haraguvék

haraguvék isten és vetevé üt ez munkás világ belé hálálnek es pukulnek

1. igen és nem voltak tisztafejűek legyen kritikára képes szeretni fontos hogy mások bosszút állnak ellenségein alkalmasak meglepő módon művészetekre is

2. mégse teljesen független ha bátorításra szorul illetve gyakran azonban ugyanis azért mert dolgozik jobb ha magára hagyják szeretni a szellemi kihívásokat a vad külső mögött

3. ezeknek az embereknek legbelül törtetőnek tűnnek meglehetősen elkápráztatni másokat hullámvasutat és pótolhatatlannak érzi önmagát gyalogol a térben hogy mozoghasson

4. a felébredt ingatagok inkább egyedül maradnak hímringyó nem viseli el a sértést vizes és passzív a jóistennek örvend párnával a fején megadatott bepillantanom

5. a hátsó soron illatosan lihegve omlott anélkül hogy a tudatában lenne vörösen végzetes a teste eltakar a csupaszsága a fátyol felszakad és eltaszít a földszintre levezető széles lépcső

6. ritmust kölcsönzött minduntalan megremegtek már nem kimutatható nem túl fontosnak tetsző senki sem lehet kicsi ősszel lehullik a száraz levél az akarat ennek pont az ellenkezője siralmak bővebben… →

Kevesen írtak arról, hogy a játék meg a fény, hogy ezt a kettőt össze lehet cserélni. (Somfai letartóztatását követő éjszakán összegyűltek tanácskozni.) Borostás arcú kisgyerekek az elmúlt órákban tüzet gyújtottak, füstöltek. A táj csücskében megszületett az, ami szolgálatnak számít. A forma keretében még lakatlannak látszott, de egy késő délután megtört az ezüst tajték. Tért nyer a világosság, tele megbánással. Mivel azonban a távolság a földtől az égig fel nem fogható, igyekszünk a mesterséges fénybe jutni. (Ahol létezni titkosan személyes.)

Jegyzetet készítettem és láttam a remegő fűzfákat. Automatikusan közöl adatokat a gép, megszokott módon fogy az üzemanyag, a hajam tele falevéllel. Borsózik tőle a hátam, megalomániás kép, kis helyen elfér, testszaga van, a bezárt ajtók sérülést okoznak a növényeknek, könnyeznek a virágok, végezetül egy végtelen láncolati sor, lények, alig tudom őket az autóba betuszkolni. Jegyzetek bővebben… →

Az idő füstös volt, az arcokra puhán rakódott a por. Valaki megzavart a tekintetével, kinézett a csillagok közül. Egy nő alszik a padlón, lágy csípője domborodik, jelez, szinte bűntudatom van, nem hiszek a látványban. A dereka az észszerűség elvének megfelelően megtekeredik. Érdem a csillagok között csillagnak megmaradni. Halálos csendben úszik a köd. Megzavar egy biológiai arc. Rugalmas csövek fonnak át és ugrásra kész rugók. Nem értjük egymást, különbözők vagyunk, igaz, mindenki másképpen az. Az elméleti igazságok emlékként borulnak rám, korábban is gondolhattam volna rájuk. Ez egy árnyékokkal teli test, egy nőé, aki olyan, mint egy sakkfigura. Büszke, kemény, szálkás, öncélú szépség. Hosszú mandulaszeme van. Lenyűgözően erőszakos, idegenül szemléli az arcomat, majdnem semlegesen.

„Mi történt?”, kérdezgetjük egymásra merőleges és párhuzamos kérdésekkel, mint ahogy vének szoktak kérdezősködni, faggatózni, mutogatni, ha szépségbe botlanak. „Ki lett megint beteg? Ki az, akitől soha semmit nem kérünk számon?” Kellemesen csalóka, felelőtlen hangulat támad. Valaki altatókat dalol, megzenésíti a sétát, kitalál egy mondókát. A fák ágairól hullnak a kristályosan kemény jégdarabok, és tűnődve egymásba fagynak. A megmaradt ország bővebben… →