Milyen egy igazi férfi? Az ellenállhatatlan, az igazi?

Katja önmagán mulatva nézegette a kollégákat az őrskúti rendőrségen. Az itteni kollégák nem tűntek kommandósoknak: bajusz, pocak, mindenütt a kakaós csigára lökött sör, a sörök közben majszolt pogácsák nyoma.

Dehát Katja sem látszott magándetektívnek, csak egy unott nagymamának, egy olyan igazi itttessékaláírni-fajtának.

– Maga az a német hölgy? Maga turkál az eltűnt kislányok ügyében? Hajdú Zoltán vagyok, tessék, parancsoljon. – reccsent rá egy hang.

Katja előcibálta az igazolványait.

– Csak nyugodtan, drága hölgyem, csak nyugodtan, nyugodtan, nem kell úgy izgulnia…

Régi módszer, hogy mindenki keze megremegjen.

Erreerre! Csaknyugodtanhölgyem! Csaknyugodtankérem!

De az emberek az orrukkal és a fülükkel látnak, nem a szemükkel. Mit mondott Rókáné? Hogy egy pesti rendőrt hoztak a városba „műkincsügyben”… Ez a Hajdú túl sovány, túl nyugtalan volt egy ilyen csepp kisvároshoz.

Beterelte Katját egy légypiszkos szobácskába, és elmosolyodott.

– Magán nevet az egész kapitányság, Katika. Egy nagymama-korú detektív! Vénséges vén tragacsok vagyunk, de ilyet még az HBO-n sem láttunk ilyet.

A bal lábára sántított. Tényleg vénséges vén volt, de nem olyannak látszott, mint aki a motorbiciklijéről pottyant le. Egy magyar rendőrségi szakértő… De inkább a Le Carré-regények angol kémeire emlékeztetett, akit a hidegháború után valahol ott felejtettek.

– Először is azt szeretném tudni, mért állították le a kislányok utáni nyomozást 92-ben?

– Hogy mért? Hát ezt én is nagyon szeretném tudni, hölgyem. Amióta a zavarosban kutakodik, azóta azt várom, hogy elárulja nekem.

Fajankó, gondolta Katja: a nagylegény a fővárosból.

– És hogy-hogy ilyen jól beszél magyarul? Ilyen régiesen, szépen akcentus nélkül! A mama vagy a papa? A vezetékneve miatt én a mamára tippelnék…

– Akkor jól tippel. Én pedig azt szeretném tudni, hogy ki vezette a nyomozást 92-ben.

Hajdú előkapta a noteszét, Katja jegyzetelt.

– Százával fordultak elő akkor ilyen ügyek. 92 nyarán sima eltűnési ügynek látszott. Négy vagy öt kislány összebeszél, és elmegy lógni a Balatonra. Mért ne? Mért is ne? Ilyesmi akkor hetente előfordult – ahogy ma is hetente előfordul, csak ma tudjuk, hogy az ilyen lányok nem kerülnek maguktól haza. De akkoriban más idők jártak, naiv idők, szabadság, szerelem, rendszerváltás, a bejelentéseket rázúdították egy bizonyos Takácsnéra, aki aztán hetekig, hónapokig tologatta az aktákat. Naponta aláírt, jegyzetelt, iktatott, és reménykedett, hogy ezzel a kis üggyel a nyugdíjig kihúzza.

Mint egy rossz kutya, Katja felmorrant.

– Ne förmedezzen, kérem! Hisz szabadok lettünk, értse meg! Hány éves a hány éves? Ha egy gyerek akármikor kisétálhat egy intézetből, akkor ki tiltaná meg középosztálybeli lányoknak, hogy lubickoljanak egyet? Hány éves a hány éves? Kiskorú lányok vágtak neki a nagyvilágnak, hogy szerencsét próbáljanak, hogy érezzék a különbséget! Érezze a különbséget! – ez volt a jelszó azokban az években. És Takácsné nagyon is érezte: tehát nem csinált semmit, csak ücsörgött az aktáin. Ha valaki menni akar, hadd menjen, good morning starshine, illa-berek – mit tehet egy rendőr? Ahogy a gyerekeknek lassan jogaik lettek, a rendőrség se tudott mit kezdeni velük. Buliznak egyet, talán meg is eszik egymás közben, de mit mondjunk nekik? Ez volt a „bunkórendőr-világ”, a mámoros, nagy-nagy szabadság. – Figyelte Katját, aki türelmetlenül fészkelődni kezdett. – Csak szeretném megvilágítani, hogy egy ilyen eltűnéses eset 92-ben nem látszott akkora nagy ügynek. Egy rendőr nagyon is óvatos volt, ha eltűnt nagylányokról volt szó.

– Nagylányok? Miket beszél? Nem voltak ők nagylányok. Hanem tizenkét éves gyerekek.

– Hány éves a hány éves? Takácsné negyvenkilenc éves volt. Ha egy lány megszökhet akárhonnan, akkor mért nem szökhet meg az anyukájától? A várostól húsz kilométerre dúlt a délszláv háború. Látta azokat a szép kis házakat a dombon? Aranyliliom utca, Aranyfürtös tér, Aranyeső utca, Aranycsillag sor: mindenki csempészett, pezsgett a város, telt a házakra – a gyerekek mit számítottak?

– Hány eltűnést jeleztek azokban az években?

Hajdú megvonta a vállát. – Az emberek jöttek-mentek. Háború volt, előtte rendszerváltás, nem értek rá jelezgetni az emberek. – Nyugtalanul megvakargatta a térdét, aztán odadugott Katja elé egy aktát. – Elég hiányosak Takácsné környezettanulmányai.  Nem ismertem őt személyesen, de gyanítom, még csak elképzelni sem tudta, mi az a bűn, amit üldöznie kéne. Hogy mi a hiba itt? Hisz saját akaratukból lógtak el a lányok, lám, a kis Szenczi-lány magával vitte a kedvenc pingpongütőjét is. Mindenhol van telefon. Hát mért nem telefonálnak, ha haza akarnak jönni?

– Maga nem volt itt 92-ben. Mégcsak nem is őrskúti. Szabad megkérdeznem, hogy most mit keres itt? Mért vannak magánál Takácsné környezettanulmányai?

– Tudja jól, hogy nem szabad megkérdeznie. – Katja nagyjából erre számított, de azért nyelt egyet. – De ne féljen, sörözni azért szabad velem. Higgye el, Katja, én még csak a Charlie angyalaiban látott női magándetektíveket.

– Ha elárulja, hogy mit akar tudni tőlem, akkor én is elárulom, ráérek-e.

Hajdú előrelapozott a noteszében.

– Bízom benne, hogy a másik négy lány boldogan él valahol Ausztráliában, de ami azt illeti, én sem hiszem, hogy életben lennének. De engem nem is ők érdekelnek, hanem az ötödik, a maga árvácskája, az a lány, akinek a keresésével megbízták, Dér Krisztina.

– Talán az apja, Dér Sándor miatt?

– Maradjunk csak a szegény kis Krisztinánál!

– Hát meg fog lepődni a következtetéseimen, hadnagy. A gyerekkereskedők mindenhol az elhanyagolt gyerekekre vadásznak. De ezek a lányok tényleg bajban voltak, és nem csak a szokásos tinédzser-kórságban – Szabó Gyöngyi például igazi életveszélyben. Aki ezeket a gyerekeket összegyűjtötte, az meg akarta menteni őket. Én úgy gondolom, Krisztinát talán megvádolhatta a rendőrség az anyja halála után. Nem, ne tiltakozzon, kérem! Nem az életunt, a negyvenkilenc vagy száznegyvenkilenc éves Takácsnéra gondolok! Az anyja, Rendi Judit halála klasszikus rendőrségi ügy volt, olyan ügy, amit a rendőrök mindenhol szeretnek: zárak, tanúk, jegyzőkönyvek, ujjlenyomatok, tanúvallomások. Az apának, Dér Sándornak alibije volt, a kislánynak pedig nem. Csoda lett volna, ha a rendőrség Krisztit nem vádolja meg.

Hajdú köhécselt: – Rendi Judit nem volt színésznő, azaz hogy mégis…, szeretett a művházban verseket szavalni, és nyáron is feltűnő kalapokat hordani. Valaki az építkezés közben áramtalanítja a házat, és ráhelyezi őnagysága kedvenc kalapját egy vezeték csonkjára, aztán az áramot visszakapcsolja. Egy igazi művész nem óvatoskodik, ha rohanni kell, csak lekapja a kalapot… és hopp! Nincs többé se szalagos kalap, se nagyságos asszony…

– Ügyes, tiszta munka.

– Dérnének, ugye, nem voltak rendben az idegei. Vagyis ha egy fiatal férj építkezés közepén otthagyja a családját, akkor mindig a feleség idegeit szokás hibáztatni. Emellett Dér Sanyi rendes gyerek volt, idevalósi, tanár, Rendi Juditot viszont Erdélyből szalajtották. Nem is kérdés, hogy kit hibáztatnak ilyenkor a szomszédok.

– Igen, de ettől az még igaz lehet, hogy Dérné pokolian bánt a lányával…

– Én nem vagyok pszichológus, hölgyem. De azt tudom, hogy az anyukákat utálni szabad, de babrálni a kalapjaikkal…? Viszont annyira ügyes kis gyilkosság volt, hogy az őrskúti rendőrök nem is hitték, hogy  egyedül fundálta ki a gyerek.

– Ha Dér Sándor minden percéről el tud számolni, akkor esetleg más valaki…

– Okos, nagyon okos, hölgyem. Ám a házban akkora volt a káosz, hogy Dérné nem engedett be senkit.

– És a baleset kizárható?

– Az akkori jegyzőkönyv szerint.

Ültek az öreg műanyag székeken, két öreg rendőr gyűrött jegyzetfüzetekkel.

– Én már abban sem vagyok biztos, hogy ezt a Krisztit gyerekkereskedők nyelték el. Hisz a másik lány, Dohák Éva néhány éve itt flangált épen, egészségesen. 

– Látta azokat a lányokat? Látta a fotóikat?

– Hogyne, gyönyörű gyerekek. De az is lehet, hogy ez a nagy szépség csak félrevezette a rendőrséget. A kollégák kirakták maguk elé a fényképeket az asztalra, és a pedofilián kívül más indítékot már el se tudtak képzelni.

– Gyerekkereskedő hálózatokról már hallottam. De bunkerekről, ahova bajbajutott gyerekeket rejtenek? Ne vicceljen, hölgyem! Ki tenne ilyet? Talán valami jótét lelkek?

Kaja sem hitt benne. Se a jótét lelkekben, se a bunkerekben.

– Holnap Budapestre utazom, hogy megtaláljam az egyetlen túlélőt, Dohák Évát. Hogy megtudjam, eddig hol húzta meg magát. De ön még adós nekem valamivel, hadnagy. A pestieket mért húsz év múlva érdekli Dér Krisztina?

Hajdú felállt és elmosolyodott. Mit gondolsz erről, Wattonkám?

– Hogy én mit gondolok? Erre kíváncsi, Hajdú? Talán mostanában bukkantak rá egy amatőr régész nyomára, aki régen megkapargathatott egy dombocskát. A szomszédban háború volt, épültek az Aranyeső utcák, mindenki pezsgett, mindenki csempészett. Az a valaki talán nemcsak lányokat csempészett, hanem régészeti leleteket is. Magát nem a műkincsfelügyelet küldte ide? Dér Sándor vidékiesen fontos ember, ráadásul történelemtanár. És szép házban lakik, feltűnően szép házban…

– Regényeket kéne írnia, hölgyem!

– Látott már olyan édesapát, aki nem is kíváncsi a lányával kapcsolatos nyomozásra? Akit nem érdekel, hogy hol van a lánya? Talán azért nem érdekli, mert annak idején ő rejtette el.

– Regényeket kéne írnia, regényeket! Dér Sándor megöleti a nejét a lányával, eközben titkos ásatásokat vezet, végül kicsempészi a városból a kincseket, a lányát, a húsvéti nyuszit, a mikulást, az összes bajbajutott őrskúti gyereket, de közben azért marad a helyén: szakkör, túlóra, értekezlet. Érdekes lenne tudni, miből telt a szép nagy házára, de mielőtt regényt írna, beszéljen Dér Sándorral! Higgye el, nála jelentéktelenebb mukit nem láttak a magyar középiskolák! Ha egyszer váltana pár szót ezzel a legyünktürelmesek Sanyival, magának is hiányoznának az igazi maffiózók. Akik nem hagynak ott egy épülő házban egy asszonyt meg egy kislányt fillér nélkül. Mert lehet, hogy utálatosak voltak azok a nagy kalapok, és lehet, hogy Dérné hisztérikus volt. De Dér Sándor hónapokig még a telefont sem vette fel. Se a lányának, se a feleségének.

– És azt gondolja, hogy ilyen sunyi alakok nem tartanak kézben bűnszervezeteket?

–Igen, hölgyem. Azt gondolom, hogy az ilyen sunyi-sanyikat mások tartják kézben.

Hallgattak egy sort. A kapitányság elcsendesedett, talán mindenki hazatért  egy kicsit merengeni az Aranyeső vagy Aranykakas utcai házakba.

– Holnap megkeresem Dohákékat Pesten, hogy megnézzem, mi történhetett azzal a szegény Évikével. De utána betérnék magával egy Aranykorsó utcai vendéglőbe. Talán akkor őszintébb lesz.

 

Régebbiek: 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-anyu-draga/

– Mindenki élni akar, nemde? És vannak, akik csak úgy tudnak, ha ők vannak fölényben.  Ha elmennek szülinapozni, akkor rosszul lesznek, valamijüket eltörik-elvesztik, csak hogy hogy mindenki rájuk figyeljen. Elmennek megnézni egy újszülöttet? Rá se pillantanak, inkább elmesélik, milyenek voltak ők kiskorukban. Ha valakinek fáj a lába, akkor megsértődnek, hisz az övék sokkal jobban fájt – bizony, hogy fájt, csak ők nem kerítettek ennek ekkora feneket! Az emberek utálják az ilyen nőket, utálják az ilyen „kimegyek pisilni”-fajtát, akik mindig akkor mennének pisilni, ha a másiknak öröme van, vagy valamije fáj. De azt ki tiltja meg, hogy egy ilyen nő gyereket szüljön?

Marika szünetet tartott, és ivott egy pohár vizet a csapból.

– Az ilyenek csodagyerekekről álmodnak, fantasztikus úszókról, fantasztikus zongoristákról, akik a kamerák kereszttüzében kijelentik, hogy mindent az anyukájuknak köszönhetnek. Az én anyukám, mondják, és könny szökik a szemükbe… Diadal! Világhír! Könnyek! De sok anyának nincs ideje megvárni az aranyérmet. Mert a gyereknek lóg a cipőfűzője, a gyerek felesel, nem eszik, nem úgy eszik, nem annyit… Hát másfajta kereszttűz jön, a mártír anyáé. Csattognak a szemrehányások, mint a pofonok, a gyerek vonul az anyja mellett, hallgatja, hogy ő semmire nem jó, bezzeg a másik gyerek! Anya kidolgozza magát érted, de cserébe még annyit sem várhat el… Neked aztán hiába beszélek… És tényleg hiába beszél, most már hiába, a gyerek szétszórt, figyelmetlen, elmúlt tíz éves, de még bepisil. Vonulnak az utcán, a szegény mártír-anya, a szegény mártír-gyerek: te még arra sem vagy képes, hogy a lábad elé nézz? És igen, a gyerek arra sem képes. Egy ilyen gyerek a saját utcájában megy. Egy tökéletes, boldog életről álmodik, ahol őt, az elátkozott királykisasszonyt egy herceg felismeri, kastélyába bevezeti, és jó szülő módjára becézgeti… Mi másról álmodozna egy ilyen kislány, mint a szexualitásról? Ott vonul hát az álruhás szent mellett egy álruhás szépségkirálynő, aki majdan a világot elbűvölni. Az egész világot! Mért nem nézel a lábad elé, rikácsolja anyuka. Mért nem figyelsz? Mért hozol rám szégyent? Az egésznapos litániát egy kis színésznő hallgatja. Akinek ott hever a lába előtt a világ …

– És akit egy strici indít el a pályán…

– Hát persze – bólogatott Marika. – Jó szülők nélkül nincsenek prostituáltak. Gyeregyeregyere! Most majd te is megmutathatod. És a gyerek megmutatja, ha kell az első szembejövőnek. Nem kell agyba-főbe verni egy kislányt, hogy felkészítsenek a prostituált-pályára. Ezt megteszi egyetlen mártír a családban.

– Ezek szerint Dohákné agyba-főbe szidta a lányát, akire aztán lecsapott egy héja…

– Nem, nem! Én nem állítottam ilyet! Én csak bizonyítani próbáltam, milyen keskeny a határ a rossz szülő és a bántalmazó között. Mit csináljon egy védőnő egy anyával, aki a saját gyereke áldozatának érzi magát? Vagy egy kislánnyal, aki éjjel-nappal csodálatos férfiakra vár? Dohákék itt laktak fölöttem, és ha találkoztunk, csak annyit mondhattam nekik, hogy jó reggelt. Dohákné kiváló pedagógus volt. Az iskolájában ki is tüntették.

Katja bólogatott. Milyen szomorú, milyen felfoghatatlanul szomorú dolog!  Vajon ez a dagadt Marika ki mindenkinek beszélt erről a szomszéd kislányról?

Micsoda fojtogatóan kicsi, elátkozott város!

– Ez az Évi se zongorázni, se úszni nem tudott, de nagyon különlegesen lány volt. Egy kislány, aki ketteseket hoz haza az iskolából, egy kislány, aki ha nézik, még egy összeadást sem tud megcsinálni. De azért a Marson felépített magának egy kitalált várost. Egy kockás füzetbe végtelen történeteket írt egy Illova nevű sziget elfoglalásáról. Erre az Illovára csak madarak és gyerekek juthatnak el, de ő berendezte a sziget vezérlőpultját itt a ház pincéjében. Hát nem egy különleges gyerek…?

Marikából, a szószátyár, öreg védőnőből csak úgy áradt a büszke szeretet. Mért is ne? Olyan házban élt, ami egy láthatatlan szigettel volt titkos összeköttetésben.

– Ugye, Bagolán is élnek rokonai? Ugye, ismerte személyesen Gyöngyikét is?

A védőnő felhorkant. Hogy jön ez ide? Mégis mit akar? Kit érdekel, hogy hol élnek az ő rokonai?

Katja előredőlt a székén: – És találkozott Dohák Évával, mikor az nemrégiben visszatért a városba…

Mégis mit képzel? Marika dühösen rámeredt. Igen, vagyis nem. Most már veszélyt sejtett. Igen, hallott arról, hogy a kislány kereste, igen, üzenetet is hagyott a postaládájában a gyerek. Semmi különös: itt jártam, Marika néni, szia. De ő éppen egy konferencián ült, amit az anyatejes táplálás előnyeiről rendeztek  Balatonfenyvesen.

Konferencia! Anyatejes! Katja felállt, megköszönte a felmérhetetlen, komoly szakmai segítséget. Ahogy felemelkedett a hokedliről, a piciny babakonyha a hűtőszekrénnyel, tűzhellyel szinte megfordult körülötte. A felmérhetetlen segítséget, hangsúlyozta, aztán kifordult a lakásból, végigment a pinceajtó előtt, ahol a gyerekek hajdan egy elvarázsolt sziget vezérlőpultjáról álmodoztak. A Déli krónika pattogó hangjai mellett kisétált az utcára.

Gondolkodnia kellett. Illova, Illova. Anya és lánya. A mártír anya és az ő fantasztikus felfedezésre vágyó kislánya.

Muskátli utca, Tulipán utca, Rózsa utca. Forrt a levegő, szellő sem rezdült, az őrskútiak a titkaikkal együtt behúzódtak a házaikba. Micsoda név: Illova! Most már egyre valószínűbbnek tartotta, hogy a kereskedők ennek a védőnőnek a segítségével akadtak rá a kislányokra. Marika, a minden lében kanál Marika nyilván vadidegeneknek is kifecsegte, milyen őrjítő, milyen borzasztó szülők élnek egymás hegyén-hátán egy ilyen kisvárosban. Ám ez a Marika csak fecsegőnek tűnt – igen, fecsegőnek, de nem gonosznak vagy ostobának. Akkor pedig mért nem aggódik, hogy mi történt a lányokkal? Olyan önelégült büszkeséggel beszélt erről az Évéról, mint akinek a sorsát végérvényesen sikerült sínre tennie.

Sínre tenni, sínre tenni… No de hol van az a sín?

Vagy nemcsak öt áldozata volt a gyerekrablásnak, hanem hat? A hatodik ez a kövér, gyerekvédő, akit valakik meggyőztek arról, hogy másutt jobb helyük lesz a lányoknak?

Szenczi Dóra, akit szexuálisan kihasznált az ő emelkedett családja. Kemény Rita, akinek a háború összedöntötte az életét. Szabó Gyöngyi, akit csak külföldön lehet megműteni. És Dohák Éva, ez a kis marslakó, akit a saját anyja terrorizált.

Lángolt a nap, de Katja mégis visszafordult a társasházakhoz.

Mert hogy került a kitűnő, sőt, még annál is kitűnőbb Marika pártfogoltjai közé a „nagyzoló”, a „hatalmaskodó” Dér Krisztina? Volt valami titok a pincében, ahova a lányok felszerelték a vezérlőpultot?

Megint becsengetett a parányi lakásba.

–Most már csak egyetlen kérdésem van. Ugye, Dohák Éva és Dér Krisztina barátnők voltak?

A védőnő ugyanúgy megrémült, mint mikor először érdeklődött Krisztináról.

– Honnan tudnám? Honnan? Honnan a fenébe? Eltelt húsz év! Hogy emlékeznék rá? – Elefántkarjaival szinte eltolta Katját a küszöbről. – Azt hiszi, nincs jobb dolgom?

Katja bólintott, és szinte a bőrén át érezte az öreg védőnő riadalmát.

Na de mit képzel? Nademitképzelmaga?

Katja a rendőrség felé indult a szúrós melegben. Nademitképzelmaga?  Tényleg, mit is képzel? Dér Krisztina anyjával valami nagyon furcsa dolog történhetett. Talán őt okolták a balesetért? A kislányt vádolták gyilkossággal? Egy tizenkét éves gyereket?

Még két sarok. Aztán három. Ibolya, Petőfi Sándor, Virág Benedek. Át a melegen. Át a reménytelenségen.

A Petőfi utcában egy csapzott, ideges anyuka rángat egy nyolc-kilenc év körüli gyereket.

Most már csak egy sarok. Micsoda rikácsolás! Át a reménytelenségen.

Csúnya, csapzott, kövérkés kislány. Ugyanolyan ideges, ugyanolyan formátlan, mint az édesanyja.

Míg szidta az anyukája, ő ábrándozott.

 

 

       

Korábbi részek:

 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

        

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

 

 

           

 

         

 

A védőnők: Gizi, Klári, Rózsi. És persze Sebők T. Marika. Ő a negyedik.

Négy nevet kapott Katja a védőnői szakszolgálatnál, négy „hozzáértő, tapasztalt kolléganő” nevét, akik szinte „mindent tudnak” a gyerekvédelemről. Mindent tudnak, de újságoknak nem nyilatkozhatnak. A személyiségi jogok, ugye érti? Katja bólogatott.

Nos, Őrskúton amúgy nincsenek botrányok. Persze átmennek rajta a kamionsofőrök. Megállnak, összeszedik a lányokat, de ennél nagyobb botrány nem történt ebben a csendes kisvárosban.

 

 Először a Gizi. De az öt lány közül egyik sem tartozott az ő körzetébe.

Rita, a kis jugoszláv? Nem foglalkoznak a védőnők tizenkét évesnél nagyobb gyerekkel, ha nincs szemmel látható betegségük. Neki nem volt – bár ha úgy vesszük, a szépség is betegség, legalábbis az a feltűnő fajta, amire csak úgy ragadnak a férfiak. És túl kedves volt, ha érti, megpróbált ebben az idegen városban barátokat találni.

Ahhoz képest, hogy egyik lány „sem tartozott a körzetébe”, Gizi mindegyiket név szerint ismerte. Dórit, Krisztit, Évit, Ritát, és még a falusi kislányt, Gyöngyikét is. De maga Gizi egy cseppet sem számított. Túl felületes volt, túlságosan szétszórt, és már-már facsarni lehetett belőle a szegénységet.

Erzsi, a barátnője ott lakott a szomszédban, de mint Gizi elárulta, kiíratta magát a körzeti orvossal, és most bébiszitterkedik Angliában. A lakáskölcsön! Nem lehet azt bírni.

Katja bólintott. A lakáskölcsönök!

A szegény Erzsit – ezek szerint – nem vesztegették meg a gyerekkereskedők.

–Tessék inkább Marikával beszélni! Ő mindenkiről mindent tud! Ez az élete, a gyerekvédelem!

De a térkép alapján előbb rá talált Szűcs Istvánné, Klári utcájára.

 – Szomorú eset – nyugtázta Klári. – De Amerikában is megtörténik. Mit lehet csinálni, eltünedeznek a gyerekek… Mit tudok én, egy alulfizetett védőnő tenni?

Széttárta a kezét, ám alig tudott a nyugtalanságán uralkodni.

De a gyerekekre haragudott, nem azokra, akik elrabolják őket.

Pedig nagymama volt, háromszoros, tiszteletreméltó, a lakása tipp-topp, a háta mögött ott dohogott egy legalább húszéves hűtőszekrény. Tiszteletreméltó szegénység.

Nem olyan otthon, ahova húsz éve aranyrudakat dugdostak.

Kávé, tea, ásványvíz? Katja helyet foglalt a konyhában, és végighallgatta Szűcsné kamaszokkal kapcsolatos tapasztalatait.

– Basznak ezek, basznak mind! Jár nekik a mobiltelefon, a koncertjegy, a szemfesték és még a megbocsátás is: anya, ma a barátomnál alszom, ne aggódj. De ki mindenki lehet barát? A fizikatanár, a harmincéves szomszéd, az úszóedző, a villanyszerelő. Dugd be, vedd ki! És még jó húsz évig eltartják a szüleik, mert még kislányok ők, akik sírógörcsöt kapnak, ha a tanárnő rosszat mer róluk mondani. Érts meg engem, visítják, és a szülőknek ugrani kell, mert ha nem, akkor szívtelennek tartják őket.

Klári, a fényképeken mosolygó unokái dacára nem szerette a tinédzsereket.

 – Hány évesen is lesz felnőtt egy lány? Hány évesen? Amikor először tehénnek nevezi az anyját, amikor már orálisan és análisan is, amikor saját bankszámlája lesz, vagy amikor megkeresi a pohár vízre valót?

–Tizennyolc évesen – felelt Katja.

Szűcsné harsányan felnevetett.

– A tizennyolc csak egy szám, ne felejtse el!

– Hogy visszatérjünk az elrabolt lányokra, ön azt hiszi, hogy saját akaratukból tűntek el?

– Miért? Maga azt hiszi, hogy kényszerítették őket? Hogy elfogták őket a nyílt utcán? Betuszkolták őket egy autóba?

– Talán boldogtalanok voltak.

– Ha baszni tudtak, mért nem voltak boldogak?! Az a Szenczi-lány, a Dóri majd felfalta a szemével a férfiakat. Lehetett neki nős, elvált, egyetemista, harmincas, pocakos. De neki nem való az iskola, mondta, ő nem akar tanár, orvos lenni. Mondjamitcsináljakklárinéni! Mileszvelemklárinéni? Velemsenkinemtörődik! Majd egy híres modell leszel, mondtam, persze viccből, mire az a kis majom, akinek a zongoraóráira havi tízezret költöttek, komoly képpel bólintott.

Szűcsné annyira hozzászokott a felháborodáshoz, hogy szünetet sem kellett tartania.

– Dehogy tuszkolták be egy autóba! Ment ő a saját lábán, hogy fotómodell legyen. És ott volt az Évik, a Dohákné kislánya! Apuka meghalt, anyukája meg majd belefullad a gondokba és a csekkekbe De hát érdekelte bármi más is a szemfestésen kívül a kis kurvát…? Tecciktudniengemnemértenekmeg… Ez az öt lány mind rossz gyerek volt, higgye el!

Katja sejteni vélte, mért születik ebben a városban ennyire kevés gyerek. Hiszen talán még mindig Szűcsné jár ki a frissen szült anyákhoz, ő az, aki elsőnek gratulál a jövevényhez, aki elmagyarázza tennivalókat az anyukáknak: na, nem mondd, aranyom, ha feküdni már ilyen jól bírsz, akkor mért nem mért nem törlöd meg, veszed fel, csinálod meg …

– De maga csak menjen, és beszéljen Marikával! Olyan kamaszlány nincs, akit ő meg ne értene! Hetven éves, de ő még nem fáradt bele!

Katja kihátrált az ajtón, hogy beszéljen végre a város legtökéletesebb védőnőjével. Gizi, Klári, Rózsi. Jön a Marika, a negyedik.

Marika, a makulátlan. Marika a tökéletes.

Katja elindult, hogy átverekedje magát a Jácintokon, Muskátlikon, Rózsákon, Hóvirágokon, át a virágnevű utcákon, át az izzasztó hőségen. Egy gyűrött várostérképpel a kezében, a boltból hazabattyogó őrskútiak legnagyobb döbbenetére.

A Muskátli utca nem egy úriasan árnyas utca volt, hanem egy szerény kis lakótelep. Otthonossá koptatott, apró lépcsőházak, tenyérnyi erkélyek. De az őrskútiak még itt is büszkék voltak a „kultúrájukra”: ezen a szánalmas kis telep minden sarkába, minden zsebkendőnyi kiszögellésébe díszbokrokat ültették. A virágillat csak úgy sistergett a hőségben.

Hogy lehet így élni? Ennyire szem előtt, ennyire kis helyen? Katja a veje Catal Hüyük-i ásatásán látott ilyen bérházakat: generációk összezsúfolva aprócska, nyilván ugyanilyen meghitté kopott lakásokba, igaz, ott még lépcsőházakra se futotta, az ilyen kőkori lakóparkokban a polgárok a tetőn át közlekedtek…

Itt szerencsére semmit sem kellett megmászni, Sebők T. Mária a földszinten lakott.

Hatalmas, fontoskodó test: üljön le ide, na, jó, de ne ide, csak oda, várjon meg, még egy percre felszaladok…

Marika eltűnt az emelet irányában, Katja pedig ott maradt az ablak előtt a tárva-nyitott lakásban. Hallgatta, hogy a szomszédban készülődnek a mosogatáshoz, megcsörren egy mobiltelefon, Marika tűzhelyén felbuzog a leves, érezte, hogy az émelyítő virágfelhőben valahol hagymát reszelnek…

Szerencsére Marika tényleg azonnal visszajött.

–Tudok mindenről, a kolléganőim már telefonáltak. A hírek úgy terjednek egy ilyen kisvárosban, mint a szagok.

Odalépett az ablakhoz, és fintorogva becsukta.

Szinte nevetségesen kövér volt, de kiegyensúlyozott, értelmes tekintetű, célratörő mozgású. Ha Katja gyerekkereskedő lett volna, aki álnok szándékkal érkezik Őrskútra, biztos, hogy ezt a védőnőt választja. Sebők T. Mária nyilván évtizedek óta úgy járt ki-be mások életébe, mint egy megbízható, hatalmas juhászkutya.

Nem kér kávét, teát? Ásványvizet?

Katja letelepedett a konyhaasztalhoz.

– Hány évesen lesz egy lány felnőtt? Mit gondol erről?

Marika nyugodtan elmosolyodott: – Az csak attól függ, hogy hogy bánnak vele.

Takarékra állította a gázt a leves alatt, megint érdeklődött, hogy Katja nem kér-e kávét, teát, ásványvizet. Lesimította az abroszt, belökött egy kávéscsészét a mosogatóba. Minden mozdulatából áradt a magával és munkájával elégedett ember magabiztossága.

– Mit is kérdezett? Hogy hány évesek is a lányok tizenkét évesen?  Akit megerőszakolnak vagy bántalmaznak, az koravén lesz. Mert az ilyen gyerek is szereti a gondviselőit: a nagypapát, a tanár urat vagy az apucit. De mivel tovább akarják őket szeretni, ezért úgy gondolnak magukra, mint egy isteni kis nőcire. Egy szexbombára, akit a jóisten  azért teremtett, hogy ezeket az aranyos, jó bácsikat kiszolgálja.

– Mit gondol, az öt lány közül hányat erőszakoltak meg?

Marika hátat fordított, és óvatos mozdulatokkal megkavarta a levest.

– Pletykák… mindig csak pletykák… Én egy védőnő vagyok, kis fizetéssel, igaz, ma már az sem, csak egy kisnyugdíjas. Én nem téphetem le a jó családból való lányokról a ruhákat! Kislányom, te mindig idegeskedsz? Másra sem tudsz gondolni, csak a szexre? Azt se érted, hogy mit olvasol? Olyan szétszórt vagy, hogy a nevedet sem tudod leírni? A lányok ritkán beszélnek, hiszen ők is szeretik a szüleiket…

– Szenczi Dórát a nagyapja nevelte… A nagyapja, aki sokak szerint együtt élt a fia feleségével…

– Igen, a Szenciek különlegesek voltak, nagyon különlegesek. Tudja, hogy az öreg Szenczi egyik nagybátyja állomásfőnök volt, a másik meg Keszthelyen polgármester? Ezek nem közösködnek egy alulfizetett védőnővel, de nemhogy a nagy Szenczik, hanem még egy rossztanuló, zavart lányunoka sem. Soha nem beszéltem Dórival fél mondatnál többet.

 – Hát Dér Krisztina? Akinek az anyja az eltűnése előtt halt meg!

 – Ó, istenem! Hát az nagy felszabadulás volt az annak a szerencsétlen gyereknek. Halottakról vagy jót vagy semmit! De nem volt annak a Rendi Juditnak valami szerencsés természete. Ha rájött a hisztéria, fapapuccsal verte a gyereket. Nemcsak a nemi erőszak öregíti a gyerekeket, hanem a szülők rosszindulata is. – Megint megkavarta a levest, aztán óvatosan felnézett. – Látom, a szokásos srófra jár az agya. Azt hiszi, hogy hogy Dérné a férje miatt volt féltékeny. De Dér Sándor már nem bírta a hisztiket otthon, már korábban elpályázott, az Ibolya utcában lakott az akkori barátnője.

– Hogy halt meg Dérné? Mit lehet tudni a szerencsétlen balesetéről?

Újabb leveskavarás, újabb óvatos kis szünet. Mert hiszen Sebők T. Mária akármilyen T. is, volt, azaz  Tökéletes, nagyon vigyázott a nyelvére.

– Az emberek csak arra kapják fel a fejüket, ha megerőszakolnak egy kislányt. Pedig a gyerek ócsárlása legalább ilyen veszélyes. Ráadásul azt ki bizonyítja? A kimondott szavak elszállnak a levegőben. Meg kell érteni anyukát is, apukát is, aki a feszültséget így vezeti le. Vagy csak jót akar, igazat mond, mindig csak igazat, követel, irányít, megmondja a rosszat, néha túloz is, de szigorúan csak a gyerek érdekében. Az ilyen gyerek csak egy töpörtyű a szülei szemében. De más tekintetben nem az: hamarabb menstruál, kifeszíti a mellét, ha megy az utcán, csak a fiúk érdeklik, más nem, mert annyira megbukott gyerekként, hogy bizonyítani akar.

Katja kétségbeesetten gondolkodott, vajon melyik gyerekről van szó:

– Csak nem a Dohák-lányról beszél? Az Éviről?

– De róla. Őket jól ismerem. Itt laktak fölöttem, az emeleten.

 

       

Korábbi részek:

 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

        

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

 

 – Nem megmondtam, hogy semmi időnk nincs? Hátnemmegmondtam?!

Dér Sándor felesége a kertkapuban szikrázott. Sistergett, kiabált, rikácsolt. A hisztis nők, gondolta Katja,  már a rikoltozásukkal is rövidzárlatot okoznak.

– Hát nem érti? Nem érti? Mégmindignemérti? Nyár van, a tanároknak is jár a szabadság. Itt a két gyerek, nem érünk rá!

Meglengetett egy vérvörös fürdőlepedőt, jelezve, hogy nincs sok idejük: a Dér-család készül a Balatonra. 

– Sanyi már ott van, hogy felszereltesse a grillezőt estére. Nem tudna augusztus végén jönni?  Hát nincs tekintettel semmire? Nincstekintettelakétgyerekre?

Kockáztatva, hogy az asszonyság szikrákat hány és felrobban, Katja óvatosan betolta a kertkaput és belépett. A hisztérián nem csodálkozott. A férfiak vadásszák a jobbnál jobb, a változatosabbnál változatosabbnak gondolt nőket, hogy aztán egyetlenegy típust szeressenek egész életükben. Mint Dér Sándor a hajdani színésznőt, Rendi Juditot és ezt a zárlatos banándugóhoz hasonló, csúnya fiatalasszonyt. Markáns, csontos, fekete. Az a fajta, akit nem szabad felpaprikázni. Aki paprika nélkül is szikrákat hány reggel és este.

Ifjabb Dérné már a kerti ösvényen sistergett. Dühében majd megbotlott a térdénél játszó gyerekekben.

Hát maga nincs tekintettel rájuk? Nincstekintettel? Azt se tudja, hol a feje. Hogymithovahogyan. Épp indulni készülnek.

Húsz éve, hogy eltűnt. Hát ki a fene emlékszik erre?

Katja nem is Dérné ingerültségén csodálkozott, hanem a szinte tapintható jóléten. Csinos családi ház – amolyan palazzo, amiről a magyarok álmodnak – csinos udvar, garázs két személyautónak.

A gimnáziumi tanárok nem legendás nyomorban élnek?

Dérné csuklóján idegesen megvillant egy aranyóra. De Katjának feltűnt, hogy az ékszereihez kinyúlt, formátlan, agyonmosott pólót visel. A lélek számít, nemde? Dérné született Lehota Klára nem verseng holmi színésznőkkel. Jól szituált, boldognak mondott fiatalasszony… igen, fiatalasszony – na de ha fiatal, akkor mennyire?

Lehetne akár a lánya is Dér Sándornak…

– Ugye, korábban is ismerte Dér Krisztinát? Talán az iskolából?

Lehota Klári félreugrott. Idegesen makogni kezdett:

Húsz éve történt, húsz éve, vagy nem? Hát persze, hogy ismerte. Kriszti a saját jószántából lépett le. Nem jött ki az anyjával, azzal a rémes-borzasztó-rettenetes Rendi Judittal. Hát van ilyen, nem? Az a nő annyira borzasztó volt, hogy senki sem csodálkozott. Senki sem lepődött meg. Senki sem tartotta Kriszti szökését rendkívülinek…

Katja lelkesen bólogatott, mintha egyetértene.

Dér Sándorné (született Lehota Klári) lelkesen hadonászott a fürdőlepedővel. Mintha még jobban bele akarná magát lovalni a gyűlöletbe.

– Az a nő egy szörnyeteg volt. Mit szörnyeteg! Nem is normális, nem is átlagos szörnyeteg! Egy tipikus kiköpött-kibaszott szörnyeteg! Sanyit, a szegény Sanyit  mindenki sajnálta, az egész város, a rokonai, a barátai. A tanítványai is! Édes Erdély, drága Erdély… Sanyit ez szédítette meg. Sanyi történelemtanár, hazafias, minden, de semmi túlzás, érti? De azok olyan évek voltak, azok a nyolcvanas évek. És az a szörny ideköltözött Őrskútra, színésznő akart lenni. Örökösen szerepelni akart. Soha be nem állt a szája: hogy ő milyen szép volt Kolozsváron, hogy milyen okos volt, mennyire sikeres…

– De Kriszti csak az anyja halála után tűnt el!

Dér Sándorné meghökkent és még hátrább lépett:

– Hát persze… igen, igen. Tudja, először az a szörnyű anya. Utána a gyász. Az a szörnyű gyász.

A két kisfiú visszamerészkedett az anyjához.

Nemindulunkmostmár…?

Tűrhetetlen volt a hőség. De Dérnének esze ágában sem volt hellyel kínálni. Vagy felajánlani egy pohár vizet. Vagy csak barátságosabbnak lenni. Úgy tébláboltak az udvaron, mintha Katja csak azért jött volna, hogy kölcsönkérjen egy turmixgépet.

De mint a fiatalon férjhez ment, szigorú családban nevelt nőkből belőle is hiányzott minden igazi határozottság. Ellenséges volt, undok, közönséges, de soha nem tanult meg ajtót mutatni. Úgy téblábolt Katja előtt, mint egy harmadik osztályos tanuló, egy nagyon undok harmadik osztályos tanuló, akit megvádoltak valamivel.

És féltékeny volt, nagyon féltékeny. Az elrabolt kislányokhoz képest ez a Lehota Klári nagyon ormótlan gyerek lehetett. Az a fajta, aki mindig résen van. Aki mindenkit megmond. Akinek mindenkiről megvan a véleménye…

– Arra nem gondolt, Klári, hogy Krisztina eltűnésének ahhoz a négy másik kislányhoz is lehetett köze?

– A Krisztinek?! Hát ez egy vicc! Nem az a fajta volt, higgye el! Hogy őt elrabolták volna? Nemazafajtaérti? Biztos valahol éli a világát! Biztos jól megy neki. Az a másik négy lány tényleg lúzer volt. Az egyik beteg, a másik külföldi, kettő meg bolond. Na de Kriszti nem az a fajta! Nem az a fajta, hogy gyere, kislány, megmutatom a fotóalbumomat… Ravasz volt, talpraesett, a többi gyerek félt tőle…

Nyilván félt tőle a fürdőlepedővel csapkodó Dér Sándorné is.

– Hol volt az édesapja, amikor Kriszti eltűnt?

Erre Dér Sándorné nem tudott válaszolni. Hát persze, hogy nem! Hiszen iskolába járt. És az ő családjukban nem csámcsogtak ezen a sok szörnyűségen.

 – Hogy halt meg Rendi Judit? Hol is történt az a baleset?

 Az ifjabb Dérné felszisszent. Nem elég, hogy a férje múltjába kotorásznak? Hogy feltartják készülődés közben? Hogy semmire nincsenek tekintettel? Most talán a házat is meg akarják nézni!? Az ő házát? A házat, ahol ő neveli tisztességesen a gyerekeit? Ahonnan Sanyi kora reggel elindult, hogy időben felállíttassa a grillezőt?

 Eddig csak a Sanyi első feleségéről volt szó, a Sanyi ilyen-olyan életéről. De most már róla, az ő gyerekeiről.

– Hogy-hogy ilyen jól beszél magyarul? Az van az igazolványában, hogy német. Mit akar tőlem? Miafenétakartőlem? Éntőlem? Talán mutogassam meg az egész házat? Turkálni akar a holmiaimban? Fel akar forgatni mindent? Akkora feneket kerítenek ezeknek az eltűnt lányoknak, akkora feneket, akkora kibaszott feneket! Mindenki őket sajnálta 92-ben. Szegény gyönyörű-gyönyörű kislányok, talán már nem is látjuk őket élve! Arról meg persze nem beszélnek, hogy Dohák Éva itt sétafikált a városban három éve! És nem úgy nézett ki, mint akit egy háremben korbácsoltak? Nem úgy nézett ki, mint egy kibaszott szexrabszolga! Úgy járt-kelt itt, mint valami fotómodell!

Katja nyelt egyet: – Dohák Éva visszatért a városba?

– Vissza, bizony!Mi az hogy vissza! Itt sétafikált a városban.

– Talán keresett valakit?

 – Ugyan! Keresni valakit? Neki ahhoz sem volt elegendő esze! Csak nézelődött, fényképezte az épületeket. Lúzer volt, igazi lúzer!

Fröcskölt belőle a gyűlölet. Ezeket a lányokat azért rabolták el, mert szépek voltak, nagyon szépek. És mennyi érdekes dolog történt velük! Csupa olyasmi, amire grillezés közben nem is gondol az ember…

 – Úgy tudom, Dohák Éva anyja már elköltözött a városból.

  Ifjabb Dérné megrántotta a vállát. Ha igen, kit érdekel? Kiafenétérdekel?

– Lenne egy nagyon nagy kérdésem magához, Klárika. A férje kislányáról szeretnék egy képet. Olyan képet, ahol együtt játszik a barátnőivel…

 Elhárult a veszély – ami persze sohasem volt valóságos – hogy ez az öreg német nő, ez az átkozott magándetektív átkutatja a házat. De Dérné már nem tudott lecsillapodni.

 Hát maga nincs tekintettel rám? Nincstekintettelerreakétgyerekre? Hát hogy gondolja? Indulás előtt félredobok mindent?

 Kétperces üvöltözés után derült ki, hogy nincs is fotójuk Dér Krisztináról. Egy darab sem. Ő kidobta az első feleség limlomját, és Sándor nem tiltakozott, ő abszolút új életet akart, egy boldogat, egy nyugodtat, egy abszolúte másféle életet. Hát nem őrizgetett ő sem semmit. Mért tette volna? Talán valaki követ vet rá? Talán hibázott, Ő is csak saját családot akart. Sajátot. Boldogat. Nyugodtat. Hát ez baj? Vagymiazúristenvan?

 Katja kitámolygott az utcára.

Patika, cukrászda, néhány mindentudó fűzfa. Kondor László műszerész. Tóth Sándorné képkeretező.

Hogy lehet egy gyereket ennyire gyűlölni? Egy tizenkét éves gyereket, aki nyomtalanul eltűnik másik négy kislánnyal?

 De nem a rikácsoló Dérné volt az egyetlen, aki azt sugallta, Krisztina, a szegény kis Kriszti rosszindulatú és hatalmaskodó volt. Hogy nem is volt tipikus áldozat. Ám vajon csak a jó gyerekek érdemlik meg, hogy felkutassák őket?

 Katja nekidőlt a patika falának, és kortyolt egy kis ásványvizet.

 De hogyan is történt az a baleset, amely megszabadította Rendi Judittól a szegény kis Krisztit és Dér Sándort, a szegény, sokat tűrt tanár urat?

        

Korábbi részek:

 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

        

 

 

 

Automatic Love. Az ezüstnyíl a kicirkalmazott ezüstszívben a néni nyaka fölé mutatott.

Katja elképedt. A néni a rózsaszín, talán az unokától levetett pólóra egy zöldesbarna otthonkát húzott. A fején virágmintás kendő, a lábán cápamintás strandpapucs. De már percek óta ott ácsorgott a kisbolt előtt, mire összefutott egy olyan bagolaival, aki hajlandónak látszott vele beszélgetni.

– Hát persze, hogy ismertem a Szabó Gyöngyit. Ki ne ismerte volna? – morogta és foghíjasan rávigyorgott.

Futóbolond lenne? Katja az öregasszony metszően kék szemébe nézett. Ugyan, dehogy. És mért dobna ki valaki egy teljesen használható pólót? Talán a szívek miatt? Nevetséges.

És mért gondoljuk, hogy a szegények nálunk is öregebbek?

Fél kiló kenyér, tejföl, fél liter tej, bele az agyongyürkészett nejlonzacskóba.

Igen, már kértek a faluba körzeti megbízottat. De ott fenn a fülük botját nem mozdítják. Talán ha majd egyszer halomra ölik őket. Talán ha majd egyszer az összes gyereket elrabolják.

Katja döcögősen sétált mellette, és azon töprengett, mi lenne a helyes: úgy tenni, mintha az illetékesek füle lenne, vagy másképp megkörnyékezni… De a feltevésen elmosolyodott: ugyan ki akarná ezt a szegény özvegy Tuskanecznét halomra ölmi?

– Külföldi, ugye?

Katja magyarázkodni kezdett. Hogy ő nem úgy, nem egészen. Kéthetes korában sodródott ki az édesanyjával Németországba. Az első hírre, hogy a vőlegénye életben van, az édesanyja nekivágott az ismeretlennek. Igen, akkor már kezdték a svábokat kitelepíteni. Az ő édesanyja megúszhatta volna, de ment a többiekkel. A szerelem…a szerelem, ugye.

Egy gazos, csálén az utcára könyöklő porta előtt odalépett hozzájuk egy szakállas, marcona fiatalember.

– A kedves fia, ugye?

A néni elborzadt.  

Az ő gyerekei külföldön vannak, nem is kívánkoznak vissza ebbe a nyomorúságba. Ez csak a Karcsi. Visszajött a városból, egy kicsit meghúzódik nála, egy kicsit tesz-vesz, míg rendbe nem jön az egészsége.

Ez a Karcsi a házban is otthonosan tett-vett. Otthonosan nyúlt a demizsonhoz, és otthonosan töltött magának. A szerelem…a szerelem, ugye.

Katja hagyott egy kis időt arra, hogy a néni kifújja magát.

– Azt a régi gyerekrablási ügyet szeretném felderíteni. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen okos, fiatalos asszony még sok mindenre emlékszik.

És Tuskaneczné tényleg sok mindenre emlékezett.

Nem, az a szegény Szabóné nem volt idevaló. Valahonnét a városból jött, valakinek a fia vagy a sógora hozta ide. De mit is számít ez? Aztán ez a szegény Erzsike – annyi sógor, apa, fiú után – végül a Szabó Sanyihoz ment hozzá. Egy fészert átalakítottak, megvették a tévéjüket: és ilyenkor már nincs tovább, az ilyen Szabóné-félék húszévesen megöregszenek. Csak nézik kigúvadt szemekkel, hogy rakoncátlankodnak az amerikai sorozatokban az idősebbek.

Tuskaneczné nemcsak szórakoztató mesélő volt, hanem mintha az otthonka, a papucs, a fejkendő dacára nem lett volna igazi Tuskaneczné. Ahogy belemelegedett a beszédbe, a tájszólás is lefoszlott róla.

Ebben a Szabónéban, mesélte, nem volt semmi sem érdekes, csak a kislánya. Gyöngyike nemcsak igazi szépség volt, hanem valami különös, szívszorító kedvességet árasztott. Talán mert már az a kicsi lány is tudta, hogy nem éri meg a felnőtttkort.

Szabó Gyöngyi halálos beteg volt. Életmentő műtétre lett volna, de ezt ilyen nagy gyerekeken már csak nyugaton végzik el. Szabóné írt a tévéknek, a rádióknak, híres rocksztároknak, tévébemondóknak, írt mindenhová, mindenkinek, ontotta a könyörgő leveleket, küldözgette ide-oda a Gyöngyike képét, hogy összekaparja a műtétre valót. Sírt, rimánkodott, de mindenhol csak hitegették. Régebben sok őrskútinak volt a faluban szőlője, hát ők is próbáltak mindenfélét. És volt egy rendes, ittlakó pap a faluban, hát az írt a püspököknek, írt a kiöregedett sportolóknak, a kiöregedett nemtudomkiknek. Mindenki csak jót akart, mindenki csak együttérzett, és a sok-sok együttérzésből ki is telt volna néhány igen szép koszorú a Gyöngyi sírjára…

Lám-lám,  Tuskaneczné epével főz.

– Szabóné fényképeket is küldözgetett?

– Gyöngyi írni-olvasni alig tudott, úgyhogy a bizonyítványát nemigen küldözgethette. Persze olyan nagyon rossz tanuló sem volt, hiszen ki buktatott volna meg egy ennyire beteg gyereket?

Ezt már a szakember mondta, a pedagógus, nem a bolt előtt bambán ácsorgó, rózsaszín pólós parasztasszony.

Tanítónő netán? No de hogy süllyedhetett idáig? Ez a rémes otthonka, ez a rémes papucs, a foghíjas mosoly, ez a városból kikergetett Karcsi. A napfény óvatos köröket rajzolt a viaszkosvászonra.

– Nem volt ennek a Szabónénak a lányon kívül senkije. Szabó Sanyit már elvitte az alkohol.  Ő meg egy hónappal élte túl a lánya eltűnését.

Minden történet mögött ott van egy másik történet.

– Nem merült fel, hogy Gyöngyi a barátaival lógott el?

– Nem az a fajta volt, higgye el. Ha csak húsz lépést megtett, le kellett ülnie.  Pihegett, kiverte a víz a homlokát, kapkodta a levegőt, fájt a szíve.

Nem az a fajta, töprengett Katja. Még az is lehetséges, hogy Gyöngyit szánalomból csalták el. Nyugaton még megműthették volna… Mert mire megy egy pedofil egy ennyire beteg gyerekkel? Egy kislánnyal, aki húsz lépés után már pihegni kezd?

Vagy éppen ez…? Katja megborzongott.

–Ha valaki iszik, ha nem eszik, nem alszik, akkor sem tudja magát azonnal elpusztítani. Egy hónapba telt, mire a szegény Erzsit elvitte a szívroham. Mert ő aztán nem hitte, hogy egy ilyen ennyire gyerek elment valahová bulizni… Gyöngyi magával vitte a téli ruháit, az iskolai bizonyítványát, de még a kórházi zárójelentést is. Melyik kislány megy el orvosi papírokkal csavarogni? Csak egy utolsó, egy hitvány rendőr képzel ilyet.

Belecsapott az öklével a levegőbe, a düh már szinte sistergett belőle.

Katja látott már ilyet: egy kis közösség belelovalhatja magát annyira egy eltűnt gyerek utáni hisztériába, hogy képtelen továbblépni. A falunak már az is megváltás lett volna, ha megtalálják a holttestet.

Karcsi – az élettárs vagy szomszéd – az udvaron tett-vett dülöngélve. Felemelt egy ládát, egy másikat arrébb húzott, belekukkantott, feltette, letette, aztán elunta.

Kire gyanakodott ez a Szabóné, míg az álmatlanság őrjítő köreit rótta?

Tuskaneczné megrántotta a vállát. Mert honnan is tudná? Akkoriban még nem zárták be az itteni iskolát. Akkoriban még nem lepett el mindent az álmatlanság és a szegénység. Akkor még nem álltak „egy szinten” Szabónéval. – Csak arra emlékszem – mondta –, hogy Szabóné valami gyerekkönyvet keresett. Egy mesekönyvet, amit a temetés után kiloptak a házából a gyerekrablók…

Mesekönyvet? Hát ez végképp nagyon zavaros történetnek tűnt…

– Nem volt sok könyve ennek a szegény Gyöngyikének. Nem is hiszem, hogy ő vagy az anyja esténként olvasgattak volna

De hát ezt Tuskanecznéről is nehéz volt elhinni. Haragvonal a homlokán, gyászkeret a körmein. És elmúlt a meglepetés varázsa, már nem élénkítette föl, hogy egy külföldi nővel társalog a konyhájában. Trrrk-zszszsrrr, trrrrk-zszszsrrrr. A hátuk mögött zihálva erőlködött egy ősrégi hűtőszekrény.  Automatic Love. Igen.

Karcsi szép lassan visszatámolygott a konyhába: – Nem inna meg velünk valamit?

Gondolatban Katja már összevetette Szabó Gyöngyi „hajlékát” Szencziék sarokházával, Dér Sándor elegáns városi villájával, Dohák Éva lakótelepi otthonával.

–És mi lett Szabóék hátrahagyott motyójával? Kihez kerültek Gyöngyike ruhái? A játékai?

Tuskaneczné bágyadtan elvigyorodott:

–Ezt kérdezte az a pesti nyomozó is. Aki eljött ide is a műkincsek miatt nyomozni.

Katja szeme elkerekedett, mintha a dülöngélő Karcsi a háta mögött elkezdett volna cigánykerekezni.

– De azt a régi házat lerombolták. És ki tudja, hova szórták szét a lomokat? Az a pesti detektív se talált semmit.

 

Korábbi részek:

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 

http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

        

 

Ez csak irodalom, gondolta Katja.

A tények másképpen borzasztók.

 

Ha átléped az osztrák határt, semmi sem egyszerű. Rémes volt a diktatúra? Hát hogyne! Kommunista voltál? Igen, csak persze másképpen. Hiszel a demokráciában? Hát persze, én mindig is hittem.

Hány apád volt neked?

Az emberekbe belerohadnak a titkok. És mivel az emberek titkai hasonlók, nagyon hasonlóak a felmentő magyarázatok is. Semmi sem egyszerű, mondják. És persze semmire sincs egyenes válasz. A válaszadók mindig belebonyolódnak a fenntartásaikba vagy a kétségeikbe.

Ilyen világban nyomozni a családok titkai után? A bántalmazott gyerekek a világon mindenhol hajlamosak igazat adni a szüleiknek. Elsorolják dermedten, ki mindenki erőszakolja meg, aztán sírva fakadnak és könyörögni kezdenek: semmit se tessék elhinni abból, amit mondtam. Hazudós vagyok, a szüleim azért büntetnek. És akik hajlamosak igazat adni a gyilkosnak is, az áldozatnak is (a kommunistáknak is, a kommunisták üldözöttjeinek is), egy ilyen világban nevelkedett rendőr eltöpreng: mi van, ha mégis… Kelet-Közép-Európában nagyon kevés bántalmazási ügy ér véget bírósági ítélettel, a feljelentések elvesznek a talánokban és a meglehetekben.

 

Hát lássuk csak!

Katja lassan autózott körbe Őrskút utcáin. Domb hátán domb, kiszáradt patakmeder a kiszáradt patakmeder nyomában. Ha az öt lány nem is ismerte egymást, valaki mind az ötöt ismerte. Pap, tanár vagy orvos lehetett?

Lehet. Talán. Meglehet.

Most már a centrumban autózott, itt nem kerthatárok, hanem csinos házsorok jelezték a hajdani patakvölgyeket. A szecesszió vidám haszontalansága: szikrázó üvegszemek a tornácokon, szobrocskák a nagyobb házakon. Ha tévúton is jár, ha itt nem akad Dér Krisztina nyomára, legalább megismer egy szép kisvárost.

Szökőkút, cukrászda, újságosbódé. Újabb szökőkút, újabb cukrászda, újabb újságosbódé. Kerekképű, gombszemű, beszédesnek látszó, idős nő az egyikben, Katja ráérősen elindult feléje.

A forgalomra nem panaszkodhat. No, igen, újság is van, sétáló is van, csak éppen újságot nem vásárolnak. Egy női lapot? Vagy talán valami komolyabbat?

Katja elmosolyodott. Hiszen kezdhetné a kérdezősködést itt, ennél az újságosbódénál is. Csinos táblácska hirdette az üvegkalicka oldalán: üzlettulajdonos Bodó Lajosné.

Úgy látszik, ma mindenki ráér.

Itt senkinek sincs soha komoly dolga, na igen. Nincs munka, a gyárak bezártak, a nyugdíjasokat pedig délelőttönként szellőztetik, akár a fotelokat.

Katja elnevette magát. Ő is nyugdíjas, ő is délelőttönként szellőzteti magát. 

És tényleg! Milyen igaza van Bodónénak! Szellőzködő öregasszonyok a főtéren – nézelődve, csevegve, vagy csak magányos trappban a cukrászda felé.

– Városnézőben?

– Annál komolyabb ügyben jöttem – árulta el Katja. – A múlt varázsáról, a dunántúli kisvárosok hangulatáról írok útikönyvet.

Bodónét sem ejtették a feje lágyára.

– Ó, hogyne, hogyne! De annyival komolyabb embernek néz ki…

Katja úgy döntött, ejti ezt a városnézős-szecessziós baromságot. Elvégre történt egy-két érdekes dolog ebben a városban a szecesszió vagy a török kiűzése óta! Eltűnt a városból öt kislány.

–Vajon történt-e azóta valami?

Bodóné segélykérőn a női lapokra pillantott: Kiskegyed, Tina, Rita, Zita, Nők lapja …

–Csak egy újságárus vagyok, tudja, hogy van. Nem vagyok beavatva ezekbe az ügyekbe.

–Na de a családok még itt laknak, ugye?

Bodóné a pénztárcáját szorongatva kikászálódott a fülkéjéből.

Mért is ne? Lassan ebédidő, és az ember belefárad, ha egész nap csak ül az üvegkalickájában és női lapokat kínálgat.

Cammogva indult Katjával a cukrászda felé.

– Külföldi, ugye? Érzem a hogyishívjákjából, a hangsúlyaiból. Talán könyvet akar írni az eltűnt lányokról? Micsoda téma! Hogy az micsoda téma! De nézze ezeket a fánkokat!

Kuglófok, túrós batyu-halmok, fahéjas csigák, kakaós csigák, vaníliás csigák. Minden reszkető, minden sárgás-rózsaszín. És minden püffedt és édes. Beálltak a sorba, és úgy mustrálgatták a péksüteményeket.

– Nincsenek lányvadászok Őrskúton, tudja? Azok a lányok a saját akaratukból szöktek meg. Itt nem úgy van, hogy fényes nappal betuszkolják egy teherautóba a gyerekeket. – Bodóné lehalkította a hangját, mert észrevette, minden vendég őket figyeli. – Milyen családok azok, ahonnan szökni kell a lányoknak? Ne mondjon semmit! Látom a szemén, hogy maga érti. Hát elszégyellték azok a szülők magukat. Dohákné elköltözött Pestre a kisebbik lányával. Aztán ott voltak a Szenciek! A nagy Szenczi, aki huszonöt éven át a gimnáziumot igazgatta! A végén olyan sandán néztek rá, hogy kiköltözött a testvéréhez, Svédországba. Aztán ott volt az a falusi kislány! Neki belehalt a bánatba az édesanyja. Szegény Szabónét mindenki sajnálta.

A fiatal lány a cukrászdában – nem is cukrászda volt, hanem egy jobbfajta pékség egy túldíszített, talán gazdag átutazóknak vagy kaszinózó uraknak épített palotában – Margit néninek, Zsuzsi néninek, Judit néninek szólította a vevőket.

Katja eltöprengett. Hogy lehet az, hogy egy újságárus, aki nem rokona egyik eltűntnek sem, húsz év múltán is ilyen könnyen felidézi a neveket!

Lassan, megfontoltan sétáltak vissza az üvegkalickához.

Emlékeztette Bodónét, hogy nem mindenkit kergettek el a városból a rossznyelvek. Itt van Dér Sándor, Dér Krisztina édesapja, ő ma is dísze a helyi gimnáziumnak.

– Aha! – mondta Bodóné, és egy újabb darab fánkot tömött a szájába.

– De micsoda anyja volt annak a gyereknek! Az a román nő, tudja! – Katjának emlékeztetnie kellett magát, hogy a magyarok azokat az erdélyieket románozzák le, akik nem elég alázatosak. Talán Rendi Judit is ilyen lehetett. – Micsoda perszóna volt az! Színésznőnek jött ide, Magyarországra, de aztán csak minket boldogított. Fennhordta az orrát rettenetesen.  Mindenkinek megmondta, hogy kell öltöznie. Mindenkinek megmondta, hogy mit kell olvasnia. Hogy hogyan kell főznie. Hetente megállt a standomnál, és tanácsokat adott, milyen újságokat rendeljek meg. Nem is értem, hogy bírta ki az a szegény Sándor annyi éven át mellette?

Dér Sándor talán azok közé tartozik, akik rendszeresen beköszönnek Bodóné kis kalickájába? Egy fess történelemtanár a sok szellőzködő öregasszony közt? Vagy talán másik is sajnálták a mi Sanyinkat, akire egy román nő kivetette a hálóját?

– Azt csak az ellenségei terjesztették, hogy Dér Krisztina azzal a négy másikkal tűnt el. De aki ezt terjeszti, az nem ismeri a tényeket.

– Miféle tényeket? – kérdezett vissza Katja határozottan.

– Az a Kriszta nem volt áldozat. – Kicsit gondolkodott, ahogy az újságjai közé befelé kecmergett. – Nagyon talpraesett lány volt. Még az anyja, az a rémes perszóna is tartott tőle.

Egy kisvárosban persze nem sok minden történik. Bodóné nyilván még a téren átrepülő szúnyogokat is név szerint ismeri. De akkor is: nincs az a kitűnő memóriájú, fánkkedvelő újságárus, aki húsz év múltán ennyi mindenre emlékszik…

Katja várt. Biztató mosollyal téblábolt a bódé mellett, és közben figyelte a szökőkút vonagló vízsugarát.

– Tudja, zentai lány vagyok. Hát hogyne figyeltem volna a kis Ritára, arra a délvidéki lányra! Kedvesebb gyereket nem lehetett képzelni: hogy van, Margit néni? Ma nagyon szép a haja, Margit néni! Sok gyerek annyira magányos, hogy még a halottakhoz is odadörgölőzik. Az anyja már nem élt, az apja ott harcolt Vukovárnál. Ide a nénikéjével jött, a nagynénje férjének a pereputtyával, de azok nem szerették. Nem is akarták magukkal kivinni Kanadába.

Szóval a Rita! A kis Kemény Rita! Húsz éve itt sündörgött minden nap, töprengett Katja.

Bodóné rakosgatta az újságokat.

Jobbra-balra. Oda-vissza. Jobbra-balra. Oda-vissza.

– Mondom a Lajosnak, magunkhoz kéne vennünk a kislányt, mert a nagynénje nem viszi magával. És a gyerek csak kolonc egy ekkora családban. És milyen kedves gyerek volt! A mi lányunk már egyetemre járt. Hagyjál anyu, majd akkor hívlak, ha van valami. Persze csak akkor hívott minket, ha a pénze elfogyott. És itt volt ez a kis Rita, aki egy családot akart magának kihízelegni. Elvittem hozzánk vacsorázni, elvittük egy hétvégére a Balatonra fürdeni. De nekünk ott volt a lakásrészlet, a felújítás, az Ágika csekkjei. Minek még egy gyerek, mikor az az egy is sokba kerül!Meg aztán ott volt Lajos a rémképeivel. Hagyd ezt az egészet, Margit, még majd visszajön az apja a háborúból, és lelövöldöz minket. Mint a vietnámi katonák a filmekben. – Bodóné a szeplős kézfejével törölgette a homlokáról az izzadtságot. – Meg aztán egy tizenkét éves lány más, mint egy tizenegy éves. Az utolsó nyáron innen figyeltem, hogy mint valami veszett kölyökkutya, úgy ugrál a fiúk körül.

Zavarában elkezdte tépkedni a felstócozott újságok széleit.

– Mért mondom el ezt mind magának? Ági megsértődött, mindig meg szokott valamin sértődni, ilyenkor nem hív, nem beszél velem, csak kaffog rám.  És nem született unokám. Talán nem is fog már.

Bodóné száraz szemekkel bámult maga elé.

Katja megijedt attól, hogy ezt a gyors kitárulkozást talán valami váratlan elzárkózás vagy ellenszenv váltja fel. Pedig micsoda jó tanú! Jó megfigyelő, megbízható, éles eszű.

Pihenésképpen a város nevezetességeire terelte a szót: a ferences kolostorra, a szecessziós városházára, a sok gyönyörű kincsre, amit most találtak az ásatáson – mintha csak tényleg könyvet akarna írni erről a képmutató, rideg városról.

– Persze! Nézzen csak körbe! Mindent derítsen fel! Gyönyörű város ez, szívem. Soha nem fogja megbánni.

Katja bólogatott.

De egy kérdés nem hagyta nyugodni.

– Kemény Rita apja túlélte a háborút? És ha igen, nem jött el Őrskútra a lányát felkutatni?

Bodóné most olyan fehér lett, mint a kiszáradt túró a süteményekben.

– Dehogynem. De erről majd mást kérdezzen!