Az Életünk tavaly decemberi számában viszon ez jelent meg – jobb híján, tőlem:
Fázó István tömör és sötét, pecsétnyomószerű gumidarabra ra talált a bal zsebében, pontosabban ott, ahol a zseb kihasadt, és a hasadékon keresztül kabátja bélésébe nyúlhatott. A pecsét ottlétét nem tudta mire vélni; sem azt nem tudta megállapítani, hogy miféle pecsétnyomó az, sem azt, hogyan került a hasadékba. A zsebben kutatott, talán hogy papírzsebkendőt találjon – ebben a hideg, zimankós időben ez mindenképpen indokolt lett volna –, hiszen folyt az orra; de nem! nem érdekelte az orrfújás sem, hiszen a novemberi szürkület nem kötelez arra, hogy mások előtt kifogástalanul jelenjünk meg. Egyébként is: Fázó István egyedül állt a peronon, és még a közepes méretű, málló falú állomásépületből sem igen figyelhette senki.
Inkább a hasadék érdekelte, ha már, ha már valami egyáltalán; idegesítette, mint pongyola szövegben egy indokolatlan gondolatjel. A zseb anyaga kifoszlott, így fért a vatelinhez. Az anyag tapintása visszataszító volt, mint egy rágcsáló szőre. Nem az övé volt a kabát – úgy értem: eredetileg –, nem újonnan vette, valami költözködéskor maradt rá, de már erre az első tulajdonosra sem emlékezett. Kétségtelen, hogy a hidegben jól jött, hogy van, de a hasadék mégis zavarta. "Le vagyok rongyolódva." Várnok állomáson nincs fedett peron, és a váróteremben orrfacsaró a falakból áradó ammónia. A főváros-peremkerületi vasútrestauráció még nem, de a hajléktalanok már ideértek. Ők vagy mások leverték és festékszóró flakonnal összefirkálták a falakat, tollal és ceruzával mindenféle feliratokat véstek fel, például G. és I. itt recskázzon életfogytiglan és hasonlókat. Otthonossá tették és beköltöztek abba a kis büdös vacokba, és ezzel a peronra, a zegernyébe szorították Fázót. Nem tehetett mást: fölhajtotta a mikádóra emlékeztető, drapp vattakabát gallérját és még szorosabban nyomta a fejébe a – szintén drapp – műirha sapkát.
Talán nem is pecsétnyomó volt. Az egyik villanyégő egy szál dróton lógott a foglalattal együtt, de az üvegszilánkokat már régen eltakarították vagy – és ez valószínűbb –, széthordták az utasok gumitalpú cipői, a másik összetört burából hiányzott mind az égő, mind a foglalat. Nem látta tehát, nem tudta megvizsgálni a gumidarabot. Nem látott rajta lenyomatot, tapintása finoman domború felületet jelzett. Visszaejtette a zsebbe, és abban a pillanatban kiesett figyelméből is, a talált tárgy tovább zuhant megállíthatatlanul, mint Farkas Berci a súlytalanságban, és Fázó tekintetét ismét a szürke távolba függesztette, ahonnan a szerelvénynek érkeznie kell.
A kettes vágányon ekkor egy V63-as villanymozdony (a 106-os pályaszámú) haladt át, és Fázó látni vélte a mozdonyvezető unalommal átitatott arcát, amint a hetvenes évek ipari formatervezését idéző műszerfalra hajol, és babrál valamit a kapcsolópulton. Ez a szerelvény annak idején – kísérleti okból – 160 km/h sebességre készült, igaz, Ganz Mávag UFC forgóvázzal, de a vasúttársaság a fejlesztés eredményeit semmilyen módon nem aknázhatta ki, hiszen a pályaszakasz el sem bírta volna ezt a sebességet; és egy állomáson átrobogó szerelvénynél amúgy is indokolatlan ez a sebesség. A csönd lebenyei, ezek a vízzel átitatott hullámpapír-lemezek szétröppentek és csak lassan, jóval a szerelvény elhaladása után ülepedtek le a vasútpálya két oldalán; az egyre növekvő sötétet még áthatolhatatlanabbá tették. Mintha a szürkület nemcsak a tekintet elé bocsátotta volna seszínű vattafalat, hanem a hangok elé is. Pedig a nedves levegőben elvileg jobban terjed a hang – vélte volna, ha felidézi a középiskolai fizikát –, a köd mégis a távolodó szerelvény hangját nyelte el először, a V63-as némán tűnt el a szürkülettől szálkás látóhatáron.
A járatnak, amelyre várt, régen meg kellett volna érkeznie. Jól emlékezett? Létezik egyáltalán az a járat? A működésképtelen kandeláber alatt topogott, óra híján következtetni próbált arra, mennyi ideje állhat ott, értelmezni a sötétet, mely az év e szakaszában már viszonylag korán a munkanapra ereszkedik. De ezt csak nem bökte keresztül a várt szerelvény reflektora, és Fázó egyre kutyábbul érezte magát, már-már ugatni kezdett. "Még egy percet várok, aztán bezörgetek a forgalmi irodára." Kellett volna legyen kifüggesztett menetrend; hiszen köztudott, hogy a vasúttársaságok sokat adnak a korrekt utastájékoztatásra; Várnok állomáson mégsem látott tájékoztató feliratokat. Vagy hiába vennék fel a harcot a falfeliratokkal? Ez is elképzelhető, hiszen – amikor legyőzve undorát, a váróterembe lépett – pontosan megfigyelhette, hogy a pikkelyenként málló vakolatot elborították a ceruzával, tollal és festékszóróval felírt, többnyire szexuális tartalmú, ritkábban rasszista vagy viccesnek szánt feliratok. A jegypénztár ablakára (melyre sűrű vasrácsot és fémhálót szereltek, és belülről sötétbarna függönyanyaggal torlaszolták el) lila filctollal hatalmas férfi falloszt festettek.
"Látja, mennyire összement?" A lebernyeges alak, aki megszólította, mintha nem viselt volna arcot. A felületet, ahol az arcnak kellett volna lenni, sűrű, maszkszerű borosta fedte el. A sötétkék mellény alól – melyet valószínűleg vasutaskabátból készített úgy, hogy a kabát elrongyolódott ujjait levágta, és a kirojtosodott vágásnyomot nem is igen tüntette el – vastag és kopott, alighanem molyrágta gyapjúpulóver bukkant elő, a sötétkék nadrág kitérdesedett felülete tükörsíkos volt a zsírtól. A férfi a nedves és hideg időjárás ellenére szandált viselt, és a fején nem volt vasutassapka. "Látja, mennyire összement? Sóskúti kőből épült, még annak idején – abból építették az Országházat is! – és azt mondják, hogy a sóskúti kő összehúzódik a nedvességtől." "Mi ment össze? Az állomásépület?" "Igen. Amióta a személyforgalom gyakorlatilag megszűnt Várnok állomáson, egyre szűkösebben vagyunk." "Itt dolgozik?" "Kicsoda?" "Hát maga." "Persze hogy itt dolgozom! Ahogy mondja – én itt dolgozom, és csak én dolgozom itt; én, csakis én; jó ideje senki más nem dolgozik rajtam kívül ezen a telephelyen. Pedig nehogy azt higgye, hogy a lábamat lóbálom… Ellenkezőleg! Még legalább egy pár, vagy rosszabb esetben két dolgos kéz számára volna munka Várnokon. Ne higgye, hogy ez, amit most mondtam, ellentétben áll előző kijelentésemmel… Várnok ugyanis Somkuti Béla főpályaőrtől fő-rendező fő-pályaudvari rangot nyert, és ezt a kitüntetést ma is elismeri a Főpályahatóság." "Hogyan? Annyi szerelvény járt erre?" A férfi hunyorított a szemével: ha ő mesélni tudna. Fázó képzeletében fogadótermek és utasellátók sorakoztak fel, első osztályú áruval: a kék kötőbe öltözött kisasszonyok lazacos szendvicset és hideg limonádét kínáltak az átszálló utasoknak. De hol van már Várnok aranykora! Leáldozott azon a napon, amikor Kövecses Pál &n
dash; akit később kitüntettek, majd kitüntetését hatályon kívül helyezték – leállította az atomturbinás gyorsmozdonyok fejlesztését, és központi nyomásra fölszámoltatta a Dunalappantyún található kísérleti üzemet. Az addig vad indák módjára percről percre növekedő és terjeszkedő acél nyomvonalak, ezek a vadul és erőszakosan nyújtózkodó ipari óriáskígyók, melyek mindennél jobban vágynak a tengeri levegőre, egyszeriben megtorpantak, sorvadásnak indultak és korábban telt, feszes bőrük száraz és aszott lett.
Fázó összerezzent, mint ha nehéz, hipnotikus álomból riadt volna. A vasutas mereven, kifejezéstelenül nézett, mintha ő is az álom foglya volna; de arckifejezése, a szem alól lefutó barázdák, a közönyös tekintet, a borostás arc grimaszai nem árulták el, hogy jó vagy rettentő álomról van-e szó. "Lepecsételt vagonok haladnak át Várnokon" – közölte. – "Lepecsételt vagonok, a mélyükről szörnyű, állati hangok, nyüszítés és vartyogás hallatszik. De már olyan is volt, hogy embereket vittek." Nem tudta, higgyen-e ennek a látomásnak, hiszen a vagonokba zsúfolt állatok és emberek képe elviselhetetlennek és elképzelhetetlennek tetszett, sőt, az is felmerült benne, hihet-e egyáltalán az érzékeinek: hiszen az is lehet, hogy álmodja csak a férfit, ebben a szörnyűséges és csúfságos vasutasegyenruhában; de azt sem tudta, hogy ellenőrizhetné látomása "igazságát". Ha a férfi megszólal, megállapíthatja, hogy érti-e a szavait; de még ha értené is őket, akkor is meglehet, hogy az a nyelv, amelyen megszólal, álombeli nyelv, és így magának az álomnak a része. Fázó hirtelen nem tudott elképzelni sem olyan egyértelmű viszonypontot, amilyen például sík mezőn egy távoli templomtorony, gémeskút vagy messzi hegyorom lehet, amelyhez képest helyzetét meghatározhatná. "Úgy tudom, hét huszonnégykor mégis jön majd erre egy szerelvény." "A Gyarmat felé tartó személyvonatra gondol?" "Úgy van! Igen! Arra a személyvonatra gondolok!" "Valóban akad néhány fanatikus, aki hisz a hét huszonnégyesben, de ezeknek is – ha elképzeléseiket a legcsekélyebb mértékben egyeztetni akarják a tényekkel – el kell ismerniük, hogy a hét huszonnégyes évek óta nem haladt át Várnokon, és semmiféle terv, hír vagy utasítás nem jutott el hozzánk arról, hogy indítását bárhol, bárki elhatározta volna. Nem mintha olyan gyakran jutna el hozzánk bármilyen híradás." "És a távíró?" A férfi úgy nézett Fázóra, mint egy csecsemőre. "Csak nem azt akarja mondani, hogy a távíró sem működik?" "Mért pont az működne? Tud nekem egyetlen, reálisnak tetsző érvet mondani erre vonatkozólag?" "Talán elromlott? Hát nem javítják meg?" "Ki javítaná meg? Több mint négy éve romlott el, de lehet, hogy már öt éve is megvan; és eddig senki sem érzett indíttatást, hogy a távírót megjavítsa. Maga talán töltené ezzel az idejét?" "Egy technikailag felkészült szerelőcsapatnak ez nem jelenthet kihívást." "Tudja mit mondok: ha magának annyira fontos a távíró, hogy a saját idejét erre pazarolja, akkor induljon el a pálya mentén, és keresse meg a hibát. Álljon ki a távíró fontossága mellett, és szánja rá az elkövetkező néhány napot, hetet vagy évet – hiszen ki tudhatja előre, hogy mennyi ideig tart a hiba felderítése, sőt, kijavítása –, és induljon el a hidegben – pedig igazán nem valami kellemes a hideg esőben a töltésen gyalogolni –, tűrje el az időjárás viszontagságait, nyugodjon bele, hogy a macskák és házi ebek tányérjából, vagy éppen ház körüli hulladékból szerzi táplálékát, ha éppen meg nem szánja valaki, és nem dob valami kis maradékot; szokja meg az éhséget; szokjon hozzá, hogy az emberhez méltó élet, a vetett ágy, tiszta ruha és esti tisztálkodás luxus, amely csak a kiváltságosoknak adatik meg… Szánja rá az életét, hogy a távírót megjavítsa! Nos? Ha így végiggondolja mindezt, van még kedve a távíróval foglalkozni?"
Válaszolni akart, de a pályatesten újabb V63-as dübörgött végig, lezárt és lepecsételt vagonokkal – Fázó jól látta a vagonFázó vasreteszeken a fémszálas plombát –, és az a rossz érzése támadt, hogy ez ugyanaz a V63-as, amely hosszú percekkel korábban már elhaladt előtte, de a pályaszámot ez alkalommal nem látta. "Lehet, hogy ugyanaz a szerelvény jár föl-le? De legalább néhány vagont rácsatoltak." A vasutas előrehajolt, és olyan módon nyújtotta előre a nyakát, mint valami apró testű rágcsáló, amikor megriad valamitől és most természetellenes pózba dermedten fülel, de még nem neszelte meg, honnan figyelik, és ily módon az, aki megfigyeli, szemmel tarthatja groteszkké váló erőlködését. Percekkel később mozdult meg, kifújta a levegőt – az is elképzelhető, hogy addig még a lélegzetét is visszatartotta –, nagyot fújt és megkérdezte: "Hallotta, hogyan nyöszörögtek?"
"Nem. Nem hallottam. Nem hallottam semmit. Ámbár… talán a sínhang…" Most már biztos volt benne, hogy a vasutas őrült. Hiszen mereven és kifejezéstelenül nézett maga elé, nem lehetett tudni, meghallotta-e egyáltalán Fázót. „Hogy nem jöttem rá korábban.” De talán mégis meghallotta, ugyanis vállat vont, és a talpak élére nehezedő, kacsázó léptekkel az állomásépület felé indult el. "Várjon! Menetrend szerint mikor megy a következő szerelvény Gyarmat felé?" A férfi olyan hirtelen torpant meg, mintha a lábát szögbelövő pisztollyal a töredezett betonhoz rögzítették volna. "Talán valami rosszat mondtam?" "Mit akar tulajdonképpen Várnokon? Kérdezősködik, sőt: faggatódzik, beleköt mindenbe! Még a végén azt kell gondolnom, hogy maga az az ellenőr, akit az Igazgatóság részéről küldtek; de én mégsem gondolom ezt, mivel pontosan tudom, hogy az az ember a közigazgatási határt sohasem lépte át. Utoljára Érd Parkvárosnál látták, de ez is már évekkel ezelőtt volt. És ha mégis közeledne, mi lett volna már azóta az Igazgatóság utasítását tartalmazó Pályaparanccsal? Ennyi idő alatt a papír akkor is szétfoszlik, ha netán nejlon fóliával védené; az írás pedig, amellyel a nyomtatott bárcát egészítették ki, egészen bizonyosan elmázolódik. De tegyük fel, hogy a vasút mellett lebzselő léhűtőkön, akik csak a küldöncre várnak, mert táskájában váltás pénzeket és vasúti csekkeket remélnek találni, keresztülverekedi is magát, és a pálya mellett falkában kóborló ebeket elriasztja, mit ér azzal, ha a paranccsal megérkezik? Mit gondol: én talán átvenném tőle, ennyi idő után?" "Nem hiszem, hogy átvenné." "Na látja. Hát akkor mit akar ezekkel a szokványos kérdésekkel?"
Mintha mégis megszánta volna Fázót. Biccentett a fejével – vagy talán intett a fejével, felismerhetetlen kis mozdulat volt –, és betegkacsa lépteivel óvakodva húzódott a forgalmi épület felé, megtorpant, újból nekiiramodott, és Fázó már a jelenség iránt való érdeklődés miatt sem tehetett mást: követte. "Mégiscsak ad egy menetrendet." "Mégiscsak adok magának egy menetrendet. De csak azért, nehogy azt higgye, hogy valamit elmulasztott. Mert egyesek sokszor azért l
ebzselnek hosszú hónapokig az állomás körül, hogy a menetrendet a saját szemükkel láthassák." Térdével lökte be a forgalmi épület ajtaját – Fázót tényleg kacsaól ajtajára emlékeztette ez az ajtó. A résen át a forgalmi irodába látott, de a félhomály miatt csak annyit észlelt, hogy a helyiség közepén álló íróasztal egyik lábát téglával helyettesítették, és a közepére bádog öntözőkannát helyeztek. A dohos paksamétát a férfi az íróasztal fiókjából húzta elő. "Látja? Ez az." "De hiszen ez üres." Fázó átpergette a megsárgult és elázott, fölpöndörödött, ragacsos papírköteget. "Üres, és a címfelirat sem stimmel." "Ne tévessze meg, hogy a fedőlapon Kerti gépek háztájii alkalmazásban feliratot lát, mert a menetrend eredeti címoldalát – ne részletezzük, miért – kénytelen voltam ezzel helyettesíteni. Ne maradjon a felszínen: ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan. Úgy tudom, magát a hét huszonnégyes gyarmati személy érdekli." "De… ez üres! Teljességében üres!!!" "Hogy írjon bele, arra nem gondolt? Látja, micsoda ember maga! Én legszívesebben minden fehér papírlapot teleírnék, és ennek a vágynak alig tudok ellenállni, ha menetrendről van szó. De én ezt nem tehetem meg, én alkalmazott vagyok. Maga viszont tudja, hogy hat huszonnégykor indulni fog Gyarmat felé egy szerelvény, és mégis vonakodik bejegyezni ezt a tényt." "Honnan tudnám? Hiszen épp ezért akartam a menetrendbe tekinteni!" "Én nem dönthetek maga helyett. Ha tudja, hogy ez az igazság, akkor tanúskodjon az igazságról. Vagy talán attól fél, hogy megkövezik vagy bolondnak nézik? Azt mondom, ez még nem is elegendő büntetés annak, aki az igazságot hirdeti… Látja: már ezen az oldalon is van bejegyzés. Van, aki tudja, hogy mi a kötelessége." "Ugyan mi történik, ha beírok?" "Pecsétje van. Ne is tagadja: az imént már megtalálta a pecsétet… Hát beírja az időpontot és lepecsételi. Ezzel megtett mindent, amit számon kérhetnének." "Számon kérni? Mért, volt amit számon kérték?" "Eddig még mindent számon kértek. Vagy így, vagy úgy. Maga is tudja, hogy ezek bolondok." "De hát mit kérnek számon a bolondok?" „Ne kötekedjen. Lehetőséget kapott, hogy írjon. Minden száz évben egynek adatik meg. Hát lépjen oda a kandelláber alá, és írjon, az istenfáját! Vagy rám nem gondol? Hogy kitartottam, ilyen sokáig?”
