Nagypál István összes bejegyzése

Meghan O’Rourke: Két nővér

Álljon itt néhány feltételezett magzatkori

emlék az elveszett ikerről…
(Hayton)

 

I.

 

Egyik kezem a másik alatt, így alszom el,

hívni se kell a szellőt, már jön, már itt van,

a napok feloldódnak, akár a só a vízben.

 

Egyes egyedül alszom el, kényelmetlenül,

majd minden kőteremen átjárok, de

mégsem jövök a világra időben. Valójában,

 

fel kell gyűrniük az ingujjukat, hogy elérjenek

hozzám, hüvelykujjal, aztán a kezükkel.

Megadja magát a hártya, szabad utat adva.

 

Hagyom, hogy a csontjaim elnyúlhassanak,

kicsúszom egy nálam csúszósabb felületen.

Mert itt már semmire sincs szükségem.

 

 

II. Az elvesztett nővér

 

Amikor itt hagytál, egy világ

jött el értem. Az eső,

 

a reggel, az idő, melyek

vég nélkül itt maradnak.

 

Az ablakok zárva, akár az öltések.

Megnőnek a körmök, nincs mit piszkálni.

 

A közös anya-sátrunk nedvessé

válik körülöttem és rám tapad.         

 

Ahogy elhagytál,

itt maradtam, remegve!

 

Akár egy hangszer, amivel

hosszú ideje nem játszottak.

 

A napfény máj-sárga

ujjacskái érintettek meg.

 

 

III.

 

Újra és újra felkeltem majd elaludtam.

De még mindig nem éreztem a füst szagát.

Milyen nővér lehet az, aki megtartja

magának a magzatkor emlékeit?

 

 

IV. Az elvesztett nővér

 

Látom ám, mire gondolsz, ezen a sivár képernyőn,

amit te szürkeállománynak hívsz. Miközben beúszik

egy sötét kép – kötélhágcsók feszülnek a zöldfenyőkre.

Avagy más evilági dolgok – ceruzák, csorbult vázában.

Aztán gondolatnyi csend, majd élénk kitörések –

és beleolvad a hosszú távú memóriánkba.

 

Az emlékezet, a tied, ez a képernyő –

melyre oly könnyű rávésni az emlékeket.

És oly könnyen ki is törölhetjük őket.

Bár nem lehet mind a tied; mennyire keveset tudsz

az életről. 1982-őt írunk, január, kedd,

az atya a szakadó hóban áll, a kutyus még

új volt, miközben szájából kiáll a szivarvég.

 

Érted? Nem emlékszel élénken és pontosan,

megzavar a tér csupaszsága,

és ez a csupaszság, ez az a kép, amely

kiakaszt és falhoz állít, látod már? Úgyhogy

semmiképp se gondold azt, hogy a másik feled vagyok.

 

V.

 

Kislányként, együtt anyámmal, a Penn állomásra mentünk. Az emberek

egymásnak nyomták túltömött táskáikat. A teret a sósperec élesztős illata

lengte be, akárcsak időváltozáskor, sőt porond állításkor a cirkuszsátor

alatt. Anyám elhaladt egy álldogáló kéregető koldus mellett, anyám

fekete haja fel-le lebeg, és hamis leopárdbőr kabátja megperdül önnön

maga körül.

 

Már tudtam a víz alatt úszni. Meglepő gyorsasággal tudtam bemutatót

tartani – becsuktam a szemem és máris az első vagon jéghideg fémrúdját

fogtam, akár egy élő kacs, ami rám talál, és nem enged el. Ahogy vissza-

néztünk a koromfekete vonatablakon keresztül, látva, ahonnan jöttünk,

megláttam egy madarat, sólyom volt, amint felugrik egy férfi kezéről és

keresztülsuhan az állomáson, féktelenül, amíg a vonat lelassít miattam

a pályáján.

 

A sötétben már csak arra várunk, hogy kiérjünk az állomásról. A lég

kondi nem működött, a sötétség beborította a kupét, és kedvesen el-

takarta előlünk utazóládáinkat. Pintyőke voltam egy tölgy ágán, amely

sose beszélt, becsvágy nélkül, még énekelni se, apró csőre zárva maradt,

ágról ágra szökken, és aki látta már a napot és egészen bezsongott tőle.

 

 

VI. Az elvesztett nővér

 

A magnólia fák árnyéka alatt fekve keltettél fel,

arcod ismeretlen volt, akár a pihenő madaraké,

 

vizet nyújtottál nekem, megittam, majd bánat nélkül

rám néztél, ahogy ott a búzatáblában feküdtem,

 

két lábra állítottál, aztán kéz a kézben el-

sétáltál velem a rengeteg széléig és azt mondtad:

 

„A napsugár lassan áthatol a házamon

keresztül, akár a fénycsóva a festményen –

 

átjöhetsz hozzám megnézni, persze, ha

szeretnéd.” De nem tudtam belépni.

 

VII.

 

Kicsi, szemtelen húgocskám,

a mai nap magával ragadott

Sandy Hooknál az árapály—

a legtávolabbi homokos öbölig

vitt, halak civakodtak lábamnál,

a fürgébbik megszökött az

alga rágta hálón keresztül, míg

a másik kettő egy pillanatig, mintha

egymást fűzte volna a felkavart homokban,

akár tű és véna, egész családias,

megjön a dagály, míg a csonthold hánykódik.

 

VIII. Az elvesztett nővér

 

Igazán nagy gyerek volt, nagyon éretlen,

nagyon játékos, nagyon fáradékony, makulátlan.

Én csupán árnyéka voltam a fának, amit

senki se lát, egy darab jég a jégár közepén.

Nevetett, amikor a tenger zavaros lett.

Árnyék voltam a fán, egy jégszilánk

olvadó gallyon, amire senki se figyel.

 

Életében az idő véletlenszerűen múlik.

Pelyhekben esik a hó, újra a hótakaróra,

egy öreg tanya falainak sarkaiban úgy

gyűlik a por, akár az egerek télvíz idején.

Túl korai hóként jöttem meg,

melyet a jéggé fagyott talaj elkapott

és igazán beteggé tett.

 

Nagypál István fordítása

Seamus Heaney: COLUM CILLE CECINIT

i IS SCÍTH MO CHROB ÓN SCRÍBAINN

 

Görcsöl a kezem már az írástól.

Kúpalakú a pennám hegye.

Tátogó madárfiókák szájában

a bogárgyöngyök: a sötétkék tinta.

 

Elállja a tapasztalat a felbugyogó

tintafolyást a megkímélt, sápadt

kezemtől: megfolyt a tinta

a zöldkérgű magyal pergamenlapon.

 

Apró folyós tollam tovább folyik

könyveken, legyen az vaskos vagy vékony,

egészen a tudományos ösztöndíjakig –

az írás az, amelytől görcsöl a kezem.

 

ii IS AIRE CHARAIM DOIRE

 

Örökkön dédelgetett Derry.

Mindig csöndes, mindig szabad.

Minden zugát angyalok hada

állja körbe-körbe.

 

iii FIL SÚIL NGLAIS

 

Egy zöld szempár visszafordul

majd, de nem néz vissza többé

Írország felé,

Minden ír vagy azok asszonyai.

 

Nagypál István fordítása

 

 

Louise Glück: Nyári kert

1

 

Néhány hete édesanyám egyik fényképére bukkantam, 
melyen kiült a napra, arca kipirult, talán a sikertől, az örömtől.
Sütött a nap. A kutyák pedig 
akárcsak az idő, együtt pihennek a lábánál,
nyugodtan, mozdulatlanul, ahogy minden a fényképen.

Aztán letöröltem anyám arcáról a port.
A por tényleg mindent eltakart; azt hiszem, az emlékezés örökös 
homálya óvta meg gyerekkori emlékeimet.
A háttérben, talán, egy kerti szék, egy sövény és néhány fa.

Amikor a nap az égbolt alászáll, az árnyak hosszan elnyúlnak, elsötétednek.
Minél többször leporolom a képet, annál sötétebb lesz árnyékuk.
Megérkezett a nyár. A gyerekek 
a rózsaágyás mögött tanulnak, miközben 
árnyékuk összeáll.

Aztán észbe kapok; azzal, hogy mindent 
megváltoztattam, ezzel együtt töröltem azt is,
ami addig nyilvánvaló volt –

Megjelent, majd el is tűnt hamarjában.
Vajon pillanatnyi vakság, bizonytalanság, zavartság ez részemről?

Megérkezett a nyár, majd az ősz. Lehulltak a falevelek,
és a vörösesbarna képen felcsillantak a gyermeki arcok.

 

 

2

 

Mikor némiképp újra rátaláltam ezekre az emlékekre,
visszatettem a fényképeket, ahol rájuk találtam, 
egy réges-régi zsebkönyv lapjai közé,
melyek szélei tele voltak írva 
jegyzetekkel, néhol egy-két szó volt, de gyakrabban
fordult elő szellemes megjegyzés vagy felkiáltás,
úgy mint “Egyetértek” vagy “Bizonytalan, tanácstalan vagyok” –

A tinta megfakult. Imitt-amott nem tudom elolvasni, 
mit is gondolhatott szerzője, miközben 
horzsolásszerű foltokra lettem figyelmes, 
hirtelen azt vettem észre, hogy potyognak könnyeim.

Egy ideig a kezemben tartottam a könyvet.
A címe szerint: Halál Velencében;
Én írtam a lap szélére, feltéve, ha Freud elhiszi,
semmi sem a véletlen műve.

Így hát a kis fénykép sorsa
újra eltemetett, ahogyan régen is, a jövő számára.
A lap szélén csupán két szó volt,
egy nyíl mutatott rájuk: “meddő” és az oldal alján: “feledés” –

“Neki pedig úgy rémlett, hogy sápadt, bűbájos 
pszichológus ott künn rámosolyog és fejére int…”[1]

 

3
 

Milyen nyugodt a kert,
bögöly se dongja körbe a húsos somot.
Már itt a nyár.

Milyen nyugodt most itt
az élet, mely ereje teljében van. Platánok

érdes, durva oszlopai 
tartják a mozdulatlan 
lombkoronákat és

a gyep megrészegül
a színpompától –

míg az égbolt kellős közepéről
figyel szemtelenül az Úr.

A dolgok, mondja, s mindannyiotok:
páratlan és megváltoztathatatlan.

Kitapintható a csend, akár 
a színpadon, akár a közönség soraiban,
ahol megszólalni is tolakodó.

Oly közel van hozzánk,
árnyatlan a gyep is.

Nyugodt és csöndes minden,
akár egy délután Pompei városában.

  

4
  

Beatrice elvitte a cedarhursti parkba a gyerekeket.

Sütött a nap. A repülők
jöttek-mentek a fejük felett, békében, hiszen a háborúnak vége.

Így képzelte ő el a világot:
nem lényeges számára, mi valós és mi hazug.

Repülők jönnek-mennek, egészen
Rómáig, Párizsig – nem lehetsz rajtuk,
hacsak nem repülsz át a parkon. Elsuhan
mind, semmi sem állíthatja meg őket –

A gyerekek nem tudnak uralkodni magukon,
hogy meg ne szagolják a rózsákat.
Öt vagy hét évesek lehettek.

Végtelen, örök – így 
beszélt az időről.

Valahol a tölgyek takarásában ült egy padon.
Messze a távolban, a félelem egyre közeledett, ott volt a küszöbön.
oda hallani a vonatállomásról a hangját.

Az eget narancs és rózsaszín festi be, véget ér a nap.

Nem fújt a szél. A könnyű nyári napsugár
tölgy-árnyakat formál a zöld gyepen.

 
Nagypál István fordítása


[1] Idézet Thomas Mann, Halál Velencében c. könyvéből, az idézetett fordította: Lányi Viktor

Miron Białoszewski: Körhinta Madonnákkal

Szálljatok fel Madonnák, Madonnák 
fel mind a hat ágaskodó lóra, lóra
mellső patáik a föld felett lógnak
mindegyik mozdulatlanul nyugszik már 

 

minden ló tüzes színekben pompázik, 
és e három nemes szín:
akár a mennyezet,
akár a tölgyerdő,
akár a sárgarépák

 

ringatózó Madonnák,
koccanó lópaták 
követik egymást

 

Fénylő sörények az angol-körben
és selyemdamaszt nyergek
és lángoló testek
színesek – becsesek

 

Szemtől szemben minden hintó 
minden Madonna, Madonna 
mozdulatlan hazug pózban
beteges gyerekkoruk óta

 

Fehér lovas
hintó
Fekete lovas
hintó
Vörös lovas
hintó
Magnificat 

 

A lomha Leonardo
és a sebes Rafael
a tüzes kör betört foglyai
vasárnap a főtéren

 

Forog 
a hat ló
forog 
a hat ló
és csak
forog
a hat ló

 

ringatózó Madonnák,
koccanó lópaták 
leszállás 
leszállás
leszállás
leszállás

 

(Nagypál István fordítása)

Doris Lessing: Ó cseresznyefák, túl fehérek vagytok szívemnek

Ó cseresznyefák, túl fehérek vagytok szívemnek,

pusztulásotokkal minden föld kifehéredik,

gallyaitok egészen a folyóig nyújtózkodik el,

minden cseppje szívemből hullik alá.

 

Az igazság a csillogószemű angyal képében jön el,

azt mondja majd „Állj, ne tovább!” és átnyújt egy gallyat.

Egy szakállas angyal, négy folttal, őszintén, akár egy

kecske, kérődzve bólogat, és lassan rágni kezd a havon.

 

Éppen itt kell állnod, kecske?

Még mindig itt állsz?

Vagy úgy, mindig itt fogsz állni,

ellenállva hitednek és ártatlanságodnak?

 

 

                                      Nagypál István fordítása

Meghan O’Rourke: Kemoterápia

Akár a kimúlt mókus a házunk előtt,

felhizlalt zsákmányként

véreztem egész éjjel. Mint az állat.

Délután édesanyám még teljesen jól volt.

Szerdára az egész tornácon éreztem a szagát.

Nehezemre esett odanézni.

Először a barna szemeire szálló legyet,

aztán az apró bordái között mászó egeret láttam,

később ami megmaradt belőle,

a szőrös álkapcsát és a nyúzott prémjét.

A roló árnyékában ülve iszogattam a gines limonádét

és vártam, akár a szomszéd macskája, mikor csaphat le

a kék szajkókra – mint minden anya.

Órákig eltartott köztük a lárma.

Tegnap éjjelre a csontok maradtak,

a szél könnyedén felkaphatta őket.

 

Nagypál István fordítása