Haza

<!–
@page { size: 21cm 29.7cm; margin: 2cm }
P { margin-bottom: 0.21cm }
–

Bizonyos hangulatokban kötelező megnézni Huszárik Szindbád-filmjét, Latinovitssal, Ruttkaival, Dayka Margittal.

Egy esős, novemberi este éppen ilyen.

Az első öszefüggő képsor: egyetlen fehér ló viszi szekéren? kordén? Szindbád / Latinovits holttestét. Dombos, őszi táj, a háttérben saras elöntés. A gyep még zöldes sárga, de az utazón már gyapjas bekecs vagy bundakabát. A halottas szekér fehér tanyaépület előtt áll meg. Nőalak, ráparancsol a lóra:

"Na, hazaviszed a gazdádat!"

A ló ismét elindul, keresztül a mesebeli tájon. Dombhát, földút, ismét a kiöntés.

Ahol megérkezik: fehér fal, sikátor, a fa ereszcsatornában gaz nő. Újabb nőalak:

‘Mehetsz vissza a szeretődhöz, a Terkához, én ugyan nem bíbelődöm a temetéseddel."

Bóklászik tovább a fehér ló. Vak ügetését hallani? nem hallani. Eltévedt? nem téved el. Lovas? nem lovas, szekéren utazik a test, sokadjára utószor.

És most jön Latinovits monológja: "Talán mindenütt jártam, bálban és temetésen, erdőben és vízparton, bűnben és erényben, sokat utaztam, most elfáradtam."

Adyval, Krúdyval eltűnt egy szép világ. Régi szerelmemmel a Szindbád-filmen csaknem összevesztünk (Szindbádot önző, hímsoviniszta féregnek tartotta). Micsoda különbségekre vet fényt ez a megállapítás férfi és nő közt! Engem soha nem érdekelt Szindbád egyénisége, vonzalmai: kizárólag öltönye és sétapálcája.

Szindbád tárgyait, öltözékeit, étkezéseit és hangulatait hiányolom, hiszen erre a világra ebből már csak ez a film, és a mögötte derengő néhány száz vagy ezer elbeszélés maradt. Jó volna hinni, hogy megérte. Álljon mos itt ez a néhány mondat, mint egy fejfa.