Néha azon töprengek, hogy lehet még mélyebbre süllyedni. Hol van alsó határa a kizsákmányoltságnak, fásultságnak, életuntságnak, depresziónak, közönynek, kilátástalanságnak, reményvesztettségnek. Kell sorolnom?
Ilyenkor, amikor az ember már a hetedig, nyolcadik jelzőnél tart, jól jön egy-egy talált mondat.
Most például: Steiner, akitől egyébként kicsit tartok. Nincs hozzá bizalmam, de:
"Az első az, ami Lábmosásnak hívnak. Ennek lényege, hogy mindig a magasabb hajol le az egy fokkal alacsonyabbhoz. Minthogy a tizenkét apostol egy fokkal alacsonyabban áll, mint Jézus, a Megváltónak úgy kell hozzájuk lehajolnia, mint növénynek a kőhöz. A második fokon a tanítványnak át kell éreznie, hogy a viág minden fájdalma meglátogatja őt: minden nyomorúság rászakad. Ez a Megkorbácsolás. A harmadik fokon a tanítványnak azt kell elképzelnie, hogy Istenét meggyalázzák, ám neki mégis ki kell állnia mellette – ez a Töviskoronázás. A negyedik fokon a tanítvány elidegenedik a saját testétől: ez a Keresztrefeszítés. Az ötödik fok a Misztikus halál, amelyben elsötétül a fizikailag látható. A hatodik a Sírbatétel és a Feltámadás, ebben a tanítvány tudata azonosul a Földével. A hetedik fok a Mennybemenetel: a teljes felvétel a szellemi világba." (Rudolf Steiner: A János-evangélium, 1912.)
Kérdés ilyenkor: most éppen melyik szinten vagyunk? Te, személy szerint hol vagy?
—
Más. Egy bolgár professzor kiadott egy – igaz, végkony – kötetet a sztyeppe IV-IX. századi történetéről úgy, hogy talán összesen háromszor, mellékesen említi a magyarokat, akik a vizsgált időszakban (mellesleg) megosztották a kazár birodalmat (lásd kabarok), Bizánccal szövekezve megverték a bolgár birodalmat és szövetségesük árulását kivédve elfoglalták a Kárpát-medencét, benne Erdélyt, a bolgár birodalom értékes só- és nemesfémbányáival (vagyis tengelyt akasztottak valamennyi, a IX-ik században e térségben számottevő hatalommal).
Mit tekinthetünk aránytévesztésnek? Az aránytévesztés irodalmi mű esetében hiba (túlírtság, érdektelenség stb.), történelmi munka esetében viszont: a papírlapon keresztülfutó, átlós irányú, vörös ceruzavonás.
A könyv most magyarul is olvasható, ha érdekel valakit, kérje el tőlem a címét.
—
A kijevi vár turk népe és vezérei – írja Photiosz bizánci pátriárka a honfoglaló magyarokról – a "manicheista eretnekségnek" hódolnak. Őseink: manicheusok? Erre utal a László és a kun címen ismert, népszerű középkori falfestményeink elemzése során László Gyula is. Vajon mit jelent ez a mondat? Most nem is a kérdés kultúrtörténeti vonatkozása érdekel, hanem az a merőben fiktív, mégis izgató gondolat: hagyhatott-e – akár máig ható nyomot – gondolkodásunkon ez a dualisztikus, kettős tudatú vallás? "Hogy a csak jó se hal, se hús? Én nem vagyok manicheus – válaszol Nemes Nagy Ágnes. – Az örök üdvösséget én nem unnám."
Szubjektív, de én unnám. Akkor ez most egy nyom?
