– A vakmerőké a világ. Az erőseké. Akik átverekszik magukat a hegyláncokon, skorpiókkal teli völgyeken, az örökké háborgó tengereken. Akik szívvel-lélekkel… Akik éjjel-nappal… Akik rendületlenül… Akik megadást nem ismerve…
Riolda felszisszent, ám Benjamin egy pillanatra se zavartatta magát.
Minden embernek van szíve, no igen.
De szíve-lelke…?
– A vizek is változatosabbak, Riolda, mint ahogy azt egy nyúlfarknyi sziget királynője elgondolhatná. Hallottál-e arról, hogy van olyan tenger, amely kétlábnyi mélységben már semmilyen élőlényt nem tűr meg? Csillogó a felszíne, öröm megmártózni benne, miközben tudod, hogy lent a mélyben se a rákok, se a halak, de még az ide-oda lebegő, haszontalan kis moszatok se maradnak életben. Ennek a sötét víznek a gondolatai minden eleven teremtményt elpusztítanak. Nem hiába hívják ezt a szörnyűséges vizet a görögök Fekete-tengernek. Ha alkonyatkor, tiszta időben ennek a tengernek a partján sétálgatsz, surrogást, vibrálást érzel, mintha láthatatlan villámok cikáznának körülötted…
A könnyedén bóbiskoló Riolda hitte-nem hitte – bár persze abban nem kételkedett, hogy a vele szemben ülő Benjamin sok országban megfordult, és talán valahol tényleg létezik egy fekete tenger.
Kipillantott az ablakon, és elborzadt, mert újabb esőfelhők hullámoztak a szigete felé. A szél belekapott a habokba, melyek prüszkölve, méltatlankodva csapódtak a szikláknak. A Nyugati szél szigetét körülvevő szürkés-zöldes víz nem fekete, de ami azt illeti, elég rettenetes ez is. Ám az őszöreg Benjamint nem érdekelte a vihar, ő csak a saját kalandjairól akart mesélni.
Benjamint, Shiobian újdonsült szövetségesét Riolda még Guido Romeriniként ismerte meg Velencében. Micsoda pompás sors jutott osztályrészül ennek az ügyes kalandornak ebben a víz színén lebegő, csodás városban! Egy vörösre mázolt ház pár evezőcsapásra a Szent Jakab templomtól, egy szépen gyarapodó ereklye-üzlet, első osztályú kéz-, láb- és koponyacsontokra áhítozó kliensek a világ minden sarkából – no de mi lehetett az oka, hogy Benjamin otthagyta ezt a pompás várost és a művelt úriemberhez méltó életet?
Riolda erről próbálta már tegnap is az Benjamint kifaggatni, ám az öreg kalandor csak hímezett-hámozott, és mindig a napszakhoz méltóan felelt: hol a velenceiek korlátoltságát ostorozta, hol a saját kalandvágyat dicsőítette, mely őt, a Nagy Utazót még ebben a csodás városban sem hagyta megnyugodni.
– De mégis, mi vitt rá, hogy otthagyd a velenceieket?
– Ó, kedvesem, nem vagyok én bosszúálló, nem tartok számon minden apró sérelmet– mosolygott Benjamin. – És ne feledkezzünk meg arról, hogy mennyire vágyódtam utánatok! Hogy mennyire hiányoztatok! Shiobian és te is!
Riolda legyintett. Ő a maga részéről azt tartotta legvalószínűbbnek, hogy az apró sérelem az lehetett, hogy az a híres patrícius-család utolsó sarja, igazi Guido Romerini valahogy visszakeveredhetett a szülővárosába, és talán igencsak meglepődött, mikor a saját házában egy szélhámost talált. Aki az ő nevében bitorolja a szülei hálószobáját, aki a Romerinik kapcsolatait kihasználva indítja a sikeresebbnél sikeresebb üzleti vállalkozásait, és aki ünnepnapokon helyette emeli magasra Szent Márk Romerini-család címérével ékesített zászlaját. Benjaminra jellemző lett volna, hogy méltányos osztozást kínál Guido Romerininek, de a felbőszült Romerini-sarj – meglehet – ezt elutasította. Talán ezért kellett Benjaminnak Velencéből dicstelenül távoznia. És ezért lettek a velenceiek korlátoltak.
A további életeseményeket Riolda már csak elszórt, ilyen-olyan utalásokból tudta összeilleszteni. A vándormadarak gyorsabbak, mint a szóbeszédek, így aztán Benjamin még jó ideig neves velencei kereskedőként járhatta a világot, és árulhatta a velencei minőségű, kiváló ereklyéket. Persze szép lassan egyre kijjebb szorult a művelt világból: hajdani hittestvérei megvetették, a német, a velenceiek pedig úgy tekintettek rá, mint a világ legkártékonyabb szélhámosára.
Így aztán az igazságtalanul megvádolt Benjaminnak maradt a Velencétől északkeletre húzódó rengeteg, az ártó szellemekkel teli Duna és a Tisza vidéke. Itt sokan úgy fogadták, mint a nyugat fáklyáját, az európai civilizáció követét, úgyhogy Benjamin az egyik avar törzsfő udvarában még évekig kiadhatta magát Velence száműzött püspökének. A hírek lassúbbak, mint a vándormadarak, de azért egy-két év alatt mégiscsak eljutottak a dózse székhelyére. Szegény Benjamin kénytelen volt az avaroknak búcsút mondani, majd megjárta a Fekete-tenger vidékét, aztán útnak indult János pap országába. Ám miután kiderült, hogy a hatalmas hegyek közt tanyázó János pap csak egy lopásért elítélt, velencei hajóács, Benjamin tovább vonult, és áttette a székhelyét Örményországba.
És ezután már képtelen volt a kalandjait követni Riolda – bár Benjamin nyilvánvalóan az örmények földjén sem unta magát. Hófehér párducok, embernagyságú szalamandrák lestek rá a hegyek közül, de közben hős amazonok kísérték az útján, hogy fegyverrel védelmezzék, és vasárnaponként csókokkal vigasztalják. Szerencsére Benjamin nem adta át magát teljesen a testi élvezeteknek: egy kolostorban rábukkant az ezerkétszáz éves, de még mindig eleven, görög filozófusra, Platónra… hogy aztán szegény öreggel barlangokban bujkáljon, és végül átkeljen egy függőhídon, melyet házasságtörésért kivégzett nők hajszálaiból fontak… és a megint elbóbiskoló Riolda azon kapta magát, hogy már a saját fantasztikusabbnál fantasztikusabb meséjét álmodja.
– Mondd, te hiszel Istenben? – kérdezte hirtelen Örményország püspökhelyettesét, Platón szabadítóját.
Benjamint nem kellett különösebben nógatni, hogy tudós összehasonlításokat tegyen: hogy felsorolja a zsidó vallás összes fogyatékosságát, hogy számba vegye a kereszténység összes bűnét, Jézus Krisztus és az apostolok minden mulasztását. Hiszen ő volt a legműveltebb, a legtudósabb felfedező az egész világon, a hittételek, a dogmák, az erények és a – bűnök magától értetődően – mind az ő csodás fejében keveregtek.
– Nálam alaposabban senki sem ismeri őket – hencegett Benjamin, mintha Mózes, Mohamed és Jézus az üzletfelei lennének.
– De hiszel-e valamelyikben?
Benjamin minden szentre és prófétára egyaránt „felnézett”, és mint bevallotta, még álmában sem jutna eszébe megsérteni egyiket sem. Sőt! Ha udvariasan felkérnék, szívesen munkálkodna egy nagy közös zsidó-keresztény-muzulmán zsinaton, ahol minden vitás kérdést közös megegyezéssel elintézhetnének.
A könyvtárban, I. Bandemag kódexei között úgy belelovalta magát a  Legigazabb Jeruzsálemi Zsinat eszméjébe, mintha a világvallások képviselői ott térdepelnének a lába előtt, és mind az ő útmutatására várnának.
– De mindenekelőtt azért a szerelem bolondja vagyok – sóhajtott mélyen Riolda szemébe nézve.
Riolda, aki régebben nem volt érzéketlen Benjamin hideg vonzerejére, ránevetett a hályogos szemű aggastyánra. Benjamin tényleg legyőzhetetlen volt: élete minden percében ellenállhatatlannak tartotta önmagát.
Amúgy nem is volt nehéz a szíve-lelkét alaposan kiismerni. Benjamin azt tartotta élete legnagyobb mulasztásának, hogy a tehetségét elvesztegette a barbár északon, mert ha a legfrissebb s ezért legigazabb valláshoz csatlakozik, már saját országa lehetne valahol! Hiszen ahogy a lányokból, úgy a vallásokból is a legzsengébb a legjobb! Igen, a muszlimok! A jövő katonái lennének azok, akik megértenék az ő legvakmerőbb terveit! Az ő oltalmuk alatt valósulhatna meg az a minden emberi vallást összehangoló zsinat, melyre még az ezerkétszáz esztendős, rabul ejtett görög filozófusok is elismerően bólogatnának! De ami késik, nem múlik. Itt az ideje, hogy megvalósítsa a saját terveit.
– Mondd, Benjamin, a hispániai emír megbízásából érkeztél ide?
Benjamin elhallgatott, mert a valóság (mint kénytelen volt elismerni) azért ennél szerényebb volt. A bizánciak – velencei kérésre – hajtóvadászatot indítottak ellene, és átadták Bizáncban a hitsorsosainak. Benjamin megszökött tőlük, és csavargóként eljutott a Frízföldre – mert talán a csodás rátermettségét és személyes vonzerejét legyőzte a múló idő, a szélhámosok legnagyobb ellensége. Ki hiszi el egy foghíjas, összeaszott bácsikának, hogy ő lenne a zsidók királya? Hogy ő Velence, a pátriárka vagy akár János pap legtitkosabb követe? Leszámítva a messzi jégmezőket és sivatagokat (meg persze az elveszett zsidó törzsek országát) egyetlen hely maradt a földön, ahol úgy vélhette, örömmel látják majd: hajdani szolgái, a drága jó Riolda és a drága jó Shiobian földje a Nyugati szél szigete. Ahol megfogadják a tanácsait, szívvel-lélekkel.
De úszva csak nem érkezhetett meg a Frízföldről!, töprengett Riolda. Valamilyen hajónak partra kellett tenni itt. De kinek a hajója vállalkozott arra, hogy egy nincstelen kalandor kérésére felkutassa ezt a kis, kopár szigetet?
Ám Benjamin semmilyen konkrét kérdésre nem adott választ. Úgy tett, mintha annak a bizonyos Fekete-tengernek egyik hulláma sodorta volna ide.
– Ami késik, nem múlik – bizonygatta lelkesen. – Felépítem itt neked a semmi közepén a Nyugat, a művelt világ legnagyobb csodáját, a legigazabb Velencét. Ahol most mi diskurálunk, Riolda, ott majd királyok és kalifák tanácskoznak! És a bizánci császár után majd a mi kedves, szeretett fiunk, Shiobian szólal fel… És boldogan trombitálják majd az örömhírt az angyalok, mert egyetlen nemzet lesz a földön, egyetlen Isten, egyetlen birodalom…
Riolda ingerülten közbevágott: – A velenceiek nyelveket tudnak, bátrak és fegyelmezettek, így aztán ők könnyen felépíthettek egy birodalmat. Először sót pároltak, majd fűszerekkel, végül ereklyékkel és rabszolgákkal kereskedtek. De mi!? Nekünk nincsenek se különleges kereskedőink, se különleges árucikkeink.
– Még hogy nincs árucikketek? Hát bolondnak nézel engem, Riolda? Őrültnek? Agyalágyultnak? Ki akar itt sót párolni? Hát azt hiszed, nem tudom, miért olyan szép fekete a hajad? Hogy miért csillog úgy a szemed még mindig, mint a fiatalasszonyoknak? Hiszen itt van a közelben egy csodasziget az ifjúság kútjával! És egy pohárka csodavíz jobb, mint Szent Cyprianus vagy Szent Bendeguldis koponyacsontja! Egy ilyen forrás többet ér, mint a velenceiek minden bátorsága… mint Julius Caesar összes fejszobra, Szűz Mária köpenyének utolsó, épen maradt foszlánya!
Riolda végigsimított fekete fürtjein, és felsóhajtott: – Nincs asszony, aki nálam többet fizetett a fekete fürtökért. A férjem meghalt, az egyik fiam megőrült, a másik haldoklik, és ki tudja, hogy a lányomat látom-e többé. A csodavíz csak egy alattomosan ölő méreg, minden emberi lényt másként zavar össze, és én még nem értem a rám váró szenvedések végére. Ugyan mi jó származhat az idő összezavarásából?
De Benjamin ezt már nem hallotta: aszott öklét lóbálva éltette az aranykutat, a csodakutat, a világ legpompásabb, legdrágább, legpazarabb és legnagyszerűbb lelőhelyét – hisz mi lehet az ifjúságnál értékesebb árucikk? Nem lenne jó, ha ezt a híres csodakutat is belehímeznék a Nyugati Szél Birodalmának hivatalos címerébe? A babérágak, a tüzet okádó sárkányok közé?
Egy pillanatra felragyogott az időtől szépen szabdalt arca, és Riolda szinte érezni vélte a mellette lecsapó fekete villámokat és ama távoli, elérhetetlen tenger gyilkos erejét. Benjamin szánalmasan roskatag volt, de még bárkit bárhol képes volt felvillanyozni.
– Nincs címerünk – nevetett – és még senki sem látott babérfát vagy tüzet okádó sárkányt errefelé. Hát ide hallgass! Eddig azt mondtam, három napig maradhatsz a szigeten. Utána szedd a sátorfád, és úszva, repülve, vagy mit bánom én hogy hogyan, keress egy új hazát magadnak! De tudod mit, Benjamin – és a vén ereklyekereskedő hályogos szemébe nézett – akkor csinálsz kevesebb bajt, ha itt maradsz a szigeten, és szépen elüldögélsz velem.

Illusztráció: Rob Gonsalves

Az ember a gondolataival is irányíthatja a szeleket. És talán nemcsak a szeleket, hanem a hús-vér teremtményeket.
Ha egy távollevő barátodra, egy messzire szakadt rokonodra gondolsz, akkor ő egyszer csak összerezzen. Hatalmába keríti valami különös nyugtalanság, megsimogatja az arcát, tesz pár tétova lépést előre-hátra, és úgy érzi, a gondolatai megbicsaklanak, valakik, valahol megkötözték.
A haldoklókat és a gyerekeket a legkönnyebb így a távolból megérinteni, de mit tegyünk azokkal, akikről magunk se tudjuk, élők vagy halottak.
A tengeri emberről igen sok furcsa mese keringett. Azért nem pihen soha, azért nem árulja el a nevét, mert egy jó útra tért ördögi lény, rengeteg ártatlant elpusztított, mielőtt gyerekek és asszonyok megmentésének szentelte az életét. Vagy a tengeri ember egy hajdani katona, látta szeretteit vízbe fulladni, és mivel képtelen volt rajtuk segíteni, ezért arra ítéltetett, hogy fel-alá hurcolja a tengeren a lelkeket. Már ő maga sem tudja, hogy az élőkhöz vagy a holtakhoz tartozik.
A régi megmentőjére gondolt hát Riolda, mikor visszatért a kamrájába átöltözni, és a fájó csuklóját nyomogatva lehúzta magáról a Bambergben zsákmányolt, brokátvirágos, barna ruhát. Mit számít, hogy tudunk-e valamit a tengeri emberről, ha abban sem lehetünk biztosak, mi történt azzal az emberrel, akinek a ruháját viseljük. Vajon él-e még az az asszony, aki oly fejvesztve menekült a viking támadás hírére, hogy még ezt az előkelő, drága ruhát sem vitte magával? Ki lehet ő, és vajon elmenekült-e? Vagy a rablók már a városban utolérték, leteperték, és most sírva-ríva, levágott hajjal utazik Hispánia vagy Marokkó felé?
És mit gondolnak majd a visszatérő angolszászok, akik megtalálják az ő trónteremben hagyott, gombóccá gyűrt, vérrel átitatott, kék ruháját? Szegény-szegény asszony! Nemcsak megölték és megerőszakolták, hanem még le is meztelenítették! Pedig most sokkal nagyobb veszélyben van-e, mint mikor Jette gondoskodására bízva  feküdt a bambergi trónteremben.
Nem illúzió-e, hogy tudjuk, hol van a másik? Ha pedig így van, akkor hogy irányíthatnánk bárkit a gondolatainkkal?
Ha valaki túléli, hogy a karját levágják, akkor egész életében fájdítani fogja az elrohadt testrészét. Az a levágott kar úgy viszket, fáj, sajog, görcsöl, mint az elvetélt magzat, aki elpusztult, de otthagyta a fájdalmat az anyja méhében, aki még évek múlva is siratja. Néhány vak nem hiszi, hogy nem lát semmit, és a családját az őrületbe kergeti a váratlanul felbukkant, csak általa észrevett rokonokkal. Megfékezhetetlen vágy munkál bennünk, hogy uraljuk az élőket és a holtakat, hogy úgy érezzük, ők még mindig az eleven testrészeink.
De Riolda most nem engedhette meg magának a hitetlenséget.
Ha közel a tél, közel a nyomorúság, a betegség, az éhínség földöntúli káprázata. Minden kunyhóban van még valamennyi sajt, füstölt hús, még kékesen ragyog a bokrokon a szeder, hamarosan beérik a sok áfonya. De mi lesz itt novemberben?
A férfiak a dühtől is jóllaknak, de hogy fogja majd a lánya, az esztelen Fiona túlélni a telet?
Istenem, Istenem, Istenem!
Normandia úrnője, Rigoberta talán gyengének és esendőnek hiszi magát, mikor óvni próbálja a saját birodalmát a tengernyi veszedelemtől. De az a rettenetes Mindenható ott áll talpig fegyverben a háta mögött, ő az, aki felveszi a harcot a szelekkel, ő az, aki ügyel arra, hogy az az emberkéz építette, rozoga torony ne zúduljon bele a szél első intésére a tengerbe. Istenem, Istenem! Talán gyengének kéne maradnunk, hogy az Erő a hátunk mögött nyugodtan cselekedhessen.
De jól tudta, mögötte nem a Császár áll, nem is Jézus Krisztus a maga szentjeivel és felfegyverzett angyalaival, hanem egy lázadó nevelt fiú és három hálátlan, ostoba gyerek – meg persze az éhség kiismerhetetlen törvényei. A rejtélyes betegség sokszor csak a szükség másik neve: egy ilyen kis sziget semmi módon nem tud eltartani százötven-kétszáz embernél többet. A bajokhoz jönnek még a múlt rémei, a háborúk és az emberevések emléke…, és mintha ez nem lenne elég, a föld egyik legvisszataszítóbb szélhámosa, aki ezt a szerencsétlen földdarabot szemelte ki… Istenem, mire is?
Milyen nagyúr, milyen hatalom akaratából tévedt egy a nyomorult Benjamin erre a szigetre?
A normann udvarban Illighaen azt tanította, hogy elég, ha egyetlen pontot kiválaszt az ember, és azt kitartó munkával, szép lassan megszelídíti a pillantásával. A szűnni nem akaró figyelem hatására az a kicsinyke pont átalakul a vágyott valóság darabkájává, ablakká lesz, amin keresztül a saját jövőnkbe pillantunk. Riolda nem tudta, hogy Illighaennek sikerült-e saját háborgó lelkét a mórok földjén lecsillapítani, ahogy arról sem, mely pontokat bámult kitartóan, mielőtt a vackán elpusztult, de ő most olyan erővel figyelte a kikötő szikláit, mintha képes lenne a pillantásával megmozdítani. Már nem emlékezett a tengeri ember arcára, megpróbálta hát felidézni a mozdulatait, a köpenye színét, a repedezett kavicshoz hasonló kézfejét… a szemét, amiben rémült kislány-arca először tükröződött. És addig nem mozdult, míg a szikla meg nem rázkódott a tengeri szélben.

De még nem volt itt az indulás ideje.
A szemerkélő esőben, a sárlavinákat, tócsákat kerülgetve elindult Vörös Sjön kunyhójába.
Felkészült a legrosszabb Vörös Sjönre, rengeteg szidalomra, ordításra, káromkodásra egy üvöltöző, hepciáskodó, vadul buzogányt lengető fiúra – hát nem te voltál, anya, aki a nyakunkra hozta ezt a Shiobiant? – de a valóság sokkal szívszorítóbb volt. Másodszülött, hatalmas fia, akinek amúgy a válláig sem ért, most nyitott szemmel, tehetetlenül hevert a kunyhójában: fájlalta a fejét, a nyakát, a szemét, a halántékát, panaszkodott a fogfájásra, és fogalma sem volt, hogy hol van a felesége, merre vannak a gyerekei.
– Ne beszélj már, hagyj nyugodtan pihenni!
– Én vagyok az, hát meg sem ismersz? – suttogta Riolda, és letérdelt az ágy mellé. Vörös Sjön úgy bámult rá, mintha tegnap este váltak volna el, és most szégyellnie kéne az anyja aggodalmaskodását. Ne noszogass, hagyjál…
A keze hideg volt, mintha valami rettentően távoli, sötét tengerben nyugtatná. Csak Vörös Sjön arca tüzelt a forróságtól.
Talán mégis csak valami alattomos, az emlékeket is elpusztító járvány ez, gondolta Riolda. Egy, még a lepránál is pusztítóbb, az időt összezavaró kórság, mely lassabban végez a Nyugati szél szigetének lakóival, mint az idetévedt, pár nap alatt elrohadó norvégokkal. De talán nem is annyira ismeretlen, gondolta Riolda. Gyerekkorában ő már látott nyitott szemmel alvó férfiakat, akik a múlt, jelen és a jövő között botorkáltak, de nem voltak otthon egyikben sem.
Hagyj békén, ne noszogass!
Ám a többi alattvaló, Vörös Sjön szomszédai még egy cseppet sem tűntek betegnek: ott lopakodtak a háta mögött, és morcosan vagy épp nagy elégtétellel figyelték minden mozdulatát. Mintha betolakodó lennék, vagy gyanús, rossz idegen, gondolta. Pedig próbált részvétet nyilvánítani a Northumbriában elesett gyerekek szüleinek – ó, jaj, mennyire, de mennyire sajnálja őket! –, végül belefogott elmesélni, hogy a fiúk micsoda mészárlás áldozatául estek, de az anyák elfordították a fejüket.
Mért is ne? Ő egészségesen jár-kel, szemforgató módon sopánkodik, a gyerekek meg halottak. Valamilyen elviselhetetlen messzeségben kíntól eltorzult arccal vigyorognak. Ezen pedig semennyi sírás nem segít – és nem is fog segíteni, mert nem adatik nekünk annyi év, hogy a levágott kéz, a saját gyerekünk halála ne fájjon többé.
De az anyák némelyikében nemcsak sötét neheztelés bujkált, hanem valami furcsa értetlenség. Mintha nem egészen értenék, hogy Riolda kiknek-miknek a gyerekeiről beszél.
A kisgyerekek eközben boldogan ugrabugráltak: dobálták egymást, térdig-derékig merültek a sárba, lelkesen köszöngették a Normandiából hozott finomságokat, azt a néhány megbarnult, fonnyadt körtét, közben kérdezgették, hány ember fér fel egy paripa hátára. Riolda megfigyelte, milyen a tetvesen, magányosan, éhesen kóborló gyerek. A szorg származású anyák ledobták a ruháikat, visszatértek a régi családjukhoz, és ha a gyerekük emberi nyelven szólt hozzájuk, akkor elzavarták.
Ezek a kicsapott gyerekek ődöngtek fel-alá a kunyhók körül.
Már nem családok, nem padremadrék éltek a Nyugati szél szigetén, hanem sértődött és dühös emberfalkák. – A birkák meg egyszerűen megharagudtak ránk – magyarázta egy sebhelyes arcú kisfiú. – Nem találták meg az anyjukat. Nem találták meg az apjukat. Ezért belehaltak az örökös esőbe.
De a gyerekeken kívül senkit sem szomorított el az állatok hirtelen eltűnése. Ki törődik a méhekkel, mikor eleven, vidám, hatalmas fiúk is odavesznek a tengeren, mikor eleven családapák, Mork és Vörös Sjön azt sem tudják, hány évesek? Mikor egyesek a palotában azt tervezgetik, hogy áttelepítik, kiirtják, barlangokba költöztetik vagy felfalják őket.
Csak Kydre, a nagyobbik fiára, erre a javíthatatlan pukkancsra nem hatott a felnőtt szigetlakók rettentő dermedtsége. Ő a szigeten már mindenkit megtámadott, mindenkivel összeveszett: Igen, igen, igen, a te bűnöd, hogy elhagyott a feleségem! Észre sem vette, hogy a felelősségre vont idegen nem is emlékszik rá, ki a felesége. Igen, te vagy az, te béka, te patkányfajzat! Megérdemelnéd, hogy tele legyen a szád sáros földdel, hogy bogár másszon a nyitott szemedbe! Hogy tele hassal vessz a tengerbe! Kyd makrancos heveskedése bizony hasonlított a tengerparton tajtékzó, utolsó norvég őrjöngésére.
Riolda sarkon fordult, és egyenesen a szorgok kunyhójába ment, hogy hazarángassa Kyd feleségét és kisfiát. De az ide befogadott nők és gyerekek annyira egyformának tűntek, hogy a leghátsó kunyhóban egymás hegyén-hátán kalimpáló kezek-lábak közt Riolda alig ismerte fel a saját unokáját. A gyerek csak makogott, szörcsögött, vakkantgatott, és mikor a mellére vonta, beleharapott a nyakába.
– Ez csak egy rossz vakarcs – mondta Kyd –, nem az én gyerekem. – Nincs haja, nincs szempillája! Ilyen rémes patkánykölyköt még nem láttam.
De az asszonyok fura módon Kydtől, nem pedig a meztelenül makogó, félelmében kalimpáló, rémes hangon (krrrr…! brrrr…!) nyöszörgő kisgyerektől féltek. Az egyik terhes nő rémülten felsikoltott, mikor Kyd hozzáért a köpenye széléhez.
– Ne merészelj! Tűnj el innen!
Férfiak és nők egymástól biztonságos távolságra felsorakoztak a tengerparton, mintha egy másik világból érkező, mindannyiukat felszabadító, új Bandemagra várnának.
A kapálózó unokát magához szorító, övig sáros Rioldának volt is kire várni. Olyan erősen gondolt a tengeri ember zöldesfekete köpenyére, az agyonszabdalt kavicshoz hasonló kezére, a gyerekekkel teli bárkára, hogy érezte a föld is megremeg. De a halhatatlanokat sose szabad siettetni. Megérkeznek azok maguktól is.
Mikor a ködfüggöny kicsit meglebbent, Riolda észrevette a tengeri ember szurokfekete hajóját.

A szigetlakók gyanakodva hátrébb húzódtak, Riolda ünnepi arccal előre sietett.
– Hiába is lelkendezel, nem érted jöttem, Riolda – mondta a tengeri ember.  – A normannok új hercegnője küldött egy Fiona nevű hölgy megsegítésére.
Riolda felujjongott, és megpróbálta a csónakba terelni a parton csellengő, anyátlan-apátlan gyerekeket. Hé, te! Ne tátsd a szád, gyere, lépj a kövekre, gyere szépen, ülj le! De a szél mostanra tomboló orkánná erősödött, és még a legvadabb gyereknek sem volt kedve egy arctalan öregúr felügyelete mellett útnak indulni.
Shiobian karján egyszer csak feltűnt Fiona, megállt a parton, és egy száműzetésbe induló hercegnő magabiztosságával intett a sziget népének.
Ordas cafka, rohadt ringyó! A megvető sustorgás ordítássá erősödött, és majdnem elnyomta az orkán hangját is.
Riolda nem fordult hátra, a gyerekeket noszogatta: Ne tátsd a szád, gyere, lépj a kövekre, szállj be!
– És mi lesz majd a többivel? – kérdezte nyugodt egykedvűséggel a tengeri ember.
Riolda nem mert felelni. Összesen kilenc gyermeket sikerült a parton összeterelni – köztük volt a négy unokája is – és hízelgéssel, fenyegetéssel, további normann körték és más nyalánkságok ígéretével rávenni őket, hogy szálljanak be egy idegen mellé, és higgyék el, nekik is joguk van a napfényre.
– Mi lesz majd a többi gyerekkel? – kérdezte újra a tengeri ember.
De Riolda most már csak a lányára figyelt, aki csuromvizesen, esőtől és könnyektől maszatos arccal megeskette Shiobiant az örök hűségre, az örök szerelemre, és hogy a tél beállta előtt okvetlen eljön érte.
Okvetlen. És hogy nagyon és mindhalálig.
Rioldának nem sok jutott az ölelésekből, de végre valahára a lánya odafordult hozzá is: – Ugye, nem gond, hogy felvettem a barna ruhádat, anya? Nem szeretnék Normandiába csavargóként megérkezni.
Riolda legyintett, de Fiona tovább aggodalmaskodott. – Ez a te barátnőd, ez a Rigoberta tényleg tudja, hogy érkezem? Vár engem?
– Azt hiszem, igen – felelte Riolda mély meggyőződéssel.
Fiona megrázta a haját, és emelt fővel, Shiobianra mosolyogva a csónakba lépett.

Bélyegkép: Mihai Criste

Sigurd látott már tízéves kisfiút, aki a ráncai, a púpja, a járása miatt  kilencven évesnek tetszett. Asszonyokat, akik öregnek mondták magukat, de a szoknyájuk suhogása mégis megbolondította a férfiakat. Az idő nem mindenkit igáz le egyformán, és az elme, ahogy az emberi test is különös dolgokra képes. A vándorlásai alatt látott ő már mindenféle embert: gyengét, akinek az őrület megsokszorozta az erejét, bátrat, aki egy rossz szó hallatán csecsemő-módra nyüszített, de olyan férfit még nem, aki kedve szerint tűnt el az emberek előtt.
Márpedig a megbízó, aki előttük csak Al-Rakmaránnak nevezte magát mindig ilyen fortélyosan vált köddé a szemük láttára. A korát vagy a nemzetiségét még csak megsaccolni sem lehetett. Ha eléjük állt, akkor csak valami bizonytalan félelmet és rosszkedvet hagyott a beszédei után.
De akkor mit csinál ez az Al-Rakmarán, mikor épp senki sem látja?
Lehet, hogy nincs is itt semmiféle titok, ez csak egy gazdag és gonosz semmirekellő, egy vérszomjas, púpos nyomorék, mondogatta Sigurd magának. Pedig Al-Rakmarán – már ha egyáltalán ez volt a neve – egészen másképp volt vérszomjas, mint Kalapácsfejű Knut, Kékfogú Sven vagy az a csúf Mindentlátó Jette. Nem gyújtogatott falvakat, nem táncolt meztelen halálraítéltekkel, csak előbukkant a félhomályból, és közölte, hogy hány rabszolgára, milyen könyvekre vagy név szerint épp kikre van éppen szüksége. Mire Sigurd felemelte a fejét, vagy megvakarta az üstökét, már szertefoszlott. Eltűnt, mint egy rossz álom.
De legalább bizánci solidusokkal fizetett. És ezek az aranypénzek nem olvadtak el, nem foszlottak szét, hanem kitartóan ott csörögtek a zsebében, míg ki nem fizette az embereit.
Al-Rakmarán – meglehet – nem is igazi sátánfajzat, csak egy okos nyomorék, aki túl korán bújt elő az anyja méhéből, és ezért bizonytalannak érzi önmagát. És azért tűnik el mások elől ilyen könnyedén, mert senki sem szeret a szemébe nézni vagy csak vele egy szobában maradni. Őt, Sigurdot is rögtön émelygés, fejfájás, sőt valami meghatározhatatlan szégyen és gyengeség fogta el, akárhányszor végig kellett hallgatni az utasításait.
De hogy lehet ennyi pénze egy torzszülöttnek?
És hogy vesz rá másokat, hogy lehajtott fejjel engedelmeskedjenek?
Megértettem, uram. Igenis, uram. Köszönöm, uram. Ahogy parancsolja.
És mire ő, Sigurd felnéz, Al-Rakmarán már nincs is a sátorban.

Sigurd már eddig is sok csodát látott.
Hét esztendős korában apja hajóját meglékelték, őt pedig eladták rabszolgának a Fény városába, Alexandriába. Ügyes fiúcska volt, az arab nyelvvel is boldogult, úgyhogy a gazdája betegsége után ő fogadta a kikötőben a fűszerrakományokat. Természetesen nem egyedül: legelől állt a gazda örököse, utána a második, a harmadik fia, végül a titkára és leghátul Sigurd, a viking fiúcska, aki parancsra a vállára kapta a fűszeres bálákat. Aki a leghátul áll, az akárki lehet, soha nem számít. Pedig ha behunyja a szemét, ma is látja maga előtt a hínáros folyón át a tengerre kisodródó, lusta vízilovakat. Sigurd megtanult alkudni a gyömbérre, a fahéjra és borsra, és kitapasztalta, hányféleképpen hamisítják a sáfrányt az egyiptomiak  – no de ugyan melyik született viking lenne büszke erre a tudományára?
Sigurd biztos volt benne, hogy ennél a sors sokkal nagyobb lehetőségeket tartogat.
Elrejtőzött hát egy velencei gályán, és ott elhitette, hogy hatalmas váltságdíj üti a kalmárok markát, ha hazaérnek. Hisz nincs az az okos ember, akit a kapzsiság ne tenne tökfilkóvá. Aztán megszökött a hajóról, harcolt Bizáncban, majd a görögök birtokait védte Szicíliában, végül Marokkóba ment, hogy megvédjen valami keresztény püspököt… de már képtelen visszaemlékezni annak a szerencsétlennek a nevére. A fejében úgy összekavarodtak az események, mint tömegsírban a kezek, lábak, fejek, nők, férfiak, gyerekek. Őt magát háromszor keresztelték meg, mert egyetlen megbízója sem hitte el, hogy igaz keresztény lenne.
Nem is volt az, ahogy Sigurd szerint maguk a megbízói sem. Az imádott emberfia már régesrég, az ő születése előtt kiszolgáltatta a világot a tébolynak és az őrületnek. Miért is ne? Isten fia talán nem fáradt bele a részvétbe? Ő, Sigurd tíz évesen vesztette el a tehetséget, hogy együttérezzen valakivel: ha azóta meglát egy falatozó embert, dühöt érez, hogy az az ő  kenyerét habzsolja fel.
Minden könnyet nevetségesnek tartott, amit nem érte ontottak, és minden dicséret mérhetetlenül fájt és sértette, ami nem őt illette.
De ki is volt ez az én, akit nem lehetett jóllakatni semmivel? Ő, Sigurd már a saját apjára, a saját anyjára sem emlékezett – vagyis minden nagy darab, szőke, idős férfi és nő láttán valami homályos dühöt és lelkifurdalást érzett. Persze a tábortűznél ő is szívesen összehordott hetet-havat a gyerekkoráról, a vidám lakomárokról, rokonlátogatásokról, miközben – igazság szerint –  még a szülei neve sem jutott eszébe.
Utoljára boldog talán Alexandriában volt. Ünnepnapokon a gazda fiai a kertben állatokkal játszottak. Kis sapkákat húztak a kacsák fejére, és azt vizsgálták, hogy vesztik el az állatok az időérzéküket: szépen összezavarodnak, nem tudják, mikor van tavasz, mikor van tél, mikor jön el a költés ideje. Mennyivel izgalmasabb is volt ez a játék a kacsákkal, mint az örökös ricsaj, lótás-futás, ide-fuss, oda-fuss a kikötőben!
Az állatok fejében van egy harmadik szem, egy titokzatos pont a koponyájukban, magyarázták, talán ezzel, a legtitkosabb szervükkel érzékelik a múló időt. Meglehet, az emberek egy része is ilyen láthatatlan sisakot hord a fején.
Ezek a kísérletek még az örökös fűszerválogatást, cipekedést, sor végén ácsorgást is elviselhetővé tették volna – vagy tehették volna, ha Sigurd nem gondol arra, hogy ő csak egy szolga. Egy rabszolga. Egy senkifia. És hogy a sors sokkal fényesebb lehetőségeket tartogat.
De vajon tényleg tartogat-e?
Vagy ez a láthatatlan sisak a fején nem engedi, hogy a múló időt érzékelje?
Pedig a szívében élő, éhes és követelőző féreg, az én azóta is egyre többet és többet követel. Több tiszteletet, több megbecsülést. Több asszonyt, több zsákmányt, több izgalmat. És közben persze arra is vágyott, hogy rátaláljon egy olyan legyőzhetetlen lényre, aki nem retteg önmagától.
Márpedig a visszataszító Al-Rakmarán a maga rettenetes púpjával tulajdonképpen épp ilyen volt: fegyverek nélkül rákényszerítette az akaratát bárkire, és ha kérdőre akarták vonni, eltűnt a vádlói elől. Titokzatosabb volt, mint a Próféta, mint maga az emberfia vagy mint a világ fölött lebegő Ázok. Al-Rakmaránt sem látta senki félni, enni vagy aludni.
– Csak egy nem gyógyuló seb vagyok – mondta Sigurdnak.
Al-Rakmarán, a megbízó talán nem is volt született arab. Ugyan tökéletesen beszél arabul – ahogy tökéletesen beszélt írül, latinul, dánul, háberül, perzsául, angolszászul, talán még a rókák, a lovak vagy a kígyók nyelvén is. Ám hiába szólított meg minden teremtményt az anyanyelvén, az emberek, de még az állatok is féltek vele kettesben maradni vele. Sigurd lova kitágult orrlyukakkal reszketett, ha Al-Rakmarán odalépett melléje.
De természetesen Sigurdot mégiscsak vonzotta, hogy a töpörödött megbízónak senkire és semmire nincs szüksége. Se álomra, se barátra, se nőre, se helyeslésre. Hogy Allah nevében követeli a rabszolgákat, de halandó ember még nem látta még imádkozni, se keresztet vetni vagy térdre borulni.
Talán mert nem is emberfia.
Sigurd minden rajtaütés előtt átvette a háború folytatásához szükséges összeget. Mindig eldöntötte, hogy magabiztos lesz, de úgy hajlongott Al-Rakmarán zsámolya előtt, mint valami rabszolga. Megértettem, uram. Igenis, uram. Köszönöm, uram.
Megszámolta a pénzt, és kicsit téblábolt, mintha a megbízó titkait akarná kipuhatolni. Honnan jött, hány éves, mi az anyanyelve, van-e családja, vagy a világon bárkije, ő vajon emlékszik-e a szüleire.
– Mire vársz még? Nem elég? – förmedt rá ilyenkor a púpos nyomorék.
Sigurd szívesen rákérdezett volna ezeknek a gondosan megtervezett rablóhadjáratoknak az értelmére is. Hiszen neki csak negyven katonája volt, negyven erőszakos, durva elmebeteg: ahhoz elég, hogy a brit szigeteken óriási riadalmat keltsen, de ahhoz már kevés, hogy letelepedjenek itt, a partvidéken. De akkor az egésznek mi értelme?
Mintha a megbízójuk háta mögött ott várakoztak volna más láthatatlan hadvezérek.
Megértettem, uram.
Igenis, uram.
Köszönöm, uram.
Al-Rakmaránnak nem volt semmilyen személyes tárgya, takarója, könyve, váltóruhája. Az egyetlen, amihez ragaszkodott, egy rejtélyes bőrdarab volt, amire szorgosan jegyezgetett a sátra félhomályában. Sigurd titokzatos költeménynek gondolta, Jette pedig úgy látta, nem valami különleges írás, hanem a partvonal öbleinek, zátonyainak, városainak rajza. Egy fantasztikus szezám tárulj, amivel évente-kétévente lehet majd Észak-Angliát végigpusztítani.
No de Szicíliában az ásó aranykelyheket fordít ki a földből, Egyiptomban meg még a homok is – ki ne tudná? – oroszlánokat, aranyba öltözött királyokat, szárnyas fenevadakat rejteget. De milyen kincsek rejtőznek a szegény, felvulallkodott I. és II. Ethelreid király palotája alatt?
Itt, Northumbriában, az árpaföldekkel övezett, a koszos és szegényes Bamburgban?

Sigurd a dárdáját simogatva ült a trónteremben, és vigyázott a különleges, az Al-Rakmaránnak fontos rabszolgákra – akik persze nemigen különböztek a főtéren leöldösött többi szerencsétlentől. A dárdára tulajdonképpen nem is volt szüksége, ő  jelezni akarja élőknek és holtaknak, hogy nem közönséges rabszolga, nem valami koszos ajtónálló, hanem ő Sigurd, a sereg ura.
De mégis, kik ezek a különleges foglyok? Egyáltalán mitől olyan értékesek? Egy öreg pap, a másokat örömmel leckéztető fajtából, aki maga alá vizel a függöny minden rezdülésére. Egy nyavalyatörős nyomorék, aki órák óta varázsigéket mormol. Pszprk, pszcsrkmdtn…pszkrtkcs  Rosszabb még a falban percegő szúnál is. És egy furcsán szánalmas, rózsaszínes szembogarú társaság, akiket Jette szúrt ki a part menti sziklákról.
Valami baljós áramlat hátán idesodródott halászok vagy birkapásztorok, akiket tisztességgel el kellett agyabugyálni, mielőtt a trónterembe rángatták volna őket.
A legharciasabb és persze a legnevetségesebb az öregember volt köztük, egyenesen neki, Sigurdnak kellett közbelépni, hogy  az eszetlen Knut ne verje agyon. Az oldalán ülő kócos fiatalasszonyra öten támadtak, az egyik balra rángatta, a másik jobbra rángatta, míg az a randa Jette ott termett, és védelmezően a vállára kapta.
Jette, Jette…! De hát Jette, ez a Csúf Jette még soha életében nem tett ilyet! Tőle aztán elevenen is felfalhatták a nőket a többiek. Ő, Sigurd mindig veszélyesnek tartotta, ha ezek az ölésre szakosodott, pihenést nem ismerő, jól együttműködő darazsai, az ő megbízható katonái egyik napról a másikra megváltoztatják a szokásaikat. Az igazi harcos nem érzi az idő múlását, sapkát visel a fején, meglehet láthatatlant, de akkor is…
Az embereknek szabad változni. De nem a katonáknak.
A Rioldának nevezett asszony –  egyem a szívét! – most is csendesen szipog, mint egy kislány, akinek a haját a fiúk játék közben bogánccsal teleszórták. Sigurd gúnyosan odavigyorgott, de ekkor látta, hogy az asszony a kendője mögül őt és a többi vikinget méregeti. Micsoda hálátlan, visszataszító perszóna!
De mitől értékesebbek ezek a nyomorultak, mint a többiek?
Sigurd megint a függöny felé pislantott.
És közben megint elfogta az a gyötrelmes érzés, hogy nem becsülik, nem tisztelik. Hogy kihasználják, lenézik, hogy az ő idejét lopják, hogy megint a sor legvégén áll, mint az alexandriai kikötőben.
Hát mit csinál ott bent órák óta az a nyomorult Al-Rakmarán?
Imádkozik egy olyan istenhez, akivel senki emberfia vagy éppen istenfia nem ér fel? Üldögél a zsámolyán, beszélget a szellemekkel, vagy megint azzal a nyomorult rajzzal foglalatoskodik?
Dehát kicsoda a púpos? Mit képzel magáról ez a nyomorék? És egyáltalán minek nézi őt? Nyomorult testőrnek, borotvált fejű rabszolgának, akinek szöget vertek a hátsójába, és ezért képtelen leülni?
Mért váratja itt reggel óta?
A türelmetlenség, mint fedőt a megerjedt sör, nem hagyta nyugodni.
És mintha egy láthatatlan kar lökte volna előre, berontott Al-Rakmarán kamrájába.
Al-Rakmarán most nem vénembernek, hanem szánni való fattyúnak tűnt.  Egy kis semmirekellőnek, akit talán a saját szülőanyja is szégyell.
Hogy mondta Al-Rakmarán? Egy nyitott seb.
–  Hbrrr… Brrrrr… –  Sigurd felháborodásában csak sistergett. –  Már reggel óta arra várok, barátom, hogy ezeket a nyomorultakat bevezessem hozzád.
Megnyomta a barátom szót, hogy Al-Rakmarán érezze, nem egy nyomorult szolgával, hanem egy kipróbált harcossal, a sereg főkapitányával áll szemben.
De a  megbízó még mindig nem fordította felé az arcát.
– Talán nem hallasz? Vagy imádkozol, testvérem?
Tényleg hány éves lehet? És Sigurdot lassan megint elfogta az a csüggesztő, nyugtalan érzés, mint mindig Al-Rakmarán jelenlétében.
Semmirekellő vagyok. Hamarosan végeznek velem.
Al-Rakmarán végre megfordult: – Ugyan kihez imádkoznék?
Hiszen nincs isten.

Egyik szoba, másik szoba, aztán a harmadik.
A végén egy hosszú-hosszú folyosó befalazott ajtókkal. Szegény Sjön! Soha nem lehetett rávenni, hogy bontsa ki a falat, és nézzék meg, mit rejtegethettek II. Bandameg idején a titkos szobákban.
Megint egy lépcső, aztán egy hétszögletű fogadóterem, majd újabb folyosó befalazott, vak ajtókkal. A bújócskázó gyerekek itt sokféle sustorgást hallanak. Meglehet, itt a fal mögött hímezgetnek étlen-szomjan I. Bandemag Írországból jött menyasszonyai. Majd megint egymásból nyíló, hideg, lakatlan szobák, egy egész hadsereget el lehetne ezekben szállásolni – csak kár, hogy ez a nyomorult sziget százötven embernél nem tud többet eltartani.
De most a könyvtárból kiszűrődő, pergő, eleven párbeszéd verte fel I. Bandemag északi folyosójának nyugalmát.
Talán egy halott szelleme az, akivel Shiobian beszélget? Rioldán és rajta kívül soha senki nem lépett be a könyvtárterembe. Meglehet, nevelt fia új szövetségest választott – de ez az új barát hogy tanult meg három hét alatt latinul?
Riolda megállt, és befelé kémlelt.
Itt, a könyvek között mindig melegebb van, mintha légbuborékok szállítanák a Dél lélegzetét szigetre. Talán hogy a könyvek ne érezzék magukat annyira számkivetve. Shiobian ingujjban magyarázott valamit egy magas, görnyedt öregembernek.
Ingujjban? De hiszen ezen az átkozott földön se len, se kender nem terem. És melyik asszony tudna kiszabni egy inget! A szőke fürtös Shiobian most mégis egy jól szabott ingben feszített.
Szép volt, nyúlánk, elegáns. Észak hercege, a Nyugati szél szigetének fejedelme.
– Nocsak! Nocsak! – kiáltotta Shiobian. – Az én drága nevelőanyám megunta a céltalan hajókázást? Az én drága, jó, kedves, egyetlen nevelőanyám! Hát nem kéne ledőlni egy kicsit? Pihenni, ábrándozni, aztán megölelgetni az unokákat?
Shiobian harsányan gúnyolódott, de nem mert közelebb lépni. A pillantásában hirtelen elismerés villant: – Látom, szépen megfiatalodtál.
Riolda rámosolygott, és az idegenről tudomást sem véve, megkérdezte, hogy telt az idő nélküle.
– Ahogy régen is tanácsoltad, Riolda – felelt Shiobian rezzenéstelen tekintettel – belevetettem magam a közügyekbe. Nem lustálkodtam, nem ábrándoztam, minden percet a sziget felvirágoztatásának szenteltem.
Riolda bólintott, és helyet foglalt az asztalnál, ahova valaki egy óriási térképet terített. Sok színes paca: fent a norvégok földje, mellette a normannok országa, a dánok földje, balra a britek szigete, a sarokban a tenger virága, az oly elveszettnek látszó Írország. Szép munka, gondolta elismerően.
A háta mögött az idegen köhintett egyet: mintha illetlennek tartaná, hogy róla senki sem vesz tudomást.
Shiobian zavartan rámutatott: – Sokat köszönhetek közös barátunknak, Armenia püspökhelyettesének. Hát nem üdvözlöd őt? – Mivel Riolda nem fordult hátra, zavartan folytatta. – Úgy tervezem, hogy kiragadom az évszázados elmaradottságból szegény szigetünket, és barátunk segítségével visszakapcsolom a világ vérkeringésébe. Akkora elhagyatottságban éltünk! Oly rettenetes volt élve eltemetkezni évekre, évtizedekre!
Riolda még mindig nem fordult hátra, de a köhögésből, a háta mögül áradó nyugtalanságból már sejtette, hogy ki lehet a „püspökhelyettes”.
– És mondd csak, Shiobian, a lányom tönkretétele is része a felvirágoztatásnak?
A nevelt fia megsimította a fürtjeit: – Fejlődni kell, fejlődni, fejlődni. Te talán nem leszel büszke a lányodra, ha egy birkapásztor feleségéből egy nagy nép édesanyja lesz? Számtalan ország patrónája? Dicsőséges királynő?
Riolda elnevette magát, és továbbra sem vett tudomást a háta mögött támadó izgés-mozgásról, sértődött tevés-vevésről.
A legnagyobb nyugalommal belemártotta a tollat a vörös tintába, és kiigazította Írország keleti partvonalát. Ha már térkép, pontos legyen.
– Nem vagy rá kíváncsi, ki a mi régi barátunk? Aki felajánlotta nekünk, hogy idővel világvárossá teszi a szigetünket? Talán nem is emlékszel Benjamin úrra, akinek a vendégei voltunk Velencében?
– Vendégei?! – hördült fel Riolda. – Kisfiúként még több eszed volt, fiam. Akkoriban még nem dőltél be minden szélhámosnak – mondta, és egy kis vörös ponttal megjelölte Csillagvárost, Rigoberta székhelyét.
Benjamin, a hajdani velencei ereklyekereskedő, kettejük régi gazdája nem bírta tovább. Pattogva, dúlva-fúlva, méltatlankodva, mint egy játékdobozból előpattanó ördögfigura, odaugrott Rioldához.
– Hogy te micsoda dölyfös, ostoba teremtés vagy!
Benjamint láthatóan megviselték saját világraszóló tervei. A zsidó királyság, a velencei Romerini-ház, a művelt világot átszövő, jutalékkal dolgozó ügynökök hadát mozgató ereklyekereskedelem. Az arcát az idő pengevágásai szabdalták, sovány volt és száraz, mint a szentek, akiket egyiptomi füvek közt tartósítva úton-útfélen árult – de öregen és megviselten is ellenállhatatlan volt.
Riolda vigyázott, hogy kikerülje a pillantását.
– Nekünk semmi dolgunk veled, Benjamin. Nem akarunk vállalkozni, nem akarunk kereskedni, nem akarunk birodalmat építeni.
Benjamin szinte tekergőzött felháborodásában, de Shiobian volt az, aki előbb odaugrott, és jól megrázta Rioldát.
– Te még azt képzeled, hogy te döntöd el, mi lesz a Nyugati szél szigetével? Azt hiszed, hogy még évszázadokig itt terelgetjük a birkákat, te pedig csendesen olvasgatsz a könyvtárban? Vajon az idő lustán és gyáván mindig visszatér önmagához? Úgy gondolod, hogy megállíthatod? Hát azt hiszed, van itt ezen a rohadt szigeten még tekintélyed? Van jövőd? Elindultál tizenegy-magaddal, hagytad meghalni a fiatalokat, és visszatértél a férjed nélkül, egymagad. Azt reméled, hogy éljenezni fognak?
Riolda megint a térkép fölé hajolt, és egy kicsike ponttal megjelölte Bamburgot.
– Milyen igazad van! – sóhajtotta.
Benjamin most már dühösen toporzékolt.
– Te, te, te… – kezdte Benjamin, de nem jutott tovább.
– Természetesen örömmel segítenék neked – mondta Riolda mosolyogva. – De egy kopár földdarab a birodalmam, az alattvalóim meg gyanús szörnyszülöttek, nem beszélnek nyelveket. Ezért kérlek téged, Benjamin Akárki, vagy Guido Romerini, vagy tisztelt püspökhelyettes uram, szedd a sátorfádat!
Talán hiba volt Benjamin szemébe nézni, hiszen ő mindig mások figyelméből merítette az erejét. Meglehet, csak szórakozásból evett-ivott, táplálkozni csak eleven emberekből táplálkozott.
– Okos lány vagy, Rioldácska, ráadásul szemrevaló, úgy látom, az idő is megkímélt téged. De az idő nem kíméli a te kedves szörnyszülöttjeidet! Nem kíméli a nagyobbik fiadat, a cukorfalat lánykádat és azt az ostoba Kydet, aki nyüszítve rohan a mamája után zavarodott kétségbeesésében.
Le sem vette a szemét Rioldáról, miközben magához húzta a térképet. – Látod ezt a háromszöget? Akárki indul Észak-Angliából Skandináviába vagy Normandiából a Brit-szigetekre, érinti a te szigeted. Ha a hispániai emírek összeszedik magukat, és meg akarják északon vetni a lábukat, mit gondolsz, melyik kis sziget lenne alkalmas főhadiszállásnak? És mit csinálnak a becsvágyó királyok, a ravasz kereskedők, ha valahol együgyű birkapásztorokat találnak? Na, kitalálod, drágaságom? És mit tesz egy muzulmán főtiszt vagy Nagy Károly valamelyik hadvezére az olyan parasztokkal, akik Jézus helyett valami Bandemag visszatérésére várnak? Rioldácska, te elég eszes lány vagy, ugye, kitalálod? Körbeért az idő benneteket, úgyhogy itt az ideje, Riolda, hogy haladj, hogy felpezsdítsd, hogy felfejleszd, hogy átgondold… Hogy értelmes népességgel, hogy szakértő irányítás mellett…
Riolda rácsapott a térképedre, de a pillantását nem tudta levenni Benjamin mélysötét, de mégis örökfiatal szeméről: – Nem tudom, hogy jöttél ide, de két napod van, hogy elhagyd ezt a szigetet! Mit bánom én, hogyan? Felfejlesztve, szakértő irányítás mellett!
Shiobian felnevetett: – A vénséges vén, búskomor Sjönt megették a vikingek! Vagy karóba húzták, felnégyelték, eltemették, kit érdekel? Én boldoggá teszem Fionát, és uralkodóként tárgyalok a dánokkal, a normannokkal, a skótokkal, az angolszászokkal. Felveszem a kereszténységet, hogy Krisztus vére megnövelje az életerőmet! Ha kell, Allahnak is hűségesküt teszek! Kopár ez a sziget, semmi sem terem meg rajta? De Velencében sem terem meg semmi, egy árva fűszál sem, a kereskedőik mégis Alexandráig utazgatnak.
– De Velencét rómaiak alapították, ezt pedig szorgok – szólt közbe Riolda.
Ám ahogy kimondta, meg is bánta. Shiobian és Benjamin jelentőségteljesen egymásra pillantottak, mint akik százszor-ezerszer végig beszélték már, hogy mi történjék a szorgokkal.
Észak Fejedelme, a jövendő I. Shiobian király természetesen nem mutatkozhat nyilvánosan violaszín szembogarú korcsokkal.
– Nos, ha így van, akkor nyilván hálás leszel, Shiobian, ha Fionát átküldöm néhány szorg gyerekkel Normandiába! Így egy gonddal kevesebb: több hely marad, hogy felépítsd a Rialtót, megalapítsd a Szt. Jakab templomot, és fogadd a külföldi követségeket…
Ők ketten zavartan elhallgattak, mert Velence annyira, de annyira… ezt a várost semmilyen Tervező vagy Fejedelem nem varázsolhatta a szigetre. Ám Benjamin nem tudta elviselni, hogy Riolda egyetlen elismerő pillantás nélkül faképnél hagyja.
– Nem is vagy kíváncsi, drágaságom, hogy hogy jutottam el ide? Hogy sorscsapást kellett kiállnom? Hogy milyen üres lett a házam Velencében? Hogy mennyit, de mennyit sóvárogtam utánatok?
– Nem igazán – felelte Riolda. – Olvastad már Aldora királynő történetét? Az azért sokkal érdekesebb.
A köpenye zsebébe süllyesztette a térképet, biccentett a férfiaknak, és kisietett.

(Jacek Yerka)

Jóvá lehet-e tenni, ami elmúlt?
Vagy a bűnbánat csak híg, savanykás lőre, amit aztán émelygés, kábulat, önsajnálattól bűzlő kiábrándulás követ?
No de mit volt mit tenni: a fiatalsággal Riolda visszakapta a lelkifurdalást is.
Ki volt az anyja? Ki volt az apja egyáltalán? Az az ösztövér katona, Fargein, aki elvitte Normandiába, és úgy vigyázott rá, mint a gyerekére, tényleg az édesapja volt? No de hogy volt szíve magára hagyni? És mi  történhetett Vilmos herceggel, mikor ő az irháját féltve megszökött az udvarból? És mi történt a hercegi gyermekekkel? Hogy engedhette, hogy abban az átkozott Almériában Hanna hogy meghaljon helyette?
És miért nem tudott soha boldog lenni a saját férje és  a gyerekei mellett?
Akkor vagy öreg, ha már megbocsátottál magadnak.
De most a  bizsergő hasfájással együtt a régi lelkifurdalás is visszafészkelte magát a testébe.
A bizonyosság, hogy…. De miféle bizonyosság? Hogy azért lett uralkodó, mert nyelveket tanult, de még sincs saját anyanyelve, hogy az együttérzésről prédikál, de nem szeret senkit sem. Ezért sem várja, hogy hazatérjen az övéihez.
Mint a szél vagy a tengeri hullám, csak indulni szeret.
Elenyészni, aztán indulni a végtelen felé.
– Bolond vagy – mondta a férje.
Sjön egy kortyot sem ivott a vízből. Méregnek, gyanús kotyvaléknak tartotta, a feketeségét meg arra tekintette bizonyságnak, hogy a holtak szájából bugyborog elő. Büdös víz, átkozott víz, rossz víz, tele borzalmas betegségekkel.
De akármilyen is volt ez a víz, az ő búskomorságát mintha elfújták volna. Úgy őrködött Rioldán és a szigetlakókon, mint egy rakás, szakadék szélén ugráló gyereken. Persze melyik ember tudná a hatalomvágyat és az örökös aggódást szétválasztani? Ne menj oda, ne csináld, ne rohanj!  Sjön megállás nélkül aggódott és prédikált. Talán mert nem ez a ki tudja honnan fakadó víz, hanem a légkör, az itteni sziklákon egymásnak csapódó szelek zavarják össze az emberi nedveket. És nem imák, nem csodavizek, hanem ezek a dübörgő széllökések ébresztik fel az életerőt. Ezt a maguk módján Szent Reginaldus papjai is elismerték: a Norvégiából alázúduló szelek először ezen a szigeten pihennek meg, hogy térdet hajtsanak a nagy szent, Burgundia térítője, a csodálatos, mindenkit megfiatalító Szent Reginaldus előtt.

Nem volt barátságos sziget. Hétágra sütött a nap, de Riolda reszketett a hevesen öklelő szélben. Lement az öblöcskébe, letelepedett a kúthoz, aztán beóvakodott a barlangba, de még ott is éles kések és karmok tépkedték: könyörtelenebbek a bűntudatnál is.
No de ez a nyomorult szent hogy bírja? Hogy képes ennyi ideje nyugton maradni, és egy selyemmel borított ágyon, egy huzatos barlang mélyén fogadni a látogatóit?
Vagy nem is a víz, nem is a ragadozók módjára lecsapó szelek, hanem ez a kiterített csontváz az áradó életerő forrása? És mit szólnának Szent Reginaldus őrizői, a tejfölösképű papok, ha elárulná, hogy ő Velencében egy olyan ereklyekereskedő házában élt, aki még a birkacsontot is eladta az északi barbároknak? Aki a saját körmét, a saját szempilláját is eladta, mint Keresztelő Szent János erekyéjét? Aki ír szerzeteseknek tarisznya- vagy vödörszám kínálta az aprószenteket? Riolda őszintén reménykedett benne, hogy az óriási, kiterített csontváz nem Benjamin műhelyének valamelyik mesterműve.
A szélben vacogva, a kendőjét szorosan magára burkolva újra körüljárta az évszázadok óta pihenő öregembert.
Hosszú-hosszú karok, boltozatos homlok, és akkora combcsont, hogy egy vadszamarat agyon lehetne vele csapni.
Vajon Benjamin vesződött volna egy ilyen irdatlan nagy csontvázzal? Egy akkorával, ami így, kiterítve el sem fért volna a velencei ház fogadótermében?
De hogy jutott ez a halott egy olyan szigetre, ahol nem élnek állatok, és nem lakik senki emberfia? Ki vette a fáradtságot, hogy idehurcolja? Ki volt az, aki lefektette erre a selyemkerevetre?
Csontokat látott már Velencében (kupac fogakat, kupac lábszárcsontokat, kupac koponyákat, kupac mindenféléket), de ilyen szép, zöld selyemtakarót, amin a csontváz nyugodott, talán még az aranytól ragyogó velencei templomokban sem. Ki adott ezért a szép darab takaróért annyi aranyat, amin egy hadigályát is felszerelhet?
És hogy lehet, hogy a foszladozó selyem még nem rohadt szét a nedves tengeri szélben?
A selyem mint a tenger, a legrejtelmesebb, legkülönösebb dolog. Jel egy másik, földöntúli gyönyörökkel teli valóságból. Szégyen, nem szégyen Riolda letérdelt, hogy az ujjbegyein érezze a selyemszálak virágszirmokhoz hasonló bársonyát. Minden vászon hűvös és fénytelen, de a selyem mintha belülről izzana. A szentek vagy az angyalok – ha vannak – nyilván nem lepedőkkel, ingekkel, törölközőkkel vesződnek a mennyben, hanem csillogó selyemleplekkel.
De ki terítette ki ide ezt az embert?
Lehet, hogy a kereszténység mégiscsak az újjászületés, a szépség és az ifjúság forrása? Aki elmormol néhány latin mondatot, az soha nem hal meg? Ha pedig mégis meghalna, akkor ilyen szép, virághímzéses, zöld takarókon viszik a mennybe?
– Bolond vagy – mormolta Sjön, aki ott állt fölötte. – Elment az eszed, ha azért keresztelkedsz meg, mert nem tudod elképzelni, hogy ez a katona hogy került ide.
– Milyen katona? – kérdezte Riolda. – Honnan veszed?
– Nézd csak meg a combját, valaki eltörte. Nézd meg a koponyáját! Itt, a halántékcsontját! Hát ezt biztos, hogy nem a barátok zúzták össze. Egy vérbeli harcos teste ez, nem a jó öreg Gervasiusé. Ekkora buzogánycsapásokat, ilyen kardvágásokat senki sem szerez imádkozás közben.
– Ha ez így van, Sjön, ha ez csak egy harcias királyfi, Tjór fia Dag, vagy Dag fia Tjór, vagy valami efféle, akkor a fegyvereivel temették volna el. Az nem lehet, hogy a kard a kezében elrohadt, a dárdáját megették a férgek, de a takarója épségben marad meg. Valaki biztosan ruha és fegyverek nélkül fektette ide. Anyaszült meztelenül ajándékozta az enyészetnek.
Sjön megvonta a vállát. Selyemtakarón heverő óriásoknál jobban szerette a saját gyerekeit. – Menjünk haza, Riolda! Ne tébláboljunk itt tovább! Ne szédelegjünk, ne csatangoljunk! Talán már megszületett a negyedik unokánk is. Ez az óriás tőlem itt heverhet az idők végezetéig.
Riolda megrémült, mit is feleljen.
De szerencsére mozgolódás támadt a barlang szájánál.

A papok, ahogy ígérték, nekikezdtek az ünnepélyes keresztelőnek.
– Húzd ki magad! Áll egyenesen! Nézz a szemembe!
Riolda alattvalói nyílegyenes sorba rendeződtek.
–Elfogadod a szentháromságot? Hiszel Jézus Krisztus feltámadásában? Hiszel a szeretet erejében?
A fiúk vigyorogva bólogattak. És mért ne bólogattak volna, a vidám katonásdi, a sorbaállás és a fröcskölés még az eddigieknél is izgalmasabb játék volt.
Riolda a szenvedélyre gondolt. Valahol valaki annyira szerette ezt az óriási katonát, hogy idehozta,  becipelte ebbe a huzatos barlangba, ráterítette egy vagyont érő, zöld selyemtakaróra, és hitt benne, hogy akik megtalálják, azok szeretni fogják. Egy barátságtalan, szeles sziget nem az a fajta sírbolt, amit a rokonok hetente látogathatnak, és az ismétlődő rituálék révén megőrzik a halott nevét az emlékezetükben. Aki a katonát idehozta, másféle örökkévalóságban reménykedett. Mégcsak a kedvese nevét sem karcolta a barlang falára, mert enélkül is bízott benne, hogy az óriásnak új, csodás élete lesz. Rábízta a halottat az időre, mert hitt benne, hogy mások is szeretni fogják.
– Igen, jobb ember szeretnék lenni – felelte Riolda a pap kérdésére.
– Ominimezunduszmundusz, ominimezundusz  – mormolta a szerzetes, akinek nyilván nem volt erőssége a latin nyelv. – Isten nemcsak fiatallá tesz, hanem meg is gyógyítja a szíveket.
Sjön szakállára is jutott a szentelt vízből pár ezüstösen csillogó csepp.
– No, ezzel megvolnánk – nevetett rájuk a legfiatalabb szerzetes, maga is gyerek.
– Most már ünnepelhetünk. Bár nincs valami sok hely ezen a szigeten, azért rendezhetnénk egy jó futóversenyt. Játszhatnánk kidobóst is annak örömére, hogy felvettétek a keresztet.
Ahogy elhalt a helyeslő hujjogatás, rivalgás, Riolda lépett a kör közepére lépett.
– Ez sehogysem lesz jó így, testvéreim. Csak kevés ennivalót hoztunk magunkkal. És olyan viharos itt a szél, hogy az sem biztos, tudunk-e halat fogni. Ráadásul nem látok ezen a szigeten egyetlen gyümölcsfát vagy birkát sem. Tovább kell mennünk, ennivalót kell találnunk, mielőtt éhségünkben egymás torkának esünk. Öt nap alatt értünk ide, de nekünk már nincs ötnapnyi élelmünk. Mi nem vagyunk szentek, mi nem lakunk jól tiszta vízzel. Ha egy kicsit nyugatabbra hajózunk, elérjük Northumbriát. Majd ott fogunk megpihenni, ahol ennivalót találunk.
– És hogy képzeled? Hogy akarsz ennivalót találni? – morgott Sjön. – Fegyverrel rontasz halászfalvakra? Kitekered a parasztok nyakát, ha nem kínálnak kenyérrel vagy nem fognak halat? – kérdezte Sjön. – Nem lenni jobb nyugton maradni és várni?
– Mire várni? – kérdezte Riolda. – És amúgy én nem vagyok az a kitekerős fajta. Dehogy támadunk, dehogy követelőzünk, rendes, jóravaló kereskedők leszünk. Eladunk ebből a csodavízből pár palackkal.
A legmagasabb pap felpattant, Még mit nem! Szent Gervasius meg fog sértődni! A botrány híre eljut a pápáig! Minden szent riadót fúj Rómában! A forrás vize elapad felháborodásában!
Rioldát elmondták számító, mocsok némbernek, az alattvalóit lusta szorgoknak, alvilági rémeknek, vérfertőző csavargóknak, a tenger söpredékének, tolvaj eretnekeknek.
De tiltakozhattak, ugrálhattak, kiáltozhattak. Ők tizenöten voltak, a szerzetesek meg csak hárman.
Úgyhogy Riolda megtöltette a palackokat.