Szánalomra méltó vagyok saját tükörképemnek. 
Miként a fehér fényt megtöri az undorom.
És torkomat tunkolja mérgezett kendőjével.
Beszédre kényszerít, miközben sebeimet ápolja.
Mégis sűrű volt, és egészen kietlen,

 

mint mögöttem a fenyves, hegyek, völgyek, dombok.
Tudom, hazudik, ezért felejtek el mindent.
Rámája szürkén fénylik, és hamis a színe.

 

Elhagyta a remény tisztasága, meztelen lenne? 
Kötve hiszem. Nem, nem, minden elromlott.
Igyak hát? Nevessek? Csókoljam hát meg?
Kinek? Kinek a kedvéért? Valóban az ő kedvéért.

 

Ő halványabbnak ábrázol engem, szüntelen.
Negédesen mosolyog vissza rám, örül.
Minden ördög beleszeretne magabiztosságába.

 

Álmaimban játszik velem, bánt, árnyakat mutat, 
ha ránézek, mesélni kezd, s anyámat utánozza,
egészen érthetetlen hangon, félek, félek
szembe nézni vele, de ha becsukom előtte
a könyvet, visszaveri elhaló rikácsoló hangját.

 

Sötét útról beszökök az el-eltűnő házba, 
akárcsak egy játékszer. Marionett, 
pinokkió, krumpliorr. A földön eleven tojás-
héjak pihennek. Keze alatt nőnek.

 

Halványuló életjelek.
Ujjai között fokhagymagerezdek, mint gyerekkezek. 
Egyedül állok a szomorú valóságban. 
Hacsak én nem hazudok, ki tudja.

 

 

 

Monkswell

 

Nincsen itt se tiszta víz, se

gyerek, se kislány, itt egerek

vannak, pajtában, kamrában,

eső esett és a kolostor oldalába

az ár ormánya a földet túrja,

szerzetesek között, fent a

könyvtárban írom levelem

Demiánnak, citromos vízzel,

hogy ne lássa senki sem,

ahogy kétségbeesem a múlt

időn, nem tudok jelenben

beszélni, kihazudva azt,

amit Demián tett, kódexeket

másolt, én iniciálét, ő meg

miniatúrát festett, sokszor

szörnyet, vizit, helyette féltem.

Ahogy elfelejtek minden szót,

egy marad majd meg: Demián,

aztán a szerzetesek kútjába

dobom a leveleket, ijedelemből.

 

 

Ballada Demiánról

 

 

Azt mondták, tél volt és hideg,
Demián hideg volt és eljött
érte a tél. Tudnom kéne, mikor
lett fehér, mikor imádkoznak

a tükörfal előtt. Nagy magas
üvegfal, mint az Urál hegység,
olyan nagy. Demián elérte az
Urált, elérte a királynő tükreit.

Demiánt nem látja senki már.
Üvegfal előtt csadorba csavart 
nők hajlongnak, térdüket már
szőlőszemek sem festik meg,

megtanulták talán tisztelni őt.
Demián nem forgatja szemét,
tükörből van, porcelán már
teste is. Demián gyerek volt.

Az üvegfal mögött van egy tó, 
abban fekszik már ő, Demián,
nem látunk a tükrön át, meg-
fújták, át-meg át. Elmondok

egy imát, csadort veszek fel
én is, ne lássák, hogy férfi
vagyok, aki érte imádkozik,
sűrű fátyol alatt, maszkkal.

Demián gyomrában sárga-
golyó nyugszik, mint egy
kagylóban, nyelvem alatt
érzem a fém ízt. Eltemettük.

Demián sokat sírt halálakor.
Demián nevetett halálakor.
Nincs itt, az üvegfal mögött 
üres a tó és üres az isten.