Ötödik fejezet

 

Nyárias idő volt. A repce földek sárgállottak. A tölgyek rügyeztek. Nem tudni, milyen hónapban jártunk.

Matisse háza a főtértől nem messze, egy kis utcában állt. Homlokzata vörös, az ablak-szegélyek azonban rubint-kékek. Négy emelet magas. Az utcára néző rózsaablak odaveszett. Néhány üvegszilánk még most is ott van a párkányon. Valószínűleg belülről törték be.

A hallban egy rekamié és néhány pamlag, illetve egy magasabb vörösfenyőből készült asztalka állt a bejárati ajtó mellett. Az egyik pamlagon ült Matisse, az egér. Arcát nem temette tenyerébe, csupán előre nézett mereven. Hangot nem adott ki, nem nyögött, nem is sóhajtozott. Amikor Erik a többiekkel belépett az ajtaján, észre se vette őket. Pár perc múlva szólalt meg, hirtelen.

– Szervusztok. Nem maradt belőle semmi sem. Összesöpörtem a szilánkokat, de menthetetlen. Abba az üveggömbbe raktam minden darabját, ami befelé esett. – mutatott egy távolabbi asztalra, a fogadó szobában.

– Jé! – szólt közbe Erik – olyan, mint a kristály! Az is ekképpen törik el. Nagybátyám, amikor leverte nagynéném kristály poharát két évvel ezelőtt, abból se maradt semmi.

– Igen, Erik, csakugyan. Ezek az üvegek hasonló anyagból készültek. Valamivel nehezebb hozzájutni. Nem lehet őket bányászni a föld alatt. Néhány magas hegy legtetején a hó és jég között találhatóak meg. Annyira nehéz őket megkülönböztetni, hogy voltak, akik jeget hoztak le helyette. Az pedig az út során elolvadt.

– Nem tudod Matisse, ki tehette? – kérdezte Timothy.

– Gyerekek biztos nem. Ennyire egyik sem gonosz és a legtöbben már tudják, mit jelentenek ezek az ablakok városunk számára.

– Nekem lenne ötletem! – kiáltott fel Sam.

– Kire gondolsz? – kérdezte Erik.

– Egy manóra!

– Egy manóra? – hökkent meg Erik. – Milyen manó? Itt élnek manók is?

– Nem Erik – fordult Timothy a fiúhoz. – Sam, ne zavard össze.

– De ma olvastunk róla az órán. Nem emlékeztek rá? Zöld ruhában járkál – Sam próbált pökhendin lépegetni, zsebre tett kézzel fel-alá járkált – és a legtöbbször eltűnik, majd valahol máshol előbukkan – úgy tett, mintha látta volna fent a fán, keze a homlokán. Néhányan kuncogtak a háttérben. Alig lehetett őket látni, olyan kicsik voltak.

– Igen, Sam, az ír manó valóban létezik, de Erik világában. Nem figyeltél eléggé!

– De, de… Timothy, ha Erik itt van, átjöhetett az átjárón veletek!

– Az kész katasztrófa lenne!

– Miért? – érdeklődött Erik és Sam.

– Az ír manók gonoszak is tudnak lenni. Szeretik a csínytevéseket. Egyszer látott valaki Szürkepoliszban manót, az is megvan harminc éve már.

– És ki látta?

– Miłosz.

– De Miłosz már halott. Az ő kriptájában ültünk.

– Igen, de azt hiszem, hogy lehetnek feljegyzései. Valahol a kápolnában. Régi iratok, elbeszélések, legendák között. Amikor még minden sötétebb volt és sokkal több balszerencsés eset történt, mint mostanság.

– Hát akkor mire várunk? Nézzük meg a kriptát!

– Erik, nem fogsz félni? – kérdezte Sam.

– Mi olyan rémisztő egy kriptában? Ott nincs élő, aki ránk támadna.

– Erik, Miłosz kriptája egészen más, de elmesélem útközben.

– Hogyan jutunk el oda?

– Azon az ajtón át, a főtéren. – mutatott ki mindenki az ablakon keresztül.

Erik a kitört ablakon keresztül lenézett a házakra és elgondolkodott, vajon anyukája most mit csinálhat?

A kertben kapálta a krumpliágyásokat, gyomlálta a borsót, megöntözte a málnabokrokat. Néha leült a teraszon, amikor elfáradt, és nézte az erdőt és a domboldalt. A fáktól nem lehetett látni a patakot, ahova a vadállatok – őzek, vadkanok, rókák – jártak inni. Csendes falu, amelyet alig százan laknak.

Szürkepolisz, ha nem is nyüzsgő város, mégis több minden történt itt az utóbbi évtizedek alatt, mint Erik szüleinek falujában. Felkelések, háborúk rázták meg a lakóit. Az évek alatt számos állat menekült a városba. Zakopane és környékéről csak úgy özönlöttek a birkák és a kosok. Néhányukat megrázta sokak kínzó halála. Talán jobb nem is tudni, mi tapadt a talpukra, amíg ideértek.

Ahogy a kisebb csapat talpára sem. Megérkeztek az ajtóhoz. A föld belsejébe vezető lépcsők feketék voltak. Sötétség terítette be útjukat. Néhány fáklya égett csupán a hosszú egyenes út során. Több, mint négyszáz lépcsőfokon meneteltek lefelé. Azonban az utolsó fordulónál a fal hófehéren csillogott.

– Ez kristály? – kérdezte Erik.

– Mondhatjuk. Só. Sókristály. Próbáld megnyalni! Próbáld csak meg!

Nagy nehezen rávette magát, hogy a falhoz nyúljon. Sam megdörgölte a szemét, majd odarohant, ujjaival belekapart a falba és Erik szájába tömte. Amikor megérezte az ízét, kicsit megrázkódott.

– Tényleg az!

Erre mindenki elnevette magát.

– Csak halkan! – kérte Timothy.

– Leértünk végre! – örvendezett Sam hangosan, majd Timothyra nézett és így folytatta, suttogva: – Bocsánat. Leértünk végre.

– Ne menjetek olyan gyorsan, várjunk meg mindenkit. A régi katakombák járatait nem ismerjük jól. Könnyen elveszhet az, aki nem figyel a lába elé.

 

 

 

 

A Negyedik fejezet itt, korábbi fejezetek az Üveghegyen olvashatóak.

(Illusztráció: crypt)

Negyedik fejezet

 

Rynek. Szürkepolisz főterén egy hatalmas templomtorony magasodott. Mária Magdolna nevét viselte. Régi volt. Vörös téglái közül előbukkant a megszürkült mész és malter. Vásár közeledett.

A kofák a termékeiket rendezgették a tér közepén felállított sátraikban. Leginkább sajtok, gombák és erdei gyümölcsök voltak a pultokon. Nagy szemű áfonyák pihentek a kisebb kosarakban. A vargánya gombákat üvegbúra alatt tartották. Az ízletes vargánya barna kalapja olyan étvágygerjesztő látvány volt, hogy elzárták a járókelők orra elől, ugyanis a helyiek egyik különleges eledele. Ünnepnapokon az asztal közepére helyezték. A közeli szelídgesztenyésből és a tölgyerdő mélyéről hozták.

Az árusok mellett egy körkápolna feküdt. A székek a fal mellett voltak elhelyezve. Kupolája színes üvegekből volt kirakva, amin átsütött a nap. Minden szín – a vöröstől egészen a liláig – helyet kapott rajta. A kápolna közepén egy magas oltárkő állt, amit délben a fehérfény világított meg. Csodálatos látvány fogadta azt, aki betért elmerengeni. A további órákban más-más szín világította be az egész kápolnát. Ez jelezte a helyieknek, hogy ki és mikor mehet be a csend-misére, ugyanis Szürkepolisz lakóinak házát más-más üvegablak díszítette. Habár a kápolna nem volt túl nagy, a nap végére mindenkinek jutott idő elmélkedni, elvonulni, imádkozni. Ezért a helyieknek eltérő időrendjük volt; volt, aki éjjel tevékenykedett, és volt, aki nappal hajtotta a szekerét.

A főtér egy középkori várost idézte. Svéd szürke márvány járólapokat raktak le. A maradék kődarabok felhalmozva álltak a városkapu mögött. Olyanok voltak a portól, mint a porcukorral borított lokum.

 – Ami egy török édesség – súgta meg halkan Timothy.

Egy valami viszont szemet szúrt: a helyi lakosok vagy kisebb testű rágcsálók, vagy pedig madarak voltak. Néhány kérődzőt vagy páratlanujjú patást is lehetett látni elvétve a vásár idején.

*

A kápolnával szemben, a főtér másik oldalán egy kisebb épület áll. Fehér mind a négy fala. Egy egyszerű ajtó nyílik a tér közepe felé: a katakombákhoz vezető lépcsők bejárata. Innen rohantak ki a gyerekek.

– Timothy, képzeld, újabb dolgokat tanultunk meg az üvegekről a földalatti iskolában! – mondta lelkendezve az egyik.

– Timothy, Timothy! Valaki betörte az ütődött Matisse ablakát. – mondta egy másik.

– Matisse bácsi nem ütődött! – mordult fel egy kislány.  – Nagyon szereti a vöröset. Ahogyan anyukám is.

– Anyukád is ütődött. – válaszolta az előbbi fiú.

Néhányan kacarásztak az ajtó mellett. Voltak, akik mérgesen néztek a fiúra. Aztán Timothy elköhintette magát és mindenki elnémult.

– Szóval, Matisse üvegét valaki betörte. A vének erről miért nem tájékoztattak engemet vagy a tanács tagjait?

– Ma történt Timothy. Nem tudtunk még téged értesíteni. Elmentél a tükrön túlra. – mondta az egyik tanár, aki éppen most lépett ki az ajtón.

– És… és Timothy. Ki ez a fiú veled? – kérdezte izgatottan egy kisebb leányka.

– Sam, kedvesem, ő itt Erik, a tükrön túlról. – válaszolta Timothy.

– Szervusz Erik. – üdvözölte megszeppenve Sam.

– Szervusztok. – mondta Erik. Nem sejtette reggel a tükör előtt, hogy ennyi apró arcot fog látni, amiből mindegyik rá figyel.

– Timothy, Erik tudna neked segíteni ebben az ügyben.

– Hogyan tudnék segíteni? – kérdezte Erik. – Ez csak egy ablak, bármikor lehet új üveget betenni a helyére.

– Jaj. Ezeket az ablakokat nem lehet! – kántálta mindenki egyszerre.

– Miért? – csodálkozott Erik.

– Nem tudod? Timothy, semmit se meséltél neki Szürkepoliszról?

– Sajnos nem volt időm még erre kitérni. Szerettem volna, ha Erik megismer minket és a mi világunkat. Nézzetek rá. Alig tudja elképzelni, mi történik vele.

– Nem igaz. – vágott közbe Erik. – Látom, hogy kik vagytok.

A legtöbb gyerek meg se szeppent. Tudták, hogy Erik nem csupán sejti, hanem azt is, hogy tudja, hogy hol van.

– A tükör másik oldalán. Nagyon sok könyvet olvastam el az állatokról és megfigyelésükről. Ti nem vagytok a képzeletem szüleményei. Legalább is remélem. – mondta Erik.

– Így van. Azonban nem ismersz minket tükörbelieket. – mondta Hawking. – A tükörben hiszünk.

– Én eddig bele se néztem a tükörbe.

– Hát az, hogy lehet?

– Ez lehetetlen!

– Miért nem néztél bele eddig? Nem szereted önmagadat? – kérdezte Sam, ártatlanul.

– Nem. – válaszolta Erik.

– Nem értem. Én kedvellek téged, pedig most találkoztunk. – szipogott Sam.

– Sam, biztosan meg van rá a válasz, Erik miért érez így. – mondta Timothy Samhez lehajolva, kezét vállára téve.

– Az egyik barátom macskája se szeret a tükörbe nézni. Mindig hátat fordít neki. – Erik mondta elgondolkozva.

Sam felkuncogott:

– Hehe. Biztos nem látott benne se madarat az ágon, sem pedig egeret valamelyik messzi lyukban.

Erre mindenki elkezdett nevetni. Erik is nevetett. Kicsit butának érezte magát, de nem érdekelte annyira, hogy ne folytassa a nevetést.

 

 

Korábbi fejezetek az Üveghegyen olvashatóak.

(Illusztráció: kaleid)