A 16 fejezetet két nagyobb strukturális egységre lehet felbontani. Az első 10 fejezet már említett miniepizódjai során Piszkafa kocsmáról kocsmára jár a városban, kommentál, megfigyel, emlékezik. „Minden élet megér egy rövid életrajzot” – jelenti ki, de a regény horizontján stílszerűbben hangzana a „minden halál megér egy rövid életrajzot”. Így ismerjük meg annak a volt osztálytársnőnek a történetét, aki három különböző módon akart egyszerre véget vetni az életének, mégis túlélte; az emlékezetes temetéseivel iskolát teremtő sírásó életútját; a sznob és fellengzős öngyilkos halálát, aki képes volt elmenni egészen Lisszabonig, hogy levesse magát a Tejoba az Április 25. Híd pilléreiről, illetve számos helyi anekdotát, kisvárosi geget, amelyek kitörölhetetlenül magukon viselik a couleur local alentejo-i pecsétjét. Sajátos választóvonalat, cezúrát jelent regényben a két részes Cseles Csapás Hadművelet fejezet, melynek központi motívuma a narrátor rendhagyó beszélgetése a püspökkel. Itt íródik be a könyv a portugál nemzeti identitás alapkérdéseit boncolgató diskurzusba. Az afrikai gyarmati háborúk véres kegyetlensége, amit Piszkafa is számon kér a püspökön, a portugál történelem mind a mai napig kísértő, lezárhatatlan traumája (ennél nagyobb trauma talán csak a XVI. század végén, a Sebestyén király tragikus halála után bekövetkező spanyol megszállás kapcsán érte az országot). A 70-es években született narrátor generációjának a gyarmati háború nem közvetlen tapasztalatként, hanem inkább csak egy ködös hiányként, a nemzeti történelem vakfoltjaként csapódott le. Portugália nem végezte el a trauma kollektív feldolgozásának munkáját, úgy ahogy az Egyesült Államok a populáris kultúrában Vietnám kapcsán. A gyarmati háború az újabb generációknak a történelmi hiány tapasztalata, egy hiátus az identitásban. Piszkafa ezt a hiátust akarja betölteni, amikor sarokba szorítja a püspököt és arról kérdezi, amiről hosszú évek óta nem beszélt senki, mert nem lehet beszélni: a mozambiki mészárlásokról. A megdöbbentő dialógus a narrátor és a püspök között a regény egyik legerősebb pontja, egy cezúra, mely két részre osztja a szöveget. Piszkafa a felkavaró beszélgetés után nem kalandozik többet a városban, az utcák és a kocsmák helyett internetes honlapok labirintusában és az öngyilkosság kultúrtörténetében bolyong. Öngyilkossága, ugyanúgy mint az egész regény, olyan közvetlenül simul bele a gyarmati háború diskurzusába, mint saját maga az előre megásott sírba, kezében az értelmetlen afrikai vérengzések autentikus szimbólumával, a williamo-i mészárlást is megjárt kézigránáttal.
Megfigyelhető egy érdekes játék a narrációban. Piszkafa lépten-nyomon metaleptikus kiszólásokkal fordul egy meg nem nevezett címzetthez. Első látásra úgy tűnik mintha a narrátor az olvasóval kommunikálna, azonban ahogy halad előre a történet, egyre inkább úgy tűnik, mintha az elbeszélő önmagát szólítaná meg, meghasonlott önmagával lépne párbeszédbe. Ezt a feltételezést erősíti meg az a rövid jelenet, amikor egy rendőr megállítja Piszkafát és számon kéri rajta, hogy miért beszél önmagában. A bizonytalan, meghasonlott narrátor önmagával dialogizál, magában beszél: a regény tehát olvasható Piszkafa lassú leépüléseként, egy hosszú folyamatként, amelynek során a narrátor felkészül és eljut saját öngyilkosságáig, amely végül a szöveget is berekeszti. Ezért cserél eszmét az interneten a szuicídium ökonómiájáról, és ezért tanulmányozza az Európai kultúra leghíresebb öngyilkosságait Werthertől kezdve, az Ördögök Kirillovján át Kurt Cobainig. Az elsőre farce-nak tűnő szöveg az öngyilkosság és a halál legváltozatosabb formáit felmutatva, valamint a narrátor szükségszerű öngyilkossága által, melyben egy vidéki kisváros szociográfiája elválaszthatatlanul fonódik egybe a nemzeti történelem traumájával, végül a tragédiát mutatja fel.
Rui Cardoso Martins: És ha nagyon meg szeretnék halni. Ford. Bense Mónika, Budapest, Európa Könyvkiadó–Modern Könyvtár, 2010.