Megtanulni egy országot nem is olyan könnyű.

Katjának több Magyarországa is volt, az első természetesen az édesanyjáé. Aki talán nem is volt sváb – vagy nem volt túlságosan vagy veszélyesen az –, de 46-ben mégiscsak kisodródott a többiekkel együtt Németországba. Olyan hírt kapott, hogy a férje nyugaton vár rá  – de mint annyi hír akkoriban, ez sem volt igaz.  Katja édesapja egyike volt a számtalan tizenéves Johannak, aki eltűnt, meghalt, felrobbant, rossz helyre lépett, és nem látta többé senki sem. A mama mögött bezáródott egy ország, az itt élned, halnod kell világa, a szerelem és bánat Magyarországa. Mama kint maradt Németországban, dolgozott látástól-vakulásig, és soha nem ment férjhez.

Aztán volt egy másféle Magyarország is, a lángossütők, a balatoni bodegák, a nagy trakták, a kérincsélő rokonok Magyarországa. Hogy te, Katikám, milyen jó színben vagy! A lángos, a virslis-sajtos-tejfölös, ez az igazi! Ahol ez elfér, ott elfér még több is! Eckhardt és a lányai utálták ezt az országot.

Ám a hetvenes-nyolcvanas évek rokonlátogatásainak köszönhetően Katja már nem gondolkodott többé a szavakon, észrevétlenül visszatanulta magát az anyanyelvébe. És jött egy másik Magyarország is, a szakmai kapcsolatcseréké, a főrendőröké.  Ha résnyire is, de kinyíltak egy kicsit a határok. És Katja Stoller, a bajor rendőrség felügyelője hamarosan ott találta magát „keleti” főrendőrök társaságában.

Van egy perc türelme, Katika? Nem segít bevásárolni nekem meg az asszonynak?

A kelet-közép-európai kollégák kezdetben nem is értették, hogy egy nő nem feltétlenül adminisztrátor és nem is pszichiáter a német rendőrségen, de mégcsak Charlie angyalaira sem hasonlít. Katja is megdöbbent rajtuk. Ugyan mi köze van ahhoz, hogy milyen hűtőládát szeretne a feleségük? És mért várna rájuk szendén, türelmesen, míg végeznek az Eros Centerben vagy csak édességeket vásárolgatnak a gyerekeiknek?

Egy kis pálinka, Katika? Nem próbálod meg? Bivalyerős, otthoni.

Talán ne szkanderezzek veletek?

De a sok mézesmázas vagy szkanderezős beszélgetés közben hány kiváló rendőrt is megismert! Invenciózus, elszánt nyomozókat, remek felderítőket! Csakhogy miután egy-két év eltelt, és érdeklődött róluk valamilyen fórumon, a hivatalos elvtársak elhallgattak: persze, persze, de már nyugdíjazták, talonba tették, elsüllyesztették… Tudja, hogy van, Katika?

Katja nem tudta. Ilyen könnyen elfáradnának, vagy elcsüggednének a magyarok? Egy-két megoldatlan, csúnya ügy, és oda az invenciójuk?

Jöttek a 90-es évek, áramlottak keletről a gyerekek, feketék, barnák, szőkék, de Katja már nem foglalkozott aktív ügyekkel. Németországban is működik a Charlie angyalai-effektus? Hiszen negyven fölött egyetlen női rendőr sem rohangál nyitott bőrkabátban a gyerekkereskedők után, nem hajszol tolvajokat az autópályán, hanem ül a fenekén az irodájában, és összefogja a csapatot. Rendet csinál. Felderíti vagy legalábbis szemmel tartja a rendőrségi korrupciót. Aktív, nagyon is… Katja úgy nevezte, ezek voltak a müncheni rendőrségen az ő nagymama-évei. Főnéni lett, meg kell hagyni.

Még egyik lányának sem született gyereke, de ő már partvonalra szorult. Partvonalra – irigyelt, kívánatos pozícióba. És már alig várta, hogy ténylegesen  is nyugdíjba küldjék, hogy elkezdhesse végre a magándetektíveskedést. Hogy megint szívügyei legyenek …

 

De ez az Őrskút döglött ügy volt a javából Mikor is történt? Hány évtizede? A gyerekekből felnőttek lesznek, a bűnözőkből (ha óvatosak) tiszteletre méltó kelet-közép-európai polgárok!.

Őrskút! Mi történik manapság egy ilyen ici-pici városban?

Nem panaszkodhatott, mert az internetes kereső szinte ontotta a legfrissebb híreket. Kovács Robika sakkversenyt nyert. Betörtek a piacon álló virágboltba. Új nemtudommiket avattak. Új nemtudomkiket neveztek ki. Katja döglesztő unalmat érzett – és hát akkor is így érzett volna, ha magyarként a passaui eseményekre kattintgat. Az idegen arcok mindig egyformák, csak az ismerőseinkben látjuk meg a rendkívülit, a váratlant.

Új óvodát avatnak. Autópályát építenek. Felszerelik, leszerelik, beszerelik… Érkezik egy új régészcsapat, hogy a gyerektemetőben a leletmentéseket felügyelje.

Leletmentéseket? Miféle leletmentéseket, hökkent meg Katja. De nem azokról az őrskúti gyerekekről volt szó, akiket Joachim Vettel vagy a magyar rendőrök kerestek. Hat különleges gyereksírt találtak az autópálya-építésen, furcsa mellékletekkel: kerámia-állatkákkal, csont dobókockákkal, és egy rejtélyes, mindeddig megfejtetlen felirattal. Váratlan szenzáció, harsogták a magyar újságok.

Alemannok vagy alánok, vizi- vagy csak osztrogótok, gepidák vagy gepárdok… Őrület, gondolta Katja. 

De az őrskútiak ezt nem így gondolták: a honlapok és a blogok tanúsága szerint „észveszejtő büszkeség” töltötte el őket, hogy egy ki tudja mikori temető terül el a városuk mellett – egy ki tudja mikori város, amit elhagytak, feldúltak, újjáépítettek, aztán megint elhagytak és megint feldúltak…. Ki tudja már a pontos sorrendet? De most megtalálták végre a nyomait.

Őrskút talán egy igazi kincsesbánya. Köszönhetően talán a város határában csordogáló hőforrásnak, amely ha az ezredforduló pénzes turistáit már nem is, de a honfoglaláskori népeket – úgy látszik – annál inkább vonzotta.

És mi a foglalkozása Dér Krisztina édesapjának? Történelemtanár, ugye… Katja rákeresett Dér Sándor nevére. Fényképek is! Hát ez remek. A város előkelői mellett Dér Sándor is nyilatkozott a káprázatosabbnál káprázatosabb leletekről, lefényképezkedett a tanítványaival

ásóval a kezében, ahogy lefényképezkedett egy neves professzorral. Az egyik videón sejteni vélte, hogy talán soha nem derül fény az „őrskúti gyerekek” titkára. Talán megfeledkezett arról, hogy milyen titokzatos módon tűnt el a saját kislánya?

Sudár, magabiztos, jóvágású férfi. Ötvennek sem látszik.

Ilyen jót tett volna Dér Sándornak a lánya eltűnése és a felesége halála?

Ámde egy város, amely ilyen kétségbeesetten kutatja az 1800 éve eltűnt lakóit, talán az 1992-es eltűnéseknek is sok részletére emlékszik…

 

Megígérte magának, hogy addig nem indul el, míg nem beszél Joachim Vettellel, a nyugdíjas kollégájával.

Hány éve nem beszéltek?

– Hát szervusz! – szólt bele a telefonba, mikor Mallorcán sikerült végre elérnie. – Hát szervusz! – mondta még egyszer, hangosabban, még nagyobb nyomatékkal.

Joachim Vettel meglepetten felhorkant.

De ő legalább nem köszöngetett.

– Hallom, Katja, megint detektíveskedsz. Mit akarsz tőlem?

Katja gyorsan összefoglalta, és célzott rá, hogy Joachim szoros kapcsolatban volt az egyik eltűnt lány Németországban élő hozzátartozójával, Szenczi Lászlóval. Dehát a tanú eltűnt, sehol sem akad a nyomára. – Elnyel a föld egy izgága dokumentumfilmest? – nevetett.

De csak kényszeredetten nevetett. Mert ahogy Őrskút és Szenczi László nevét kiejtette a száján, azonnal megváltozott a másik hallgatása. Mintha az ég hirtelen elsötétedett volna Mallorcán.

– Már csak pókokkal foglalkozom, Katja, nem eltűnt gyerekekkel. A keresztespókok szokásait kutatom, nem a bűnözőkét.

– Megtaláltam a Szenczi-dossziéban a nevedet…

– Az a büdös pedofil átejtett engem! Emlékszel még a Tingel-Tangelre?

Katja emlékezett. Közismert müncheni art café volt, ami nemcsak kísérleti filmeket kölcsönzött, hanem az ínyenceknek, a legesleghozzáértőbbeknek pornóvideókat és prospektusokat is. De az egyik prospektus véletlenül nem a legesleghozzáértőbb kezébe került.

– Szenczi is azt az ocsmányságot szerkesztette?

– Dehogy! Szenczinek csak pechje volt, irtózatos pechje. Néhány művészfotón a kishúga is szerepelt. De Szenczi korábban telesírta az újságokat a szegény, ártatlan kishúga történetével, és nekem is küldött néhány fotót a hugicájáról. Csakhogy közben lebukott a Tingel-Tangel. És egyetlen gyereket tudtunk azonosítani a fotókon, a szegény, ártatlan kis Szenczi Dórit. És Dóri azokon a fotókon nem tizenkét éves volt, csak hét vagy nyolc éves. Na de hogy jut el egy német art caféba egy magyar gyereklány fényképe? Megkérdeztük volna a bátyustól, micsoda véletlen ez… Azt az art cafét az ő barátai működtették.

– Tehát mihelyt a Tingel-Tangel összeomlott, Szenczi László is eltűnt.

– Vagy nem tűnt el. Ott lakik a hajdani Tingel-Tangel mellett, csak már nem Szenczi Lászlónak hívják. – Joachim várt egy kicsit. – Egy keresztes pók olyan, mint a fajtájába tartozó összes pók. De milyen ember az, aki megrontja a testvérét, és aztán még az eltűnéséből is előnyt kovácsol? Pityereg a tévéműsorokban, rágalmaz, fogadkozik, és közben megpróbál a húga életéből a következő filmjére minél több pénzt kisajtolni.

Katja nem ismerte a pókokat. Se a kereszteseket, se semmilyeneket.

Elköszönt Joachimtól, és újra belemerült Őrskút múltjának váratlan újrafelfedezésébe. Avarok, vandálok, késő-rómaiak, gepidák, gótok egymás nyomában. Egymás szállásaira vagy egymás városaira építkezve a híres, lágyan bugyborékoló hőforrás szomszédságában. Tiszteletreméltóan kíváncsi fejek az őrskúti művelődési ház nagytermében. Ők is őrskútiak. Őrskútiak mindannyian.

Lehetséges, hogy azok az eltűnt kislányok mindannyian bántalmazott gyerekek voltak…!

De mikor elaludt, nem rájuk gondolt, hanem a negyedik Magyarországra. Ami csak egy fátyol, egy könnyű, alig rebbenő fátyol a félig betemetett romok fölött, egy párakönnyű ruhafoszlány, ami eltakarni próbál valami kimondhatatlan szörnyűséget.

 

 

 

 

Joachim Vettelnek a hálózatok voltak a rögeszméi: a darazsak, hangyák, méhek, termeszek, és persze a dealerek, prostituáltak. Ifjan rovarkutatónak készült, amolyan igazi, bogaras tudósnak, akiket a National Geographicben mutogatnak. De ötvenévesen, az emberkereskedelemmel foglalkozó osztály felügyelőjeként nem akadt más hálózat, csak a prostituáltaké.

Érett fővel az ember megelégszik azzal, amije van.

És Joachim Vettel már akkor is hajlamos volt nemzetközi összeesküvésre gyanakodni, ha öt napig egyhuzamban esett, vagy ha a szél kétszer ugyanazon az utcasarkon kicsavarta az esernyőjét. Kombinatorikus érzéke – miként rendőrségi bírálói fogalmaztak –, fejlettebb volt a szükségesnél. És hogyne gondolt volna Joachim Vettel összeesküvésre, mikor 1989 után a kelet-európai gyereklányok, mint a fénylő muslincák elárasztották a nyugati világot ?

Szétválogatva, felcímkézve. 

És persze gondosan betörve.

Vettel felesége egy multinacionális konszern magas beosztású diszpécsereként dolgozott. Mint valami modern termeszkirálynő, aki egy iroda közepén ül a telefonjaival, árukkal megrakott kamionokat irányított. Talán ez a diszpécserkedés, vagy a National Geographicben mutogatott hangyavárosok vagy éppen  a gyerekkorban tanulmányozott darazsak ihlették arra Joachim Vettelt, hogy minden hálózat mögött valamilyen nagy tervet vagy irányító értelmet kutasson. A királyt vagy a királynőt, esetleg egy főmenedzsert, vagy egy gonosz politikust. Vagy jobb híján egy nagyon–nagyon nagyszabású szervezetet: a gyerekkereskedők nagypáholyát vagy a pedofilok egyesületét. Katja hiába próbált érvelni: sok agytröszt van, sok egyesület, sok kis király, sok kis királynő – ugyan ki lenne az, aki irányítja az időjárást vagy a világkereskedelmet? Vagy az evolúciót? De Joachim a fejet kereste.

A véletlenektől amúgy is megőrülnek a rendőrök. Az elvarratlan szálaktól, a sehova nem illeszkedő mozaikdarabkáktól. Vettel felügyelő nem volt hajlandó megőrülni, ő az igazságot akarta mindenáron.

Elküldték nyaralni, rehabilitálódni, javasolták neki a makrobiotikát, némi ésszerű életmód-változtatást, hívták a kollégák golfozni, kocogni, teniszezni, igen, egyszer még sztriptízbárba is, de semmi nem segített. Vettel Vettel maradt mindvégig, kereste a főembert, a nagy tervet, a méhkirálynőt. Az eltűnések specialistája lett, és mindenki meglepetésére tényleg meg is oldott néhány reménytelennek tűnő esetet. Tulajdonképpen kiváló detektív volt, aki egy telefonszám töredékéből is képes volt rekonstruálni egy esetet. De semmilyen részsikerrel nem elégedett meg. Szabadidejében adatbázist épített, lefordíttatott a kelet-európai lapokból minden emberrablással kapcsolatos újságcikket, a szobája falára egyre bonyolultabb mátrixokat, pókhálómintákat rajzolt, kihallgatott, kombinált, keresett-kutatott, míg lassan-lassan a saját hálójába bonyolódott. Mikor a német telefontársaság nem volt hajlandó kiadni bizonyos adatokat, megvádolta őket, hogy az emberkereskedőktől százalékot kapnak, és talán a Nagy Agytröszt épp a Deutsche Telecom székhelyén működik …

Itt már nem volt segítség. Vettel kollégái – köztük Katja –, már hónapok óta várták, mikor jön el a vég.

És hát eljönni eljött, bár ennyire látványos befejezésre senki nem számított. Joachim Vettelt a müncheni rendőrség legapróbb kihallgatóhelyiségében barikádozta el magát. Ezt megelőzően feljelentette az emberkereskedelem-elleni főosztályt a Bundestagnál, a Deutsche Telecomot az Interpolnál, a kancellárnál, a Gondviselésnél. Azon a kedden először Vettel felesége érkezett sopánkodva – nem, nem ő aztán semmi különlegeset nem vett észre, a jó ég tudja, mi folyik itt – aztán a hivatalos túsztárgyaló, a pszichológus végzettségű Arne Schwarz, végül a Szent Erzsébet Klinika ápolói. Egy figyelemreméltó rendőrségi karrier ért azon a napon véget, és Katja még aznap délután begyömöszölte a kocsijába  Vettel dossziéit. Ha az adatbázissal a Nagy Agytrösztöt nem is sikerült leleplezni, de azért rábukkant számos elrabolt lengyel, magyar, román, cseh gyerek nyomára.

Őrskút! Oerskut! Vettel igazán önfeláldozó volt: a saját pénzén rendelte meg a kelet-közép-európai lapokat, és persze a saját pénzén fordíttatta le az „eltűnésekre” vonatkozó híreket. Az irattárban különféle agyafúrt kulcsszavak segítségével lehetett keresni, és Katja mindig is úgy vélte, ezzel a rendszerrel Joachim csak az emberkereskedőknek akart csapdát állítani.  De pokolba is a keresőszavakkal! vagy a fordításokkal! Katja, mint Magyarországon született sváb, tudott magyarul, úgyhogy félrehajíthatta az írógéppel írt fordításokat.

És mihelyt beletemetkezett a fénymásolatokba, megértette, Joachim mért tartotta a szervezett eltűnések mintapéldájának, mi több csimborasszójának az „őrskúti esetet”.

 

Egyszercsak eltűnik egy kisvárosból öt tizenkét éves lány.

Talán ugyanazon a napon éreztek ellenállhatatlan vágyat, hogy összevesszenek az anyukájukkal? Mert még az sem derül ki soha, az sem bizonyosodott be, hogy tényleg bűncselekmény történt-e… Mindannyian egyetlen kisváros, Őrskút vonzáskörzetében élnek, de az ötből csak négyen ismerték egymást: Dóri, Évi, Rita, Kriszti. Az ötödik, Szabó Gyöngyi egy Őrskút melletti falucskában élt, nem barátkozott városi lányokkal, és szinte soha nem járt be Őrskútra fagyizni, sétafikálni, tereferélni. A négy városi lányból csak ketten, Dohák Éva és Dér Krisztina jártak ugyanabba az iskolába, de a környezetük szerint nem voltak barátnők, Kemény Rita és Szenczi Dóra pedig csak látásból ismerték egymást. (Ha egyáltalán – tették hozzá a lányok tanárai.) Őrskút ici-pici város, de a magyar rendőrség nem talált egyetlen olyan helyet, szakkört, diszkót, orvosi rendelőt, ahol mind az öten megfordultak volna. És lehet, hogy nem is öten voltak. Dér Sándor ugyanis váltig állította, hogy a lánya, Dér Krisztina nem Őrskúton, hanem Erdélyben tűnt el. De vajon miért, töprengett Katja. Mért dicsőségesebb dolog Erdélyben eltűnni, mint egy dunántúli kisvárosban?

Lehet, hogy a kislányok nem fagylaltoztak ugyanabban a cukrászdában, de egyvalamiben mégis hasonlítottak: mind nagyon szépek voltak. Az őrskútiak nem kételkedtek abban, hogy ezért, és csakis ezért tűntették el őket. Nem a-lenyomom-aput-fekvőtámaszban-fajták, hanem finom arcvonású, félénk, szégyenlős kislányok. Négy szöszi és az elmaradhatatlan kis fekete. Mintha valaki egy csokor virágot válogatott volna össze.

Vettel kolléga fénymásolta ugyan a bulvárlapok interjúit, csatolta is lelkiismeretesen, de ahhoz smucig volt, hogy le is fordíttassa őket.  Katja viszont elmerült most a Dunántúli Napló, az Őrskúti Híradó, a Szegvári Hírek kis színeseiben. Mindenki kétségbeesetten várta haza a lányokat: a szomszédok, a rokonok, az osztálytársak. Mindenkinek nagyon hiányoztak, a tanároknak, a portásoknak, de még az iskolai takarítónőknek is. A lapok interjúkat készítettek a lányok legjobb barátnőivel, a szomszédasszonyokkal, akik a legutolsó találkozáson már érezték, hogy „történni fog velük valami”.  Katja megtudta, hogy Dórikának volt egy édes kis aranyhörcsöge, hogy Évike az eperfagyit, hogy Kemény Rita a túrógombócot szerette…  De a sok-sok könnyes-habos részlet ott lapult a második hasonlóság: ezek a lányok csak kevés felnőttnek kellettek. Hol voltak a szülők, akik ilyenkor csillapíthatatlan bánatukról győzködik az olvasókat?

Mint mikor krémes süteményt majszolva ráharapsz egy dióhéjra.

A falusi kislánynak, Szabó Gyöngyinek nem volt vagy nem élt az édesapja, az anyja, egy csirkegyári munkásnő nevelte hihetetlen nélkülözések között egy villany nélküli kis parasztházban (vityillóban, írták az újságok – Katja eddig azt hitte, ez csak olyan szó, ami csak a népmesékben használatos.) A másik négy lány nem lakott  vityillóban. Szenczi Dóra az őrskúti gimnázium igazgatójának az unkája volt – a tanár úré, írták tisztelettel az újságírók –, és Dohák Éva anyja és Dér Krisztina apja is tanár volt. A huncut kis fekete, Kemény Rita jugoszláv állampolgár volt, de az anyja eltűnt, az apja a szerb hadseregben harcolt, ő maga háborús menekültként jött valami rokonával Őrskútra. Dórika szüleiről egyáltalán nem beszéltek az újságírók – talán ők is eltűntek? –, Dohák Évának pedig nem élt az édesapja, ahogy Dér Krisztinának sem az édesanyja.

Hát ez volt köztük a titkos kapcsolat. Nem a KGB, nem az albán, csecsen vagy akármilyen maffia.

Az öt lány közül csak egyetlenegy, a vityillóban lakó Szabó Gyöngyi hagyott üzenetet az egyik hozzátartozójának. Ne haragudj, anyu, nagyon szeretlek, írta egy papírfecnire az édesanyjának, mielőtt sortban, pólóban, strandpapucsban átlépett volna az ismeretlenbe. A másik négy lánynak talán nem is volt kitől elbúcsúzni.

És húsz évvel az eltűnésük után most is olyan sóváran bámulnak a fényképeiken, mintha egy nyugdíjas német rendőr együttérzéséért esdekelnének. És Katja ismerte a bulvárlapokat: tudta, ha bármelyikük is valamiben kitűnt volna az iskolában, az újságírók kapva kaptak volna rajta. De itt nem volt min kapva kapni, úgy látszik – a lányok a szépségükön kívül az égvilágon semmiben sem tűntek ki.

Akárki cserkészte be őket, alaposan tanulmányozta őket. Ismerte minden porcikájukat.

De Dér Krisztina hol tűnt el? Erdélyben vagy itt a Dunántúlon? Az egyik interjúalany, egy “aggódó kisvárosi hölgy”, aki lehetett talán egy pletykás fodrásznő, megjegyezte, Dér Sándor az elűnés idején épp egy „tudományos tanácskozáson” vett részt Bécsben. Tudományos tanácskozás hat héttel a feleség, Dér Judit halála után? Ha tényleg így történt, és Mrs. Delano sógora magára hagyta a lányát a kisvárosban, akkor érthető, mért ragaszkodott körömszakadtáig az „erdélyi verzióhoz”. Elutaztam, no, igen, de a nagyszülőkhöz küldtem a lányomat. Hogy is hagytam volna magára?

Talán így történt – talán nem.

Ám Joachim Vettel figyelmét nem ezeknek az eltűnéseknek a „rejtélyessége” ragadta meg, hanem a legelőkelőbb eltűnt kislány, Szenczi Dóra testvérbátyja. Ugyanis épp Szenczi László, ez a Németországban élő dokumentumfilmes hívta fel Vettel felügyelő figyelmét az „őrskúti talányra”. A levelezésüket olvasva Katja elmosolyodott: hiába, no, egy paranoiás csak egy másik paranoiás mellett érzi magát biztonságban.

KGB, délszláv háború, régi műtárgyakkal és fiatal lányokkal kereskedő titkosszolgálatok… Szenczi László fantáziája tényleg kimeríthetetlen volt. Katja még az olvasólámpa előtt kuporogva sem tudta visszafojtani a nevetését. A Szenczi-fiú a német rendőrség segítségét kéri, hogy leleplezze a kelet-európai „piszkosságokat”, Joachim Vettel pedig úgy tesz, mintha ő osztogatna az effélékhez a jóváhagyásokat… Még szerencse, hogy megérkeztek a Szent Erzsébet Kórház ápolói, különben Vettel felügyelőnek a saját feletteseivel gyűlt volna meg a baja…

Egy feltűnösködő testvér és egy kiérdemesült, az idegösszeomlás határán járó, német rendőrfelügyelő. Na, persze Szenczi Lászlótól semmi érdemlegeset nem tudhatott meg az Agytrösztről vagy akár az emberkereskedelemről. A fiú csak kombinált, kombinált, járatta a száját, interjúkat adott a német lapoknak a szegény eltűnt húgocskájáról, és nagyon élelmesen több tévéadóhoz is meghívatta magát.

Tényleg hány év lehet a korkülönbség a testvérek között?

És mit csinált azóta ez a Szenczi, mióta fűnek-fának fogadkozott, hogy előkeríti a húga elrablóit?

Katja beütötte a keresőbe Szenczi László nevét, és várt, türelmesen várt, mert egy ilyen szájhős, egy ilyen excibicionista nem tűnhet el nyom nélkül… Márpedig Szenczi László nyom nélkül eltűnt – az utolsó híradás róla, hogy 1992-ben besétált a W5-tévébe, hogy az eltűntetett kelet-európai kislányokról és más égbekiáltó kelet-európai korruptságokról meséljen. Szenczi, az ígéretes dokumentumfilmes pontosan abban a hónapban tűnt el, mikor Vettel kollégáért megjelentek a Szent Erzsébet Kórház ápolói.

Katja megdermedt. Persze nem hitte, hogy az ügynek köze van a német rendőrséghez, a titkosszolgálatokhoz, a csecsen maffiához és egyebekhez, de azért megfogadta, hogy mielőtt elutazik Őrskútra, beszél Joachim Vettellel.

Csak a biztonság kedvéért. 

Mert amúgy biztos volt benne, hogy a rejtély megoldása ebben a poros kisvárosban, Őrskúton van.

 

Előző rész: http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

Ha egy bottal ráütsz egy hangyafészekre, a hangyák remegő lábakkal, csak magukat féltve rögtön szerteszaladnak. De néhány nap múlva mégis visszatér néhány kis hangya, hogy ide-oda pörögve, kétségbeesetten forgolódva megkeresse a többieket. És ha hetek telnek el, ha már fel is ástad a hangyafészket, a megsemmisülésből akkor is elő-előóvakodik néhány hangyakatona, bízva abban, hogy egyszercsak csoda történik, és a bolyt ott találják a régi helyen.

Hát az ilyen vissza-visszatérő, megrémült kis hangyákból élt Katja Stoller.

Katja Stoller. Detektivagentur – Verlorene Kinder.

Mert ami a családokat illeti, a közép-európai rendszerváltás felért egy istencsapással.

 

Ámde a vele szemben ülő nő mindenkire inkább hasonlított csak egy ide-oda futkosó, megrémült hangyakatonára nem. Szép volt, nyugodt, fiatalos. Olyan céltudatosan ült le, mint aki rögtön irányítani próbálja a beszélgetést. 

És mintha áttetsző, fénylő, hártyavékony lakkbevonat feszülne a bőrén: a nagyon sok pénz nyújtotta csillogás és magabiztosság.

Ámde rossz magándetektív az, aki megengedi, hogy a kezdet kezdetén megfélemlítsék. Katja kartotékokat húzott elő, piszmogott, az elviselhetetlennél is tovább húzta az időt, míg végül felemelte a fejét.

 

 

– Először is minden adatára szükségem lesz.

A fekete nadrágkosztümös hölgy felsóhajtott kényszeredetten.

Mrs. Delano természetesen nem volt mindig Mrs. Delano, és nem is volt mindig amerikai állampolgár: Negyvenkét évvel ezelőtt Rendi Anikó néven született, a drága papája óvónő, a drága mamája teherautósofőr volt Kolozsváron – vagy fordítva, mit számít. Mrs. Delanónak már nem számított: anyja-apja régesrég meghalt, az egész család tönkrement, elköltözött, szétszóródott, ami azt illeti, talán már nincsenek is élő rokonai Kolozsváron.

– Istenem ilyen világ volt akkor – tette hozzá álnok lemondással.

Katja csak várt-várt: mert valakije mégiscsak van, ha tizenöt év elmúltával egy detektív ajtaján

kopogtat.

 

Ez a  valaki Mrs Delano Magyarországon született unokahúga, Dér Krisztina volt. Az egyetlen unokahúg, az egyetlen valamire való, talán még életben lévő rokon, a szegény kis Kriszti! A csillogóan szép Mrs. Delano – egy sikeres floridai ügyvéd felesége – nem akar úgy megöregedni, hogy még abban sem lehet biztos, hogy a szegény Kriszti életben van… Dér Krisztina már magyar állampolgárként Magyarországon született, de a magyar hatóságok nem keresték lelkiismeretesen. Mért keresték volna? Az édesapja, Dér Sándor azt állította, hogy a kislány Romániában tűnt el. – A román hatóságok pedig… – A hajdani Rendi Anikó fájdalmasan legyintett.

– Vegyem fel a kapcsolatot Krisztina Magyarországon maradt rokonaival?

– Ugyan! – sóhajtott Mrs. Delano. – Mire mennénk ezzel! Kriszti 94-ben azzal a másik három lánnyal együtt tűnt el!

Másik három lány…Ugyan milyen másik három lány?

Katja elképedt. Akkor hát nem arról van szó, hogy a kis unokahúg – aki ugyanúgy lehetett volna Romániában, de Magyarországon is –, véletlenül rossz vonatra szállt? vagy megsértődött az anyukájára, és világgá ment?

– Ó, persze hogy nem! – tiltakozott Mrs. Delano. – Az unokahúgom másik három lánnyal együtt tűnt el. Ők voltak az őrskúti gyerekek – tette hozzá, mintha ez valami elismerés lenne.

Katja most már szorgalmasan jegyzetelt: nevek, adatok, időpont. Ha ez amolyan kiemelt ügy volt Magyarországon, akkor sok jegyzőkönyv készült. Sok magyar rendőrt kell majd kihallgatni.

És a kiemelkedő ügyek persze kiemelkedően sokba kerülnek.

– Ó, a pénz! – mosolyodott el Mrs. Delano – A pénz nem számít.

– Akkor mért nem keres fel egy sokkal nagyobb detektívügynökséget?

Mrs. Delano arca megvonaglott: – Mert nem akarom, hogy kiderüljön a teljes igazság.

Katja meghökkent.

–Én nem egyetemistaként kerültem ki az Államokba. Nem is kutatóként, érti, ugye? Persze szakítottam a múltammal, szabályos zöld kártyát kaptam és szabályosan férjhez is mentem. Olyan feleség vagyok, aki minden fényképen a háttérben mosolyog. Nem akarok médiafelhajtást! Csak az unokahúgomat akarom visszakapni!

A klasszikus bűnügyi regények detektívjei ilyenkor elolvasnak a meghatottságtól, és a kamaszkorukban olvasott szerelmes versekre gondolnak. De Katja csak egy nyugdíjas német rendőr volt.

De most elmosolyodott, mert az eltűnt unokahúg ott ragyogott az eléje tolt fényképeken.  Pipaszár lábak, rengeteg szőke haj, gödröcskés mosoly – feltűnően szép, akár a nénikéje, Mrs. Delano.

– Tizennyolc év nagyon hosszú idő.

– Már mondtam, a pénz nem számít.

De most hogy kicsit lepattagzott róla a ragyogó magabiztosság, kicsit emberibbnek, sőt barátságosabbnak tűnt.

Katja visszamosolygott.

– Szeretném, ha addig Európában maradna, amíg kiderül, tudok-e valamit ezzel az üggyel kezdeni. Én is csak a sikert szeretem, mint ahogy a legtöbb ember.

A siker szóra Mrs. Delano bekattintotta a retiküljét, és szinte kihúzta magát, elégedetten, fölényesen.

– Megadom a szállodám telefonszámát.

Felmagasodott a székéről, és Katját megint meglepődött, milyen nyúlánk, pedig három gyereke van, „három égetnivalóan rossz fiú”. És mégis egy passaui magándetektív irodájába túl ragyogónak, túl csillogónak tűnt.

Katja az ajtóból figyelte, ahogy a távozó Mrs. Delano fekete selyemkabátja végigsöpri a lépcsőházat.

A meglepett Eckhardttal a bejárati ajtónál ütközött össze. A férfi egy tréfás, filmsztároknak szánt mozdulattal előreengedte.

– Nem is tudtam, hogy ilyen tünemények járnak hozzád! – nevetett a férje, mikor beköszönt az irodába. – Holnaptól nyithatsz egy modellügynökséget. Szép asszonyok elveszett gyerekekkel.

Katja nem nevetett. Szorosan az ablaküveghez tapadt, hogy a kocsijába szálló Mrs. Delanót és az autója  rendszámát lefényképezze.

 

Mert hiszen mindenekelőtt a titokzatos Mrs. Delano személyazonosságát kellett ellenőriznie.

A müncheni autókölcsönzőben emlékeztek az elragadó amerikai hölgyre. Igen, igen… Talán valami baj van a Toyotával? Talán Mrs. Delano ottfelejtette a kocsit Passauban…? Katja megnyugtatta az alkalmazottat, hogy az autó is, Mrs. Delano is jól vannak.

Mrs. Delano kitűnő benyomást keltett a müncheni szállodában is. Igen, Mrs. Delano tegnapelőtt érkezett, most nincs a szobájában. Holnap üzleti megbeszélésre várják? Akkor hát Mrs. Delano nem is óhajt részt venni a holnapi  képtárlátogatáson?

Akárki is volt Mrs. Delano, itt, Németországban mindenütt úgy viselkedett, mint a kitűnő Jim Delano élete párja, egy gazdag és tiszteletre méltó amerikai turista.

Katja átlendült a vasfüggönyön – ami ma már a gazdagokat és a szegényeket elválasztó, leheletfinom csipkefüggöny csak –, és nekiveselkedett, hogy a Kolzsvári Rendi-családról is információkat szerezzen. Egy régi rendőr-ismerősét hívta Kolozsváron.

– Ne sürgess, Katika, mihelyt tudlak, visszahívlak – mondta a kolozsvári nyugdíjas hadnagy.

Katja mi mást tehetett, beletemetkezett a facebookba, hogy a kiváló Mrs. Delano családi életéről is képet alkothasson. Delano, Delano, Delano… Jim Delano – a képei tanulsága szerint – ellenállhatatlanul latin és ellenállhatatlanul sikeres válóperes ügyvéd volt. Jim Delano a középiskolája emléktábla-avatásán, Jim Delano a jachtklubban, Jim Delano egy vadásztársaság vacsoráján. Jim Delano mindenhol.

A feleségét, Anikót nem is Anikónak hívták Floridában, hanem Sallynek. Az Anikó név talán túl különleges volt Jum delano üzletfeleinek? Vagy Rendi Anikó már a névválasztással is ki akarta fejezni, hogy szakított a prostituált-múlttal és egészen amerikai lett? Katja megcsodálta Sallyt a férje oldalán hófehér kosztümben, farmernadrágban a fiai baseballmérkőzésén és egyberészes, sötétkék fürdőruhában a a floridai strandon. De még ez a szolidan anyukás fürdőruha sem feledtethette, hogy Sally-Anikónak milyen kiváló alakja van.

Katja egyre nagyobb tiszteletet érzett az ügyfele iránt. Hiszen Mrs. Delano karibi utazásra is költhetné a pénzét vagy egy vadonatúj Toyota terepjáróra, nem pedig egy tizennyolc éve eltűnt unokahúg felkutatására. Vajon mit mondott a családjának? Hogy rokonlátogatóba jön Európába? Hogy megtekinti a német képtárakat? Eszébe jutott a saját édesanyja, aki szerint a hűséghez a kimondhatatlannál is több lelkierő kell.

A fekete hajú, kolozsvári születésű Mrs. Delano tulajdonképpen hasonlított a férjére. Persze ő nem latin-amerikainak látszott, hanem inkább észak-spanyolnak. Katja a camiño de Santigót végigjárva látott hasonló arcokat: boltozatos homlok, sápadt bőr, finoman metszett arc, amolyan hercegnői fejforma. Amihez persze „hercegnői” tartózkodás járul. Szerep ez, szerep, amihez most már a fiai érdekében is ragaszkodik. Sally nem beszél sokat…Sally szeret a háttérben maradni…

A csendbe belehasított a kolzsvári rendőr, Urbán Sándor telefonja

– Soha nem alszanak a német vadászok, ugye?

Katja biztosította, hogy így van, és megkérdezte hallott-e már a Rendiekről valamit.

– Hogy kikről? A Rendiekről? Te aztán nehezet kérdezel, Kati Nem Rendinek hívták azt a házaspárt, akik egy rossz Daciával begyűrődtek egy kamion alá…? Van annak már tizenöt éve is. Tizenöt, tizenhat, tizenhét… – Urbán Sándor töprengett, de nem tudott magával dűlőre jutni. – Utána kéne néznem. De én nem is a kamion miatt emlékszem rájuk. Hanem mert volt két gyönyörű lányuk. Nem is tudom, mi lett a kicsivel. De a nagy férjhez ment Magyarországra, és úgy rémlik, valahol a Dunántúlon halt meg…

Szétszóródtak, meghaltak, tönkrementek…

Katja megköszönte a tájékoztatást, mert ennyi elég is volt egyelőre.

És minthogy Mrs. Delano identitása minden névváltoztatás dacára valóságosnak tűnt, eljött az ideje, hogy belefeledkezzen az „őrskúti gyerekek” ügyébe.

Este hét órakor nyitotta ki halott kollégája, Joachim kartotékjait. Őrskutat kereste Orskut, Örskút név alatt, amit végül aztán Oerskútnál találta meg. Este hét órakor nyitotta ki az első dossziét, és az utolsót hajnal öt órakor tette le.

Még rendőri munkája alatt sem találkozott ennyire szövevényes, kideríthetetlennek látszó, alattomos bűnüggyel.

Bár a gyerekeknek nyomuk veszett, a magyar rendőrségnek még azt sem sikerült bizonyítania, hogy bűncselekmény történt.