„Nem tudják, de teszik.” //?//

 Karl Marx

 1.

 

 Marxnak van egy hihetetlenül friss és tanulságos szövege, melyben nem a történelem dialektikájáról és a kommunizmus jövőjéről álmodozik, hanem egy majdnem kortárs politikai eseménysorozat, az 1848-as franciaországi események részletes bemutatására, elemzésére vállalkozik, mégpedig a baloldali forradalom szempontjából. Ez az árnyalt írás, persze több más Marx-szöveg mellett, joggal kelthetné föl azoknak a figyelmét, akik jelszavakat skandálva kávézóról kávézóra vonulgatnak valamiféle forradalomról álmodozva. Legalábbis azt meg lehet tanulni belőle, hogy a forradalomnak a jelszavakon és a sörön kívül még milyen, egyebek mellett történelmi feltételei vannak, és hogy könnyen alakulhat úgy az úgynevezett történelem, mint ahogyan sokszor alakult is, hogy „amit a legforradalmibb eseményként képzelt el, az a valóságban a legellenforradalmibb eseményként játszódott le. A gyümölcs az ölébe hullott, de a tudás fájáról hullott le, nem az élet fájáról.” ¹

 

Mindenesetre, ha más nem, az igény, a baloldaliság, netalán a baloldali forradalmiság igénye mostanság, sőt már jó ideje legalábbis indokoltnak látszik, függetlenül attól, hogy akik felvonulnak, vagy chartáznak, vagy a „Kun Bélá”-ban iszogatnak éjszakánként, vagy egyszerűen csak beveszik a saját tanszékeiket, mennyiben vallják magukat baloldalinak. Azért beszélnék mégis mindössze igényről, mert a forradalomnak – bárhogyan is álmodozzanak valamilyen spontaneitásról vagy közvetlenségről azok, akiket a marxizmus egyfajta metafizikájának szele érint meg – egyik legfontosabb feltétele a tudatosság lenne, és ezt a feltételt, én úgy látom, a baloldaliság különféle formában megfogalmazódó igényei most csak korlátozottan teljesítik. És itt elsősorban nem szakirodalmi ismeretekre gondolok, nem is az „osztálytudatra”, vagy a „hamis tudat” marxista megszüntetésének technikájára, hanem arra a „dialektikára”, mely az adott társadalmi, gazdasági, kulturális viszonyokba való begyökerezettség tudatosításából, nem pedig pusztán elvi stratégiákból indul ki.  Ennek a begyökerezettségnek az egyik aspektusa éppen az lenne, hogy tisztába kellene jönni, illetve számolni kellene a posztszocialista társadalmak deficites baloldaliságának történeti okaival.

 

Ha például túl akarunk lépni, legalábbis árnyalni szeretnénk azt a duális sémát, miszerint az 1989 előtti és utáni társadalmi-politikai rendszerek közti váltás a diktatúráról a demokráciára, a szocializmusról a kapitalizmusra, az emberi jogok eltiprásának gyakorlatáról azoknak biztosítására, a tervgazdaságról a szabad piacra, az egypártrendszerről a parlamentarizmusra, az állami cenzúráról a szabad sajtóra, vagy – ahogyan egyes publicisztikai zsargonokban gyakran megjelenik – egyszerűen a rosszról a jóra történő szimpla fordulat eseményeként írható le, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy ennek a problémának a tárgyalása szorosan érintkezik a jelenlegi társadalmi-politikai helyzet értelmezésével. Kétségtelennek tűnik, hogy 1989-ben váltás történt, de abban már koránt sincs konszenzus, hogy miről és mire történt ez a váltás – márpedig ha nem tisztázott (és egyre inkább nem tisztázott) az ebben a duális sémában kifejeződő politikai alternatívák egymáshoz való viszonya, akkor zavarba jöhetünk annak megítélésekor is, amikor a jelenbeli politikai alternatíváinkat latolgatjuk.

 

Ha a különféle baloldali ideológiák, eszmerendszerek, filozófiák körén belül vesszük szemügyre az államszocialista alternatívát, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy a baloldali hagyomány felől nézve a Szovjetunió, és még inkább a hozzá 1945 után csatlakozó államok berendezkedései lényegében a kapitalizmus változatainak lennének tekinthetőek. Magával a bolsevik hatalomátvétellel kapcsolatban már az 1920-as években megfogalmazódott az a baloldali kritika, miszerint „Oroszországban az ’államkapitalizmus’ jutott hatalomra, és az átmeneti – a hadiállapot diktálta – szükségintézkedések (a hadikommunizmus) után az államkapitalista forma védelmezői, Leninnel az élen elérkezettnek látták az időt a magánkapitalizmus részleges újraélesztésére is” ². Ana Bazac szerint az 1989 előtti rendszer, melyet szisztematikusan sztálinizmusnak titulál, Románia ipari, gazdasági, közjóléti fejletlensége miatt „a kapitalizmusnak csupán egy izotópikus formája, mivel szocializmus nem lehetett” ³. Éppen ezért továbbra is ragaszkodik a társadalom, a gazdaság, a kapitalizmus marxi alapokon való kritikájához, s szerinte „a jelenlegi – transznacionális – kapitalizmusra szükség van egy világméretű civilizáció kialakításához, vagyis a kapitalizmus kommunista meghaladásának objektív (és szubjektív) feltételeinek megteremtéséhez.” ⁴ Ez konzekvensnek tűnik Marx felől, aki szerint a kommunizmus feltétele a kapitalista gazdaság bizonyos fejlettségi szintje, s ahol ez hiányzik, ott nem valósulhat meg a kommunizmus – ez fejeződik ki az ismert marxi tételben, miszerint maga a kapitalizmus termeli ki a szocializmus objektív feltételeit ⁵.

 

Másfelől az 1945 utáni, majd az 1968-as mozgalmakban újjáéledő nyugati baloldali kritika éppen a Szovjetunió érdekszférájába került kelet-közép-európai államokra hivatkozva érvelhetett úgy, hogy mivel ezekben az országokban nem történt forradalom, hanem politikai hatalomátvétel útján épült ki a „létező szocializmus”, ezek nem is tekinthetők szocializmusnak, csak államkapitalizmusnak, ahol a kiépülő totalitárius bürokrácia a piacgazdaság uralkodó osztályát helyettesítő funkciót töltött be ⁶. Egy másik elemzés, a Slavoj Zizeké szintén úgy érvel, hogy az államszocializmus a kapitalizmus bizonyos elfojtásainak a szelepjeként működött, annak egyik elfojtott változata volt pusztán: „a ’létező szocializmus’ pedig éppen azért bukott meg, mert végső soron a kapitalizmus egy alesete volt, ideológiai kísérlet, hogy ’a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon’, azaz, hogy kitörjünk a kapitalizmusból, miközben megőrizzük annak legfontosabb alkotóelemeit.” ⁷. Ezek felől az értelmezések felől nézve a kissé ironikusan kiélezett kérdés 1989-re mint fordulatra vonatkozóan így hangozna: „vajon hogyan fest a történelem, ha feltételezzük, hogy az 1980-as és 1990-es évek fordulóján a világkapitalizmus önmaga felett aratott győzelmet…?” ⁸

 

A kérdés eldöntését persze az is nehezíti, hogy éppen a volt államszocialista (vagy államkapitalista?) országokban szokás felpanaszolni a megidézett baloldali hagyományok hiányát, ahol a marxizmusra hivatkozó állami doktrína lehetetlenné tette a marxi életműben benne rejlő kritikai potenciál folyamatos korszerűsítését, a marxi kritika sokat hangsúlyozott rugalmasságának kihasználását. Ennek a folyamatos korszerűsítésnek a hiányában 1989 után a marxizmust, a kommunizmust, sőt egyáltalán a baloldaliságot a „létező szocializmussal” azonosították, s egyúttal mint egy letűnt korszak ideológiai védjegyét utalták a múlt relikviái közé. Míg az államszocialista káderek, a hivatalos baloldal gyorsan ruhát váltott és haszonélvezőjévé, sőt kivitelezőjévé vált az újonnan liberalizált piaci rendszernek, a marxi kritikai hagyaték, a baloldaliság elméleti bázisa ezekben az országokban gazda nélkül maradt (persze ritka kivételek mindig vannak), hiszen az értelmiség könnyen hivatkozhatott arra, hogy eleget foglalkoztak kényszerből az előző rendszerben Marx-szal, most már hagyják őket ezzel békén ⁹.

 

Persze amit az ajtón kitettek, visszajött az ablakon, és útközben maga is ruhát váltott. A posztmodern címszó alatt megalkotott elméleti és esztétikai kánonok helyi változatainak létrehozói ugyanis elfelejtették hangsúlyozni, hogy a posztmodern „életérzés”, noha jó sok áttételen és átalakításon keresztül, de szintén az 1968-as baloldali mozgalmak és társadalomkritikai hagyományok talaján áll ¹⁰, ha áll. Ennek a tudatosításnak az elmulasztása – és persze éppen a „létező szocializmus” öröksége kontextusában eltérő helyi társadalmi és kulturális viszonyok – miatt ez a posztmodern éppúgy lehetett nemzeti, mint liberális színezetű, de csak elvétve baloldali. Persze az 1989 utáni differenciálást az a tény is megnehezítette, hogy a 68-as baloldali mozgalmak lényegében teljesületlen követeléseit mintegy magába szívta a liberális kapitalizmus textúrája ¹¹, ami így még a marxista kritika sokat hangsúlyozott rugalmasságánál is mintha adaptívabbnak bizonyult volna. A 68-as mozgalom egyik, elméletileg leginkább képzett csoportjáról jegyzi meg Konok Péter: „Szituacionizmusként megszűnt létezni, de az általa felvetett kérdések és az általa adott megoldási javaslatok ma is igen elgondolkodtatóak. Képi megoldásai, sokkoló, az ellentétek hatására építő megfogalmazásai pedig a mindennapi kultúra részeivé váltak, és ma az irodalom, a film vagy – horribile dictu! – a reklámipar (’a kapitalizmus költészete’, ahogy maguk a szituacionisták nevezték) produktumaiból köszönnek vissza. A szituacionizmus – megszűnve, eltorzulva, ha úgy tetszik, mint ’a tiszta szellem bomlási folyamata’ (Marx) – máig is hat.” ¹²

 

Az a tény, hogy – ahogyan Heller Ágnes idézett cikke megfogalmazza – a 68-as „újbalosok liberálisokká váltak” ¹³, pusztán formálisan ugyan, de az 1989 előtti államszocialista pártelit liberálissá avanzsálásának az analógiájaként is érthető. Kiélezve a párhuzamot: amennyiben a radikális baloldaliságot magában feloldó, integráló, elüzletiesítő posztmodernizmus feltételeit nyugaton az 1968-as mozgalmak, keleten pedig az 1989-es véres és vértelen rendszerváltások képezték, akkor végső soron semmi anakronisztikus nincsen a volt államszocialista országok baloldali deficitességében, olyan értelemben, hogy mind a nyugati, mint pedig a keleti blokk – egymástól ugyan radikálisan különböző baloldali (vagy annak mondott) – modelljeit ugyanúgy adoptálta a liberális kapitalizmus egy-egy expanzív hulláma. Igaz ugyanakkor, hogy mindkét eseménysorozat szellemi tartalékává, hivatkozási alapjává vált a liberális rendszerbe egyébként kénytelenül vagy nem kénytelenül betagozódott baloldaliak különféle formákban máig meg-megújuló ellenállási akcióinak.

 

Ebből a perspektívából nézve azonban úgy tűnik, hogy érdemes lehet a kapitalizmusnak a forradalmakkal szemben legalábbis részben immunitást biztosító, a forradalmiságot retorikává simító ¹⁴ működésmódjait is figyelembe venni. Az 1968-as diáklázadásokról a médián keresztül a köztudatban és a személyes emlékezet nosztalgikus elbeszéléseiben kialakult mítoszok ugyanis rendre elfedik, hogy a 60-as évek „sorozatos társadalmi robbanásai – habár soha nem álltak össze egységes mozgalommá – globális reakciót képeztek azzal a kapitalizmussal szemben, amely a második világháború óta minőségileg új szakaszba lépett. (…) Éppen a háborút követő szédületes gazdasági fejlődés következtében válhatott a kapitalizmus mindent átható, az élet minden területét meghatározó jelenséggé: ami korábban a társadalom formája volt, az most magává a társadalommá változott. Eltűntek az utolsó fehér foltok a kapitalizmus világtérképén, és a tőkés termelési-értékesítési struktúrák – a működésükhöz szükséges szintbeli különbségekkel – globálissá váltak.” ¹⁵

 

Érdemes hozzátennünk ugyanakkor, hogy az amerikai John MecDermott szerint 1968-ban a „diákok szinte sehol sem játszották azt az uralkodó szerepet, amelyet a legendagyártók és visszaemlékezők ma tulajdonítanak nekik. Ezzel szemben mindezek igen széles alapokon nyugvó, tömeges társadalmi megmozdulások voltak. Akadtak persze ott diákok szép számmal, de mellettük nagy tömegekben idősek, nők, szabadfoglalkozásúak, nemzetiségi, faji, vallási és etnikai kisebbségek képviselői, aktív katonák, ipari munkások és kormánytisztviselők éppúgy, mint gyarmati és függőségben élő népek képviselői, akik az utcára parancsolták vagy más módon szorongatták a kormányokat a fennálló hatalmi viszonyok és privilégiumok miatt.” ¹⁶ A szerző szerint az 1968-as évszámmal jelzett, valójában jóval hosszabb időintervallumban zajló társadalmi tiltakozások ellenreakciójaként szilárdult meg az a politikailag konzervatívnak, gazdaságilag neoliberálisnak nevezhető rendszer az USA-ban, amely máig is tart.