Nagypál István összes bejegyzése

Grzegorz Kwiatkowski versei

ismertem

 

bezártam őt az üvegházba

meztelenre vetkőztettem

és évekig figyeltem, hogyan öregszik

és miként hal meg

 

fényűző temetést rendeztem számára

akit olyan jól ismertem

akinek minden egyes testrészét

olyan jól ismertem

 

 

 

 

Kinderszenen

 
azt mondta, hogy elengedhette volna az összes nácit a börtönökből
“fussanak az alpesi birtokaikra, hegyezzék ki ceruzáikat,
majd vegyék kezükbe, hogy feljegyezzék életüket és emlékeiket”
 
valaha azt gondolta, hogy bűntudatukban meghasadt az elméjük,
ám tovább élt:
 
“Istenem,
milyen látvány,
ahogy sír
a Kinderszenen
a Kinderszenen”

 

 

 

 

évek

 

tizenhét éves voltam, amikor leöltem az első disznót

nagyon gyenge volt a látásom mégis sikerült!

és aztán hozzámentem Sue-hoz

négy gyermekünk született

egyikük Down-szindrómás lett

de drága Istenünk elvette őt ebből a világból

éppen a tizennegyedik életévét töltötte be

 

 

Nagypál István fordításai

 

 Munch_Meer_der_Liebe

 

 Illusztrációk: Edvard Munch

 

 

Meghan O’Rourke: Thermopülai-szoros

 

Vigyél a gyerekkori szobádba, ahol

öreg kapitányok sose hátráltak meg és a padlóra löktek.

A perzsák nyílvesszői olyan sűrűn és gyorsan

szálltak, hogy ezzel eltakarták a napot.

Annál jobb, mondta a kapitány, majd a homályban csapunk össze.

Össze se hasonlítható nagynéném ajtón lévő tűhegyével—

Áld meg ezt a házat és mindazt, aki meglátogatja.

Odalent a család szunnyad, akár a falikárpit,

a katonák egészen délig állnak, amikor a felhők elvállnak

és a nap eláztatja a csatamezőt.

Kicsavart lábunkat a tigris árnyéka csíkozza be,

miközben a könyveket éppen elemelik, ahova

az életem az alvó lábadhoz kötött,

mintha a lehullott nyílvesszők mögött meglátták volna,

ahogy a harci szekér leveti nyergéből a napot,

fejtől a törhető fejedig, a formák elsőre

ahogy elmennek mellettünk alig kivehetőek,

majd felerősödtek a testek, lábak, hüvelyujjak előtt.

Először átgázolunk a sebesre zúzott hátakon,

majd kirántjuk a merev fekete szálakat.

 

 (Nagypál István fordítása)

 

 Meghan

 

Meghan O’Rourke: Két nővér

Álljon itt néhány feltételezett magzatkori

emlék az elveszett ikerről…
(Hayton)

 

I.

 

Egyik kezem a másik alatt, így alszom el,

hívni se kell a szellőt, már jön, már itt van,

a napok feloldódnak, akár a só a vízben.

 

Egyes egyedül alszom el, kényelmetlenül,

majd minden kőteremen átjárok, de

mégsem jövök a világra időben. Valójában,

 

fel kell gyűrniük az ingujjukat, hogy elérjenek

hozzám, hüvelykujjal, aztán a kezükkel.

Megadja magát a hártya, szabad utat adva.

 

Hagyom, hogy a csontjaim elnyúlhassanak,

kicsúszom egy nálam csúszósabb felületen.

Mert itt már semmire sincs szükségem.

 

 

II. Az elvesztett nővér

 

Amikor itt hagytál, egy világ

jött el értem. Az eső,

 

a reggel, az idő, melyek

vég nélkül itt maradnak.

 

Az ablakok zárva, akár az öltések.

Megnőnek a körmök, nincs mit piszkálni.

 

A közös anya-sátrunk nedvessé

válik körülöttem és rám tapad.         

 

Ahogy elhagytál,

itt maradtam, remegve!

 

Akár egy hangszer, amivel

hosszú ideje nem játszottak.

 

A napfény máj-sárga

ujjacskái érintettek meg.

 

 

III.

 

Újra és újra felkeltem majd elaludtam.

De még mindig nem éreztem a füst szagát.

Milyen nővér lehet az, aki megtartja

magának a magzatkor emlékeit?

 

 

IV. Az elvesztett nővér

 

Látom ám, mire gondolsz, ezen a sivár képernyőn,

amit te szürkeállománynak hívsz. Miközben beúszik

egy sötét kép – kötélhágcsók feszülnek a zöldfenyőkre.

Avagy más evilági dolgok – ceruzák, csorbult vázában.

Aztán gondolatnyi csend, majd élénk kitörések –

és beleolvad a hosszú távú memóriánkba.

 

Az emlékezet, a tied, ez a képernyő –

melyre oly könnyű rávésni az emlékeket.

És oly könnyen ki is törölhetjük őket.

Bár nem lehet mind a tied; mennyire keveset tudsz

az életről. 1982-őt írunk, január, kedd,

az atya a szakadó hóban áll, a kutyus még

új volt, miközben szájából kiáll a szivarvég.

 

Érted? Nem emlékszel élénken és pontosan,

megzavar a tér csupaszsága,

és ez a csupaszság, ez az a kép, amely

kiakaszt és falhoz állít, látod már? Úgyhogy

semmiképp se gondold azt, hogy a másik feled vagyok.

 

V.

 

Kislányként, együtt anyámmal, a Penn állomásra mentünk. Az emberek

egymásnak nyomták túltömött táskáikat. A teret a sósperec élesztős illata

lengte be, akárcsak időváltozáskor, sőt porond állításkor a cirkuszsátor

alatt. Anyám elhaladt egy álldogáló kéregető koldus mellett, anyám

fekete haja fel-le lebeg, és hamis leopárdbőr kabátja megperdül önnön

maga körül.

 

Már tudtam a víz alatt úszni. Meglepő gyorsasággal tudtam bemutatót

tartani – becsuktam a szemem és máris az első vagon jéghideg fémrúdját

fogtam, akár egy élő kacs, ami rám talál, és nem enged el. Ahogy vissza-

néztünk a koromfekete vonatablakon keresztül, látva, ahonnan jöttünk,

megláttam egy madarat, sólyom volt, amint felugrik egy férfi kezéről és

keresztülsuhan az állomáson, féktelenül, amíg a vonat lelassít miattam

a pályáján.

 

A sötétben már csak arra várunk, hogy kiérjünk az állomásról. A lég

kondi nem működött, a sötétség beborította a kupét, és kedvesen el-

takarta előlünk utazóládáinkat. Pintyőke voltam egy tölgy ágán, amely

sose beszélt, becsvágy nélkül, még énekelni se, apró csőre zárva maradt,

ágról ágra szökken, és aki látta már a napot és egészen bezsongott tőle.

 

 

VI. Az elvesztett nővér

 

A magnólia fák árnyéka alatt fekve keltettél fel,

arcod ismeretlen volt, akár a pihenő madaraké,

 

vizet nyújtottál nekem, megittam, majd bánat nélkül

rám néztél, ahogy ott a búzatáblában feküdtem,

 

két lábra állítottál, aztán kéz a kézben el-

sétáltál velem a rengeteg széléig és azt mondtad:

 

„A napsugár lassan áthatol a házamon

keresztül, akár a fénycsóva a festményen –

 

átjöhetsz hozzám megnézni, persze, ha

szeretnéd.” De nem tudtam belépni.

 

VII.

 

Kicsi, szemtelen húgocskám,

a mai nap magával ragadott

Sandy Hooknál az árapály—

a legtávolabbi homokos öbölig

vitt, halak civakodtak lábamnál,

a fürgébbik megszökött az

alga rágta hálón keresztül, míg

a másik kettő egy pillanatig, mintha

egymást fűzte volna a felkavart homokban,

akár tű és véna, egész családias,

megjön a dagály, míg a csonthold hánykódik.

 

VIII. Az elvesztett nővér

 

Igazán nagy gyerek volt, nagyon éretlen,

nagyon játékos, nagyon fáradékony, makulátlan.

Én csupán árnyéka voltam a fának, amit

senki se lát, egy darab jég a jégár közepén.

Nevetett, amikor a tenger zavaros lett.

Árnyék voltam a fán, egy jégszilánk

olvadó gallyon, amire senki se figyel.

 

Életében az idő véletlenszerűen múlik.

Pelyhekben esik a hó, újra a hótakaróra,

egy öreg tanya falainak sarkaiban úgy

gyűlik a por, akár az egerek télvíz idején.

Túl korai hóként jöttem meg,

melyet a jéggé fagyott talaj elkapott

és igazán beteggé tett.

 

Nagypál István fordítása

Seamus Heaney: COLUM CILLE CECINIT

i IS SCÍTH MO CHROB ÓN SCRÍBAINN

 

Görcsöl a kezem már az írástól.

Kúpalakú a pennám hegye.

Tátogó madárfiókák szájában

a bogárgyöngyök: a sötétkék tinta.

 

Elállja a tapasztalat a felbugyogó

tintafolyást a megkímélt, sápadt

kezemtől: megfolyt a tinta

a zöldkérgű magyal pergamenlapon.

 

Apró folyós tollam tovább folyik

könyveken, legyen az vaskos vagy vékony,

egészen a tudományos ösztöndíjakig –

az írás az, amelytől görcsöl a kezem.

 

ii IS AIRE CHARAIM DOIRE

 

Örökkön dédelgetett Derry.

Mindig csöndes, mindig szabad.

Minden zugát angyalok hada

állja körbe-körbe.

 

iii FIL SÚIL NGLAIS

 

Egy zöld szempár visszafordul

majd, de nem néz vissza többé

Írország felé,

Minden ír vagy azok asszonyai.

 

Nagypál István fordítása

 

 

Louise Glück: Nyári kert

1

 

Néhány hete édesanyám egyik fényképére bukkantam, 
melyen kiült a napra, arca kipirult, talán a sikertől, az örömtől.
Sütött a nap. A kutyák pedig 
akárcsak az idő, együtt pihennek a lábánál,
nyugodtan, mozdulatlanul, ahogy minden a fényképen.

Aztán letöröltem anyám arcáról a port.
A por tényleg mindent eltakart; azt hiszem, az emlékezés örökös 
homálya óvta meg gyerekkori emlékeimet.
A háttérben, talán, egy kerti szék, egy sövény és néhány fa.

Amikor a nap az égbolt alászáll, az árnyak hosszan elnyúlnak, elsötétednek.
Minél többször leporolom a képet, annál sötétebb lesz árnyékuk.
Megérkezett a nyár. A gyerekek 
a rózsaágyás mögött tanulnak, miközben 
árnyékuk összeáll.

Aztán észbe kapok; azzal, hogy mindent 
megváltoztattam, ezzel együtt töröltem azt is,
ami addig nyilvánvaló volt –

Megjelent, majd el is tűnt hamarjában.
Vajon pillanatnyi vakság, bizonytalanság, zavartság ez részemről?

Megérkezett a nyár, majd az ősz. Lehulltak a falevelek,
és a vörösesbarna képen felcsillantak a gyermeki arcok.

 

 

2

 

Mikor némiképp újra rátaláltam ezekre az emlékekre,
visszatettem a fényképeket, ahol rájuk találtam, 
egy réges-régi zsebkönyv lapjai közé,
melyek szélei tele voltak írva 
jegyzetekkel, néhol egy-két szó volt, de gyakrabban
fordult elő szellemes megjegyzés vagy felkiáltás,
úgy mint “Egyetértek” vagy “Bizonytalan, tanácstalan vagyok” –

A tinta megfakult. Imitt-amott nem tudom elolvasni, 
mit is gondolhatott szerzője, miközben 
horzsolásszerű foltokra lettem figyelmes, 
hirtelen azt vettem észre, hogy potyognak könnyeim.

Egy ideig a kezemben tartottam a könyvet.
A címe szerint: Halál Velencében;
Én írtam a lap szélére, feltéve, ha Freud elhiszi,
semmi sem a véletlen műve.

Így hát a kis fénykép sorsa
újra eltemetett, ahogyan régen is, a jövő számára.
A lap szélén csupán két szó volt,
egy nyíl mutatott rájuk: “meddő” és az oldal alján: “feledés” –

“Neki pedig úgy rémlett, hogy sápadt, bűbájos 
pszichológus ott künn rámosolyog és fejére int…”[1]

 

3
 

Milyen nyugodt a kert,
bögöly se dongja körbe a húsos somot.
Már itt a nyár.

Milyen nyugodt most itt
az élet, mely ereje teljében van. Platánok

érdes, durva oszlopai 
tartják a mozdulatlan 
lombkoronákat és

a gyep megrészegül
a színpompától –

míg az égbolt kellős közepéről
figyel szemtelenül az Úr.

A dolgok, mondja, s mindannyiotok:
páratlan és megváltoztathatatlan.

Kitapintható a csend, akár 
a színpadon, akár a közönség soraiban,
ahol megszólalni is tolakodó.

Oly közel van hozzánk,
árnyatlan a gyep is.

Nyugodt és csöndes minden,
akár egy délután Pompei városában.

  

4
  

Beatrice elvitte a cedarhursti parkba a gyerekeket.

Sütött a nap. A repülők
jöttek-mentek a fejük felett, békében, hiszen a háborúnak vége.

Így képzelte ő el a világot:
nem lényeges számára, mi valós és mi hazug.

Repülők jönnek-mennek, egészen
Rómáig, Párizsig – nem lehetsz rajtuk,
hacsak nem repülsz át a parkon. Elsuhan
mind, semmi sem állíthatja meg őket –

A gyerekek nem tudnak uralkodni magukon,
hogy meg ne szagolják a rózsákat.
Öt vagy hét évesek lehettek.

Végtelen, örök – így 
beszélt az időről.

Valahol a tölgyek takarásában ült egy padon.
Messze a távolban, a félelem egyre közeledett, ott volt a küszöbön.
oda hallani a vonatállomásról a hangját.

Az eget narancs és rózsaszín festi be, véget ér a nap.

Nem fújt a szél. A könnyű nyári napsugár
tölgy-árnyakat formál a zöld gyepen.

 
Nagypál István fordítása


[1] Idézet Thomas Mann, Halál Velencében c. könyvéből, az idézetett fordította: Lányi Viktor

Miron Białoszewski: Körhinta Madonnákkal

Szálljatok fel Madonnák, Madonnák 
fel mind a hat ágaskodó lóra, lóra
mellső patáik a föld felett lógnak
mindegyik mozdulatlanul nyugszik már 

 

minden ló tüzes színekben pompázik, 
és e három nemes szín:
akár a mennyezet,
akár a tölgyerdő,
akár a sárgarépák

 

ringatózó Madonnák,
koccanó lópaták 
követik egymást

 

Fénylő sörények az angol-körben
és selyemdamaszt nyergek
és lángoló testek
színesek – becsesek

 

Szemtől szemben minden hintó 
minden Madonna, Madonna 
mozdulatlan hazug pózban
beteges gyerekkoruk óta

 

Fehér lovas
hintó
Fekete lovas
hintó
Vörös lovas
hintó
Magnificat 

 

A lomha Leonardo
és a sebes Rafael
a tüzes kör betört foglyai
vasárnap a főtéren

 

Forog 
a hat ló
forog 
a hat ló
és csak
forog
a hat ló

 

ringatózó Madonnák,
koccanó lópaták 
leszállás 
leszállás
leszállás
leszállás

 

(Nagypál István fordítása)