2.

Térjünk vissza Marxnak az 1848-as eseményekről írt szövegéhez, melynek első mondatai megfogalmaznak egy tételt, ami a föntebb elmondott mese formalizálása is lehetne: „Hegel megjegyzi valahol, hogy minden nagy világtörténelmi tény és személy úgyszólván kétszer kerül színre. Elfeledte hozzáfűzni: egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat.” ¹ A forradalmak történetében eszerint kétféle tendenciát figyelhetünk meg: ez a történet egyrészt megszakítások ismétlésének története lenne, másrészt az egyre erőteljesebb virtualizáció, a retorikaivá válás, mediatizálódás felé halad – legalábbis nálunk felé. A kapitalizmus baloldali kritikája így a kapitalizmus egyik saját funkciójává vált.

Közelebbi példával: a 2006-os eseményekre és azok 1956-ra utaló retorikai allúzióira gondolhatunk. Ebben az allúzióban valóban aligha mellőzhetjük a tragédia és a bohózat közti műfaji különbségtételt. Bohózatisága ellenére annyit mégiscsak el kellene ismerni, hogy „2006. szeptemberének” radikalitása vagy éppen forradalmisága abban állt, hogy a jelenlegi társadalmi rendszer egyik szimbolikus középpontját, a Magyar Televízió székházát, vagyis a médiahatalmat vette célba. Ellentétben a 2006-os eseményeket egyik oldalon szélsőjobboldalinak, a másik oldalon pedig saját társadalmi legitimitása megerősítése érdekében mártír-retorikával „kanonizáló” értelmezésekkel, a 2006-os események nagyon is rendelkeztek a politikai kritikai igényeknek egyfajta radikális polarizáltságával. Az önjelölt szónokok egyszerre hivatkoztak ökológiai, gazdasági, morális válságra, a globalizmus válságára, személyes sérelmekre, valamifajta „kistermelői éthoszra” (talán az iparosítással és az informacionalizmussal szemben, egyfajta modernizálódási deficitesség helyzetéből?), irredentizmusra, ezoterikus és spirituális eszmékre, egymásnak ellentmondó összeesküvés-elméletekre, ahogyan az improvizált pódiumok bukott tudományos és politikai aspiránsok, illetve hajléktalan emberek történeteinek spontán emelvényeivé is válhattak.

Külön érdekessége volt az akkori tüntetéseknek a médiával vívott esélytelen küzdelem: a „Kossuth tér” élőben kiközvetítette és kritizálta a Kossuth térről szóló tendenciózusan torzító, átkozmetikázó közvetítéseket. A szélsőjobboldali retorika dominanciája annak következményeként jelent itt meg, hogy egyrészt a médiahatalom számára ez képezte azt a referenciát, amelyre támaszkodva saját ideológiai üzenetét pozícionálhatta, másrészt mert a szélsőjobboldali retorika az artikulálatlan tömegigények elit beszédmódját képviseli, azt a beszédmódot, melyet negatívan motivált formában a médiademokrácia ideológiai gépezete tulajdonképpen igényel, folyton megerősít és támogat. Ez az a retorikai szelep, amelyen keresztül a sérelmek feltörése egyszerre van megengedve és diszkreditálva, elnyomva. Függetlenül attól, hogy ezek az események mennyiben voltak maguk is manipuláltak, felülről is motiváltak, az igények közvetíthető artikulációjára, színvonalas elemzésükre végül sem a médiában, sem a politikában nem kerülhetett sor. Annak ellenére nem, hogy az akkori tüntetések eleinte mind szociális összetételükben, mind a résztvevők számában, mind az artikulálható igények hegemóniájának hiánya, mind pedig a kétoldali erőszak megjelenése tekintetében sokkal inkább hasonlítottak arra, amit tömegnek vagy forradalminak lehetne nevezni, mint a mostani kávézóközi felvonulások. Amit végül a médiában közvetítettek és megérteni engedtek a történésekből és azok motivációiból, az éppen a megtámadott ideológiai struktúra érdekeinek felelt meg: a társadalom fasisztákra, tőkésekre és demokratákra való felosztása, amelyből eleve ki volt tiltva az ettől a sémától eltérő igények artikulációjának puszta lehetősége is – vagy legfeljebb bohózat formájában jelenhetett meg. Bohózattá éppen az tette, hogy tudatosság és begyökerezettség hiányában pusztán csak artikulátlan igények indulatszerű kitöréseiig, a spontán erőszakig jutottak el, illetve egy retorikai (szélsőjobboldali) csapda áldozataivá váltak.

Mit mondhatunk el mindezek fényében az általam eddig kissé ironikusan kezelt „kávézói forradalomról”? Nyilvánvalónak tűnik, hogy mind szociológiai rétegződésében, mind politikai igényeiben, mind a mediatizált társadalomhoz való viszonyában a 2006-ostól eltérő igények artikulációjáról van szó. Együttes említésüket talán mégis indokolttá teszi az, hogy itt is valamifajta forradalmiságnak az igénye fogalmazódik meg. Mivel én személyesen nem vettem részt – még megfigyelőként sem, ahogyan 2006-ban – ezeken a megmozdulásokon, perspektívám külsődleges és nyilvánvalóan kiegészítendő. És még egy pontosítás: nem a jelenség explicit politikai igényei érdekelnek, hanem társadalmi-politikai kontextualizálhatósága, amennyire ez a kérdésfelvetés az esemény kortárs jellege és saját „szakterületi” outsider helyzetem következtében egyáltalán jogosult lehet.

Ami először is feltűnhet: egy viszonylag szűk elitcsoport (egyetemisták) képezik a „tömegbázisát”, de nincs szó a diáktársadalom egységes fellépéséről. A spontán erőszaktól, illetve az utcai eseményekben való spontán (és emiatt könnyebben vagy inkább másképpen manipulálható) sodródástól eltérően szervezett akciókat hajtanak végre, például a kormánypárt székházának jogsértő elfoglalásával. A „diákság-pátosz” retorikája kétségtelenül tartalmaz áthallásokat az 1968-as nosztalgiák felé is, az 1989-es rendszerváltás pedig e retorika egyfajta legitimációs bázisát képezi. Mint már utaltam rá, mind 1968, mind 1989 retorikai („posztmodern”) forradalommá szelídült, és olykor lehet olyan érzésünk is, legalábbis a médiatudósításokból kiindulva, hogy ezen retorikaivá szelídült forradalmi modell marxi értelemben vett (tehát történelmi funkcióval rendelkező) bohózati változatáról van most szó, amelyhez valamifajta értelmiségi elitizmus is kapcsolódik. Az igények igenelése legalábbis feltételezi az értelmiségi életmódot, illetve azt a némiképp jellemző „burokban-lakást”, tapasztalathiányt vagy külsődleges pillantást más társadalmi rétegek életmódját, egzisztenciális és artikulációs problémáit illetően, ami nálunk felé, szerintem, jellemző értelmiségi attitűdnek tekinthető. A marxi radikális, tehát proletárforradalmi modell, szemben a forradalom polgári modelljével, például megkövetelné magának a forradalmi múltnak, 68-nak, 89-nek, illetve a posztmodern fogyasztói forradalmának a helyi kritikáját is.

De talán az események lehetséges archeológiájára való utalásnál fontosabb a lehetséges perspektívák figyelembevétele. Kiindulhatunk abból, hogy az igények transzparens kommunikálása, illetve a mozgalom önszerveződése hangsúlyozottan médiumokra támaszkodik, sőt a „hálózat” metaforája a Hallgatói Hálózat nevében egyben utal az önszerveződés technikai médiumokhoz kötöttségére. Ebben a metaforában szerintem több is kifejeződik, mint a rendelkezésre álló technikai eszközök hatékony használni tudása, nevezetesen egy már részben politikainak is tekinthető igény: az egyetlen központból könnyebben vezérelhető és így könnyebben is manipulálható médiumgenerációk „éthosza” és az internetgenerációk politikai „éthosza” közti különbség érzékelése.

Nem haszontalan itt utalni az információs gazdaság jellemzőire. Az információs gazdaság kifejezés egy kettős kötést vezet be: az eszköz, amit termelésre használnak másrészt egy médium, amit kommunikációra használnak. Két, hagyományosan különbözőként kezelt területnek, a termelőeszközöknek és a kommunikációs eszközöknek a kombinációjáról, összeolvadásáról van szó. Ez magyarázza, hogy a technológiai fejlődésnek ez az iránya a kommunikáció és az oktatás rendszereinek átalakítását is kikényszeríti, hiszen „az új technológiai paradigma elterjedésében és megvalósulásában az egész társadalmi rendszer kulturális-intézményi attribútumainak is részt kell venniük” ². Azt jelentheti ez például, hogy amivel leírjuk a termelés rendszerét (nyelv, kommunikáció), az pusztán annak egyik aspektusa, amit leírunk, ami így a rendszer kritikáját erősen behatárolja, vagy legalábbis megváltoztatja a feltételeit. Sarkított megfogalmazásban: a kommunikáció és a tudás üzemmé válik/válhat, a termelés, az áru, a termék, a fogyasztás pedig kommunikatív, illetve szimbolikus fölösleggel, értékkel telítődik.

Másrészt lehetővé válik „a tudás és az információ alkalmazása további tudás és információfeldolgozó készülékek létrehozására, pozitív visszacsatolás kört képezve az innováció és az innováció felhasználása között.” ³ Ez technikatörténeti viszonylatban például azt jelentette, hogy a technológiai fejlesztéseket már nem (vagy nem csak) a honvédelmi ipar, hanem maga a társadalom, a felhasználók végzik. Egy termék vagy új technológia létrehozása és innovációja nem válik szorosan külön a létrehozás, az alkalmazásba vétel és az új felhasználási területek fölfedezésének különálló szakaszaira, hanem a használat már egyben a termék fejlesztését is jelentheti, a három különálló szakasz egymásra csúszik/egyidejűvé válik. Mindez egyebek mellett visszahat a társadalmi kapcsolatok rendszerére és a hatalomgyakorlás módozataira. Persze a gazdasági fejlesztések mindig is összefüggtek a rendelkezésre álló tudás felhasználásával és alkalmazásával, tehát „ami megváltozott, az nem a tevékenység, amivel az emberiség foglalkozik, hanem a rendelkezésre álló technológia, melynek segítségével közvetlen termelőként használhatjuk a fajunkra biológiai különlegességként jellemző kimagasló képességet a szimbólumok feldolgozására.” ⁴

Amennyiben figyelembe vesszük a „kávézói forradalom” hálózati feltételezettségét, akkor egy olyan sejtés is megfogalmazható – egyrészt marxi nézőpontból –, hogy a bázisdemokrácia-követelések és a közvetlen részvételi igények felépítményének korrelációjáról van szó a föntebb említett pozitív visszacsatolási kör technikai alépítményével. Ha – másrészt – ugyanezt a konstellációt mondjuk Luhmann rendszerelmélete felől nézzük, akkor valami olyasmit mondhatunk, hogy az önszerveződő hálózat autopoiesise hangsúlyozottan rászorul a rendszer és a környezet közti különbség, jelen esetben például az oktatás és a politika, az oktatás és a gazdaság, az oktatás és a média közti különbség folyamatos megképzésére, fenntartására – aminek a törekvése meg is figyelhető például a HaHánál. Kérdéses ugyanakkor – szerintem –, hogy az oktatás és a társadalom más alrendszerei, a politika, gazdaság, a média között létezhet-e, megképezhető-e egy ilyen permanens különbség, mely megfelelne a rendszer és környezet közti különbségnek, és amely így biztosítaná a rendszer önszerveződésének fennmaradását. Ehhez arra lenne szükség, hogy az oktatás rendszere ugyanolyan önfenntartó, önszerveződő rendszerré váljon, mint a média, a gazdaság vagy a politika, azaz ne maradjon hozzájuk képest alárendelt, függő, kiszolgáló/kiszolgáltatott helyzetben.

Csábító és reménykeltő perspektíva, de nekem úgy tűnik, egy ilyen forradalom végigvitelére a jelenleginél sokkal nagyobb társadalmi támogatottságra, tartalmi és műveleti komplexitásra lenne szükség, ami azt is jelenti, hogy olyan, jelenleg polarizáltan vagy artikulálatlanunl jelen lévő igények megfogalmazását és egyesítését is kellene jelentse az oktatási rendszer önszerveződéséből kiindulva, melyek messze túlnyúlnának a diákság vagy akár az értelmiség érdekein; melyek a társadalmi rendszerbe való begyökerezettségből, vagyis nem pusztán ügyek mentén való politizálásból, hanem társadalmi/kulturális helyzetből/feltételezettségből is kiindulva kínálnának föl válaszlehetőséget az oktatás környezetét képező területeken is; illetve amelyek a jelenlegi közbeszédben domináns kommunikációs panelek radikális kritikai átalakítását is fel tudnák vállalni – s mindezt a „műveleti zártság” feltételeit megteremtve. A „Ne csak lájkolj, szervezkedj!” típusú szlogenek egyelőre kevésnek tűnnek arra, hogy egy életmódbeli, kulturális, közérzeti, közbeszédbeli váltás radikális igényének beteljesítését ígérjék – túl a diákság ügyekhez kapcsolódó konkrét érdekein. Kérdés, hogy akar-e a mozgalom ezen érdekek védelménél több lenni. Ha igen, egy ilyen „kód” létrejöttéhez, ahogyan Luhmann fogalmaz, „termékeny kiválásra van szükség, amely azután, kedvező feltételek esetén, olyan rendszerek létrejöttéhez vezet, amelyekhez a továbbiakban a társadalom már csak alkalmazkodni tud.” ⁵

Hogy egy, az oktatási rendszerre épülő épülő radikális önszerveződés lehetőségéről van a mostani mozgolódásban szó, esetleg a trendi forradalmi retorika bohózatáról, vagy egyszerűen a diákok jogos érdekvédelméről, nem szeretném nagy hirtelenjében eldönteni. Én az első verziót feltétel nélkül támogatnám.