Quasimodo és Esmeralda, polgári forradalom, szimbolisták spleenje, Ady vágyálmai, a szerelem városa. Eiffel-torony, Champs-Élysées, Montmartre, Louvre, Notre Dame. Szerelem, művészet. Párizs.

Nyüzsgés, karrieristák, szinglik, sárga taxik, Szabadság-szobor, Brooklyn-híd, Central Park, Wall Street. New York.

Ha Párizsról és New Yorkról hallunk, rögtön beugranak hívószavak, felismerjük egy-egy elénk tett képeslapon ezen városok jellegzetes helyeit anélkül, hogy jártunk volna ott. Magam sem jártam egyik helyen sem, viszont két olyan film által hagytam magam elkalauzolni, melyeknek felvállalt célja, hogy kimozdítsa a közhelyekből Párizs és New York ábrázolását és megítélését. És valóban kérdés, hogy mi újat lehet elmondani erről a két oly népszerű és sokszor tematizált városról? És az így elkészült filmek mit mondanak el maguknak a városoknak a megragadhatóságáról?

A Párizs, szeretlek! http://www.youtube.com/watch?v=81mJDgt-vYw című szkeccsfilmet 2006-ban a Cannes-i filmfesztiválon mutatták be, a New York, szeretlek! http://www.youtube.com/watch?v=ayJUcgspn6w pedig 2009-ben készült el. A több rövid jelenetből álló filmek minden része más-más rendező munkája, más műfajú és más koncepció szerint készült, ám a nemzetközi rendező- és szereplőgárda alkotása mégis egy-egy egységes városképpé, vagy inkább városértelmezéssé áll össze. A filmek városértelmezését elsősorban Krysztof Varga tanulmánya¹ alapján próbálom összefoglalni, de a dialógusba bevonom a filmek maguk által felvetett szempontokat is, a VÁROS olyan jellemzőit, melyek amúgy is benne vannak előzetes feltevéseinkben, és ezek a filmek valamilyen módon tematizálják azokat.

„Utazás sehonnan sehová”

A Krysztof Vargától kölcsönzött idézet arra utal, hogy a városban való élet folyamatos utazással jár, mely azonban önemésztő és öngerjesztő. A Párizs-film több jelenetében is szerepet kap a tömegközlekedés. Egyik jelenetben például egy fiatal külvárosi anya, miután gyerekét hajnalban a bölcsődében hagyja, többszöri átszállással jut el a belvárosi család házába, ahol a képen meg sem jelenő nő gyerekére vigyáz. A jelenet több mint fele utazással telik, ezzel jelezve, hogy az élet mekkora részét tölti ki az utazás „sehonnan sehová”, továbbá, hogy mekkora a távolság Párizs kerületei és társadalmi rétegei között is. http://www.youtube.com/watch?v=_Q8pwwA0_q4&feature=related A parkolóhelyet kereső vagy a metróaluljáróban útikönyvet olvasó férfi, a New York-i élményeit felidéző és értékelő nő és a többi városi utazó arra törekszik, hogy értelmet adjon az utazással töltött időnek.

A város ábrázolásában tehát lehetetlen kikerülni a közlekedés valamilyen szintű bemutatását. A városlakók rendkívül felfokozott, gyors életet élnek, melynek paradox módon része az időrabló és értelmetlen utazás is. A Párizs-film több aspektust villant fel: a külvárosból a centrumba való beutazás körülményességét, a metró veszélyeit, a parkolóhelyekért folyó harcot. A New York-film szereplői mintha mindettől megszabadulnának a taxizás által. Veszélytelen, nem zsúfolt, és nem is az utasnak kell parkolóhelyet keresnie. A taxi a filmben több ponton találkozás helye: a különböző kis történetek szálai a taxiban futnak össze egy-egy pillanatra, mikor két különböző történet hőse bevágódik egymás mellé, majd vagy azon veszekednek, hogy kié legyen a kocsi, vagy megbeszélik, hogy ki hová megy, és együtt utaznak tovább. A tömegközlekedés pedig lehetőség arra, hogy gondolatban el lehessen jutni valahonnan valahová. A fentebb említett hölgy éppen egy randevúra utazik, közben emlékezik, értékel, gondolkodik, és mire oda ér, dönt: a férfival együtt beszáll a taxiba.

A siető, tömegközlekedő és taxizó fiatalokat ellenpontozza az idős pár, akiknek, bár a járás nehezükre esik, mégis gyalog járnak. Hosszú percekig csoszognak, közben beszélgetnek, szekálják egymást, de mégis szeretetteljes ez a hang. Nem tudjuk meg, mi az úti céljuk, talán csak időtöltésből sétálgatnak, magáért a mozgásért, és nem azért, hogy eljussanak valahonnan valahová.

http://www.youtube.com/watch?v=7qIDlz2RoPU&feature=related

Akik valahová utaznak, azok csak a turisták. Ők Párizsba mennek, a szerelem városába. A már emlegetett metrós jelenet turistája Párizsba érkezett, de semmi újat nem tapasztalt az útikönyvekhez képest. Olyan utazás volt az övé, amely nem jár semmilyen gadameri értelemben vett negatív tapasztalattal. A mások által megtapasztaltakat tapasztalja meg újra, így ez is csak egy sehová utazás lesz, s ez kerül ironikus fénybe a Coen-testvérek rendezésében. Az útikönyv arra figyelmezteti a párizsi turistákat, hogy kerüljék el a metróaluljárókat, majd hogy lehetőleg ne nézzenek senkinek a szemébe. A turista ennek ellenére egy fiatal párra szegezi tekintetét, és belenéz a nő szemébe, aki pillanatokon belül ott terem mellette, de nem sokkal utána dühös párja is, aki jól elveri és a Louvre-ből beszerzett számtalan Mona Lisa-képeslapot és a vaskos művészeti kalauzt rá borítja a földön fekvő turistára. Mintha azt mondaná, „Nesze, kellett neked Párizs, Louvre, Mona Lisa és a csajom szemébe nézni”. http://www.youtube.com/watch?v=2wOSbLdo1MI&feature=related A másik turista, az egyedülálló amerikai nő a párizsi út kedvéért tanult meg franciául, és a még nem tökéletes nyelvtudásával idegen nyelven mondja el élményeit a szerelem városából. Az ő tapasztalatai, bár szintén nem sokat tesznek hozzá a Párizsról előre feltételezettekhez, mégis nagy hatással vannak rá a kirándulás minden ügyetlensége ellenére, és tényleg rátalál a szerelem, de nem egy férfi, hanem maga a Párizs-fíling. http://www.youtube.com/watch?v=v7I2yKrMqGQ&feature=related

New Yorkban nem látunk turistákat, csak olyanokat, akik a városból elutazni szeretnének. A járdán veszekedő pár jön szembe, a nő elmondja, hogy már régen szeretett volna elutazni valahová, a férfi pedig hirtelen elhatározásból beviszi egy utazási irodába és megveszi a jegyeket Rómába. Ez a jelenet annak lehet a példája, hogy a New York-iak a sehonnan sehová utazás mellett „valahová” is szeretnének utazni, egy Párizshoz hasonlóan nagy múltú és turistalátványosságokkal teli európai városba, Rómába.

Tér, történelem, hagyomány és önpusztítás

A Párizs, szeretlek! azzal a koncepcióval készült, hogy a város húsz kerülete közül mindenikben játszódjon egy-egy jelenet, mely a szerelmet örökíti meg. Végül 18 került be a filmbe. A jelenetek jól elkülönülnek egymástól, mindenik elején láthatjuk feliratozva a helyszínt és a rendező nevét. A szálak a végén csak néhány kép erejéig futnak össze, és ez nem is lehetne másképp, hiszen a város legkülönbözőbb részeire vannak szétszórva a jelenetek. Így minden kerület egyenrangú lesz, nem képződik központ. Párizs tehát nemcsak Párizs központjaként manifesztálódik, ahogy általában a turisták számára. New York sokkal egyneműbb, a jelenetek nem különülnek el egymástól élesen, gyakran vannak találkozások, átfedések.

A fenti alapvető különbséget a filmek között Krysztof Varga nyomán magyarázhatnánk azzal is, hogy Párizs „történelemmel és kultúrával megterhelt város”. Párizsnak emlékei vannak, épületei vannak, évszázadokra visszamenő szerkezete, és ezt nem lehet nem megmutatni. New York viszont „a világ összes városa közül leginkább pusztítja önmagát”. Felhúznak egy épületet, hogy aztán ötven év múlva lerombolják, és egy magasabbat építsenek helyére, hogy a város fenn tudja magát tartani a rombolás által. Ezért lehet olyan érzésünk, és ezt írja több kritika is, hogy a New York-i történetek szinte bárhol történhetnének², nem kapcsolódnak annyira szorosan a városhoz. Szerintem viszont pontosan ezért jellegzetesen New York-iak: történelem nélküli helyen játszódnak. Párizsban a temetőket, a Montmartre-t, az Eiffel-tornyot és még annyi helyet lehetetlen elválasztani a történelemtől, a kulturális emlékezettől. New York felhőkarcolói viszont még nem írták be annyira név szerint magukat a tudatunkba. Ugyanakkor a város számos nem őshonos szellemi hagyomány konglomerátuma lett. Csak egy jellemző példaként emelném ki a Natalie Portman által megjelenített ortodox zsidó lány történetét, amely mutatja, hogy bár saját történelme nem igazán van a városnak, és nem is engedi, hogy kialakuljon a folyamatos átépítésekkel, a hozott történelem rendkívüli erővel telepszik rá a városra.

Bizonyos ikonikus helyeire, épületeire viszont New York is büszke. S ezt a Párizs-filmmel ellentétben reflektálatlanul építik be a rendezők a műbe. Nem írják rá a képre, hogy hol vagyunk, a többi amerikai filmből ismert képeslapszerű látképek viszont a New York, szeretlek! több pontján felbukkannak: az indiai férfi és a zsidó lány gyémántüzlete a 47. utcán zajlik, de mielőtt megmutatná a szereplőket, látunk egy totált a közelben fekvő Time Square-ről. A film maga a Brooklyn-híd látványával kezdődik, majd feltűnik az Empire State Building is. A tengerparton sétáló idős házaspár mögött a Szabadság-szobor látképe tárul elénk, az Orlando Bloom által megjelenített zeneszerző pedig példaképe, John Lennon egykori házánál, a Dakota-háznál telefonál. http://www.youtube.com/watch?v=9OQuhP0W414&feature=related Ezek az emblematikus helyek azonban a történetben mégsem kapnak annyira szervesen szerepet, mint például Oscar Wilde sírja a párizsi filmben, ahol meg is elevenedik maga a költő és tanácsot ad a férfinak, hogy hogyan nevettesse meg kedvesét. Így a New York, szeretlek!-ben a helyek csak dekorációk lesznek, beszúrt vágóképek, képeslapok, s így a film valóban bárhol játszódhatna, és ettől lesz sajátosan New York-i az egész történet.

Bevándorlók és turisták, nyelvek és kultúrák

Amint azt már fentebb említettem, New Yorkban nincsenek turisták, de annál inkább vannak bevándorlók. Ahogy az egyik, szintén bevándorló taxisofőr megjegyzi, New York a lehetőségek fővárosa. Talán pont ezért „mindenki jött valahonnan, senki sem New York-i”³. Külön kis világokat alakítanak ki maguknak az indiai dzséjnek, az ortodox zsidók, a kínaiak, afrikaiak, mindenki megtalálja a helyét a világ egyik legnagyobb városában, gyakran monopolizálnak maguknak egy-egy szakmát. Nem lehet bárki taxisofőr, gyémántkereskedő vagy teaárus. Az indiai és a zsidó a gyémántok adásvétele közben egymásra licitálnak a vallási tiltások, megkötések felsorolásában, és meg is állapítják, hogy vallásaik révén maradhatnak meg a gyémántbizniszben. Egy kereszténynek, aki mindent megeszik, nem alakulhat ki olyan kifinomult ízlése, hogy a gyémántokat értékelni és értékesíteni tudja. Kommunikáció jön létre közöttük, párbeszédbe hozzák egymással vallásaikat, de mindkettőnek meg kell maradnia a szigorúan előírt keretek között. A köztük lévő kapocs a rengeteg tiltás mellett az a zsidó nő által viselt paróka lesz, amit talán a dzséjn férfi feleségének hajából készítettek.

A Párizs-filmben két jelenet problematizálja erősen a bevándorlókérdést, itt már nem ennyire egyértelmű a bevándorlók helye és státusa a város társadalmában. Az egyikben egy szép muszlim lány vonja magára egy francia fiú figyelmét, a másikban egy haldokló fekete férfi és egy fekete orvosnő találkozik újra, de a férfi már nem éri meg, hogy megihassák együtt a beígért kávét. Nem véletlen, hogy a férfi tragédiájára igazán a szintén bevándorló nő lesz érzékeny csupán. Az előző esetben viszont közeledést láthatunk a franciák és a muszlim bevándorlók között: nemcsak a fiú lép oda a lányhoz, majd várja meg a mecset előtt, hanem a lány nagyapja is megkéri őt, tartson velük, és barátságos beszélgetésbe elegyedik vele. Kultúrák közeledése és elzárkózása egyaránt megjelenik mindkét filmben. A metropoliszok bemutatása tehát az őslakosok és bevándorlók, asszimiláció és xenofóbia története is, az idegenség, a kulturális különbségek kezelésének módja is.

Művészek és bohémek, valóság és képzelet világa

Párizsról az amerikai duci turistanő is elmondja a filmben, hogy inspirálni szokta a művészeket, mégis New Yorkban találkozhatunk több alkotóművésszel. Szinte minden művészeti ág megjelenik: láthatjuk az alkotói válságban szenvedő fiatal zeneszerzőt, akit Dosztojevszkij könyvei kellene, hogy megihlessenek, a kávéházban írogató írót, aki a járdaszegélyen cigizés közben egy prostituálttal flörtölthttp://www.youtube.com/watch?v=vkAoUN5HRtA&feature=related, az idősödő festőt, aki már nem érhette meg, hogy a múzsájává lett kínai lány modellt állhasson neki. http://www.youtube.com/watch?v=VuKrVhdsU4Y&feature=related És ott van a filmes nő, akinek a vállalkozása mintha a New York, szeretlek! filmbeli ellenpontja lenne: bemutatni New Yorkot éjjel és nappal, rögzíteni objektíve mindent, ami történik, szemben azzal, hogy a New York, szeretlek! egy jól megkomponált válogatás. A mindent rögzíteni kívánó film mégis a valóság szelekcióján alapuló szkeccsfilm része lesz, annak több pontján feltűnik és több szereplő életének egy-egy szeletét kapja lencsevégre.

Párizsban inkább előadóművészek jelennek meg: a francia nemzeti színű öltözetben még a börtönben is mókázó pantomimesek, illetve két színésznő. A Natalie Portman által alakított színésznőt egy vak fiúval való kapcsolatában látjukhttp://www.youtube.com/watch?v=cK92pMMealU, míg Maggie Gyllenhaal egy drogfüggő színésznőt jelenít meg. New Yorkban üde színfolt az a fiatal színésznő, aki eljátssza, hogy mozgássérült, és tolószékben kísér el egy épp partner nélkül maradt fiút a szalagavatójára, majd szerez neki egy szép éjszakát. http://www.youtube.com/watch?v=GX0lV6tMvxo&feature=related

A városok tehát inspirálják az előadókat és az alkotókat, teret és lehetőséget adnak a kibontakozásra, a normalitástól eltérő létmódok átélésére. Míg New Yorkban, amint már említettem, magukat az alkotóművészeket látjuk, gyakran munka közben is, Párizsban sokkal több olyan jelenet van, amely a nézővel élteti át ezt a normalitástól eltérő létmódot, a város által nyújtott irreális, vagy akár szürreális élményt. Az egyik ilyen példa szorosan kapcsolódik a művészethez is: egy fiatal pár Oscar Wilde párizsi sírjához látogat, ahol a nő arról lelkendezik, hogy mennyire megnevetteti őt a nagy angol költő. A költő erre megjelenik a tehetetlen férfinak és a fülébe súgja a megfelelő szavakat. http://www.youtube.com/watch?v=v9RFB1WFwEI&feature=related De ezen kívül számos, a valóságtól elszakadó jelenetet csempésztek be a rendezők a Párizs-filmbe: az ügynök álomszerű esete a keleti fodrásznővel, a fiát gyászoló anyának megelevenedő cowboy, a vámpírlány és a vámpírrá változtatott fiú szerelmehttp://www.youtube.com/watch?v=f043HISdW7o&feature=related, a pantomimesek játékahttp://www.youtube.com/watch?v=2-x8jAnIxA4&feature=related. Párizsban sokkal elevenebben benne él a misztikum, a szürreális, a valóságtól való elrugaszkodás lehetősége, ami könnyedebbé, olykor komolytalanabbá, máskor mélyebbé, de mindenképpen változatosabbá teszi a jeleneteket.

Sztereotípiák és lebontásuk

A Párizs-film alkotói bevallottan azt a sztereotípiát szerették volna lebontani, hogy Párizs a szerelem városa. Minden jelenet a szerelem valamely formáját próbálja valamely nem szokványos formában bemutatni. A jelenetek rövidsége arra késztette a rendezőket, hogy valami átütőt, újat alkossanak, különben a néző elfelejti néhány perc után. Olyan jelenet is van, amelyik a klasszikus tragikus szerelmi történetet próbálja elmesélni néhány percben, természetesen sikertelenül, rámutatva a klisék működtetésének lehetetlenségére. Mintha csak az lenne az alkotók fő vezérelve: ami nem érdekes 5-10 percben, az másfél órában sem. A szerelmet és szeretetet valóban rengeteg fázisában, életkorban, társadalmi osztálynál megmutatja. A vámpírszerelem éppúgy belefér a „szerelem városába”, mint a válni készülő sárdobáló idős házaspár, vagy a fiú-fiú vonzalom. Ebben a filmben nem létezik A szerelem és A város. Hogy New Yorkban miért nem érezzük ezt a sokszínűséget, a téma ilyen pluralizálódását? Talán azért, mert New Yorkkal kapcsolatban nem is a „szerelem városa” sztereotípia él bennük, így furcsán hat, hogy ezt akarja lebontani. New York a filmben nem fogékony a csodákra, a szürreálisra, s így a szerelemnek is sokkal kevesebb oldalát tudja megmutatni. Ezt támasztja alá a térkezelés is: az egyenlő szétszórás helyett a koncentrálódás jellemző, az egyes történetek szereplői folyton egymásba botlanak, a történetek nem lesznek egy-egy tér szerves részei.

De a város nemcsak tér, épületek, helyek jól elrendezett összessége, hanem élőhely, ahol Heidegger szavaival „költőien lakozhat az ember”, bepillanthat az univerzum mélységébe. Ezért a város általában tele van művészekkel, akik ihletet és élőhelyet keresnek az alkotáshoz, bevándorlókkal, akik megélhetési és életlehetőségeket keresnek, turistákkal, akik élményekre vágynak. Mindkét film a városnak mint a legtöbb ember lakott települési formának a lényegét igyekszik megragadni a maga egyedi módját, a maga egyedi városát. Erre nincs recept, még ha a New York, szeretlek! létrejötte a Párizs után ezt is sugallná.