Urbán Bálint összes bejegyzése

Esztétika-portugált végzett az ELTÉn. Több évet élt Lisszabonban.

Lisbon Revisited (?/1)

„E enquanto tarda o Abismo e o Silêncio quero estar sozinho!”

-Fernando Pessoa/Álvaro de Campos

 

 

El kellett hagynom Lisszabont. Nem bírtam tovább élni abban a városban, melynek minden egyes szegletében, minden egyes sikátorában és szűk utcájában a feleségem holttestével találkoztam. A lakásba, ahol megölték többet nem mentem vissza. Egy másik országban telepedtem le, egy másik városban, melynek évszázados zajai, terei valamennyire el tudták homályosítani bennem az emlékek vakfoltjait. Azóta itt élek ebben a városban és most is itt írok, ebben a harmadik emeleti lakásban a központi sugárúton, amelyet ideérkezésemkor vettem ki. Öt évig nem tértem vissza Lisszabonba, öt hosszú évig. Az önmaga-felejtés és a legmélyebb magány öt éve volt ez az időszak. Konok, vad erőszakkal igyekeztem minél mélyebbre süllyeszteni magamban feleségem emlékét, próbáltam kitörölni magamból az arcát, hajának illatát, szemének narancsoszöld titkait. Esténként hosszú sétákat tettem a városban, melyet sosem tekintettem otthonomnak, melyben mindig idegennek, betolakodónak éreztem magamat. Hajnalban az utcák csendjét felveri lépteim bátortalan zaja. Hogy mégis mi vett rá arra, hogy öt év után visszatérjek Lisszabonba? Egy levél. Apám ismerősétől, egy lisszaboni, francia antikváriustól kaptam váratlanul egy levelet. Apám még Marseille-ben ismerte meg ezt a halk szavú irodalmárt, aki később Lisszabonban a Rua do Alecrim egy sötét üzlethelységében nyitott egy rejtélyes antikváriumot. Hosszú órákat beszélgettek a Provence-i naplementében Sade márki könyveiről és hosszú órákat töltöttek kölcsönös hallgatásban, egymás mellett ülve a fülledt éjszakában, hallgatva a kabócák monoton haláldalát. Az irodalmár sűrű, poétikusan kavargó, nehezen követhető esszéket írt de Sade szövegeiről, melyek ordító ellentmondásban álltak szerény, udvarias. visszahúzódó, személyiségével. A rövid, titokzatos levélben azt kérte tőlem, hogy látogassam meg, mert van nála valami, ami hozzám tartozik és amit minél előbb oda szeretne nekem adni. Öt év után úgy éreztem, hogy elég üres és hideg már a szívem ahhoz, hogy visszatérjek abba a városba, amely egykor az otthonom volt és amelyben eltemettem a feleségemet. A repülőn felszállás előtt tripla adag altatót vettem be és olyan, szokásosan ragadós és sötét álomban aludtam végig a 3 órás utat, amilyen ragadós és sötét álmokkal aludtam végig a visszatérésem előtti, végtelennek tűnő öt évet. A lisszaboni tél kegyetlen. Az apró cseppekben folyamatosan hulló eső hideg szürkeséggel borít be mindent, behatol egészen az idegekig, az inakig, beveszi magát a csontokba. A város szürke és rideg volt. Otthontalanságom parttalan, mint a folyómeder. Kiszálltam a taxiból és ott álltam a Rossion, negyed órás sétányira attól a lakástól, amelyben megölték a feleségemet. Az arcomat beborította a hideg permet. Nem tudtam eldönteni, hogy a sós íz a számban az óceán felől jövő felhők konok kipárolgásától származik vagy a könnyeimtől. Csak álltam ott sokáig, mozdulatlanul az esőben és szétterjedt bennem egy ismerős, édeskés idegenség. Visszatértem.

 

Utoljára 8 éve láttam anyámat. Az elmegyógyintézetben tett látogatásom után három héttel meghalt. Többet nem beszéltem vele. Kiszálltam a Rossion a taxiból és az arcomat beborította a hideg permet. Ugyanazt a nedves hideget éreztem az arcomon, amit 8 éve, amikor egy svájci elmegyógyintézet ajtaján kilépve, remegő lábakkal elindultam egy murvával felszórt sétányon. Ugyanúgy esett és ugyanazt a sós ízt éreztem a számban. Akkor láttam utoljára anyámat. A látogatásom után három héttel felakasztotta magát egy lepedőkből összecsomózott kötéllel a zuhanyzóban. Roppanó csigolyák zenéje a csempék élettelen ragyogásában. Olyan szoros csomót kötött a nyakára, hogy még a halála előtt leharapta a saját nyelvét. Az ellilult testet az ápolók vágták le az ártatlanul csillogó zuhanyrózsáról. Azok a magas, szőke, makulátlanul fehér ingekben és nadrágokban mászkáló, segítőkész ápolók, akik konstans, szenvtelen mosolyukkal, kifejezéstelenül steril tekintetükkel uralták a szanatórium folyosóit. Anyámmal már régóta nem lehetett kommunikálni. Szemében mértéktelenné tágult a közöny és a félelem. Az a félelem, ami előtt sokáig értetlenül álltam és csak apám naplóinak elolvasása után fogtam fel rettenetes csillogását. Anyám ekkor már nem élt. Nem tudtam szembenézni benne a félelemnek, a léttől való rettegésnek azzal a szörnyűséges tapasztalatával, amit apám írásainak elolvasása után éreztem feltámadni magamban. Utolsó látogatásomkor is csak fogtam a kezét. Fogtam a kezét az elmegyógyintézet artikulálatlan sikolyokkal és nehéz csendekkel telített, világos termeiben. Anyám meleg bőrének érintése a tenyeremben. El akartam neki mondani, hogy szeretem. Anya, szeretlek. De nem mondtam ki soha, csak fogtam a kezét és néztem a szemében terjengő oszthatatlan közönyt és hideg félelmet. Nem nézett rám, nem nézett már senkire és semmire, csak a fehér falakat bámulta meredten vagy a csillogó padlót, melyen ott táncolt testének elmosódó tükörképe. A létezés közönye és rettenete akkor költözött belé, amikor elolvasta apám naplóját, a legkegyetlenebb könyvet, amit valaha is írtak. A legkegyetlenebb könyvet, ami most itt fekszik előttem az íróasztalomon, a legkegyetlenebb könyvet, aminek alapján meg kell írnom az utolsó regényemet, apám történetét.

 

Portugál dráma-magyar dráma – Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán drámáiról

Nov 21-én, hétfőn este egy kifejezetten rendhagyó találkozásnak lehetett tanúja az A38 hajó éttermében nagy számban összegyűlt közönség. A Portugál Intézet, a FISZ és a MASZRE közös szervezésében tető alá hozott irodalmi esten két kortárs drámaíró lépett egymással és a közönséggel termékeny dialógusba. A portugál nemzetiségű Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán a kortárs drámaírás és színházművészet lehetőségeiről, perspektíváiról elmélkedett egy pohár portói bor mellett. Az alábbi írás ebből az érdekes párbeszédből nőtt ki és arra tesz kísérletet, hogy kapcsolódási pontokat keressen a két szerző életműve, szövegei, illetve egy tágabb kontextusban a kortárs portugál és magyar drámairodalom főbb kérdései, problémái között.

Miguel Castro Caldast és Egressy Zoltánt mintegy 3000 kilométer és két, eltérő kulturális tapasztalat választja el egymástól. Míg előbbi az Európa peremére szorított, kulturálisan is marginális helyzetű Portugáliában él és alkot, addig utóbbi a kelet-közép-európaiság történelmi tapasztalatát talán legtisztább formájában felmutató hazánkhoz kötődik. Mindezek ellenére van valami közös mindkét íróban. Túl a generációs meghatározottságon és azon az egyszerű és alapvető párhuzamon, hogy Castro Caldas portugál és Egressy több szállal is kötődik a portugál kultúrához (másfél év portugál szak az egyetemen, a Portugál című sikerdarab, valamint számos fordítás brazil és portugál költőktől, beleértve Fernando Pessoát is), mindketten a kortárs drámaírás megreformálói, olyan írók, akik új utakat nyitottak meg a kortárs drámaírás és színház számára, pontosabban fogalmazva új utakat nyitnak meg, hiszen a színházban és a színházról  csak jelen időben lehet beszélni.

Mindkét ország drámairodalmára jellemző, hogy az irodalmi műnemek és a kritikai gyakorlat hierarchiájában konzekvens módon mindig az utolsó helyre szorul, szupplementáris módon van kezelve, a prózai és a lírai műfajokkal összehasonlítva nem csak a kritikában, de a könyvkiadásban is látványosan periférikus pozícióba van kényszerítve. A drámairodalom történeti módon marginalizált helyzete az irodalmi kánonban és a kritikai diskurzusban azonban tételezhető a mindenkori drámaírók számára pozitív jelenségként is, hiszen a komolyabb, megszilárdult és éppen ezért nyomasztó drámairodalmi hagyományok hiánya szabadabb mozgásteret enged az alkotóknak. Többek között talán erre is vezethető vissza a magyar és a portugál irodalomban a 90-es évek végén, a 2000-es évek elején lejátszódó folyamat: egy a drámához, a dráma műfajához való kreatív visszatérés, odafordulás, és egy új, fiatal drámaírói nemzedék színrelépése. Az utóbbi 10-15 évben mindkét országban tanúi lehettünk egy sajátos diszkurzív pezsgésnek a dráma műnemét illetően. Korábban soha nem látott esztétikai és formai sokszínűség érhető tetten a közelmúlt drámairodalmában és a korábbi hagyományos felfogással, vagy talán inkább előítélettel ellentétben, mely mind Portugáliában mind Magyarországon a dráma mint irodalmi forma és hagyomány elégtelenségét és hiányát hangsúlyozta. Nagy Andrást idézve kijelenthetjük, hogy „dráma van. A műfaj folyamatos megújulásának örömteli eseményeit tekintve is – és hasonlóképpen: a helyzet komolyságát illetően is.”[1] Dráma tehát van. Vagy ahogy a francia nyelv mondja il y a – azaz itt van, itt van előttünk, és Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán szövegei kézzelfoghatóvá teszik ezt az itt létet. A „drámai fordulat”, a drámához való termékeny visszanyúlás, visszatalálás a portugál irodalomban a Nova Geração de 70 névvel fémjelzett, elsősorban a 70-es években született fiatal írókból álló új irodalmi generációhoz köthető. Miguel Castro Caldas mellett, még olyan nevek emelhetőek ki, mint José Maria Vieira Mendes, Jacinto Lucas Pires vagy éppen José Luís Peixoto (2000-ben megjelent regénye a Nenhum Olhar, Egyetlen pillantás nélkül címmel magyarul is olvasható Bense Mónika fordításában). Ezek a fiatal szerzők nemcsak megszólalásmódjukban, de tematikailag is elkülönülnek az őket megelőző, még a 74-es fordulat élményéből táplálkozó, idősebb generációtól. A magyar drámaírásban szintén jól elkülöníthető egy új, fiatal drámaírói nemzedék, mely úgy kezeli a műfajt, olyan szabadsággal és kreativitással, mint előtte még soha. Egressy Zoltán mellett Háy János, Hamvai Kornél, Tasnádi István és Filó Vera sorolható a drámaíróknak ebbe az új generációjába[2]. Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán mint ezeknek az új generációknak prominens képviselői nagyjából egy időben kezdték meg, más-más irányokból a drámairodalom megújítását.

A két szerző tehát más-más irányokból, más-más esztétikák határvidékeiről elindulva hajtja végre a kortárs dráma megreformálását. Miguel Castro Caldas széttördelt, önreflexív, ismétlésekkel és idézetekkel tarkított drámái akár Valére Novarina én nélküli, költői színházának mintaszövegei is lehetnének. „A színháznak az én nélküli líraiság helyévé kell válnia. Az én itt egy összesség. Egy egész szekér színész kellene, mint a Karneválon, huszonkét vagy negyvennégy színész egyetlen ember ábrázolásához”[3] – írja a francia színházcsináló. Castro Caldas drámái pedig mintha eminens módon valósítanák meg Novarina koncepcióját a karakter elégtelenségéről. A portugál szerző szövegeiben a drámaelmélet klasszikus, arisztotelészi alapokon nyugvó alapstruktúrái: a tér, a hely, az idő, a cselekmény és a karakter szisztematikus módon vannak szétszálazva, leépítve. Castro Caldas mintegy teljes pályás letámadást intéz a dráma hagyományos, kanonizált felfogása és írásmódja ellen. Radikális megközelítésének központjában a karakter, a drámai személyek már említett, novarina-i ihletésű dekonstruálása áll. Drámáiban a szereplők általában totális névtelenségre és arctalanságra vannak kárhoztatva és még az olyan szövegekben is, amelyek saját névvel és hanggal rendelkező dramatis personae-kat vonultatnak fel, csak látszólagos a karakterek egysége és önállósága. A Nunca Terrában és az Os Assassinosban más irodalmi művekből kölcsönzött személyekkel, Kafka, Hemingway, Melville és J.M. Barrie szövegeiből derivált, transztextuális identitásokkal találkozhatunk. A Repartição és a Nós numa corda lebegő világában a nevétől megfosztott drámai személyiség már csak nyomokban fedezhető fel, egymással párhuzamosan létező és felcserélhető hangok mellérendelésévé disszeminál a megragadhatatlan, absztrakt tér és idő parttalanságában. A megszólalásokat mindkét darabban csak az egymással párhuzamosan beszélő szereplők száma különbözteti meg egymástól, így az én, a beszélő szubjektum egységét eltagadó drámák mintha a kórus archaikus-rituális funkciójához térnének vissza, mintha a belső hangok több szereplőre való szétbontását és egy kollektív alanyban való egyesítését mutatnák fel alternatívaként.

Egressy Zoltán drámái ezzel szemben többé-kevésbé megtartják a karakter, a cselekmény, a hely és az idő viszonylagos integritását, ezeket mintegy alulról bontják meg és ássák alá. Horváth Csaba szerint a Portugál „nem pusztán a szerző életművének eddigi legjobbja, de valószínűleg magyar drámatörténet egyik fordulópontja is”[4], egy olyan új drámamodell első megnyilvánulása melyben a tragikus nagyságtól megfosztott, cselekvésképtelen szereplők saját nyelvük és nyelvtelenségük foglyai. A Portugállal indított drámaciklusban (Sóska,sültkrumpli. 4×100, Kék, kék, kék) Egressy a kortárs drámaírók közül elsőként vitte „színpadra a hétköznapi beszélt nyelvet, a köznyelv regisztereit, a maga kliséivel, szóhasználatával, sérültségével, esetenkénti torzulásaival.”[5] Drámáinak szereplői híján vannak minden tragikus nagyságnak, pátosznak, bukásuk épp ezért törvényszerű, de korántsem szükségszerű. Az egyén és csoport viszonya, mely Castro Caldas szövegeiben az én szétbontása után a kórus koncepciójához való visszatérésben lett feloldva Egressynél teljesen más irányokba tolódik el. A drámai feszültség sokszor az egyén érdekeinek és a csoport érdekeinek kényszeres meg nem feleltethetetlenségéből bomlik ki, az egyén sikere, boldogulása a csoport egységes csoportként való fellépésén, egységes, dinamikus erőként való működésén áll vagy bukik, pontosabban inkább csak bukik. Gondoljunk csak a FIFA tagságra aspiráló bíróra (Sóska, sültkrumpli) , az Európa-bajnokságra hajtó Kiseszterre (4X100) vagy a nyugati cirkuszvilág felé kacsintgató Prézlire (Kék, kék, kék). A bukás, a csoport képtelensége arra, hogy egységgé szervezze magát az egyik tag, az egyén előrelépése érdekében, minden esetben a háttérben meghúzódó személyközi konfliktusokra, sérelmekre vezethető vissza. Ami pedig a nagy drámai eseményeket illeti, azok szinte kivétel nélkül hiányoznak Egressy drámáiból. A sorseseménnyé alakuló futballmeccs és váltófutás, az öngyilkosság mint meghatározó drámai cselekmények, a drámaiság csúcspontjai egyszerűen hiányoznak a darabból, hiszen itt nem magán az eseményen van a hangsúly, hanem annak hatásain, elő és utórezgésein, azon az előre kódolt „ontológiai vereségen”[6], amelyet a szereplők elszenvedni kénytelenek. Ez a sajátos ontológiai vereség azonban mindig a tragikum és a komikum vékony határvonalán valósul meg, azon a finom limesen, amelyen Egressy darabjai egyensúlyoznak és ugyanez elmondható Miguel Castro Caldas drámáiról is. A tragédia és a komédia elválaszthatatlanul összemosódik, nincs nevetés könnyek nélkül, ahogy nincs bukás mosoly nélkül. Börleszk és gyász, szakadék és poén határvonalán ismét összetalálkozik a két szerző Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán, hogy együtt mutassák fel azt ami van, azt ami a posztdramatikus színház[7] korában a drámából még megmaradt: a van-t, az ittvan-t. Magyarul és portugálul.

 



[1] Nagy András: „Dráma van”. A kortárs drámairodalom arcai. Gondolat Kiadó, Budapest, 2010, 10. o. Nagy András könyvének címadó kulcsmondata Jákfalvi Magdolna Magyar dráma – ’90-es évek című, 1999-ben publikált összegző jellegű írásának elhíresült kijelentésére referál, mely szerint az olvasóközönség hiányában a kortárs magyar dráma egyszerűen nem létező fogalom.

[2] Nagy András idézett könyvében külön fejezet foglalkozik az alább felsorolt írókkal.

[3] Valére Novarina: A test fényei. L’Harmattan, 2008, 28. o.

[4] Horváth Csaba: Emberek tragédiái. Egressy Zoltán: Nyolc dráma. in: Kortárs 2007/9, 109.o.

[5] Elek Tibor: Jubiláló Portugál, virágzó Sóska. Beszélgetés Egressy Zoltánnal. in: Bárka 2009/1, 51.o.

[6] Horváth Csaba, idem. 110. o.

[7] Hans-Thies Lehman: Posztdramatikus színház. Balassi Kiadó, 2009.

A halál morfológiája

Mit ígérhet egy regény melynek paratextuális felütése egy a Portugál Szuicidológiai Társaság nemzetközi tájékoztatójából kiragadott, önnön tárgyilagosságában is megdöbbentő részlet, mely szerint Portugália Alentejo nevű tartományában 100 000 lakosra több mint 20 öngyilkos jut? Rui Cardoso Martins ugyanis ebből a sokkoló adatból bontja ki regényének ellentmondásosan ambivalens és groteszk módon tragikomikus világát, melynek legfőbb szervezőelve, minden kétséget kizáróan a halál és annak legkülönfélébb, legváltozatosabb formái.

Az És ha nagyon meg szeretnék halni Rui Cardoso Martins első regénye. A portugál körökben jól ismert zsurnaliszta, dramaturg és forgatókönyvíró, az egyik legnívósabb napilap, a Público rendszeres munkatársa, idestova 5 évvel ezelőtt adta fejét regényírásra és a 2006-os debütálószöveg osztatlan sikere után, második regényével (Deixem passar o homem invisível) elnyerte a Portugál Írószövetség nagydíját. A 44 éves Martins a portugál irodalomnak ahhoz az új generációjához tartozik, melynek alaptapasztalata már nem a 74-es forradalom sikerének eufóriája, hanem sokkal inkább a szegfűs forradalom eszméjének, ideológiájának és ambíciózus ígéreteinek hosszú távú kudarca, be nem teljesedése. Talán erre vezethető vissza az a sajátosan morbid, önkritikus perspektíva, amiből a szerző hazáját, a 2000-es évek Portugáliáját, szűkebb értelemben pedig Alentejo tartományt és szülővárosát, Porto Alegrét láttatja. A létezésnek ugyanez a negatív tapasztalata, ugyanez a keserűsége tükröződik lépten-nyomon ennek a fiatal portugál generációnak a szövegeiben. A két talán legismertebb fiatal író, Gonçalo M. Tavares (magyarul olvasható, Felkai Piroska fordításában Jeruzsálem című sikerregénye) és José Luís Peixoto (Egyetlen pillantás nélkül című regénye Bense Mónika fordításában magyarul is elérhető) versei, novellái és regényei a létezésnek ugyanazt a sötét oldalát, negatív lenyomatát mutatják fel, amely ott munkál Cardoso Martins könyvének mélyén is. Tavares, Peixoto, Cardoso Martins és a nevükkel fémjelzett fiatalabb generáció mögött pedig ott áll minden idők legkegyetlenebb és legsötétebb világú portugál írója António Lobo Antunes (magyarul Pál Ferenc fordításában olvasható És visszatérnek a karavellák című regénye). A nagy öreg minden kétséget kizáróan a közös referenciapont, a közös hatás, amin az újabb nemzedék megosztozik, és amely rányomja bélyegét világlátásukra. Cardoso Martins könyve, mindazonáltal első látásra inkább a groteszk és az abszurd felől közelít a létezés negativitásához. Egy sajátos, Vonnegut-i fekete humorral tárja fel a halált és az öngyilkosságot. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy elbagatellizálná, ne adj Isten elviccelné a kérdéskört. Az abszurdabbnál abszurdabb öngyilkosságok és a groteszk módon humoros, erőszakos halálesetek nem vesztik el a halál tragikumát, sokkal inkább arról van szó, amit Deleuze és Guattari emelnek ki Kafka kapcsán: a létezés tragédiáját, a halál fenomenalizálhatatlanságát, az öngyilkosság abszurdumát csak a komikum, a humor perspektívájából lehet olyan módon megközelíteni, hogy közben megtartjuk a pár lépés távolságot a szakadéktól. Egy másik verzióban Žižek maximáját megfordítva, a regény először farceként majd utána tragédiaként tételezi a halált.

A regény helyszíne Alentejo tartomány, szűkebben pedig Porto Alegre városa. Az ország metaforikus értelemben is legszegényebb és legszárazabb régiója igazi XX. századi kronotoposszá nőtte ki magát a portugál irodalomban. Az ideológia totális közvetítésére törekvő neorealista íróknak Alentejo egydimenziós világa: a föld, a munka és a parasztok egyszerűsége az agrárforradalom tudatosításához jött kapóra, Saramago Levantado do Chão-jában  viszont már egy Labdakida család, több generáción átívelő sagájának helyszíne, míg José Luís Peixotonál kegyetlen, elátkozott vidék, sötét erők, évszázados, primitív energiák zárt játéktere. Alentejo a leküzdhetetlen elmaradottság és a még leküzdhetetlenebb elmúlás tartománya. Ebben a baljós régióban játszódik Cardoso Martins regénye is. Porto Alegre a portugál Twin Peaks, egy város, ahol a mimózaillat hullaszaggal keveredik, és az örök másnaposság időtlen dimenzióiban még a virágok között is holttestekbe botlunk. Ebben az elátkozott városban bolyong céltalanul a regény narrátora Piszkafa. A szöveg tulajdonképpen ennek a modern, kisvárosi flaneur-nek a strukturálatlan tapasztalataiból, élményeiből és emlékeiből áll össze, éppen ezért egyfajta sajátos szertelenség, csapongás jellemzi. A 16 különálló fejezet között egyrészről maga a narrátor konstans személye és a lépten-nyomon felbukkanó, hasonlóképpen elveszett figurák, gyerekkori barátok teremtenek kapcsolatot, másrészről pedig tematikus szinten maga a halál, mint olyan szervezi alulról a szöveg logikáját. A lazán összefűzött morbid anekdoták, rémtörténetek, bizarr városi legendák mind-mind egy irányba tartanak: a halál felé. De nem csak az egyes epizódok, a gyorsan felskiccelt rövid történetek futnak ki ugyanarra a platformra: a regény végső iránya is maga a halál, a narrátor öngyilkossága. Piszkafa nem arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért az ő városában lesznek a legtöbben öngyilkosok az egész országban – ahogy ezt a könyv fülszövege sugallja – sokkal inkább saját halálának kérdése nyugtalanítja és motiválja internetes kutatásában az öngyilkosságról. Az És ha nagyon meg szeretnék halni szövege akár olvasható a narrátor felkészüléseként saját halálára, egy lassú folyamatként amely elvezet öngyilkosságához, amely természetesen a szöveg végét, halálát is jelenti.

Almeida Faria A hódító című regénye a genette-i narratológia tükrében

„Nincs olyan irodalmi mű, amely ne idézne fel,

valamely másik művet”

-Gérard Genette

Az alábbi írásban a portugál író Almeida Faria A hódító (O Conquistador) című regényét szeretném megvizsgálni a genette-i narrációelmélet perspektívájából. Nem célom a mű totális, illetve teljes értékű narratológiai elemzése, sokkal inkább a Genette által kidolgozott kategóriák, struktúrák nyomon követésére, feltárására igyekszem vállalkozni. Sorvezetőként a Figures sorozat harmadik kötetét, valamint a Palimpsestes. La littérature au second degré-t használom majd, pontosabban fogalmazva az ezen kötetekben felvezetett fogalmakat és elemzési stratégiákat. A genette-i életmű ez idáig igen töredékes magyar fordításaiból kifolyólag nem alakult ki egységes terminológia a kötetekben gyakran használt fogalmakat illetően, mindazonáltal törekszem arra, hogy kövessem a magyar nyelven megjelent Genette fragmentumok, valamint egyéb az eredeti, francia nyelvű könyvekre épülő magyar nyelvű elemzések (elsősorban Maár Judit könyveinek, tanulmányainak) szóhasználatát.

 

-Kontextualizálás/A transzcendencia kikerülhetetlensége

 

A hódító elemzése előtt elkerülhetetlennek tartom az interpretációra szánt mű illetve szerzőjének[1]  rövid kontextualizálását. Noha a mű szoros értelemben vett, immanens narratológiai feltárásának korántsem feltétele a kultúrtörténeti kontextus, valamint az adott könyv és az életmű összetett viszonyrendszerének  ismerete, mégis úgy gondolom, hogy a narráció elemzése során fellépő kérdéskörök és problémák pontosabb megközelítéséhez elengedhetetlen a mű világán túlmutató transzcendens környezet feltérképezése. A Metakritikai nyitányban, mely Genette késői művei közé tartozik, és a metareflexív szövegalkotás különféle típusait és lehetőségeit járja körül, maga Genette is arra az álláspontra helyezkedik, hogy a totális immanencia gyakorlatilag lehetetlen és végrehajthatatlan kritikai vállalkozás. A kritika tárgyaként felmutatott irodalmi mű radikális és teljes fenomenológiai redukciója magán a módszeren szenved hajótörést, hiszen minden műkritika általánosít, osztályoz és konceptualizál, azaz elhagyja magát az immanens művet az általánosabb műfaji kategóriák és konstrukciók irányába[2]. Az immanencia strukturalista kényszerképzetét hátrahagyva lépjünk mi is túl magán a szöveg belső horizontján és hajózzunk ki a portugál irodalom és kultúra szertelenül hullámzó szövegtengerére.

            Almeida Faria irodalmi pályafutását meglepően fiatalon, mindössze tizenkilenc évesen kezdte 1962-ben, amikor is Fehér zaj (Rumor Branco) című experimentális regényével berobbant a portugál kulturális életbe. A Robbe-Grillet és az újregény-mozgalom erőteljes hatását hordozó, összetett narrációjú kisregény valóságos botrányt kavart a portugál irodalom állóvizében. A Fehér Zajra tekinthetünk úgy akár egy méretes kavicsra, amelyet behajítottak a tó vizébe, és amely felkavarta a vízfelszín látszólagos nyugalmát. Mindazonáltal az átmeneti zavarnál hosszabb távú folyamatokért is felelőssé tehető a becsobbanó kavics: egyrészt hozzájárult a mélyben kavargó, rejtett tartalmak felszínre kerüléséhez, másrészt magán a felszínen is koncentrikus hullámokat vetett. A kavicsmetafora lényege tehát abban rejlik, hogy véleményem szerint Faria első regénye nagyban hozzájárult a portugál irodalom radikális átváltozásához. Friss, szokatlan szövegalkotási technikájával elindított egy olyan sajátos, szövegszintű cserebomlást, mely a 74-es forradalom után, a kulturális tér abszolút felszabadulásával teljesedett ki. A hatvanas években a portugál irodalmi (és a teljes kulturális) teret a totális közvetítésre törekvő neorealista diskurzus egydimenziós világa uralta. A salazari diktatúra propagandacéljaira felhasznált irodalmi neorealizmus egy erősen marxista elméleti alaphelyzetből kiindulva a társadalmi valóság minél részletesebb és objektívebb bemutatására törekedett. Az egyszerűbbnél egyszerűbb narrációjú, totalitásra törekvő szövegek szinte mechanikus oppozíciókban és patentekben igyekeztek visszaadni a korabeli portugál társadalom legégetőbb problémáit, és az objektív reprezentáció eszközével próbálták meg minél nagyobb társadalmi felelősségvállalásra és szociális változások igenlésére ösztönözni az olvasókat. Carlos de Oliveira Egy méh az esőben (Uma Abelha na Chuva) című 1953-as regénye egy ennél az egyoldalú szövegvilágnál már egy jóval összetettebb neorealizmust jelent be, amelyet a portugál irodalomtörténet a neorealizmus második szakaszának szokott nevezni[3]. Az Egy méh az esőben tartalmilag még a neorealizmus innenső oldalán található, míg formailag már megjelennek olyan elemek, amelyek a mozgalom meghaladását vetítik előre. A regény témája alapvetően a neorealizmus perspektíváiból és klasszikus ellentétpárjaiból indul ki, a narráció azonban korántsem olyan egyoldalú, ahogy azt a hasonló sujet-vel rendelkező szövegek esetében megfigyelhetjük. Az egyes szám harmadik személyű, objektív narráció konzisztenciáját több ízben, váratlan nézőpontváltások szakítják fel, sokszor komolyabb zavarba hozva az olvasót az elbeszélői hang eredetét és identitását illetően. A narratív technikáknak ezen változatossága radikalizálódik abszolút módon Faria Fehér Zaj című regényében. A nézőpontváltások, az elbeszélői hangok beazonosíthatatlansága, a szabálytalan, alineáris időszerkezet, a mise-en-abyme-ok véget nem érő játéka, mind-mind a neorealizmus teljhatalmát megkérdőjelező művészi eszközökként konstituálódtak a 60-as évek portugál prózájában és kiutat mutattak abból a tarthatatlan, ideológiailag elkötelezett szövegvilágból, amit már Carlos de Oliveira is megkérdőjelezett.

            Maria Lourdes Netto Simões, Faria életművének legavatottabb ismerője egyfajta egyirányú mozgást figyel meg az ouvre de la vie-n belül, melyet Italo Calvino nehézség/könnyűség kategóriapárjában próbál meg értelmezni[4]. Meglátása szerint egyrészt a narratív formák, másrészt az ezekben megnyilvánuló tartalmak az életművön belül a nehézségtől a könnyűség felé tendálnak, hogy legletisztultabb alakjukat A hódító című regényben érjék el. A narráció és a tartalom a korai művek – Fehér Zaj (Rumor Branco), A szenvedély (A Paixão), Vágások (Cortes) – esetében jóval komplikáltabb, telítettebb, azonban megfigyelhető egy sajátos tisztulási, egyszerűsödési folyamat, melynek jelentős állomása a következő két regény a Luzitánia (Lusitânia) és a Vágtató Lovag (Cavaleiro Andante). Utóbbi két mű a levélregény technikáit használja fel, melynek köszönhetően a narráció könnyebben követhetővé válik. A narráció tovább egyszerűsödik az életmű csúcspontjának tekinthető, hetedik regényben, A hódítóban. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy Faria a lecture, a könnyen befogadható irodalom mezejére lépett volna utolsó regényével. Éppen ellenkezőleg: a viszonylag könnyen átlátható, a korábbi regényekhez képest egyszerűbb narratív megoldások és az ironikus megszólalásmód mögött egy komoly, egzisztenciális tartalom és elbeszéléselméleti probléma áll. Az olvasón áll vagy bukik, hogy át tudja-e törni magát az egyszerűség csábításán és képes-e örömszövegből gyönyörszöveget alkotni[5].

 

-A textualitások tengerében

Genette a Palimpsestes. La littérature au second degré című kötetében a transztextuális viszonyok archeológiáját elvégezve öt, alapvető transztextuális kategóriát különít el. A szövegközi viszonyok elemzése során felállított ötdimenziós rendszerben az absztrakció és az implikáció tengelyei mentén egy fokozatosan növekvő tendencia kontúrjait rajzolja fel. A komplex transztextuális univerzum első eleme a kristeva-i terminológiát átvéve, az intertextualitás maga, mely Genette olvasatában a konkrét, szövegszerű, idézőjelekkel, pontos utalásokkal ellátott idézetre, a plágiumra, illetve a célzásra korlátozódik[6]. Faria regényének esetében az egyes fejezetet bevezető képaláírások konkrét intertextusokként jelennek meg a regény szövetében. Ezeknek értelmezése véleményem szerint nem csak a regény corpusának tulajdonképpeni szövegétől, hanem az egyes fejezeteket elválasztó, illetve azokat felvezető képektől sem választható el. A képek mindazonáltal a genett-i transztextuális taxonómia második kategóriájába, a paratextualitás terrénumába esnek. A paratextus nem más, mint a főszöveghez tartozó cím, alcím belső címek, előszók, utószók, bevezetők, jegyzetek, mottók és illusztrációk[7]. A portugál szerző személyes jó barátja, Mário Botas által készített illusztrációk egyfelől az egyes fejezetek legszuggesztívebb, esetenként legabszurdabb szövegbeli szituációt ragadják meg képekben, másrészt viszont véleményem szerint a hozzájuk tartozó intertextusokkal egy a regény világától független olvasási stratégiát is lehetővé tehetnek. A hét, idézetekkel ellátott képet kezelhetjük akár a regénytértől elválasztott sorozatként, melyben a kép jelentése az alatta álló citátum függvényében aktiválódik (az alábbiakban nem célom a képek és az idézetek szövevényes viszonyának felfejtése, csak jelezni akartam, hogy a paratextus és a hozzátartozó intertextus meglátásom szerint lehetővé tesz egy a narratológiai diskurzustól független, de attól megtermékenyített, alternatív interpretációt). Ha viszont a képeket, nem önálló sorozatként, hanem a regény szerves részeként kezeljük (természetesen ez az eljárás a kézenfekvőbb olvasási stratégia), akkor akár interpretatív funkcót is betölthetnek: az ironikus, sőt több ízben inkább a groteszkbe hajló vizuális nyelv egyfelől a szöveg nyelvezetének egyik kulcselemét, az iróniát vezeti be, melyet akár az interpretáció vezérfonalaként követhetünk, másrészt viszont irányítja az olvasó percepcióját és mintegy orientációs pontként funkcionálhat, az egyes fejezetek előtt. A hétészes regény első fejezetének elolvasása után felébredhet az olvasóban a gyanú, hogy az egyes részeket megelőző illusztrációk szoros összefüggésben vannak a szöveggel. A második fejezet olvasása után ez a feltevés igazolást nyer. Innentől kezdve (vagy az újabbnál újabb jelentésrétegeket feltáró barthes-i újraolvasások során) a képek irányítani kezdik a szöveg olvasását, azáltal, hogy az olvasó az illusztrációban összesűrített képi motívumok textuális megfelelőit kezdi el kutatni az adott fejezetben.

             A fejezetek előtt álló intertextusok kétségkívül paratextusok – mottók – is egyben. Érdemes szem előtt tartani a transztextuális kategóriák képlékenységét, ahogy maga Genette is felhívja erre a figyelmet, kihangsúlyozván azt a tényt, hogy „nem szabad úgy tekinteni ezt az öt textualitás-típust, mint elszigetelt kategóriákat melyek között sem érintkezés, sem kölcsönös átfedés nincs, éppen ellenkezőleg, számos, s gyakran döntő jelentőségű kapcsolat áll fenn közöttük” [8].Az egyes fejezeteket bevezető latin, angol, spanyol, olasz, illetve francia nyelvű idézetek az európai irodalomtörténet legváltozatosabb koraiból és szerzőitől (Vergilius, Daniel Defoe, Camilo José Cela, Isak Dinesen, Giorgio Manganelli, Denis Diderot, illetve Cervantes) származnak. Véleményem szerint jelentőségük abban rejlik, hogy a regény (illetve minden irodalmi szöveg! Idézzük fel jelen a dolgozat mottójának választott tömör mondatot) egyik legalapvetőbb olvasási stratégiáját metaforizálják – magát a transztextualitásét. Almeida Faria közvetlen módon írja be saját regényét az irodalom, illetve egy általánosabb kontextusban a textualitás végtelen tengerébe. Faria nemcsak tudatában van annak a barthes-i tételnek, hogy a szöveg egyfajta „sokdimenziós tér, amelyben sokféle írás verseng és fonódik össze, s ezek közül egyik sem eredeti: a szöveg idézetek szövedéke, amelyek a kultúra ezernyi forrásából rajzanak elő” [9], hanem tudatos szövegalkotási stratégiaként kihasználja, dramatizálja is azt. A Hódító értelmezésének conditio sina qua non-ja a transztextuális olvasás, az idézetek ezt az axiómát jelentik be és fejezik ki. Nem célom itt, hogy felfejtsem az egyes idézetek és a regény szövege közötti összetett kapcsolatokat, mindazonáltal elkerülhetetlennek tartom az első citátum értelmezését. A Vergilius-idézet alkotja a regény textuális incipitjét, azonban ez az egyetlen olyan citátum a hét közül, amely a későbbiekben is felbukkan a narratívában (IV. fejezet, 50-51. p.), így nem csak egy a fejezeteket megelőző paratextuális elemként, hanem ennél jóval tágabb funkciómezővel rendelkező kulcsmotívumként is tételeződik. A Si vera est fama  a képekhez hasonlóan egyfajta belépőkapu a regénybe, a lehetséges olvasási útvonalak kijelölője: az igazság és a fikció, az objektivitás és szubjektivitás közötti ingatag viszonyrendszer feltételességére hívja fel a figyelmet, a referencialitás hiányát és az irodalmi szöveg fikcionális jellegét jelenti be. Faria itt újfent a genette-i szövegfelfogás egyik alaptételét teszi meg regényének Leitmotivumává. Genette szövegelméletének kiindulópontja az Állam harmadik könyvében felvezetett platón-i distinkció, mely az elbeszélésmódokat három, különböző kategóriába csoportosítja: mimetikus, diegetikus, illetve a kettő keveredése[10]. Genette szerint az elbeszélő szöveg minden esetben csak az imitáció illúzióját adja, mivel az egyetlen, szignifikáns nyelvrendszer, amit működtet, az maga a nyelv. „Semmilyen elbeszélés nem tudja megmutatni, vagy imitálni azt a történetet, amelyet elbeszél. Csupán részletező, pontos, élő módon tudja elbeszélni a történetet, s ezáltal többé-kevésbé a mimézis illuzióját kelteni, s ez az illúzió lehet az egyetlen narratív mimézis, annál az egyetlen és alapvető oknál fogva, hogy az elbeszélés akár szóbeli, akár írásbeli, nyelvi tény, és a nyelv jelent, imitálás nélkül”[11]. A Hódító olvasható egyfajta autobiográfiaként is (noha a lépten-nyomon felbukkanó abszurd és fantasztikus elemeken véleményem szerint abszolút módon megtörik ez az olvasat), de a si vera est fama jegyében csakis és kizárólag fikcionális autobiográfiaként. Faria, a Vergilius idézet égisze alatt, Genette-hez hasonlóan, a valóságot, az igazságot hű módon tükröző mimézis ellenében határozza meg saját regényét, illetve közvetett módon magát az irodalmat. A hódító világában minden lehetséges, mert minden elbeszélés, diegézis.

             Ahogy azt már korábban említettem, véleményem szerint a regény alapalakzata a transztextualitás, pontosabban szólva a szöveg a transztextuális viszonyok cserefolyamatait dramatizálja, éppen ezért hátra van még, hogy a fennmaradó transztextuális kategóriák perspektívájából is megvizsgáljam a művet. Az egyik legösszetettebb reláció a genette-i szisztémában a hípertextualitás alakzata. Genette ide sorol, „minden olyan kapcsolatot, amely egy B szöveget (hypertextus) egy korábbi A szöveghez (hypotextus) fűz, melyre nem kommentárként fonódik rá”[12]. A hyper- és hypotextus sajátos viszonya egyfajta transzformációs eljárás során konstituálódik, melynek eredményeképpen a B szöveg egy az A szövegtől független, de azzal többé-kevésbé nyílt kapcsolatban álló alakzatként határozódik meg. A hódító esetében a hypotextus nem más, mint a portugál nemzeti identitás egyik alapját képező Sebestyén-mítosz. A hypotextus Faria regényének esetében nem egy konkrét korábbi szöveg, hanem egy egész nemzeti mitológia, diskurzus, illetve azoknak a különböző fikcionális, valamint elméleti szövegeknek az összessége, melyek a Sebestyén-mítosz alapját és hagyományát képezik. Kérdés, hogy fenntartható-e a hypotextus terminusa, ha nem egy konkrét szövegről van szó, hanem egy kiterjedt hagyományról, egy komplex legendáriumról, egy burjánzó mitológiai diskurzusról. Meglátásom szerint nem okozhat komolyabb problémát a Sebestyén-mítosznak, mint olyannak hypotextusként való kezelése. A Sebestyén-saga több évszázados portugál hagyománya során a legkülönbözőbb tévhitek, babonák és írások egy olyan összefüggő mitikus szöveggé álltak össze, mely sajátos rizómaként A hódító, mint hypertextus alapját képezi. De mi is pontosan ez a Sebestyén-mítosz és milyen viszonyban áll Almeida Faria regénye ezzel a jellegzetesen portugál hagyománnyal? Még tovább feszegetve a kérdéskört, miért nyúl vissza, egy a 90-es évek elején íródott, jellegzetesen posztmodern regény egy sok-sok évszázaddal ezelőtt keletkezett, zavarosan romantikus nemzeti mítoszhoz? Az alábbiakban ezekre a kérdésekre igyekszünk válaszolni.

 

-A Sebestyén-mítosz és a posztmodern[13]

A portugál Sebestyén-mítosz ortogenezise egy bibliai, zsidó-héber hagyományra vezethető vissza. Dániel könyvében találkozhatunk első ízben az „ötödik birodalom” utópiájával, mely egy olyan eljövendő, örök királyságot tételez, amely a 4 korábbi világhatalom (Asszíria, Perzsia, Görögország, Róma) fölé emelkedik majd mind erkölcsileg, mind ideológiailag. Az „ötödik birodalom” biblikus utópiája az 1139-es Ourique-i csata után – melyben az Afonoso Henriques által vezetett portugál csapatok megsemmisítő vereséget mértek az Ibériai-félszigeten hegemóniára törekvő mórokra –  az épphogy csak formálódó, katolikus Portugália önlegitimáló narratívájává lép elő. A legenda szerint a fiatal portugál király, Afonso Henriques a csata előtti éjszaka egy isteni revelációban megpillantotta Krisztus keresztjét, mely biztosította a győzelemről és kijelentette neki, hogy „volo enim in te et in semine tuo imperium mihi stabelire”[14] („Rád és gyermekeidre akarom építeni birodalmamat”). Az arabok feletti győzelemben a profetikus kijelentés igazolását meglátó Portugália, korántsem szerénytelenül, önmagát kiáltotta ki az eljövendő „ötödik birodalom” várományosának és felvette az új, választott nép szerepét, egy olyan népét, amely Isten akaratának beteljesítője a világban. Az Ibériai-félsziget móroktól való visszafoglalásában élenjáró portugálok a kereszténység pionírjaiként egyre inkább feladatuknak, sajátos missziójuknak tekintették a kereszténység feltétel nélküli terjesztését, melynek első lépése a félsziget megtisztítása a hitetlen araboktól. A portugál messianizmus képzete a XVI században az O Encoberto –azaz a rejtőzködő figurájának képében individualizálódik. A Sevillai Szent Izidor próféciáiban megjelenő „rejtőzködő” Messiás legendája kasztíliai közvetítéssel jut el Portugáliába, ahol végül szétszálazhatatlanul összekeveredik a középkori portugál irodalom egyik legmeghatározóbb elemével, a kelta eredetű Artúr-mondakörrel. Az Artúr-mondakör élő és lüktető irodalmi hagyománya a kelta szubsztrátum jellegzetes misztikumába ágyazva egy a messianizmusra fogékony, nagy százalékban zsidó eredetű, újkeresztény társadalmi légkörben termékeny táptalajt jelentett egy utópikus hitre alapozott nemzeti mítosz kialakulásához.

A felfedezések és az ötdimenziós expanzió hirtelen jött dicsőségétől megrészegedett, világbirodalmi álmokat dédelgető, misszionárius Portugália a XVI század közepén mind gazdaságilag, mind társadalmilag kritikus helyzetben találta magát. Az ország képtelen volt gazdálkodni a gyarmatokról beáramló tőkével, képtelen volt egybetartani a több kontinensen átívelő, kiterjedt birodalmat. Az üstökösszerű gyors fejlődés lassan-lassan leállt, helyét a tűnt dicsőség után áhítozó rezignált várakozás és a gazdaság megrendülése vette át. A spanyol invázió által fenyegetett ország új megváltóért, új hódításokért kiáltott. A reményvesztettségnek és a várakozásnak ezt a felfokozott állapotát fejezik ki a trancoso-i cipész Eanes de Bandarra profetikusan zavaros versei, melyekben a kulcsfigura, a várván várt megváltó, a titokzatos identitású „óhajtott” (O Desejado). A pánibér hagyomány  „rejtőzködője” szép lassan a portugálok „óhajtottjává” (O Desejado) változott – a Messiássá aki helyreállítja a megkopott fényű glóriát és győzelemre vezeti Portugáliát. Ebbe a társadalmi-kulturális légkörbe született bele és ilyen körülmények között lett király, az ország nagy reménye Dom Sebastião. Még a portugál nemzeti eposz – A Luziádák – költője Luís de Camões is várakozásokkal eltelve dedikált egy egész strófát az újszülött trónvárományosnak. A különc, aszociális, fiatal uralkodó azonban nem tudta beteljesíteni a hozzá fűzött reményeket. Az udvari reprezentáció helyett inkább visszavonultan élt, egy középkori, feudális álomvilág illúziójában. A házasság és az utódlás kérdése finoman szólva teljesen hidegen hagyták, a nőkkel való érintkezéstől minden körülmények között tartózkodott (ennek egyik lehetséges magyarázatát a mítosz hagyománya az ifjú király feltételezett nemi betegségében látta[15]). Az ország megmentőjeként üdvözölt Dom Sebastião legnagyobb kudarca, a portugál történelem őstragédiájaként artikulálódó esemény, az Alquácer Quibir-i megsemmisítő erejű vereség volt. A fiatal uralkodó egyrészt eleget akart tenni az új hódításokat szorgalmazó udvar és a társadalom követeléseinek, másrészt viszont ő maga is hitt a keresztény Portugália globális missziójában. Egy esetleges afrikai hódítás nem csak a mórok ellen folytatott luzitán kereszteshadjárat újabb epizódja lehetett volna, hanem az ibériai hegemóniára törekvő Spanyolország fenyegetésére adott csattanós válasz is. Az arabok azonban keresztülhúzták Sebestyén király számításait. A portugál hadak fejvesztve menekültek az Észak-Afrikai csataszíntérről, a kardforgatásban jeleskedő uralkodó viszont nem tért már vissza a lisszaboni udvarba. Eltűnt az ütközetben, holttestét nem találták meg. Portugália elvesztette legreményteljesebb királyát és vele együtt autonómiáját is. Az 1578-as Alquácer-Quibir-i vereséget több mint hatvan éves spanyol megszállás követte. A reményvesztettség közepette a politikai önállóságát elvesztett Portugália visszatért a „rejtőzködő” O Encoberto mítoszához és azóta várja, hogy a csatában eltűnt Sebestyén király egy ködös hajnalon visszatérjen a tengeren keresztül, arról a titokzatos szigetről, ahol az afrikai tragédia óta rejtőzködik.

Faria regénye tehát nem más, mint az előbb felvázolt mitikus hagyománynak a hypertextuális újraírása. A Hódító a Sebestyén-mítosz elemeit hozza egy sajátos diszkurzív játékba, melynek legfőbb szabálya a mitikus szöveghalmazzal szemben tanúsított folyamatos irónia. A regény nem csak a Sebestyén-mítosz aktualizált újraírása; sokkal inkább annak jellegzetes paródiája, egy autentikus antimítosz, mely ízekre szedi, kifordítja az alapjául szolgáló mitikus hagyományt. Faria regénye a posztmodern portugál irodalom megkerülhetetlen alapműve, annak a kulturális mozgásnak az eredménye, mely a több mint ötven éves fasiszta diktatúra után felszabadult Portugáliában a nemzeti múlt és a nemzeti identitás radikális megkérdőjelezésével próbálta függetleníteni magát a kanonikus és elkoptatott hagyományoktól és történelemtől. Az irodalmi termelést a 74-es forradalom után az úgynevezett „áprilisi generáció” határozta meg. Almeida Faria mellett ide tartozik többek között a portugál irodalom ünnepelt fenegyereke António Lobo Antunes, a Nobel-díjas José Saramago, a feminizmus írásmódjához közelítő Maria Velho da Costa és a poétikus Lidia Jorge. Az áprilisi generáció egy a neorealizmussal végképp szakító, annak örökségétől megszabadult újfajta beszéd- és közelítésmódot jelentett be. Egy új, kritikai distanciából szemlélte a salazar-i rendszer porpagandacéljainak támaszául szolgáló nemzeti múltat és narratívákat. A múltat, a történelmet, a hagyományokat és az ezekre épülő nemzeti identitást lépten-nyomon dekonstrukciós olvasatok tárgyává tették a különböző fikcionális szövegek. Faria regényét értelmezhetjük akár a Sebestyén-mítosz dekonstrukciójaként is. Mindazonáltal mind A Hódító, mind számos további kortárs, portugál regény felvet egy igen partikuláris problémát. Faria regényének ironikus aspektusa elsősorban az olyan olvasóknak válik nyilvánvalóvá, akik nem csak tisztában vannak a Sebestyén-mítosz hagyományának létezésével, hanem azt behatóan ismerik is. A titokzatos szigeten bujkáló király mítosza mind a mai napig szerves részét képezi a portugál kultúra kollektív tudatalattijának, a nemzeti identitás egyik alapnarratívája, éppen ezért egy műveltebb portugál olvasó képes felismerni a regényben a mitikus hagyomány átalakított, kifordított elemeit, ezáltal képes a narratíva egyik alapvető olvasási stratégiává tenni az iróniát. A mű implikált olvasója tehát ismeri és felismeri a mítoszt a sokszor abszurd módon eltorzított, karikírozott epizódokban. Egy a portugál kultúrában nem túl járatos olvasó számára, aki nem birtokolja a hypotextust, a dekonstrukciós, ironizáló eljárások azonban rejtve maradnak (ezt az űrt próbálják meg betölteni a magyar kiadás paratextuális elemei: a Sebestyén-mítosz rövid történetét felvázoló utószó Pál Ferenc tollából, illetve Esterházy Péter fülszövege. Utóbbi véleményem szerint ügyes kiadói fogás, mely szem előtt tartja a „petrisztika” irodalmi divatjellegét). A hypotextus ismeretének hiánya, noha a hypertextusban működésbe lépő irónia hatásfokát csökkenti, korántsem teszi megközelíthetetlenné A Hódítót. A regény végtelen közelítések és végtelen olvasatok sorozatát ajánlja fel. Olvasható kalandos pikareszk-regényként, fiktív autobiográfiaként, erotikus regényként, a férfivá válás regényeként, modern fejlődésregényként vagy akár a ponyva határát súroló könnyed lecture-ként. Az olvasón áll, hogy melyik utat választja. Jelen írásban azt igyekeztem kimutatni, hogy a Sebestyén-mítosszal való transztextuális értelmezés az egyik járható út az olvasatok sűrű erdejében (ha meg szeretnék maradni annak az írásomban már több ízben felhasznált hajózásmetaforának a keretei között, mely a portugálságot, mint olyat egy megkapó képbe szintetizálja, akkor ildomosabb lenne azt írni – az egyik hajózható út az olvasatok végeláthatatlan tengerében)[16]. Az alábbiakban nem áll módomban a Sebestyén mítosz kapcsán, a fentebb kifejtett transztextuális értelmezés elvégzése, mindazonáltal szeretnék még kitérni a narráció jellegzetességeire.

 

A narráció

A narrátor és a narrációtípusok viszonyát Genette egy kétdimenziós rendszerben határozza meg, melynek koordinátái egyrészt a narrátor és a narráció szintjének, másrészt a narrátor és az elbeszélt történet relációját jelenítik meg. A Figures III kanonizált felosztása elkülönít egy extradiegetikus-heterodeiegetikus alakzatot, melyben az elsőfokú narrátor nincs jelen az általa elbeszélt történetben, egy extradiegetikus-homodiegetikus formát, mely a narrátornak az általa elbeszélt történetben való abszolút (autodiegetikus), illetve másodlagos (tanú-szerű) jelenlétén alapul, egy intradiegetikus-heterodiegetikus variácót, melyben egy másodfokú elbeszélő ad közre egy történetet, valamint egy intradiegetikus-heterodiegetikus kombinációt, melynek másodfokú elbeszélője saját történetének (fő)szereplője is egyben[17]. Almeida Faria regénye kétségkívül egy extradiegetikus-homodiegetikus narrációjú elbeszélés. Adott ugyanis egy elbeszélő – Sebastião – aki saját történetét beszéli el születésétől kezdve lineáris formában. Az egyes szám első személyben elbeszélt autodiegetikus elbeszélés azonban nem olyan egységes, mint amilyennek első látásra tűnik. Rögtön a regény elején felmerül egy alapvető narrációs kérdés: hogyan tudja elmesélni a narrátor saját születésének (illetve kisgyermekkorának), valamint az ezeket megelőző eseményeknek a történetét. A választ egy sajátos narratív megoldásban találhatjuk meg, az elsőfokú narrátor az elbeszélés során több ízben másodfokúvá, pontosabban fogalmazva pszeudo-másodfokúvá válik. A narrátor közreadja azokat az eseményeket, amelyekről másoktól (elsősorban családtagjaitól) van tudomása, és amelyeknek hol cselekvő részese, hol nem. Ezen apró diegetikus csúszásokat, melyek érintetlenül hagyják a narráció egészének koherenciáját olyan jellegzetes narrátori stratégiák vezetik be, amelyek nyilvánvalóvá teszik a közlések másodkézből való tételezettségét. „Valahányszor erősködtem, hogy ismét mesélje el nekem a történteket” (p. 8.), „Apám és a lovas viador leírásában” (p. 10.) „Szüleim elbeszélése szerint” (p. 39.)[18] – ilyen és hasonló közlések előzik meg azokat a másodfokú eseményeket, epizódokat, amelyekről a narrátornak nem lehet tudomása, mert vagy nem volt jelen (a még születése előtt elhunyt nagyapjának leírása és a hozzá kapcsolódó események – pp. 11-12), vagy noha jelen volt, de életkorából kifolyólag nem lehetnek még reflektált emlékei. Értelemszerűen az autodiegetikusból pszeudodiegetikusba való finom átcsúszások, az elsőfokú narrátorból másodfokú narrátorrá alakulások a történet előrehaladtával lecsökkenek, mivel a narrátor már biztosan támaszkodhat saját emlékeire, nincs rászorulva arra, hogy másodkézből tudassa gyerekkorának eseményeit.

            Az elbeszélés és az elbeszélt történet időpontjának viszonyait illetően A hódító a legelterjedtebb elbeszélésfajtába az utóidejű narrációba (narration ulterieur) tartozik. „A tradicionális narratív irodalmakban vitathatatlanul az utóidejű (múlt idejű vagy retrospektív) elbeszélés dominál, amikor is az a benyomásunk, hogy a szöveg egy már megtörtént eseménysorról számol be”[19]. A narrátor Sebastião a Peninha-i remetelak magányából beszéli el, illetve írja meg saját életének történetét. A diegézis ideje pontosan 24 évet ölel fel. Ilyen idős ugyanis a narrátor, amikor elkezdi elbeszélni saját történetét a születésétől kezdve. Az  események ideje tehát a narráció idejéhez közelít, a történetben előrehaladva a diegézis ideje és a narráció ideje közötti, időbeli távolság folyamatosan csökken egészen addig,  míg végül az utolsó fejezetben meg is szűnik. Az utóidejű elbeszélésforma az utolsó fejezetben, a történet és a narráció síkjának egybeérésével szimultán elbeszéléssé változik. Ez a narratológiai transzformáció az igeidők használatában is megnyilvánul: a portugál eredetiben egészen a történet zárófejezetéig irodalmi elbeszélő múlt uralkodik, a narráció szintjét a jelen idejű formákra való váltás jelzi. Az utolsó fejezetben azonban egységesen jelen idejű igealakok határozzák meg az elbeszélést, mely megerősíti azt a feltevésünket, hogy a diegetikus szint időben folyamatosan közelít a narráció szintjéhez, míg végül össze nem olvad vele. A diegézisben való, jól követhető lineáris, időbeli mozgással párhuzamosan mely mintegy 24 évet ölel fel, a narráció idejében is detektálható egy sajátos temporális elmozdulás. A narráció pillanata korántsem egy időtlen, statikus momentum, sokkal inkább egy dinamikus, a diegézis idejével párhuzamosan futó idősík, mely mintegy féléves időtartamot ölel fel. „(…) múlt év karácsonyakor – egy hónapja – a peninha-i remetelakba menekültem” (p. 13.)  – jelenti ki az ekkor huszonnégy éves narrátor. A narráció szintjén ezek után több ízben is találunk konkrét utalásokat az idő múlására. „Még ma is érzem, hogy a hideg áprilisi szelek ellenére a levegőnek nyár íze van” (p. 52. skk.), „Most, hogy május vége közeleg” (p. 63. skk.) illetve „Ez a júliusi nap, noha szeszélyesen el-el bújik, igen korán kel”(p. 85. skk.). A diegézis idejének a narráció idejéhez való közeledése majd az abban való feloldódása az elbeszélés alapproblémáját mutatja fel. Az ifjú narrátor Sebastião az első fejezet végén kinyilvánítja, hogy búskomorságba süllyedt az élet tünékenysége láttán és attól való félelmében vonult vissza a civilizációtól, hogy nem fog többet élni, mint Sebestyén király (p. 13.). Véleményem szerint az egész narratíva, maga az írás szükségessége a narrátornak ebből a meggyőződéséből származik, hogy halálának időpontja elkerülhetetlenül egybeesik majd Sebestyén király halálának időpontjával. Mind a történet mind az elbeszélés ideje tulajdonképpen a halálnak ehhez a fiktív és mágikus pillanatához közelít feltartóztathatatlanul. Véleményem szerint itt az írás, a saját történet megírásának (mely a regény szövege maga) szükséglete ennek a közeledő pillanatnak az elodázásával van összefüggésben. Michel Foucault Nyelv a végtelenhez című írásában, valamint a Mi a Szerző első részében kifejti, hogy az írás tulajdonképpen nem más, mint a halál pillanatának folyamatos eltolása, érkezésének késleltetése. Írni annyi, mint „kijátszani a halált” (pour ne pas mourir)[20]. Sebastião számára saját történetének megírása, az írásba való szökés, a halál érkezésének hátráltatása. Saját regényének megírása, mely véleményem szerint nem más, mint A Hódító maga, egyrészt a halál elől való menekülés egzisztenciális problémájaként, tétjeként adódik a narrátornak, másrészt viszont azt a személyes történetet mutatja fel, amelynek során és amelynek végén (a regény utolsó fejezetében) Sebastião eljut az írásig, felméri, hogy az egyetlen alternatíva, az egyetlen szökési útvonal az írás lehetősége.

 

 

 

 

 

 

 

 

 


[1] A sajátos ricoeur-i megkülönböztetéssel élve nem a mű által implikált szerző, hanem az ouvre de la vie-től elválaszthatatlan tényleges szerző figuráját szeretném érintőlegesen körberajzolni. lásd. Ricoeur, Paul: A szöveg és az olvasó világa. In: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest, 1999.

[2] Genette, Gérard: Metakritikai nyitány. In: Fejezetek a francia irodalomelmélet történetéből (vál. és szerk Szávai Dorottya). Kijárat Kiadó, Budapest, 2009. 155-180. p.

[3] lásd. bővebben: Reis, Carlos: O discurso ideológico do Neo-Realismo português, Coimbra, Livraria Almedina, 1983

[4] Maria Lourdes Netto Simões: Comunicar em tempo de revolução 1960-1990 – A ficção de Almeida Faria. Editus Editora da UESC, 1998,  p. 140.

[5] Öröm-, illetve gyönyörszövegen azokat a szövegtípusokat értem, amelyeket Roland Barthes így jellemez A szöveg örömében: „Örömszöveg: kielégülést okoz, betölt, eufóriát idéz elő; akultúrából jön, és nem szakít vele, az olvasás kéyelmes gyakorlatához kötődik. Gyönyörszöveg: elveszetté tesz, vigasztalanná (talán egészen valamiféle unalomig), elbizonytalanítja az olvasó történelmi, kulturális, pszichológiai bázisát, ízlésének, értékeinek, emlékezetének szilárdságát, válságba taszítja a nyelvhez való viszonyát”. Barthes, Roland: A szöveg öröme. Osiris Kiadó, Budapest, 1998, 82. p.

[6][6] Genette, Gérard: Transztextualitás. In: Helikon – Irodalomtudományi Szemle. XLII. évf. 1996, 82.p. illetve Genette, Gérard: Palimpsestes. La littérature au second degré. Éditions du Seuil, Paris, 1982, p. 11. Az alábbiakban a magyar fordításból idézek. Az oldalszámokat is ennek megfelelően jelölöm.

[7] Idem. 84. p.

[8] Idem. 88. p.

[9] Barthes, Roland: A szöveg öröme. Osiris Kiadó, Budapest, 1998, 53. p.

[10] Platón: Az Állam. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2001, 85-87. pp.

[11] Genette, Gérard: Figures III. Collection Poéthique, Éditions du Seuil, Paris, 1972. 187. p.

[12] Genette (1996), 86. p.

[13] A Sebestyén-mítosz kialakulásáról, történetéről és hagyományáról a legrészletesebben az alábbi könyvekben tájékozódhatunk: Azevedo, J. Lúcio de: A evolução do sebastianismo. Editorial Presença, Lisboa, 1984. Besselaar, José Van den: O sebastianismo – História sumária. Biblioteca Breve/Volume 110, Instituto de Cultura e Língua Portuguesa, Ministério da Educação e Cultura, Lisboa, 1987. Machado Pires, António: D. Sebastião e o Encoberto – Estudo e antologia. Edição da Fundação Calouste Gulbenkian, Lisboa, 1982. Pál Ferenc utószava A Hódítóhoz lényegretörően és tömören foglalja össze a Sebestyén-mítosz vázlatos történetét és főbb kérdéseit

 

[14] Azevedo, J. Lúcio de: A evolução do sebastianismo. Editoral Presença, Lisboa, 1984, p. 63.

[15] Pires, António Machado P: D. Sebastião e o Encoberto. Estudo e antologia. Edição da Fundação Gulbenkian, Lisboa, 1984

[16] A hypo és a hypertextus közötti szabad játékot a legszembetűnőbb paratextuális elem, a cím is megjeleníti. Az eredeti portugál cím, az O Conquistador egyértelmű utalás, Sebestyén király mitikus megnevezéseire – az O Encoberto-ra és az O Desejado-ra; azoknak, mintegy ironikus kifordítása. Faria címe megtartja a mitikus erejű megnevezések nyelvtani struktúráját, hiszen mindhárom esetben egy határozott névelővel ellátott melléknévi forma áll. A legszembetűnőbb különbség az aktivitás és passzivitás oppozíciójában fedezhető fel, míg az O Encoberto és az O Desejado passzív particípiumok, az O Conquistador ezekkel ellentétben kifejezetten aktív nyelvtani forma, így már a címben nyilvánvaló válik az az ironikus közelítésmód mely a nőktől tartózkodó, szűzies Sebestyén király és a női nem boldogságát szolgáló Sebastião közötti kontraszt lehetőségeit aknázza ki.

[17] Genette (1972), 250. p.

[18] Az alábbiakban A Hódító ez idáig első és egyetlen magyar kiadására hivatkozom. Faria, Almeida: A Hódító.Íbisz Kiadó, Budapest, 1995

[19] Maár Judit: A fantasztikus irodalom. Osiris, Budapest, 2001, 166. p.

[20] Foucault, Michel: Nyelv a végtelenhez. Debrecen, 2000, p. 61