak a vállalkozások hasznát tartja szem előtt, hanem a munkát végző embert és a környezetet is, amellyel a vállalkozás kölcsönviszonyban áll. A válság legyőzése nem fog sikerülni eddigi eszközeinkkel; új, alternatív eszmék, gondolatok kellenek. Az, aki tudatosan építi környezetét, értelmiség. Aki szelektíven gyűjti a hulladékot, értelmiség. Aki a közösségi közlekedést előnyben részesíti – hajrá pázmándi útitárs! -, az is értelmiség. Aki rendben tartja és ápolja szőlőjét, kertjét, az értelmiség. Aki igényesen felújít egy régi hosszúházat, az is értelmiség. Aki alternatív energiahordozót használ, értelmiség. Értelmiségnek lenni tudatos értékteremtést, gyarapodást, gazdálkodást jelent. Gazdálkodást, a szó legnemesebb értelmében – ne feledjük, hogy ez a szó él az ökonómia kifejezés mélyén.
Pázmánd község lehetőségei adottak arra, hogy megalakítsa az értelmiség, avagy reformkori kifejezéssel, a polgárok köztársaságát. Azt kívánom, hogy amikor egy régi forradalomra emlékezünk, tartsuk mindezt szem előtt. A saját helyzetünket, a saját felelősségünket. Ennek eredménye nem külső, hanem belső szemléletünkben kirobbanó forradalom, az átgondolt életszeretet és gyarapodás forradalma lesz. Ehhez a belső forradalomhoz, ehhez a tisztázáshoz kívánok erőt, és jó szellemű munkát az építkezéshez.
