Nagypál István összes bejegyzése

Wislawa Szymborska költészetéről

Nyisd ki a dobozt, edd meg a pralinét, és bocsásd meg a hisztérika bűneit! 

Wislawa Szymborska költészetét a Nobel Bizottság kifejezetten pontosan írta le, miszerint „költészetében az emberi valóság töredékei közül ironikus pontossággal sejlik át a történelmi és biológiai kontextus.” Ugyanis Szymborska versei a humánum antropológiai és szociológiai leírásaiban teljesednek ki igazán. Külső szemlélőként írja le a világot, amiben elhelyezi öregedő önmagát (amit folyamatosan kigúnyol, ha van rá lehetőség), miközben empirikus pontossággal ír le minden alapvető dolgot, ami körülvesz minket. Nagy bátorság kell ahhoz költőként, hogy olyan hangzatos címeket adjon verseinek, amelyek olyan gyűjtőszavak, amikre tömérdek definíciót találni. Worowska azt írja esszéjében, hogy Szymborskát érdekelték a tudományok, sőt az „Élet és Tudomány” jellegű lengyel folyóiratnak lelkes olvasója volt, innen meríthette a pontos tudományos leírásait (Teresa Worowska: Létünk esetlensége, Távlatok 35-36., 1997, 485-490.). Én mégsem erről fogok szólni ebben a róla szóló esszémben, hanem arról, amit pár mondattal előtte zárójelben jegyeztem meg. Szymborska költészetének azt az oldalát szeretném bemutatni, amely segítségével megismerhetjük magát a szerzőt is. Bevallom őszintén, amit tudok róla, anekdoták által az csupán hab a tortán. Verseiben a higgadt, kimért és a köznapi beszéd egyszerűségével kifecsegi saját életét is. Ez is indokolja azt, hogy interjút nem szeretett adni, és ahogy Jerzy Illg fogalmaz a Beszélőben megjelent beszélgetésben, Szymborska nem akart és nem szeretett volna személyiséggé válni, azt szerette volna, hogy őt, mint embert a költészete által ismerjék meg (Marian Stala, Jerzy Illg, Tadeusz Nyczek: Beszélgetés Wisława Szymborskáról, Beszélő).
Az utolsó verseiben Szymborska egyre közvetlenebb volt és egyre közeledett ahhoz a hangjához, amit limerickjeiben meg lehetett ismerni. „Hálátlan közönség vagyok a saját emlékezetemnek./Azt akarja, minden percét végig hallgassam,/de én csak izgek-mozgok, röfögök,/figyelek is, meg nem is,/kimegyek, visszajövök, aztán újra el.” – írja Nehéz együttélés az emlékezettel című versében. A lírai én távol szeretné tartani magát az öregségtől, nem akar tudomást venni arról, hogy megöregedett. Halála után a lakásában nagyon nehezen találtak rá magára a Nobel-díjra, kacatok és lomok legalján volt, akik rátaláltak úgy érezték magukat, mint a Macska az üres lakásban: „Minden a helyén, mégis szanaszét.”
Olyan volt, akár egy hedonista kamaszlány, élvezte az életet, és az az öreg dáma, akit a tükörben látott, már nem volt élvezetes számára, inkább a gúny tárgyává tette: „Elég mélyen eltérünk egymástól, /teljesen más dolgokról beszélünk és gondolkodunk./Szinte semmit se tud – /de makacssága ennél sokkal szembetűnőbb./Többet tudok nála – /de semmit se biztosan.” Az emlékezésről máshol is hosszasan ír. A költő és a világ című esszéjében a „nem tudom” fontosságáról beszél: „Rövid, de erős szárnyú szavak. Életünket kiterjesztik oly tájakra, amelyek ott vannak a bensőnkben, és olyanokra is, melyekben tünékeny Földünk lebeg. Ha Isaac Newton nem jelentette volna ki, hogy “nem tudom”, kertjében úgy potyoghattak volna az almák, mint a jégeső, ő legföljebb csak lehajolt volna értük, s jóízűen megette volna azokat. Ha honfitársnőm, Maria Sklodowska-Curie nem mondta volna azt, hogy “nem tudom”, a legjobb esetben életfogytiglan kémiatanárnő maradt volna egy jó házból való úrilányok számára létesített nevelőintézetben. De ő kimondta, hogy “nem tudom”, s ezek a szavak vezették kétszer is Stockholmba, ahol a nyugtalan lelkű, mindig újat kereső embereket Nobel-díjjal jutalmazzák.” Hiszen, miért gondolnánk azt, hogy bármit is tudunk? Az idő múlásának a tudáshoz való viszonya érdekelte őt leginkább, a mondataiban megbújó kozmikusság ennek a jele. Fiatalon és felnőtt korában is azok a nagy szavak izgatták, amelyekkel megválaszolhatta a világban történő eseményeket. Úgy gondolom, mindig is az volt a szándéka, hogy ő, mint költő is le tudjon tenni olyan dolgot az asztalra, ami a világ megértéséhez szükséges. A költőnek is megvannak a maga eszközei, amik hatással lehetnek a változásra, és mindenekelőtt felelőssége van. Ezért, ha elolvassuk az égről, a felhőkről, a vízről írt verseit, akkor rendkívül pontos leírásokat fogunk találni, ezek első olvasatra talán feleslegesnek tűnő fecsegések, de végső következtetésében, ahol magával szembe állít mindent, mi magunk is rácsodálkozunk arra a tudásra, amit át akart nekünk adni. Talán az egyik legnagyobb versében, az Utópiában bontja ki a legjobban azt a hitvallást, ami egész költészetére érvényes.
Az Utópia minden elvont fogalmat antropomorfizál, ami egyszersmind emészthetővé és rendkívül emberközelivé teszi azokat. Az utópia egy olyan sziget, ahol világossá válik minden emberi gondolat. Ebben a versében mintha Szymborska maga is rátalált volna a fáról leesett almára, mint Newton. A gondolatok azon dimenziójában mozog a vers, ahol nincs idő, vagy ha van is, lényegtelen. Ilyen helyen képzelte el önmagát. Mégis, valahol ez az elképzelt világ, amiben minden olvasó benne van, amikor olvas, kegyetlenül magányos: „A sziget lakatlan, minden kedvessége ellenére./A bátortalan lábnyomok szétszóródva,/kivétel nélkül, a tenger felé néznek.”  Ez a platóni ideák világának leképzése, ez kétségtelen, ahova minden ember vágyik, ahol minden emberi gondolat legnemesebbje, a szeretet lakik, ahova maga a költő is vágyik, de vágyakozása közben rájön, hogy minek is keresi ezt a hipófehér, nyugodt és semleges világot, ahol nem uralkodik a megszokott fejetlenség: „Hogyha mindent, amit tettél, itt hagysz,/és alámerülsz, vissza se nézve, a mélységbe./ A feneketlen életbe.”

Wisława Szymborska: Brueghel két majma

 

Így néz ki a leírhatatlanul természetes álmom:
két majom ül földhöz láncolva az ablakpárkányon,
az ablak mögött nyugtalan az ég,
a tenger fürdőzik benne.

Emberismeretből vizsgázom.
Hebegek-habogok, majd körbeírom.

A majom, amelyik bennem kutakodik, gúnyosan hallgat,
a másik mintha elszundítana—
de ahogy a kérdést a hallgatás váltja fel
beszédre buzdít csendesen
láncának csörgésével. 

                   Nagypál István fordítása

Illusztráció: id. Pieter Brueghel Két majom c. festménye

MARY KARR: DIOGENÉSZ KITALÁLJA A JÁTÉKOT

 John Engmannak

Legutóbbi hobbim, azzal üzletelek a sötéttel,
hogy betöltöm a tinta fekete tengert.
Néhány éjszaka órákra elterül, leszakítom
a matrac gombját, hallom,
ahogy lepattan, folyamatosan egyre
kisebb terekre osztom a világot,
hogy elérjem ezt a visszhangos pontot,
míg legutolsó éjjelen nem ért földet
a gomb. Egy pókhálóban találtam rá
hajnalban. Túl nagy
epekőnek. A bogár hasonlóan
zavarodottan néz,
akár egy vad hegedűművész,
érdemtelen veszedelmeknek
néz elébe. Megérintette fejét
a mérgezett tisztelgés,
mielőtt visszatért volna ehhez a ragacsos
játékba, ami ellenáll
a sötétség elleni harcban.

                            Nagypál István fordítása

 

(Mary Karr 1955-ben született, Texasban nőtt fel. Pushcart és PEN/Martha Albrand  díjas költő, memoáríró. Legismertebb könyve  az 1995-ben megjelent The Lair’s Club. 2009-es Lit c. memoárjából a HBO televíziós csatorna készített sorozatot. Jelenleg a New York-i  Syracuse Egyetemen tanít angol irodalmat. )

Férfiasság-torzó


 
                                                              Lindow-i férfi múmiája
 
Kutacsba fagyott a tavasz, az ünnepi áldozat
kiterítve, akár a munkásosztálybeli falikárpit.
Bőrét bebarnította a gyilkosság.
Arccal lefelé a mocsárban feküdt, nyakában
bőrzsinórral, körmei manikűrözöttek,
csuklóját míves karkötő fojtogatta,
meztelen volt a druidák előtt.
Tüdeje, mája és szíve nem felismerhető.
Az utolsó szelet kenyere, akár
a sorshúzás utolsó kártyalapja –
az emberi rom végső kocsmája.
A férfi – mint fogalom – elesett.
A lápi miliő
törékeny testét
kiszipolyozva
tovább tartósította.
Mégis Isten kiüresedett palástjaként
máig erős, konzerválódott nyelve,
ha néma is, elveszett férfiasságáról mesél.

Lindow_Man_1

kép forrása: Wikipedia

Grzegorz Kwiatkowski versei

ismertem

 

bezártam őt az üvegházba

meztelenre vetkőztettem

és évekig figyeltem, hogyan öregszik

és miként hal meg

 

fényűző temetést rendeztem számára

akit olyan jól ismertem

akinek minden egyes testrészét

olyan jól ismertem

 

 

 

 

Kinderszenen

 
azt mondta, hogy elengedhette volna az összes nácit a börtönökből
“fussanak az alpesi birtokaikra, hegyezzék ki ceruzáikat,
majd vegyék kezükbe, hogy feljegyezzék életüket és emlékeiket”
 
valaha azt gondolta, hogy bűntudatukban meghasadt az elméjük,
ám tovább élt:
 
“Istenem,
milyen látvány,
ahogy sír
a Kinderszenen
a Kinderszenen”

 

 

 

 

évek

 

tizenhét éves voltam, amikor leöltem az első disznót

nagyon gyenge volt a látásom mégis sikerült!

és aztán hozzámentem Sue-hoz

négy gyermekünk született

egyikük Down-szindrómás lett

de drága Istenünk elvette őt ebből a világból

éppen a tizennegyedik életévét töltötte be

 

 

Nagypál István fordításai

 

 Munch_Meer_der_Liebe

 

 Illusztrációk: Edvard Munch

 

 

Meghan O’Rourke: Thermopülai-szoros

 

Vigyél a gyerekkori szobádba, ahol

öreg kapitányok sose hátráltak meg és a padlóra löktek.

A perzsák nyílvesszői olyan sűrűn és gyorsan

szálltak, hogy ezzel eltakarták a napot.

Annál jobb, mondta a kapitány, majd a homályban csapunk össze.

Össze se hasonlítható nagynéném ajtón lévő tűhegyével—

Áld meg ezt a házat és mindazt, aki meglátogatja.

Odalent a család szunnyad, akár a falikárpit,

a katonák egészen délig állnak, amikor a felhők elvállnak

és a nap eláztatja a csatamezőt.

Kicsavart lábunkat a tigris árnyéka csíkozza be,

miközben a könyveket éppen elemelik, ahova

az életem az alvó lábadhoz kötött,

mintha a lehullott nyílvesszők mögött meglátták volna,

ahogy a harci szekér leveti nyergéből a napot,

fejtől a törhető fejedig, a formák elsőre

ahogy elmennek mellettünk alig kivehetőek,

majd felerősödtek a testek, lábak, hüvelyujjak előtt.

Először átgázolunk a sebesre zúzott hátakon,

majd kirántjuk a merev fekete szálakat.

 

 (Nagypál István fordítása)

 

 Meghan