A második napon, miután összegyűltek a vizek, hogy kitessék a száraz, amit földnek nevezett el, megteremtette a fákat. A fák gyümölcsébe magot lehelt, nemük szerint valót, mely a földbe került, hogy belőle termés keletkezzék. A mag a földbe hullott, vele maradt az ő lelke, így lett a magból termés, növekedés, a magnak neme szerint.

És amikor látta, hogy mindez mennyire jó, megteremtette a szilvafákat, azért, hogy gondolkodjanak, a gondolkodásban megőrizzék a termést, de nem adott nekik beszédeket, csupán gyökeret, törzset és koronát reája, hogy el ne tévedjenek.

A gondolkodást úgy gondolta el, amely a földet visszagondolja a szárazba, mert előbb a száraz volt, utána annak neve, a föld. A földbe hullott mag kikelt annak rendje és módja szerint, ahogyan elgondoltatott, a gyökér a szárazban nedvért folyamodik, a koronában pedig szavak nélkül is megtermi gyümölcseit.

Az udvart szegélyező másfél méter mély árok peremén álltak a szilvafák. Az árokban a gazdasági épület mögött húzódó kiterjedt pocsolyából, amit Kerek Tónak neveztek, a fölgyűlt esővíz, illetve az istállóból kifolyó trágyalé szökhetett el. Az árok oldalában nőtt a sóska. A kerítés tövében, ahol az árok az utcán futó közösbe csatlakozott, olykor-olykor szamócát lehetett találni. Ugyanebben a sarokban csenevész orgonafa élt. A sáncba igen könnyen belegurult a labda, amivel az udvaron játszott. Ha a labda belegurult a sáncba, utána ment, de mivel rövidnadrág volt rajta, megcsípték a sáncból kiágaskodó csihányok, továbbá a labda trágyaleves lett, ami elvette a kedvét a labdázástól.

A Kerek Tóban csak tavasszal volt a víz, nyáron kiszáradt, de ott nem lehetett labdázni, mert akkor letapodta volna a füvet. A fű azért nőtt, hogy lekaszálják, aztán nyersen vagy szárazon odaadják a nyulaknak, ha nem döglöttek meg a járványtól, ami gyakran előfordult, a malacnak, hogy növekedjen és a tehénnek, hogy tejet adjon.

A fűből lett a habos tej. A tej habos, mert fejés közben a csorgás által hab keletkezik a tetején. A habos tejért rögtön oda lehet állni a kis csészével, mert a habos tej meleg. A meleg hab ráragad az ember bajuszára. Vagyis mivel akkor még nincsen bajusza, oda ahová a bajuszt képzeli magának.

Máskülönben ezt is meg lehet unni. Pláne, ha mindig segíteni kell. Vinni a vödröt, fogni a tehén farkát, gyertyával világítani a tehén mellett, mert az istállóban nincs villany és megkéstek a mezőn, enni adni az állatoknak az enni adó lyukon, kiszedni a jászolból a murhát, répa lapiját vágni a malacoknak, mert attól jobban híznak, mint a fűtől, és jobban is szeretik, szemet szórni a tyúkok elé, szénát hányni le a hídból vagy az odorból, ami azért is kellemetlen, mert megtelik a haja porral, murhával és egész éjjel viszket.

A kora hajnali kelésben van jó is, meg rossz is. Jó az, hogy friss a levegő, látni lehet az eget, ahogy még épp csak dereng, és hogy látni lehet, hogy minden olyan másabb, mint nappal, más a színe, alakja, formája. Nappal az udvar unalmas, mert már megszokta. Éjszaka az udvar titokzatos, minden apró zaj egy külön, eddig ismeretlen életet jelöl, amely élet valahol ott van a sötétben, elbújik, nem jön elő, jobb is, hogy nem jön elő, mert megijeszthetné, még akkor is, ha csak egy macska vagy egy madár, mivel éjszaka ezek is mások.

A korai kelés olyan hangokkal teljes, amelyek nappal nincsenek, esetleg csak késő este, de olyankor már fáradt az ember. Például a békák kórusa, de több más zaj, aminek ma sem tudja a nevét, csak emlékszik rá. A korai kelésben az a rossz, hogy az ember nem önként csinálja, hanem költik. És ha költik, akkor azért, mert dolgoztatni akarják. És mert dolgoztatni akarják, ezért nem is szereti a kora hajnali kelést.

A délelőtt, az még jó, ha munkával telik, ha egyedülléttel, de a délután már unalmas, feltéve, ha nem engedik el a szomszédba játszani. Ha elengedik, mindig megmondják, hogy hányig maradhat. De az idő olyan képlékeny, honnan lehet azt tudni, hogy lejárt-e a másfél óra, vagy a két és fél óra, miközben közel és távol már nincs is lakott terület, csak mezők vannak, a távoli hegyekkel körül övezve, de az is lehet, hogy éppenséggel valahol a farakások között játszanak, ahol megint csak nincsen egy felnőtt sem, akitől meg lehetne kérdezni az időt. És nem bánja, ha már sötétedni kezd, mert olyan jó játszani, jó máshol lenni, kiszökni az időből, az sem baj, ha meg lesz verve miatta, mert este tízkor ér haza, ami már elég nagy merészség egy hat-hét éves gyermektől.

Ha viszont időben haza megy, ami mindig nagy önfegyelmet követel, akkor elvárja, hogy ezért megdicsérjék. Egyáltalán, szereti, ha mindenért megdicsérik. A dicséretből merítette az erőt, hogy ő mégiscsak meg tudja tenni, amit meg kell tenni, csak nem mindig akarja, ami azt jelenti, hogy nem képtelen rá, sőt nagyon is képes lenne mindenre, amit rá bíznak, csak ne mindig olyasmit bíznának rá, amit nem akar, nincs kedve megcsinálni. Engedelmeskedni unalmas, ezért mindig elkövet valami bűnt vagy hibát, nem szándékosan, hanem mert erre érez késztetést, noha tudja, hogy rosszat cselekszik.

A máshollét mámorossá teszi. Nem gondol még olyasmire, hogy az igazi élet máshol van, mert ilyen pozitív eszméi nincsenek, hisz gyerek még, egyszerűen csak szabadulni akar.

Nem tudja még, hogy megszabadulni a mások által állított korlátoktól saját maga még szigorúbb korlátozásával tud. Ez lenne a szabadság, vagy valami ilyesmi. Hogy miféle törvényeknek engedelmeskedik, a másénak vagy a magáénak. 

Például most, amikor kinéz a harmadik emeleti szoba ablakán és a platánok lombja közti foltokban láthatja az udvaron napozó lányokat és fiúkat. Ha bent marad, hallgathatja a hegedűversenyeket, ha bent marad, látja, mi van kint. Végül is milyen hűvös van ott abban a szobában. Noha nagyon vágyik rá, hogy lemenjek közéjük. Ha nem is közéjük, arra, hogy valahová elmenjen. Máshol legyen.

De most még szabad, ezt így képzeli.

Ha legyőzi a vágyakat, amelyekkel olyan könnyű becsapni bárkit, akkor szabad marad. Máskülönben lehet, hogy ők is szabadok ott lenn, egyáltalán nem azt mondja, hogy nem. Van úgy, hogy az ember kimegy, napozik, és éppen azt csinálja ezzel, amit csinálni akar. Mert nem csábította el semmi, mint ahogyan őt csábítja a napolajjal bekent testek fénye, a platánok törzse, aminek neki dőlhetne, így olvashatna, és közben szemmel tarthatná a testeket is. Eközben mindig valahol máshol lenne, mint ahol lenni akar, vagyis éppen ott volna, ahol sohasem lehet, legalábbis mindaddig, amíg a csábítás által keltett vágyak szerint cselekszik.

Másfelől a csábításnak engedni is akkor lehet, ha már előzőleg látta, hogy van a csábítás. Elcsábulni és engedni a csábításnak más és más. A csábításnak engedni: szabad lehetőség, amibe bele szokott esni. Ez magánügye. Szövetkezni a bűnnel, ez magánügye, azért, hogy megismerje, ahhoz, hogy legyőzze, akármiért, magánügye és kockázat. Megteheti, mert szabad. De ha elcsábult, már nem szabad, már máshol van, az orránál fogva vezetik, nem ő enged, hanem passzívan viseli el a hatást, s közben nem tudja, hogy mi történik vele, nézi a testeket, de nem gondol arra, hogy ami vele történik, az a csábítás.

A csábítás akkor az volt, hogy éjszakába nyúlóan átengedődni a játéknak, egyre szenvedélyesebben játszani, amikor érzi, hogy egyre kevesebb idő van hátra a napból, szaladni a mezőn, dörgölni az arcára ragadt sarat, kisebesedett térdekkel, lihegve érkezni és titkolni a lihegést, hazudni vagy igazat mondani a mentegethetetlen szabályszegés okait illetőleg, utána pedig megbüntetve lenni.

Amikor korom sötétben érkezett haza, belépett a konyhába, az anyja azt mondta, menjen vissza oda, ahol eddig is volt, ha annyira jó ott neki, azzal kipenderítette az ajtón. Leült a lépcsőre, nézte az éjszakát. Tudta, most csak megbüntetik.

És ekkor mondta azt, mert szeretett hangosan beszélni, amikor egyedül volt, hogy az anyja …, itt egy csúnya szó következett, nem szolga ő neki, az anyjára gondolt, vagyis az anyja anyjára, és ebből is látszik, hogy nem tudhatta még, hogy a játék csábításának engedni nem megszabadít a szülők zsarnoki uralmától, hanem éppenséggel kiszolgáltat neki. Olyan, mintha ők maguk adnának lehetőséget a szökésre a játékban, hogy aztán annál jobban megbüntessenek.

De nem volt jó az sem, amikor legyőzte a csábítást, akkor sem érezte igazán jól magát, mert ekkor ugyan azt gondolhatta magáról, hogy ő jó, de egyszersmind szegény, aki rá van utalva az ők dicséretére, kiszolgáltatott, mert a felnőttek nem sokáig becsülték meg az ő erőfeszítését, amivel legyőzte a csábítást. Ezért aztán nem törekedett különösebben jóvá válni, ha néha sikerült, az rendben volt, de ha nem, akkor meg legalább harcolhatott önmagával.

Az érzéki és a morális vágyak kibékíthetetlen küzdelme, ha nevezheti így, később is jellemző maradt. Ha helyesen cselekedett, vagyis szigorította saját törvényeit a mások által rá szabott törvényekhez képest, akkor nyugodt volt. Erre azért volt nagy szüksége, mert érzékei olykor a gátlástalanságig fokozták cselekvési és alkotó készségét, mindezeknek a morális fázisba való átlépés által sikerült gátat szabnia. Az érzéki számára az itt és most-ot jelentette, míg a morális mindig a jövőt.

A múlt számára nem létezett. Mert a múltat a jövő nyelte magába: minden, ami egyszer volt, majd a jövőben lesz egyszer újra megértve, és az is lehet, hogy minden újra megtörténik ugyanúgy, hisz ki tudhatja, hogy valójában hogyan történt. Miképpen az is lehet, hogy mindig ugyanaz történik, a változás illúzió, tényleges változást csak a leges-legnagyobb szellemi és lelki erőfeszítéssel lehet elérni, de szerinte ez is elég bizonytalan.

A jövőt végtelennek képzelte, s noha tudta, hogy létezik a halál, nem hitt benne. Nem élte még elégszer át mások halálát, hogy hihessen benne. S később is, amikor objektív bizonyossággá vált számára, csak annyit fogadott el belőle, hogy: rendben, meghal, de nem tudhatja, mit jelent meghalni, mivel egyrészt a halált csak az élet felől tudja elgondolni, azt tudja, amit az élet felől nézve jelent, s kétségtelen, hogy az élet nem minden. Másrészt mindig csak mások halálát tapasztalja, valami olyasmit, amiről soha nem lehet közvetlen benyomása, csak egy már halott testen keresztül szembesül bármilyen halállal. Saját halála viszont ismeretlen marad előtte, éppen mivel mindig előtte van, mindaddig, amíg meg nem hal, noha lehet, hogy utána is.

Efféle gondolatok gyakran fordultak meg a fejében. Például amikor a szilvafákat figyelte, amelyek nem születtek és nem haltak meg, hanem mindig is ott voltak a sánc peremén. Ki volt feszítve közöttük egy spárga, amire a száradó ruhák kerültek.

Négyévente roskadoztak az ágak a terméstől, télen két-három ujjnyi hó is rakódott a vékonyabb ágakra, nyáron, ha még nem volt érett a termés, le lehetett kaparni a macskamézet, ami beleragadt a fogába. De a legtöbbet akkor gondolt a szilvafákra, amikor kiköltözött a nyári konyhába, ahol valaha Beréné lakott.

A nyári konyhát kitakarította, mert a házban nem volt elég szoba, ahol lehetett volna tanulni a középiskolai felvételire. Sok volt az egérszar, például. Meg mindenféle kacat. De voltak régi bútorok, amit már nem használtak, ebből itt külön kis lakást lehetett berendezni. Igaz, minden szétesőben volt, leszakadt ajtók a szekrényeken, törött, koszos edények. Mégis jó volt ott lakni, egyedül. Pontosabban jó volt arra gondolni, hogy ott lakik egyedül, és maradhat ott.

A szilvafák lettek a barátai. Nem a termés, vagy a macskaméz miatt, ami szigorúan véve nem termés, csak melléktermés, hanem csak azért, mert ott voltak, körülvették a nyári konyhának nevezett házikót. És főleg este. Mert este nem látszott világosan, hogy ez a ház egy másik házzal közös udvaron van, amelyben az apja, az anyja és a testvérei laknak. Hanem úgy látszott, hogy ez egy ház, és látszottak a szilvafák, amelyek védték a házat, susogtak is elég félelmetesen, s ő itt lakik. Ilyenek a barátok, akik félelmet is keltenek, de azért jó hogy vannak. De lehet, hogy csak most gondolja így, hogy akkor hogy volt.

A szilvafák időközben megöregedtek. Nyesegették őket rendesen. Az ágak levágva is jók voltak, mert el lehetett tüzelni. A tűz is jó volt, mert lehetett melegedni. A meleg is jó volt, mert attól lett otthon az otthon. De a nyesegetés általi megműveléssel a fák mégis kikerültek eredeti helyükről, ahová megteremtette. Valahogyan kikerültek. Aztán most csak olyan fák. Semmi különös: fák. Az ágakat lenyesik rendesen, aztán eltüzelik. A tűz, úgy alapból, jó, de már nem melegít igazán. Meleg is van, de a meleg is elkerült arról a helyről, ahol előbb melegített, így már nem az a meleg. Olyan hideg meleg lett. Mert ők önmagunkban – az anyja, az apja, a testvérei, a testvérei gyermekei és férjei – külön-külön és mindösszesen is kevesek lettek a meleghez. Ezért érzi most azt, hogy hideg meleg van.

S ezért nem tudják már visszagondolni a földet a szárazba, s képtelenek elhallgattatni a mindenki, és az önmaguk hülye beszédeit, félelmes suttogásait, amelyekbe apró kis gonoszságok, ha nem olykor nagyobbacskák is, keverednek.

A fák hátat fordítottak.

De ő kezdi már érteni. S mindannyian kezdik már érteni, azt hiszi. Mert már öregek a fák, és nem sok van hátra. Azt kezdi érteni, amit nem ők, hanem a szilvafák suttognak. És a fák azt súgják, hogy most már legyen vége a suttogásnak, az apró kis gonoszkodásoknak, amiképpen a nagyobbacskáknak is, és legyen vége a hideg melegnek, legyen végre hideg vagy meleg.

És ezt is suttogják még, csak úgy magukban, amikor senki sem hallja: bárcsak jönne már a harmadik nap.