– Mindent megtudott, róluk, Katika? – nevetett Hajdú. – Nem maradtak rejtélyek, titkok, homályok? Semmi handabanda, zizi, félóra, amivel azok a szegény gyerekek ne tudnának elszámolni? – Zizi? Katja felhorkant. – Ám állok elébe, hölgyem, ha engem is elszámoltat.

– Szaván fogom, Hajdú. Legyen egy óra múlva a Centrálban!

Arany falikarok, zöld bársonyszékek, aranykeretbe foglalt gobleine-képek, olyan hely, amit szecessziós ékszerdoboznak neveznek az útikönyvek. De hiába nevezik bárminek! Az osztrák turisták még nem fedezték fel Őrskutat, ahogy nem fedezték fel a franciák, az olaszok, a németek. És nincs az az őrskúti cukrászda, ami itt és most megélhetne ásványvizekből és tejhabbal összepancsolt kávékból.

Az Ide-Süss Pékség bérelte most is a helyiséget: nyúlós kelt tészták, bukták, sima és extra pogácsák, sima és extra fánkok, csütörtöki rendkívüli extra akciók. Kávé csak véletlenül és csak alkalomszerűen: ha van idő, ha a vendég ráér, és kivárja a sort.

Katja egy túrós batyuval helyet foglalt a bársonyszékeken. Megrándult a kis harang a pult fölött: csúcsra járt a tésztagyár: a vásárlók újabb hulláma tódult be, megérkezett a délutáni sütés. 

Egy vidám csettintés az ajtóból:

– Nem illene egy söröző jobban mihozzánk?

Nem. A hely hangulata. És a rengeteg tennivaló. – Hadd kíváncsiskodjam! Lefülelte-e már műkincsrablókat?

Hajdú elvigyorodott: – Ha már itt kell rostokolnom, hadd haljak előbb a lányokról.

Katja bólintott, és a kávéját kavargatva lelkiismeretesen beszámolt Dohák Éva haláláról, az összecserélt útlevelekről és a csodálatosan bőbeszédű Szekeres Niki Princesse-ről és az ő következtetéseiről.

Az ósdi ventillátor fáradhatatlanul kavargatta a vaníliaillatú levegőt.

– Nem teljesen értem, Katja. Jött egy gonosz bácsi egy nagy merítőhálóval, és kihalászta innen az aranyhalacskákat. De miből gondolja, hogy az én műkincseim összefüggnek a maga lányaival? Egy gyerekkereskedő hálózat egészen más szervezettséget követel, mint az illegális műkincskereskedelem. – Töprengett egy kicsit. – Talán a megbízója sógora miatt gondolja így? Merthogy Dér Sándornak olyan sok a pénze?

– Hát épp ez az, hadnagy! A kulcsszó a másféle. Én rengeteg hálózatot ismertem meg Münchenben. De olyan jól szervezett hálózatot nem láttam, ahol a lányok életben maradnak, és néhányat haza is engednek a szüleikhez.

– Dohák Évának talán csak szerencséje volt. Vagy az a szabály a Lajtán túl,  hogy a gyerekek nem kerülhetnek elő élve?

– Nincs ilyen szabály, nagyon jól tudja. De ha egy kislány bekerül, azonnal harminc vagy negyven kiló színhússá válik. Akkor is ledarálják, ha a beavatást túléli. Annyi kábítószert kap, hogy sehova sem tud visszatérni. Az ilyen lányoknak esélye sincs arra, hogy honlapokat indítsanak, felkutassák a többieket, és szép csendesen öngyilkosok legyenek egy szállodai szobában.

– Na de mi a helyzet ezzel a szép és csendes öngyilkossággal?

– Egyelőre még szép és csendes.  Egyelőre. – Széttárta a kezét, és merengve bámulta a túrós batyú romjait. – Ezt az őrskúti hálózatot is profik irányították, de nem tőről metszett gyerekkereskedők. És az áru is egészen más volt: nem intézetből szökött lányok, hanem ápolt, középosztálybeli gyerekek. Az egyetlen bűnözői kör, aki a nyolcvanas években  megfordulhatott a városban, azok a műkincscsempészek. Mert ne feledje, Őrskúton nincs olaj, nincs fegyvergyár, nincs atombomba, csak régiségek.

– No de melyik műkincscsempész vagy orgazda dobja oda a saját lányát a pedofiloknak? Az áldozatok közt van Dér Sándor kislánya is.

– Én csak nagyon keveset tudok erről a római városról, hadnagy.

Hajdú felnevetett. Ha ivott is – gondolta Katja –, ez a ventilátor vagy a förtelmes süteményszag már  kijózanította.

– tudni akarja, 1982-ben túrták fel először a város keleti határát, hogy felépítsenek egy lakótelepet. A lakótelepből persze semmi nem lett, inkább kertes házak, virágnevű utcák épültek. No de a Kádár-korban is létezett titkos nyilvánosság, és ezen a helyen a titkosszolgák kénytelenek voltak hírmorzsákkal megelégedni.  Mért megy olyan jól Józsi bácsinak, ha nincsenek német rokonai, és még a nagymamától sem örökölt semmit? Ha nincs a láthatáron gazdag nagymama, akkor hogy építhet ekkora házat a Tulipán utcában? És mért pletykálják itt a népek, hogy a piacon sestertiusokat árulnak? És néhány tény, amire egy szegény titkosszolga zsigerből felfigyel. Mért kóvályog egy porfészekben ennyi közel-keleti műkereskedő, ha hivatalosan el sem kezdődtek az ásatások?

–Talán csak túrós batyu-függők voltak… Vagy rájöttek, hogy mennyire megéri házhelyet venni a Kádár-rendszerben. Hiszen ezek a felparcellázott kertek tele vannak római emlékekkel. Jól gondolom, ugye?

Hajdú szárazon bólintott: – A most dolgozó régészek szerint a mai Jácint utca és a Platán sor között terült el a régi Valcum város temetője. És nem is volt annak idején nehéz dolga az ideköltözőknek! Akár a mesékben: ha jó mélyre ásott a szorgos gazda, ha alaposan kiásta a helyét a diófáinak, akkor aranyat talált a kertjében.

– És a maga titkosszolgái nem jöttek rá időben, hogy itt vannak Európa legértékesebb házhelyei?

– Nem számol maga az emberi tényezővel, Katika. A titkosszolgákat ügynökvadászatra képezték ki, nem a fürdőszobájukban, samponos flakonokban sestertiusokat rejtegető énektanárokra. És morcos város ez, Katika, és nagyon morcos város volt ez már a szocializmusban. Az emberek titokban gyóntak, titokban áldoztak, titokban leveleztek az osztrák rokonaikkal, és csak nagy titokban duruzsoltak a szomszédaikkal.

– Felteszem, hogy ezek a római kincsek mind külföldre jutottak. És azt is, hogy nem a szomszéd Frici bácsi csempészte ki a kofferjában.

– Bizony nem! Bizony nem a Frici bácsi! Na persze nem olyan könnyű egy nyugdíjas tornatanárnak elcsevegnie arany pecsétgyűrűs nehézfiúkkal, akikről már messziről szaglik, hogy nem a megfelelő öltönyüket hordják vasárnap. Ez egy kezitcsókolomos világ, ahol ha bűnöznek is, nem barátkoznak akárkikkel és nagyra tartják magukat. Így aztán tényleg mindenkinek kapóra jöhetett a maga Sanyija, ez a nyelveket tudó, izgága történelemtanár. Aki már a nyolcvanas évek végén konferenciázni járt ki Ausztriába… tudja, kis népek összefogása, közép-európai identitás. De maga azt gondolja, Katika, hogy ezek a derék libaboniak eleven műkincsek után is érdeklődtek, nemcsak amforák, hanem eleven, helyes kislányok után. És mért ne? Mért is ne? Ha fejreáll a világ, akkor ki vigyáz a gyerekekre? – Megint hallgattak egy sort és figyelték a forróságot kavargató ventillátort. – De még egyszer mondom, ez egy elég ingatag elmélet: Dér Sándor lánya is az áldozatok közt volt.

– Hát látja, hadnagy, ezért szeretnék én a lehető legtöbbet megtudni Dérné gyanús balesetéről. És mindenekelőtt az elsődleges gyanúsított, az apa, Dér Sándor viselkedéséről. Hiszen nem lehetséges, hogy a felesége halála miatt ő maga is a lányát hibáztatta? Akár szerette a lányát, akár nem, azt Dér nagyon jól tudhatta, nincs az a köztiszteletben álló történelemtanár, aki azután is köztiszteletben áll, ha a lányát gyilkossággal vádolják. Ráadásul anyagyilkossággal – micsoda förtelem! Vajon nem akart-e Dér a lányától mindenképp szabadulni? És egy gyerek hol tűnhetne el nyomtalanabbul, hol tűnhetne el biztosabban, ha nem a gyerekkereskedők kezében?

Hajdú döbbenten rámeredt.

– Persze én nem vádaskodok, nem vádolok senkit, hadnagy, távol álljon tőlem! Csak azokat a régi aktákat szeretném látni! Mert Dér Krisztina ugyan a világ egy távoli pontján tűnt el, de hogy miért pont ő, hogy miért akkor és úgy, annak az okai itt rejtőznek.

 

Régebbiek: 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-anyu-draga/

http://ujnautilus.info/hany-eves-a-hany-eves/

http://ujnautilus.info/aki-mast-megdob-kovel-az-maga-esik-bele/

http://ujnautilus.info/sibelius-mindhalalig-irodalom/

Meghalni kétszer, háromszor…

– Én is csak nehezen tudtam beilleszkedni, tetszik érteni. Olvasom a neten, hogy másoknak is mennyi bajuk van! Hogy mennyi bajuk van a pályaválasztással! Hogy toleránsak legyenek, hogy elfogadják a környezetüket, tetszik érteni, ugye?

Ez bizony csak a Szekeres Niki Princess lehet. Katja rögtön félreállt az országúton.

De milyen pályaválasztásról is van szó?

– Hát persze, persze, persze – helyeselt óvatosan.

Rápislantott a kijelzőre: egy franciaországi szám. Mobil, nem vezetékes.

– Te vagy a Pincesse, ugye? A Szekeres Niki? Hát nagyon köszönöm, hogy felhívtál.

Micsoda őrület!Ez a harmincéves nő tetszikeli, ő pedig tegezi, ahogy a müncheni rendőrségen a gyereklányokat szokás.

Niki csak kuncogott: – Poénból hívom, érti, ugye? Olyan jó, ha az ember az anyanyelvén is kifejezheti magát! Akkora felszabadulás ennyi munka után!

– Miért, mi a munkád?

Ez bonyolult kérdés volt, Niki nem is tagadta. Bár nincsenek papírjai, alkalmazottként él Franciaországban… Vagyis évek óta Nantes mellett él, és (hogy is mondják?) egy Arlene nevű nő alkalmazza… Azért alkalmazza, hogy vigyázzon néhány gyereklányra. Ukránok és rettentő elmaradottak, hisztisek, félősek, nyűgösek, sokan nem is szobatiszták egészen. Dolgozni jöttek Franciaországba… vagyis helyesebb lenne azt mondani, hogy a szüleik küldték dolgozni őket, gyakran felkészületlenül persze. Az a sok lótás-futás, érti, ugye? Van dolga elég, bár minek is panaszkodni…

– Szóval óvónő vagy – szólt közbe Katja.

– Hát persze, úgyis lehet mondani – sóhajtott megkönnyebbülten. – Vagy inkább lelkigondozó.

– Én meg Zsuzsa néni vagyok Pápáról. És néhány veled egykorú, őrskúti lányról érdeklődnék.

és hogy mielőbb Niki bizalmába férkőzzön, elmesélte, hogy ő is kicsikkel foglalkozik, tanítónő, nyugdíjas, de még aktív. Hát nem könnyű a gyerekekkel, nemcsak az ukránokkal, a magyarokkal sem. Dehát nagyon hálás, hogy Niki ennyire együttérző, és most a saját idejéből ilyen kedvesen… 

– Zsuzsi néni német? Mert van egy pici, finom akcentusa akcentusa. 

Katja megdermedt. Mennyi-mennyi óvatosság a tetszikelés és a gyerekes Barbie-máz alatt!

Dehát ilyenek a túlélők. Óvatosak.

Katja megerősítette, hogy ő bizony sváb, és megdicsérte Nikit, hogy mennyire jó füle van.

Niki egészen felderült: – Ó, az őrskútiak, igen! Hát ők nagyon aranyos lányok voltak, csak nyafkák, kényesek. Nehezen értették meg, hogy ott próbák lesznek, hogy többé nincs olyan, hogy fáj a hasam, hogy gyere, anyu, vigasztalj meg. – Niki, a tapasztalt óvónő egy kis szünetet tartott. – A legbevállalósabb még a Rita volt, ő rögtön megértette, ha nem fogad szót, akkor mehet intézetbe. De az a Krisztina! Ő annyira vagány csajnak hitte magát, hogy úgy kellett a próbák közben lefogni. El is törte egy angol vendég a karját, véletlenül, persze. Dehát a jövő úszóbajnokainak sem könnyű! Őket is megedzik, ahogy a tornászlányokat is.

Katja kezében megremegett a telefon. De azért egy kis együttérzést kipréselt magából: igen, a tornászok…

– Ami persze nem jelenti, hogy nincsenek balesetek a filmes próbákon. Ott volt a szegény Gyöngyike! Talán nem kellett volna annyi mindent kiállna, ha tudják, hogy szívbeteg. Dehát olyan édes volt, olyan pici, mint egy kis porcelánbaba. Tündérjelmezt kapott, aztán mindent, amit csak kívánt, selyemkalap, selyemkesztyű, nyaklánc, fodros menyasszonyi ruha. De hát nem bírta ki. Mindenki őt akarta.

A forróság megreszketett Katja körül. – Mi lett Gyöngyi holttestével, nem tudod?

Niki zavartan elhallgatott. A kérdést – ilyen perspektívából – még nem gondolta végig.

– És hol voltak a próbák? Ki szervezte őket?

– Valahol a Balatonon, tudom is én, egy nagyon menő, nagyon nívós helyen. Szobrok a kertben,  kétszáz éves tölgy az udvaron és szemben a tó meg egy hatalmas, nagy hegy. 

– És hova került Dér Krisztina innen?

– Hova került volna? Ha verekedős vagy, akkor minden  jobban fog fájni.  – A tapasztalt pedagógus, az ukrán lányok felügyelője most felnevetett. –  A  verekedős lányokat kilóra veszik. Útlevél se kell nekik, berakják őket egy házba, és várják, hogy mikor halnak meg.

– Ezek szerint itt maradt Magyarországon?

– Jaj nem! Dehogy Vagyis nem is tudom… – Niki hangja számítóan bizonytalannak tűnt. – Dohák Éva az ő útlevelével ment ki Ciprusra. Ő olyan sírós, mikor-jön-meg-az-anyukám–féle volt, de az arcuk hasonlított.

– Egy ciprusi, török úr vette meg Évát?

– Otthont adott neki. És nemcsak otthont, hanem támaszt is.

De egy tizenkét éves lány még “verekedősen”,még  törött karral is túl értékes ahhoz, hogy rögtön a Balatonba  fojtsák. Katja visszatért hát Dér Krisztinához.

– Aki nem  nem válik be, aki nem talál magának támaszt, azt begyógyszerezik, és gyorsan elküldik olyan helyekre, ahol iratok nélkül is lehet dolgozni.

És minek útlevél?, töprengett Katja. Olyan gyorsan meghalnak, hogy nincs idejük hazatérni. 

–Tetszik tudni, hogy van – sóhajtozott Niki szomorúan.

– De vannak olyan lányok, akik jól bírják a kábítószert. Akármit szednek be, csak szebbek és erősebbek lesznek. Minden a genetikától függ, vagy attól, hogy az anyukájuk meddig szoptatta őket. Tetszett látni a BBC-n a Barneby-ügyet? Az a gyilkos lány egészen úgy festett, mint Krisztina. És az a vadság! Egyetlen éjszaka lelőtt két drogdealert.

– Talán bemondta a BBC, hogy ő Dér Krisztina?

– Ó, dehogy! Az ilyen lányoknak nincs neve: a név a legelső, amit egy bordélyban kivernek belőled. Angol nevet mondtak: Meagen, Christine, Tiffany. De az arca miatt mégiscsak ő volt, azt hiszem.

Ámde Katja nemigen hitt a genetikailag kódolt csodalényekben. Ha Dér Krisztinát tizenkét évesen megvette egy bordélyház, akkor őt év múlva ő bizony nem puffogtatott senkire.

– És nem emlékszel a ciprusi jótevő nevére? Az öregúrra, aki támaszt nyújtott Dohák Évának?

– Az édesapámra? Mert Éva mindig így hívta, édesapám: édesapám, így, édesapám úgy… Nyilván meghalt a szegény édesapám, és akkor Évit visszaküldték Magyarországra.

– De a neve? Mi volt a neve?

– Honnan tudhatnám? Éva bolond lány volt, tessék elhinni. Apás-anyás-fajta, örökké csak verseket írt. Ő alapította ezt a honlapot, hogy az Andersen mesék tanulságairól beszélgessünk. Hogy öntsük ki a szívünket, hogy csereberéljünk verseket – Szekeres Niki Princess harsányan felnevetett.

– Honnan tudta, melyik az a honlap-név, amire minden elrabolt lány rákattint?

– Ó, hát a pályázat miatt, tetszik tudni! Mi mind meseírónak jelentkeztünk. Az kaptuk feladatul, hogy Pöttöm Panna-mesét újraírjuk. Ez volt az utolsó közös dolog, amit a próbák előtt együtt csináltunk.

– És ki hirdette meg ezt a mesepályázatot?

Niki most óvatos lett: – Nem tudom,  nem emlékszem. Én egy mesekönyvben találtam a felhívásra, és nem is mesét, hanem rajzokat küldtem be.

– De ki hirdette meg?

Hosszú csend a telefonban.

Katja tudta, eljött az ideje annak, hogy tetszik-tudni-Niki “bemondja az árat”, hisz nyilván nem ingyen volt ilyen közlékeny Zsuzsa nénivel.

– A szervezésről én nem tudok semmit, tessék elhinni. De ha beszél a szüleimmel Miskolctapolcán, és elmondja, hogy mennyit szenvedtem, akkor utánanézhetek. Vagy ha beszél a magyar rendőrökkel… mert engem elraboltak, én nem vagyok felelős, engem nem lehet…

– Talán meghalt valamelyik ukrán gyerek..?

Nemúgy. Nemegészen. Senkisemhibás. Nemegészenúgyahogymásokhiszik.

– De mégis mi történt, Niki?

– Én áldozat vagyok, nem vagyok felelős. És magának is mennyit segítettem!

Katja néhány elismerő szót hümmögött. És azt tanácsolta, hogy Niki haladéktalanul forduljon a francia rendőrséghez. Ne féljen senkitől!

Pedig akármilyen áldozat, akármilyen úton-módon is került Franciaországba, hosszú börtönévek várnak rá, ha kiderül, hogy részt vett egy pedofil-hálózat működtetésében. Akár mint óvó néni vagy lelki tanácsadó.

De neki, Katja Stollernek feltétlenül szüksége van egy jó tanúra. 

 

(Vajda Réka fotójával)

 

 

Régebbiek: 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-anyu-draga/

http://ujnautilus.info/hany-eves-a-hany-eves/

http://ujnautilus.info/aki-mast-megdob-kovel-az-maga-esik-bele/

Mindhalálig irodalom

 

– Én is nehezen tudtam beilleszkedni, tetszik érteni. Olvasom a neten, hogy másoknak is mennyi bajuk van! Hogy mennyi bajuk van a pályaválasztással! Hogy toleránsak legyenek, hogy elfogadják a környezetüket, tetszik érteni, ugye?

Ez bizony csak a Szekeres Niki Princess lehet. Katja rögtön félreállt az országúton.

De milyen pályaválasztásról is van szó?

– Hát persze, persze, persze – helyeselt óvatosan.

Rápislantott a kijelzőre: egy franciaországi szám. Mobil, nem vezetékes.

– Te vagy a Pincesse, ugye? A Szekeres Niki? Hát nagyon köszönöm, hogy felhívtál.

Micsoda őrület!Ez a harmincéves nő tetszikeli, ő pedig tegezi, ahogy a müncheni rendőrségen a gyereklányokat szokás.

Niki csak kuncogott: – Poénból hívom, érti, ugye? Olyan jó, ha az ember az anyanyelvén is kifejezheti magát! Akkora felszabadulás ennyi munka után!

– Miért, mi a munkád?

Ez bonyolult kérdés volt, Niki nem is tagadta. Bár nincsenek papírjai, alkalmazottként él Franciaországban… Vagyis évek óta Nantes mellett él, és (hogy is mondják?) egy Arlene nevű nő alkalmazza… Azért alkalmazza, hogy vigyázzon néhány gyereklányra. Ukránok és rettentő elmaradottak, hisztisek, félősek, nyűgösek, sokan nem is szobatiszták egészen. Dolgozni jöttek Franciaországba… vagyis helyesebb lenne azt mondani, hogy a szüleik küldték dolgozni őket, gyakran felkészületlenül persze. Az a sok lótás-futás, érti, ugye? Van dolga elég, bár minek is panaszkodni…

– Szóval óvónő vagy – szólt közbe Katja.

– Hát persze, úgyis lehet mondani – sóhajtott megkönnyebbülten. – Vagy inkább lelkigondozó.

– Én meg Zsuzsa néni vagyok Pápáról. És néhány veled egykorú, őrskúti lányról érdeklődnék.

és hogy mielőbb Niki bizalmába férkőzzön, elmesélte, hogy ő is kicsikkel foglalkozik, tanítónő, nyugdíjas, de még aktív. Hát nem könnyű a gyerekekkel, nemcsak az ukránokkal, a magyarokkal sem. Dehát nagyon hálás, hogy Niki ennyire együttérző, és most a saját idejéből ilyen kedvesen… 

– Zsuzsi néni német? Mert van egy pici, finom akcentusa akcentusa. 

Katja megdermedt. Mennyi-mennyi óvatosság a tetszikelés és a gyerekes Barbie-máz alatt!

Dehát ilyenek a túlélők. Óvatosak.

Katja megerősítette, hogy ő bizony sváb, és megdicsérte Nikit, hogy mennyire jó füle van.

Niki egészen felderült: – Ó, az őrskútiak, igen! Hát ők nagyon aranyos lányok voltak, csak nyafkák, kényesek. Nehezen értették meg, hogy ott próbák lesznek, hogy többé nincs olyan, hogy fáj a hasam, hogy gyere, anyu, vigasztalj meg. – Niki, a tapasztalt óvónő egy kis szünetet tartott. – A legbevállalósabb még a Rita volt, ő rögtön megértette, ha nem fogad szót, akkor mehet intézetbe. De az a Krisztina! Ő annyira vagány csajnak hitte magát, hogy úgy kellett a próbák közben lefogni. El is törte egy angol vendég a karját, véletlenül, persze. Dehát a jövő úszóbajnokainak sem könnyű! Őket is megedzik, ahogy a tornászlányokat is.

Katja kezében megremegett a telefon. De azért egy kis együttérzést kipréselt magából: igen, a tornászok…

– Ami persze nem jelenti, hogy nincsenek balesetek a filmes próbákon. Ott volt a szegény Gyöngyike! Talán nem kellett volna annyi mindent kiállna, ha tudják, hogy szívbeteg. Dehát olyan édes volt, olyan pici, mint egy kis porcelánbaba. Tündérjelmezt kapott, aztán mindent, amit csak kívánt, selyemkalap, selyemkesztyű, nyaklánc, fodros menyasszonyi ruha. De hát nem bírta ki. Mindenki őt akarta.

A forróság megreszketett Katja körül. – Mi lett Gyöngyi holttestével, nem tudod?

Niki zavartan elhallgatott. A kérdést – ilyen perspektívából – még nem gondolta végig.

– És hol voltak a próbák? Ki szervezte őket?

– Valahol a Balatonon, tudom is én, egy nagyon menő, nagyon nívós helyen. Szobrok a kertben,  kétszáz éves tölgy az udvaron és szemben a tó meg egy hatalmas, nagy hegy. 

– És hova került Dér Krisztina innen?

– Hova került volna? Ha verekedős vagy, akkor minden  jobban fog fájni.  – A tapasztalt pedagógus, az ukrán lányok felügyelője most felnevetett. –  A  verekedős lányokat kilóra veszik. Útlevél se kell nekik, berakják őket egy házba, és várják, hogy mikor halnak meg.

– Ezek szerint itt maradt Magyarországon?

– Jaj nem! Dehogy Vagyis nem is tudom… – Niki hangja számítóan bizonytalannak tűnt. – Dohák Éva az ő útlevelével ment ki Ciprusra. Ő olyan sírós, mikor-jön-meg-az-anyukám–féle volt, de az arcuk hasonlított.

– Egy ciprusi, török úr vette meg Évát?

– Otthont adott neki. És nemcsak otthont, hanem támaszt is.

De egy tizenkét éves lány még “verekedősen”,még  törött karral is túl értékes ahhoz, hogy rögtön a Balatonba  fojtsák. Katja visszatért hát Dér Krisztinához.

– Aki nem  nem válik be, aki nem talál magának támaszt, azt begyógyszerezik, és gyorsan elküldik olyan helyekre, ahol iratok nélkül is lehet dolgozni.

És minek útlevél?, töprengett Katja. Olyan gyorsan meghalnak, hogy nincs idejük hazatérni. 

–Tetszik tudni, hogy van – sóhajtozott Niki szomorúan.

– De vannak olyan lányok, akik jól bírják a kábítószert. Akármit szednek be, csak szebbek és erősebbek lesznek. Minden a genetikától függ, vagy attól, hogy az anyukájuk meddig szoptatta őket. Tetszett látni a BBC-n a Barneby-ügyet? Az a gyilkos lány egészen úgy festett, mint Krisztina. És az a vadság! Egyetlen éjszaka lelőtt két drogdealert.

– Talán bemondta a BBC, hogy ő Dér Krisztina?

– Ó, dehogy! Az ilyen lányoknak nincs neve: a név a legelső, amit egy bordélyban kivernek belőled. Angol nevet mondtak: Meagen, Christine, Tiffany. De az arca miatt mégiscsak ő volt, azt hiszem.

Ámde Katja nemigen hitt a genetikailag kódolt csodalényekben. Ha Dér Krisztinát tizenkét évesen megvette egy bordélyház, akkor őt év múlva ő bizony nem puffogtatott senkire.

– És nem emlékszel a ciprusi jótevő nevére? Az öregúrra, aki támaszt nyújtott Dohák Évának?

– Az édesapámra? Mert Éva mindig így hívta, édesapám: édesapám, így, édesapám úgy… Nyilván meghalt a szegény édesapám, és akkor Évit visszaküldték Magyarországra.

– De a neve? Mi volt a neve?

– Honnan tudhatnám? Éva bolond lány volt, tessék elhinni. Apás-anyás-fajta, örökké csak verseket írt. Ő alapította ezt a honlapot, hogy az Andersen mesék tanulságairól beszélgessünk. Hogy öntsük ki a szívünket, hogy csereberéljünk verseket – Szekeres Niki Princess harsányan felnevetett.

– Honnan tudta, melyik az a honlap-név, amire minden elrabolt lány rákattint?

– Ó, hát a pályázat miatt, tetszik tudni! Mi mind meseírónak jelentkeztünk. Az kaptuk feladatul, hogy Pöttöm Panna-mesét újraírjuk. Ez volt az utolsó közös dolog, amit a próbák előtt együtt csináltunk.

– És ki hirdette meg ezt a mesepályázatot?

Niki most óvatos lett: – Nem tudom,  nem emlékszem. Én egy mesekönyvben találtam a felhívásra, és nem is mesét, hanem rajzokat küldtem be.

– De ki hirdette meg?

Hosszú csend a telefonban.

Katja tudta, eljött az ideje annak, hogy tetszik-tudni-Niki “bemondja az árat”, hisz nyilván nem ingyen volt ilyen közlékeny Zsuzsa nénivel.

– A szervezésről én nem tudok semmit, tessék elhinni. De ha beszél a szüleimmel Miskolctapolcán, és elmondja, hogy mennyit szenvedtem, akkor utánanézhetek. Vagy ha beszél a magyar rendőrökkel… mert engem elraboltak, én nem vagyok felelős, engem nem lehet…

– Talán meghalt valamelyik ukrán gyerek..?

Nemúgy. Nemegészen. Senkisemhibás. Nemegészenúgyahogymásokhiszik.

– De mégis mi történt, Niki?

– Én áldozat vagyok, nem vagyok felelős. És magának is mennyit segítettem!

Katja néhány elismerő szót hümmögött. És azt tanácsolta, hogy Niki haladéktalanul forduljon a francia rendőrséghez. Ne féljen senkitől!

Pedig akármilyen áldozat, akármilyen úton-módon is került Franciaországba, hosszú börtönévek várnak rá, ha kiderül, hogy részt vett egy pedofil-hálózat működtetésében. Akár mint óvó néni vagy lelki tanácsadó.

Mert neki, Katja Stollernek feltétlenül szüksége van tanúra. 

 

 

Régebbiek: 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-anyu-draga/

http://ujnautilus.info/hany-eves-a-hany-eves/

http://ujnautilus.info/aki-mast-megdob-kovel-az-maga-esik-bele/

Mindhalálig irodalom

 

 

 

 

 

A hőség megállította a Budapest Szálló melletti lépcsősoron Katját.

Milyen ostobaság volt otthagyni azt a számítógépet a nappaliban! Mert mit mondott Kitti? Hogy az a „szegény Évi” az internet-kapcsolat miatt csak a nappaliban tudott facebookozni

Hát hogyan jusson vissza a lakásba? Szervezzen betörést három szír egyetemista otthonába? Vagy jelentse fel terrorizmus miatt őket, és foglaltassa le a gépeiket?

Úgy döntött, hogy ennél sokkal egyszerűbb, ha ad húszezer forintot Kittinek, Faid barátnőjének.

 

–Csak tessék, csak tessék! – mondta Kitti, és sugárzó mosollyal a zsebébe gyűrte a húszezer forintot. – De csak két óra! Mert ezek a fiúk, tetszik tudni, akármikor hazajöhetnek.

Katja bólogatott, mint akinek minden tetszik, minden nagyon tetszik, és gyorsan letelepedett Faid számítógépéhez.

Nem, nem kér vizet. Nem, köszönöm, rágcsálnivalót sem.

Faid nem szerethette a facebookot, talán nem is használta, mert ahogy beírta a facebook szót, rögtön Dohák Éva oldala nyílt meg.

Micsoda remek oldal, gondolta meglepődve. Mennyi jegyzet, milyen sok vers és micsoda szellemes háttérkép! Belenyillalt, hogy a két óra talán még egyetlen facebook-oldal áttanulmányozásához sem lesz elég.

Mert Éva, úgy tűnik, hihetetlen szívóssággal éppen a neten épített fel egy másik életet, egy irigylésre méltó, különleges életet. Hiszen szorult bele valamennyi józanság. Mit tegyen egy olyan lány, akinek semmilyen papírja nincs, és még azt sem tudja, hogy kell Budapesten bérletet venni? Dohák Éva költő. Hát persze! Mit csináljon egy kislány Cipruson, amikor nem locsolja éppen egy öregúr virágait? Verseket ír. És az egyetlen hely, ahol Magyarországra visszatérve nem tűnik fel a hóbortossága, az az irodalmi portálok világa. Egy ragyogó lány ragyogó versekkel – versekkel a soha össze nem forró csontokról, a soha össze nem forró időről, a soha be nem teljesedő valóságról. És ha ezek az irodalmi portálok amúgy sem fizetnek honort, akkor ugyan ki a fenét érdekel, hogy neki nincsenek papírjai?

Néha túl irodalmias vagy, válaszolták a szerkesztők, szőke, nagyon szőke, néha már túlságosan is. De Dohák Éva boldogan tengett-lengett együtt ezzel a világgal: lájkolta a többiek verseit, ahogy lájkolták a többiek az övéit is – letéptem egy hangaszálat… örökös arany, örökös fehér…

Hol végeztél, Évi?

Szegeden, Pécsen, itt is, ott is.

Dohák Éva több nyelvet beszélt, mint az átlagos kelet-európai diplomás nők, de hát ő mégsem volt se átlagos, se diplomás, és az az útlevele tanúsága alapján talán még kelet-európai sem. De könnyedén megtanulta a kötelező fordulatokat: mindig jókor gratulált, jókor lepődött meg, jókor szörnyülködött, ám nyilván soha nem fogadták volna be, ha tudják, hogy egy tizenkét éves korában elrabolt prostituált. Egy kurva, aki közéjük furakodott.

Hol végeztél, Évi? Szegeden, Pécsen, itt is, ott is.

Milyen okos dolog, gondolta Katja. A középosztálybeliek számára a prostituáltak attól olyan vonzók, mert nincsenek saját szavaik, ki lehet őket bérelni néhány oldal, egy vers vagy akár egy hosszabb regény erejéig. És Dohák Éva túl szép és túl okos volt, hogy „igazi” legyen.

Katja vigyorogva nézte az üzenőfalon sorakozó képeket. Estek, kávéházi találkozók, egy kis séta X-szel, meglepetés-party Y-nal. Dohák Éva nyúlánk, professzionális szőkesége szinte kiragyogott a bandzsi, köpcös, kislányosan bájos vagy szigorúan csontos költőnők közül. Ráadásul egy prostituáltat örökké figyelnek, ezért megtanul másoknál jobban magára vigyázni: nem ül ki az arcára a fáradtság, semmilyen helyzetben nem engedi el magát, és még kitűrt férfiingben is úgy néz ki köztük, mint egy előkelő és szépséges tanító néni.

De mért akart ennyire odavalónak látszani? Mért gondolta, hogy meg kell az ő világukban kapaszkodni? Mért magolt be ennyi nevet, mért alázatoskodott ennyi szerkesztőnek, a sok tudod-a-kinek-az-ismerősének? Katja időben visszafelé haladva olvasgatta az üzeneteket: gyere, talizzunk, gyere, gyere, olyan jó, hogy mi mindenben egyetértünk. És Dohák Éva tényleg mindig mindenkivel egyetértett: ha kellett, vegetáriánus volt, ha kellett, aláírt a rasszizmus vagy Trianon ellen – mindenhol, mindenhova, mindenkinek. És közben verseket írt a sötétben kibomló rózsákról, a halálfejes árvácskákról, a sudáran járó, augusztusi napról.

A nagy megalázkodásnak talán az lehetett az oka, hogy volt egy igazi témája – talán épp a gyerekkereskedelem. Dohák Éva talán ki akarta ismerni ezt a világot, és nem akart az utcáról bepottyanni hozzájuk egy nagy regénnyel. De hol van a laptop, amit az az ál-rokon, vagyis a másik ál-rokon magával vitt? Mert Dohák Éva a facebook-oldalt csak a „nyilvános identitása” megalapozása tartotta.

Semmi gyanús ismerős a facebookon, semmilyen gyerekkori barátnő, csak a Lilik, Szabik, Vandák, Andrisok – a végzett vagy végzős bölcsészek, a pesti irodalmi éjszaka fürge aranyhalacskái. Dohák Éva még a születési évét is rosszul adta meg, a „főiskolák, egyetemek”-nél megadott egy rakás magyar egyetemet, abból kiindulva, hogy aki mindenhol megfordult, arra senki sem emlékszik.

Ám az öngyilkossága előtt már ez a nagy kínnal felépített identitás is recsegni-ropogni látszott.  A verseit már jobb, nyomtatott lapok is közölni akarták, de ő reménytelenül belebonyolódott a nemlétező TAJ-számok, útlevélszámok, adószámok útvesztőbe. És ráadásul Mindenki Évikéje a politikai kötelezőségek között sem ismerte ki magát megfelelően. Meglájkolt egy Wass Albert-verset (nem kellett volna, intették többen), gratulált egy bukott politikusnak (húúú, mekkorát csalódtam benned). De nem is a politika jelentette a legnagyobb veszélyt, hanem az esti kiruccanások megszervezése. Mert hogy is járhat éjszakai felolvasóestekre egy olyan feltűnően szép lány, akinek még egy átlagos rendőri ellenőrzéstől is tartania kell? Akinek hat órára otthon kell lennie, hogy a szír élettársának megfőzze a vacsorát?

És vajon tényleg öngyilkos lett-e? A Lány, akinek Tervei Vannak. Az üzenőfalán közölt legutolsó fényképen bátran, derűsen mosolygott két sünhöz hasonló irodalmár mellett.

Na de milyen tervei lehettek? Katja megróbálkozott a postafiókja feltörésével, de Dohák Éva ennek a jelszavát nem állította be automatikusan. Gyorsan ráklikkelt hát a Kedvencek dossziéra, de itt csak pornólapokat talált, Faid kedvenceit: egy nő, két nő, három nő, négy nő… és gay saber! Hoppá…! Gay saber! Mi köze van egy egészséges, heteroszexuális férfinek a pedofilek kedvenc hívószavához?

Szívdobogva rákattintott.

Katja évekig dolgozott egy gyerekpornó-ellenes akciócsoportban, ezért meglepte, hogy ezzel az oldallal eddig még soha nem találkozott. De hát miféle oldal is ez…? Katja majd elnevette magát, micsoda honlap, szentséges Isten! Nyuszik ugrabugrálnak, pillangók szökdösnek, egy élénk színű, virágos, hollywoodi árokparton egy vicces béka hentereg. És Anderson-mesék szép sorban, egymás után gusztustalan, de ártalmatlan illusztrációkkal. Semmi utalás arra, amit a pedofilok gay sabernek neveznek.

Talán idős gyerekbolondok alapították ezt a ronda honlapot, hogy gyönyörködjenek a mesefigurák között játszadozó kislányok nevetésében?

A honlaphoz tartozó chaten azonban nem mesefigurák közt játszadozó, ártatlan lánykák beszélgettek, hanem narancsbőrről, illatszerekről, bonbonokról, a Madonna titkairól, az Én Kicsi Pónimról folyt a szó. Micsoda émelyítő valóság ez! Hol élnek ilyen nők, ilyen koravén kislányok, akik ennyi sületlenségről társalognak naphosszat? És micsoda nevek! Leila, Hercegnő, Titanilla, Pónika, Gyémántkönnycsepp – mintha értelmi fogyatékos felnőtt nők leveleznének.

Ma olyan kis herceg-érzésem van, tudod…

Katja dühösen felsóhajtott. Kitti közben fel-alá csattogott a folyosón, tört-zúzott a konyhában, majd izgatottan benyitott, mert most már ideje lenne sietni.

Katja bólintott. Talán ideje lenne, tényleg. Unottan a korábbi beszélgetésekhez lapozott, ahol a csillogó-villogó honlap Aranycsillag nevű csetelője épp Dér Krisztina hollétéről puhatolózik. Dér Krisztina…! Ez az Aranycsillag nevű nő olyan választékosan fogalmaz, hogy nem is lehet más, mint a magyar irodalom friss kedvence, Dohák Éva. Na de mire menjen a többiekkel, a sok Orchideával, Gyémánkönnycseppel, Titanillával?

Pedig ők talán a 92-ben elrabolt kislányok lehetnek.

És ki indította útjára ezt a honlapot ezekkel a nevetségesen illusztrált Andersen-mesékkel? Ki lehet kíváncsi arra, hogy ezek a lányok, ezek a felnőni nem tudó, örökös infantilizmusban és függésben tartott fiatal nők hol vannak, merre tekeregnek? Katja reményét vesztve sóhajtozott és kattintgatott. Ám egyszercsak a sok idétlen Hercegnő, Madárka, Póni, Bolondgomba között rábukkant egy valóságos identitást sejtető névre: Szekeres Niki Contesse… Ha ez a nőszemély ezen a nevetséges néven jelentkezett be a facebookra, akkor nyert ügye lehet…

Katja nem várt egy percet sem, visszalapozott Dohák Éva facebook-oldalára, beírta ezt a meghökkentően ostoba nevet, és máris egy rózsaszín rózsát szívére szorító Disney-hercegnő mosolygott rá édesen…

Végre valahára egy eleven lány, akinek köze van a 92-es eltűnésekhez!

 

Ámde Kitti ott magasodott a feje fölött egy tálcával és egy porronggyal.

Most már ideje sietni.

Ideje lenne, igen…

Nem mintha félne tőlük, de ideje, ideje…

Katja felhorkant, és gyorsan lementett Faid gépéről annyi verset, címet, bolondgombát, hozzászólást, ahányat csak tudott.

 

 

Régebbiek: 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-anyu-draga/

http://ujnautilus.info/hany-eves-a-hany-eves/

http://ujnautilus.info/aki-mast-megdob-kovel-az-maga-esik-bele/

 

Lehordott, finom ruhák. Aztán néhány vásári top, egy kapdfel-húzdfel szoknya, egy szakadt papucs.

– Jól nézett ki, nem mondom. Meg nem mondtam volna, hogy harminc. Azt se gondoltam, hogy tud öt nyelvet. Igen furcsa lány volt, de hát tetszik ismerni.

Az „új Évikét” Kittinek hívták. Már a múlt nyáron, amikor Hasszánnal járt, megismerte Évit. Főztek együtt, beszélgettek – mert ha az ember szírekkel jár, akkor nem lehet a városban szabadon mozogni. Lófrálni, ismerkedni. Tudjahogyvan.

Hát persze, hogy persze. Katja nagyon jól tudta. Nyugodtan hajtogatta tovább a ruhákat. Egy ócska farmer, a fenekén ronda, könnycsepp alakú varrással. Aztán egy szép, méretre szabott, elefántcsontszín kiskosztüm. Ez vajon ugyanaz az Évike? Hátul a polcon testápolóflakonok és parfümös üvegek szomorú összevisszasága, a legdrágábbak és a legrégibbek mind török nyelvűek.

Évekig egy nagy kertben lakott és egy öregúr virágait locsolta.

Kitti Ózdról jött, nem ismerte a virágoskerteket. Sőt senkit és semmit nem ismert Budapesten. Először egy kínainál dolgozott, majd egy kebabosnál, aztán pultozott, árult, kisegített, ült a recepción, árult karkötőket a Nyugatinál, próbált diszpécserkedni a taxisoknak, de semmi nem volt jó – úgy érti, anyagilag, mert jókedvből neki legalább elegendő jutott.

Katja feltekintett a ruhapakolásból. A boszorkánykörmök, az émelyítő testápolószag (orchidea!) ellenére tényleg volt valami tenyerestalpas vidámság Kittiben.

– De engem nem érdekel Kossuth Lajos, tudja! Se a haza, se semmi! Ez az egész élned, halnod kell! – Drámaian körbemutatott, mintha ebben a levegőtlen szobácskában ott magasodna a Bakony, a Kékes, a Gellérthegy. – Elmegyek Faiddal Szíriába, és ha megunom a gyereksírást, akkor majd csetelek.

Katja buzgón helyeselt. Ámbár éppen polgárháború van Szíriában. És jól kereső, fiatal orvosok nem visznek haza lilakörmös, hónapokig másokkal kebabozó, keresztény lányokat bemutatni a mamájuknak. Bár honnan is ismerné a damaszkuszi nagymamákat?

Gondolatban Katja nagyon sok sikert kívánt Kittinek.

De hogy lehet, hogy egy művelt és grafomán lány után csak testápolóflakonok maradtak? És Faid? Hol van most Faid? Talán úgy ítéli meg, hogy egy öngyilkos barátnő szekrényének kiürítésének szomorú feladata csak nőkre tartozik?

– Persze, könyvei is voltak – mondta Kitti mosolyogva, és előrántott egy poros cipősdobozt a ruhásszekrény alól.

Angol-francia szótár, aztán német-török szótár. Jane Austin angolul, a Lolita – ahogy az magától értetődik –, Proust, a Bimbózó lányok árnyékában franciául.  Nocsak! Cikornyás, dohszagú, régi kiadás: a címlapon egy éjfekete bárka körül sürgölődő, félmeztelen szecessziós lánykák. De hogy kerül egy értékes Gallimard-kiadvány egy cipősdobozba, egy kiöregedett gyerekprostituált hagyatékába? Az orvostanhallgató Faid legénylakásába? Katja az ötödik oldalra lapozott, a francia nyelvű ajánláshoz: Juszuf Böndögülöznek, igaz barátsággal, majd egy nagyképűen cirkalmas, olvashatatlan aláírás, 1937. Nicosia.

Évekig egy nagy kertben lakott és egy öregúr virágait locsolta.

De hol lehetett ez a mesebeli kert?

– Nem mesélt Évi Ciprusról magának?

Kitti felvihogott: – Ő aztán beszélt mindenféléket! Itt élt az arabok nyakán, főzött, mosott rájuk, bevásárolt, lefeküdt Faiddal, ahogy kell, de úgy járt-kelt, mint egy kísértet. Egy nagyon előkelő kísértet! Tudod, ezt Floridában nem így csinálják! Púderrózsaszínt csak nyáron szabad hordani, mert télen öregít. Hogy micsoda lány volt! Félt a metróban, nem szeretett buszozni, állandóan frontjai voltak, fogalma sem volt, hogy mi az a TAJ-szám, hogy kicsoda most Magyarország miniszterelnöke! De még azt sem tudta, hogy hol kell bérletet venni, vagy hogy hogy jut el innen a Keletibe! Pont olyan volt! Olyan! Hiszen tetszett ismerni!

Katjának tetszett. Bár még soha nem képzelte el, hogy tájékozódik egy tizenkét éves korában elrabolt lány, aki huszonhét évesen felbukkan Budapesten.

De ki küldte ide? Ki vette meg neki a repülőjegyet?

Becsúsztatta a Proust-kötetet a nyitott bőröndbe.

Nicosia, Böndögülöz-család, német-török szótár.

De hát nem kérheti meg Kittikét, hogy fáradjon ki a szobából, míg az összes könyv előzéklapját lefényképezi. Ő csak egy gyászoló nagynéni Pápáról, aki vette a fáradtságot, hogy a halott unokahúg után összecsomagoljon.

– És az én szegény Évikémnek nem volt laptopja?

Kitti felhorkant. – Hogyne lett volna! Hiszen imádta az ilyen titokzatos dolgokat! Jelszavak, dokumentumok, kódok, micsoda matahari vagyok, mindenki láthatja… De a papírokat és a laptopot elvitte az édesanyja. – Katja zavarát látta, magyarázkodni kezdett. – Hát az anyuka nem mondta el? Becsöngetett ide egy koradélután, és elkérte tőlem a gépet meg a papírokat. Kérdeztem tőle, mi legyen a ruhákkal? Ezzel a rengeteg mindennel? Az illatszerekkel, a kagyló- meg a kavicsgyűjteménnyel…?

Katja megmerevedett. Hiszen Dohákné határozottan állította, hogy mindeddig nem érzett magában elég lelkierőt, hogy a lánya holmiait összecsomagolja… Miféle édesanya? Laptop, papírok? Miféle papírok? Ugyan kit érdekel egy hajdani gyerekprostituált irodalmi munkássága?

– Becsöngetett, aztán térült-fordult, kirántotta a laptop zsinórját, összekapkodta az ágy mellől a füzeteket. Talán annyira meg volt zavarodva…

Most, hogy elmesélte valakinek, maga is meghökkent. Tényleg! Milyenanyaazilyen…?

– Én nem tudom – nyögte, – nagyon furcsa volt. De én senkit nem akarok megbántani.

Katja nem engedhette, hogy a gyanú belefészkelje magát Kitti fejébe.

A gyász különféleképpen hat az emberi lelkekre, magyarázta. Minden ember más és más, nem csoda, hogy nem tudjuk egyformán kifejezni magunkat. Hisz nincs ennél nagyobb bánat! Hogy egy anya a lányát…! Hogy élete virágjában…! Lehet, hogy Dohákné a kulcsot kereste, a magyarázatot, hogy mért tett az ő lánya ilyen felfoghatatlan szörnyűséget…

Kitti bólogatott. Egy aranyos szárnyú, fáradt légy körözött fölöttük, talán ő is elbódult a testápolószagtól.

– A magyarázatot – motyogta Kitti. – Évi a sorstársnőit kereste az interneten. Sorstársnők, igazság, megtorlás, küldetés, púderrózsaszín… az az igazság, hogy szeretett mindig ilyen fellengzősen beszélni.  De hát azzal a laptoppal nem sokra ment az anyukája! Ebben a szobában nincs kábel, úgyhogy Évi Faid gépéhez járt facebookozni. – Maga elé nézett, elmerengett. – Az a furcsa, hogy még a lánya iratait sem vitte el!

– Az iratait?

– Igen, az iratokat. Évi egy ékszeres dobozban tartotta a fürdőszobában. Mért nem a gangon vagy pincében, hát ne tőlem kérdezze… Én is csak napok múlva találtam meg.

Katja kezébe vette a valódinak látszó ciprusi útlevelet. Kanadai vízum, ausztrál vízum, amerikai vízum – mindenféle országok vízuma, ahol a púderrózsaszín álmokat szövögetik. Az okmánynak is érzelgős parfümszaga volt, mintha Dohák Éva szorgalmasan locsolgatta volna , ahogy abban a mesebeli kertben az öregúr virágait.

És az utolsó oldalon ott mosolygott szőkén, ragyogóan, egy kicsit megbántottan, azzal az engem-senki-mem-ért-meg–pillantással.

Ám az útlevél nem Dohák Éva, hanem Dér Krisztina nevére szólt.

– Hát tetszik látni – sóhajtott Kitti, – milyen furcsa lány volt.

 

– Aki mást  megdob kővel, az maga esik bele! Azért magyarázom el, hogy megértse!

Katja egy szót sem értett.

De mi mást tehetett, figyelt. Dohákné majd összetekeredett igyekezetében a fotelben.

Kezdődött a petevezetékkel. A bal elzáródott, aztán a jobbal voltak komplikációk. Végül a sebek a méhszájon, aztán a túlságosan laza szalagok! Őrskút nem egy világváros, Doháknét nem is biztatták különösebben az orvosok. De ő nem adta fel, végigcsinálta az első hónapot, a másodikat, a harmadikat…, végigcsinálta a rettentő megpróbáltatásokat, hogy ő is, mint a szerencsések, a karjába szoríthassa a kislányát.

De a kislány, aki megérkezett az elzáródott petevezetékek útvesztőiből, erre a ragyogó bizalomra, erre a különös kötelékre nem volt méltó. Hogy mennyi gond volt! Mennyi csalódás, mennyi félreértés! Dohákné vacsora után megkérdezte, jóllaktál-e, Évike, ennyi elég volt-e, a gyerek bólogatott, de éjjel a hűtőhöz lopakodott. Merthogy ő nem bír krumplit vagy húst enni, semmi sósat vagy keserűt, ő csak az édeset bírja megemészteni. De a sok lopakodás még hagyján, sunyi is volt, örökké csak áskálódott. Hogy mért nem volt becsületes, egyenes gyerek, azt Dohákné nem értette. Pedig zongora, német, kosárlabda – mindent megkapott, amit lehetett. Ő csak egy kis őszinteséget várt volna cserébe, nem azokat a sunyi oldalpillantásokat, nem azokat a mellébeszéléseket, az örökös hisztiket, hogy mért nem szeretsz jobban, anyukám! De Dohákné szerencsére rájött, mért viselkedik így.

Katja fészkelődni kezdett.

– Önző volt, egyszerűen önző! Csak kapni szeretett, nem adni. És nemtörődöm volt, amit csak lehetett, elhagyott: zoknikat, tollat, esernyőt, tolltartót. Az iskolát félvállról vette, a feladatait nem fejezte be. Ha egyáltalán hajlandó volt észben tartani őket! Egy gyönyörű gyermek, de a haja kócos, ragad a tenyere, olyan nemtudommilyen, olyan olyan – a hangja megint megbicsakllott –, egy olyan gyerek, aki csak szégyent hoz mindenki fejére.

Katján végigfutott, hogy Dohák Éva talán már biztos nincs életben. Ha a lány itt ülne a kisszobában, vagy csak leugrott volna a zöldségeshez, akkor mért avatná be őt az anyja az ő különleges kapcsolatuk részleteibe?

Az élőktől félünk. De a holtak az élők tulajdonai lesznek.

Egyetlen hang nélkül, könyörtelenül.

– Nehezen kezelhető lány volt, értse meg! Ha egy gyerek eltűnik, az anyát hibáztatják. Kővel dobálják, kígyót-békát szórnak rá, sárral mocskolják. Hogy az anya nem törődött vele. Hogy nem volt a kapcsolatuk különleges! Hát el tudja ezt képzelni? Én, aki a két kezemmel. A tulajdon két kezemmel! Én, aki a kilenc hónapig…

Most már szinte sikoltozott. Katja közelebb csúszott hozzá a méregdrága ülőgarnitúrán.

Bézs, gyöngyszürke, óarany. Csillog itt minden szépen, finoman. És ez itt a Szépvölgyi út – ha csak kinyújtod a kezed vagy csak lélegzetet veszel, százezreket kell fizetned.

Honnan van ennyi pénz az eltűnt lányok közelében?

– És mit mesélt Évike? Hova került tizenkét évesen?

– Hát nem érti? Nem érti mégsem? Hátmégmindignemértihogymit..? Semmilyen gyerekrablás nem történt. De egy kisvárosban a szülőkre kígyót-békát szórnak,  sárral mocskolják, kővel dobálják. Pedig kinek kell egy olyan gyerek, aki mindent elveszít? Akinek csak a szája jár, aki csak a tükörben illegeti magát, akit nem érdekel semmi. Akinek csak a…, akinek csak a… hiszen tudja, csak az jár a fejében…

Katja tudta. A nemszeretem gyerekek kamaszkorukban nemi verejtékben fürdő fenevadak lesznek – legalábbis a szüleik szemében.

– Ezek szerint a lányok összebeszéltek és elszöktek? Mire alapozza ezt?

– Hogy mire? Hát a tulajdon gyerekemre! Huszonhét évesen megjelent itt kifestve, elegánsan, körömcipősen, hogy szia, anyukám, eddig nagyon hiányoztál, én meg most szeretnék egyetemre menni. De talán ilyenek a szexrabszolgák? Vutton-táska, igazgyöngyök, ötvenkét darabos manikűrkészlet. Azt azért elvárta, hogy a reptérről a taxit kifizessem.

Most már fel-alá csúszkált Dohákné hangja, alig lehetett érteni.

– Csak nyafogott, könyörgött, zsarolt, ahogy régebben. Látod, itt vagyok, anyucika, hol a net, hol a zsebpénz, hol a laptopom, hol az egyetem? Mégmindignemérteszmeg? És ahogy Őrskúton szokta, csak csapkodta az ajtókat, utána zokogott. Hát mit kezdtem volna én egy ilyennel? Mi a kisebbik lányommal túléltük a botrányt, tíz körömmel kapartunk ki magunknak egy másik életet! Erre a nagyobbik hazajön a csavargásból, az ágyon heverve várja a vacsorát, és követeli, hogy kifizessük a taxiját, aztán követelné, hogy kifizessük a tandíját is. Hát csoda-e…?  Csoda-e, hogy…? Még mindig nem érti?

– Ajtót mutatott neki?

– Ó, ne így értse! Ne úgy értse, hogy szívtelen vagyok! Eltelt két hét, és csak feküdt az ágyon, zsarolt, követelőzött, zokogott. Ajánlgatta, hogy felolvassa a verseit, hogy majd tiszta vizet öntünk, hogy majd mindent megbeszélünk.  Lakkozgatta a körmeit. Kérdezgette, nem megyünk-e egyszer fagyizni, kirándulni, kibeszélni, tiszta vizet önteni. Úgy viselkedett, mintha valami borzasztó dolog történt volna vele. Érti, ugye?

– De merre volt? Mit mesélt magáról?

– Hogy ült egy kertben, egész nap verseket írt és egy öregúr virágait öntözte.

– Hol, milyen kertben?

Dohákné rámeredt: – Csak beszélt össze-vissza mindent. Nem volt teteje.

De ők a kisebbik lányával már kikapartak a tulajdon kezükkel egy másik életet. Ők nem üldögéltek egy virágoskertben.

– Csak össze-vissza beszélt, higgye el! Hogy itt járt, ott járt, hogy beutazta a fél világot. És közben azért milyen ügyes lány volt! Három hét múlva már összeköltözött egy szír orvostanhallgatóval a Lórántffy utcában. Éjszakánként pedig engem hívogatott. Hogy mért nem értesz meg engem, anyukám? Higgye el, borzasztó volt!

– De utána mi történt?

– Különleges kapcsolat volt a miénk – Dohákné elsírta magát. – Megmondták az orvosok, hogy csak különleges szerencsével… de nekem nem volt szerencsém. Se én, se ő nem volt szerencsés. Talán összeveszett Faiddal, a szeretőjével. Aki mást megdob kővel, az maga esik bele. Senki sem tudja, hogy mit miért. Hogy mért vett be annyi altatót.

Dohákné egy fényképet tolt Katja elé.

Elképedt emberek egy koporsót állnak körül, olyan arckifejezéssel, mintha ebben a percben vették volna föl a telefont, és kaptak volna hírt az öngyilkosságról. Egy bajszos, alacsony fiatalember – Faid nyilván – elkerekedett szemekkel, Dohákné a szokott mogorva, megbotránkozott arckifejezésével és két sötétszőke, molett idősebb nő – láthatóan vidéki nagynénik, kisvárosi példányok – a kezükben összehajtott, talán még csöpörésző automata esernyő.

– A nővéreim Sümegről – sziszegte Dohákné. – Mert szeretnek az emberek áskálódni, követ hajigálni. Hogy miért a Faid fizette a temetést? Hogy miért…? Hogy egyáltalán…? Hogy miért ilyen későn szóltam? Hogy mi ez az egész? Csak azért jöttek, hogy piszkálódjanak a temetés után.

Ebben Katja nem volt annyira biztos. A gyermek Dohák Évával talán nemcsak az őrskúti védőnők éreztek együtt, hanem ezek a nagynénik is. A borítékból kicsúsztatott óvatosan egy másik fényképet is: a tizenegy-tizenkét éves Dohák Éva mosolygott egy halhatatlan nyáron, egy balatoni stégen.

Reménykedő, ritka pillanat lehetett.

És sokkal élesebb kép volt, mint amit az Őrskúti Tükör 1992-ben leközölt.

– Nem kérhetném kölcsön ezt a fotót, asszonyom?

Dohákné felszegte a fejét.

Évike szép volt, meg aztán egy sok megpróbáltatást átélt, különleges kapcsolat az övék. Ami azt illeti, kevés fényképe van, és ő bizony nem szívesen szórja szét, ami megmaradt. Talán vannak fényképek a Lórántffy utcában, ki tudja. Faid többször telefonált, hogy vigye el a lánya ruháit, az iratait, a fotóit, de még nem érzett magában elég lelkierőt… És ki tudja, hogy mikor fog érezni?

Katja bólogatott. Hogy végre elutasíthatott egy kérést, Dohákné sokkal magabiztosabbnak tűnt.

– Tragikus sors jutott a lányomnak – mondta, miközben az ajtó felé terelte a vendégét.

– Tragikus sors – visszhangozta Katja.

Bezárult az ajtó. De valami ottmaradt Dohákné keserű izzadtságszagából.

No de a Lórántffy utcában magányosan gyászoló Faid! Az a piros bőrönd, azok a naplók, levelek…

A két sümegi néni – a két vidéki példány – Katjának remek ötletet adott. Egy fiatalember, egy igazi fiatalember rá se hederít idősebb asszonyok vonásaira. Ha pedig ez így van, akkor ő is összecsomagolhatná a szegény, gyászoló édesanya helyett a ruhákat… De hogy Faid feltehetően nem emlékszik a sümegi nagynénik nevére és arcára, az nem jelenti, hogy ne őrzött volna meg róluk valamilyen emléket.

Kiskosztüm, csöpögő esernyő, lakkozott frizura, kocka alakú szemüveg, aggódó, kotkodácsoló hang…

 

Három óra múlva Katja egy turkálóban vett, ágmintás ruhában és egy utcai közelharcra alkalmas retiküllel ott ácsorgott a Lórántffy utcában.

Fontoskodó arcot vágott, mert komoly küldetést teljesített.

A szemközti kisközért előtt talált egy irattárcát sok dollárral és egy szír útlevéllel. Van benne egy boríték is, magyarázta egy másik idős hölgynek: ezek szerint ez a bizonyos Faid az utcában lakik, de a házszámot sajnos nem tudja kiolvasni… Márpedig a mai világban az ember se postásban, se rendőrben nem bízik…

Hát nem tudja valaki…?

A drapp kosztümös hölgy bizony tudta. Itt laknak az arabok a 19-ben.

De nem olyan arabok, nyugtatgatta Katját. Egyetemisták, nem seftelősek.

Katja a retikült lóbálva, a turkálós ruhájában odaügetett a házhoz. Mielőtt becsöngetett volna, aggodalmas képet vágott.

– Szegény Évike ruháiért jöttem – motyogta.

Az ajtót nyitó fiatalember, mintha csak a közös vízóra miatt zaklatnák, zavart képet vágott.

– Sümeg! Sümeg! – sóhajtozta Katja mély meggyőződéssel.

De Faidnak mondhatott volna Trianont, Doberdót vagy akár Esztergomot is. Aztán mégiscsak fény villant a fiatalember szemében, és mielőtt hellyel kínálta volna, átölelte a vállát, mintha Katja egy rég nem látott, kedves rokon lenne.

–Szegény Évi!

A nappalin végigtáncolt egy vékony, félmeztelen szőke, nyilván az új Évike.

 

Régebbiek: 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-anyu-draga/

http://ujnautilus.info/hany-eves-a-hany-eves/