A halál morfológiája

Mit ígérhet egy regény melynek paratextuális felütése egy a Portugál Szuicidológiai Társaság nemzetközi tájékoztatójából kiragadott, önnön tárgyilagosságában is megdöbbentő részlet, mely szerint Portugália Alentejo nevű tartományában 100 000 lakosra több mint 20 öngyilkos jut? Rui Cardoso Martins ugyanis ebből a sokkoló adatból bontja ki regényének ellentmondásosan ambivalens és groteszk módon tragikomikus világát, melynek legfőbb szervezőelve, minden kétséget kizáróan a halál és annak legkülönfélébb, legváltozatosabb formái.

Az És ha nagyon meg szeretnék halni Rui Cardoso Martins első regénye. A portugál körökben jól ismert zsurnaliszta, dramaturg és forgatókönyvíró, az egyik legnívósabb napilap, a Público rendszeres munkatársa, idestova 5 évvel ezelőtt adta fejét regényírásra és a 2006-os debütálószöveg osztatlan sikere után, második regényével (Deixem passar o homem invisível) elnyerte a Portugál Írószövetség nagydíját. A 44 éves Martins a portugál irodalomnak ahhoz az új generációjához tartozik, melynek alaptapasztalata már nem a 74-es forradalom sikerének eufóriája, hanem sokkal inkább a szegfűs forradalom eszméjének, ideológiájának és ambíciózus ígéreteinek hosszú távú kudarca, be nem teljesedése. Talán erre vezethető vissza az a sajátosan morbid, önkritikus perspektíva, amiből a szerző hazáját, a 2000-es évek Portugáliáját, szűkebb értelemben pedig Alentejo tartományt és szülővárosát, Porto Alegrét láttatja. A létezésnek ugyanez a negatív tapasztalata, ugyanez a keserűsége tükröződik lépten-nyomon ennek a fiatal portugál generációnak a szövegeiben. A két talán legismertebb fiatal író, Gonçalo M. Tavares (magyarul olvasható, Felkai Piroska fordításában Jeruzsálem című sikerregénye) és José Luís Peixoto (Egyetlen pillantás nélkül című regénye Bense Mónika fordításában magyarul is elérhető) versei, novellái és regényei a létezésnek ugyanazt a sötét oldalát, negatív lenyomatát mutatják fel, amely ott munkál Cardoso Martins könyvének mélyén is. Tavares, Peixoto, Cardoso Martins és a nevükkel fémjelzett fiatalabb generáció mögött pedig ott áll minden idők legkegyetlenebb és legsötétebb világú portugál írója António Lobo Antunes (magyarul Pál Ferenc fordításában olvasható És visszatérnek a karavellák című regénye). A nagy öreg minden kétséget kizáróan a közös referenciapont, a közös hatás, amin az újabb nemzedék megosztozik, és amely rányomja bélyegét világlátásukra. Cardoso Martins könyve, mindazonáltal első látásra inkább a groteszk és az abszurd felől közelít a létezés negativitásához. Egy sajátos, Vonnegut-i fekete humorral tárja fel a halált és az öngyilkosságot. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy elbagatellizálná, ne adj Isten elviccelné a kérdéskört. Az abszurdabbnál abszurdabb öngyilkosságok és a groteszk módon humoros, erőszakos halálesetek nem vesztik el a halál tragikumát, sokkal inkább arról van szó, amit Deleuze és Guattari emelnek ki Kafka kapcsán: a létezés tragédiáját, a halál fenomenalizálhatatlanságát, az öngyilkosság abszurdumát csak a komikum, a humor perspektívájából lehet olyan módon megközelíteni, hogy közben megtartjuk a pár lépés távolságot a szakadéktól. Egy másik verzióban Žižek maximáját megfordítva, a regény először farceként majd utána tragédiaként tételezi a halált.

A regény helyszíne Alentejo tartomány, szűkebben pedig Porto Alegre városa. Az ország metaforikus értelemben is legszegényebb és legszárazabb régiója igazi XX. századi kronotoposszá nőtte ki magát a portugál irodalomban. Az ideológia totális közvetítésére törekvő neorealista íróknak Alentejo egydimenziós világa: a föld, a munka és a parasztok egyszerűsége az agrárforradalom tudatosításához jött kapóra, Saramago Levantado do Chão-jában  viszont már egy Labdakida család, több generáción átívelő sagájának helyszíne, míg José Luís Peixotonál kegyetlen, elátkozott vidék, sötét erők, évszázados, primitív energiák zárt játéktere. Alentejo a leküzdhetetlen elmaradottság és a még leküzdhetetlenebb elmúlás tartománya. Ebben a baljós régióban játszódik Cardoso Martins regénye is. Porto Alegre a portugál Twin Peaks, egy város, ahol a mimózaillat hullaszaggal keveredik, és az örök másnaposság időtlen dimenzióiban még a virágok között is holttestekbe botlunk. Ebben az elátkozott városban bolyong céltalanul a regény narrátora Piszkafa. A szöveg tulajdonképpen ennek a modern, kisvárosi flaneur-nek a strukturálatlan tapasztalataiból, élményeiből és emlékeiből áll össze, éppen ezért egyfajta sajátos szertelenség, csapongás jellemzi. A 16 különálló fejezet között egyrészről maga a narrátor konstans személye és a lépten-nyomon felbukkanó, hasonlóképpen elveszett figurák, gyerekkori barátok teremtenek kapcsolatot, másrészről pedig tematikus szinten maga a halál, mint olyan szervezi alulról a szöveg logikáját. A lazán összefűzött morbid anekdoták, rémtörténetek, bizarr városi legendák mind-mind egy irányba tartanak: a halál felé. De nem csak az egyes epizódok, a gyorsan felskiccelt rövid történetek futnak ki ugyanarra a platformra: a regény végső iránya is maga a halál, a narrátor öngyilkossága. Piszkafa nem arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért az ő városában lesznek a legtöbben öngyilkosok az egész országban – ahogy ezt a könyv fülszövege sugallja – sokkal inkább saját halálának kérdése nyugtalanítja és motiválja internetes kutatásában az öngyilkosságról. Az És ha nagyon meg szeretnék halni szövege akár olvasható a narrátor felkészüléseként saját halálára, egy lassú folyamatként amely elvezet öngyilkosságához, amely természetesen a szöveg végét, halálát is jelenti.

Vélemény, hozzászólás?