Nincs más, csak a tenger, gondolta Riolda.
Az undok, a gyűlöletes. A romlott, a veszélyes. De ha az ember hajóra száll, bármi megtörténhet.
– Nem érdekel – mondta Sjön, mintha kihallgatta volna Riolda gondolatait – én már nem szeretem a bármit. Inkább azt akarom, hogy vége legyen. Nem megyek veled.
– De én még nem tudlak elengedni – sóhajtott Riolda –, hisz én nem akarok meghalni.
De minden együttérzése ellenére nem szívesen hallgatta volna ki Sjön gondolatait.
Mért nem addig becsültél meg, míg egészséges voltam?
Miért tűntél el évekre, mikor kamaszodtak a gyerekek?
Miért nem engedtél soha közel magadhoz?
Riolda lehajtotta a fejét, és inkább arra a furcsa ragadozóra gondolt, amit a norvégok az Idő szigetén láttak. Egy pillanatig sem hitte, hogy a mindannyiukat megbetegítő, az ifjúságukat elrabó állat macskaféle lett volna. Hanem talán az a rettegett farkas, ami a germánok hite szerint a téli napforduló idején legyőzi a fényt, a világot sötétségbe taszítja. De tulajdonképpen mit számít? – Ha meg kell halnunk, meg kell halnunk. De ne gondold, Sjön, hogy bárki képes volna a helyünkbe lépni. Kydet csak a halászás, a sör és a kugli érdekli. És Vörös Sjön, ő vajon különb? Vagy Shiobian, ez a lusta álmodozó? Belőlük egy is elég, hogy a szigetünket romlásba taszítsa! És ezek a szorgok! Akárhány év telt el, nem tudjuk, mi van a fejükben. Azt sem tudjuk, mit tennének, ha egyedül maradnának ezen a szigeten.
– Nem tudom, nem érdekel – dünnyögte Sjön.

A norvégok közül a legerősebb már hetven-nyolcvan éves aggastyánként tipegett-topogott a parton. Riolda ott loholt a sarkában, és megpróbálta kiszedni belőle, pontosan hol is találták meg az Idő szigetét. – Miféle sziget! Nem tudom, nem érdekel – nyögte a norvég.
– De hát nem akarsz meggyógyulni?
Nem, Brage már semmi mást nem akart, csak egyetlen falatot az anyja főztjéből. Egy utolsó kortyot az apja söréből. Haza szeretett volna jutni.
– Nem volna jobb megint fiatalnak lenni és megnősülni?
Brage legyintett: nem akar még egyszer a ragadozóval találkozni. Nem akar arra a szigetre lépni. És nem akar már megnősülni. Igen, régen minden más volt. Azért követte Hakant a semmibe, a nyílt tengerre, mert olcsó feleséget akart. Az ő családjának nem telt volna egy hónapos lakodalomra, ezért rabolni akart magának egyet. De már nem feleségre vágyik, hanem hogy elköszönhessen a szüleitől.
Megvakarta az orrát, és véreset köpött a fenyérre.
Esze ágában sincs visszatérni.
Micsoda elátkozott tavasz, gondolta Riolda. De annyit azért elárult a haldokló Brage, hogy a Madarak szigete után elkapta őket egy áramlat, és északra fordította a hajójukat.
Riolda igyekezett minden szót a fejébe vésni.
Tizenegy hely a norvégok hajócskájában, se több, se kevesebb.
Tizenegy, töprengett. Tizenegy… Egyen és önmagán kívül mással oszthatatlan, akár az emberi élet. Sok ilyen szám van, de a tizenegyes különleges, ha leírod arab számokkal, szembesülsz az oszthatatlanságával.
De ki ismeri az ő szigetén az arab vagy római számokat? Az írek és a szászok annyi csomót kötöttek a zsebkendőjükre, amekkora mennyiséget fejben akartak tartani. No és a szorgok! Sjön szerint az ő nyelvükön két szóval fejezték ki a számokat: kevés és sok. És bár az ősi nyelvüket csak titokban használták, ma sem tudott egyetlen szorg sem válaszolni arra az egyszerű kérdésre, hogy hány gyereke van.
Az anyanyelv alakítja a világot, gondolta Riiolda, és ettől még jobban elkedvetlenedett.
Szerencsére az alattvalói egy cseppet sem törődtek a „tizenegyes” reménykeltő vagy baljós jelentésével. A hétköznapokat a rokoni viszonyok, gyerekszülések, lakodalmak, közös halászatok befolyásolták, a vagyont a halrajok, a költöző madarak, a birkák szabályozták, ezekről pedig ránézésre is meg lehetett állapítani, hogy „kevés” vagy „sok”. És ugyan mért lett volna a legtöbb szigetlakónak az ellen kifogása, hogy a fiatalok világot látnak? Legalább több hely marad futkározni a kicsiknek a parton.
A Nyugati szél szigetén nem a halál, hanem az unalom volt a legnagyobb ellenség. Ugyan mi baj történhetne fiúkkal a nyílt tengeren? Megkomolyodnak. És ha visszatérnek, majd több tisztelettel bánnak az idősebbekkel.
– Talán nem térnek vissza – vetette közbe Riolda.
De a „messze” a Nyugati szél szigetén csak annyit jelentett, egy meleg szigeten ücsörgök, langyos tengeráramok cirógatják a lábam, és miközben szeretettel gondolok Uwe bátyóra vagy Otte anyóra, gyönyörködöm a fehét tollruhájukból kivetkőző tündérlányok kecses táncában. A „máshol” csak egy csábos és ismeretlen hely volt. Nem komoly családapáknak, hanem fegyelmezetlen, a felkelő napot harsány diadalordítással üdvözlő kamaszoknak való.
A szorgok, ezek az emberhez hasonló, de gyámoltalan teremtmények természetesen félelmetesnek, sőt felkavarónak tartották, hogy Rioldával és a férjével együtt bárki is elhagyja a szigetet. Hiszen az idő a nők méhében, és nem valami titokzatos szigeten, a rejtélyes messzeségben születik újjá. Akinek meg kell halni, az békéljen meg, és hagyja a gyerekeire a csontjait. A vízben csak emberevő, féktelen szörnyek élnek, akik a szófogadatlanok kétségbeeséséből táplálkoznak, ezért olyan visszataszító és nyugtalan a tenger.
Amit nem lehet elképzelni, az nincs is.
Hát kinek jutna eszébe az időt visszafordítani?
És miközben a kamaszok sorshúzással döntöttek, ki tartozzon a győztes tizenegyhez, Riolda a könyvtárába menekült, hogy útibeszámolókat és térképeket keressen. Esztelenség lenne pár beteg norvég útmutatása nyomán nekivágni a tengernek. A marsiliai Pütheasz biztosan járt a Brit szigeteken, ő volt az első görög, aki megvetette a lábát Skandináviában, aki megpillantotta Bergiont, azaz Írországot. Aztán ez az expedíció is beleveszett az Utolsó Thulét körülvevő jeges borzongásba. Ezt hírneves Pütheaszt a rómaiak irgalmatlan hazudozónak tartották, aki talán ki sem mozdult a szülővárosából, és még a birodalom álmokba vesző partjait sem látta a saját szemével.
Sarki fény?! Váratlanul felvillanó, zöld fénypászmák?!
Amit nem lehet elképzelni, az nincs is.
Riolda lapozgatta a görög betűkkel teleírt lapokat. Lám-lám, a megismerés határait tényleg a nyelv jelöli ki. Nem a gyávaságunk és nem is a jeges tengeráramok.
Ez a Pütheasz tulajdonképpen semmi rendkívülit nem látott. Egy átlagos ír hajós sokkal több elátkozott, mesebeli földdarabot ismer: szigeteket, ahol a kövek az embereket megpillantva véresek lesznek, országokat, ahol egy esztendő alatt száz év telik el, furcsa völgyeket, ahol az idő visszafelé folyik. Riolda tudta, hogy mindenki csak azt képes észrevenni, amit ésszerűnek gondol, ez a derék görög még akkor sem vette volna észre az Idő szigetét, ha a tenger egyenesen odalöki.
De ha túl sokat gondolkodik, akkor bele sem vág az utazásba. Sjönt addig lassan-lassan megfojtja a búskomorság, őt a csüggedés és az aggodalom.
Indulni kell. Indulni, indulni… Reggelig összeírta hát a tennivalókat.

A Nyugati szél szigetének polgárai egyetlen szokásukhoz ragaszkodtak. Akár viharos orkán tombolt, akár lágy szellő fújdogált, ők reggelente lesétáltak az öbölhöz, hogy szép napot kívánjanak a szomszédjaiknak, és barátságosan hátbaveregessék egymást. Ez a reggel sem ígérkezett másnak. Riolda derűs arccal lesétált a partra, de ott csak egyetlen szorg asszonyt talált. Már éppen odalépett volna hozzá, hogy a gyerekeiről vagy a házastársáról érdeklődjön, mikor az asszony odahajolt Rioldához, és azt sziszegte: – Hova rohannál te, szerencsétlen? Amit nem lehet elképzelni, az nincs is.
De a kis, viking hajót nem kellett elképzelni, az ott ringatózott a lábuk előtt. Csábítóan és valóságosan. És annyi vita, annyi eredménytelen sorshúzás után a fiatalok végre döntésre jutottak, és immár Sjön sem tiltakozott túlságosan. – Te, ugye mindennél jobban szereted, anya, a tengert? – kérdezte Kyd, mikor az apját besegítette a hajó tatjába.
Riolda gyűlölte a tengert. Soha nem igazodott ki rajta, azt sem tudta, hogy eleven vagy élettelen, hisz a tenger önmagán kívül semmilyen más lényhez nem hasonlított.
De Rioldának esze ágában sem volt a tengert a füle hallatára vérig sérteni, úgyhogy bólintott: – Igen, szeretem.

És az eget és a földet szétválasztó végtelen víz mintha meg akarta volna hálálni ezt a kis hazugságot.
Jó széllel indultak, a szigetre megtelepedett vándormadarak, mint magasban lebegő, ezüstös tajték, órákon át kísérték a hajójukat. Még maga Sjön is élénkebbnek látszott.
Talán minden jóra fordul.
Ahogy tervezték, két nap múlva kikötöttek a Madarak szigetén. Itt forrásvizet vettek, kurjongatva ugrándoztak, majd visszaszálltak a hajóra, némán várva a hideg tengerárt, a láthatatlan sodrást, amely már-már észrevétlenül átemeli őket az Idő szülőhelyére, a világ legtitokzatosabb szigetére.
A fiúk nem bírtak hallgatni, egyre jobban féltek, úgyhogy félhangosan kérdezgetni kezdték egymást: vajon hogy lehet teherbe ejteni a hableányokat? És igaz-e, hogy a legpompásabb nők, ha leülnek a gyepre, kiégetik maguk alatt a füvet…
Riolda csak rettentő fáradtságot érzett, megfogta Sjön kezét, miközben hagyta, hogy ez a hirtelen álmosság, mint valami jótékony hullám, a feje búbjáig betakarja… Meglehet, gondolta Riolda, a fiúk is alszanak, hiszen az utolsó viccen már senki nem nevet…

Aztán arra ébredt, hogy összekötözve, karikára görnyedve fekszik egy fal tövében, és három fehér köpenyes férfi, írül, az ő anyanyelvén cseveg felette.
Emberrablók lehetnek? Riolda megborzongott: hiszen egyetlen kalóz sem vesződik öregasszonyok vagy javakorabeli nők foglyul ejtésével. Szentséges ég, hány órája fekhet a férje mellett? De ha nem ölték és nem is erőszakolták meg, akkor mit keres itt összekötözve? És hogy lehet, hogy átaludta, hogy három fickó egy hajóról a partra vonszolja?
Behunyta a szemét, és próbált a beszélgetésre figyelni.
De még életében nem látott ilyen szép férfiakat – úgyhogy a szemének nem akaródzott lecsukodni. Bár rongyosak és torzonborzak voltak ezek a daliák, bármelyik fejedelem a kíséretébe fogadta volna őket.
Vajon látott-e már valahol ilyen szép férfiakat?
Ők hárman a pogányok álnokságát és tudatlanságát szidták, akik semmilyen veszélytől nem riadnak vissza, hogy megzavarják Szent Reginaldus csontjainak nyugalmát. Akik semmilyen veszélytől nem riadnak vissza, hogy hörpintsenek a Szent Reginaldus fakasztotta forrásból, miközben az eleven igét és az élet vízét, a kereszténységet elutasítják. – Tengeri csavargók, babonás barbárok! – kiáltotta az egyik, és belerúgott a Sjön mellett heverő fiúba, egy nyakigláb kamaszba.
Kik ezek a fehérruhások, töprengett Riolda.
Talán szerzetesek, akik most Szent Reginaldusnak vagy kicsodának templomot emelnek, és próbálják a kíváncsiskodóktól megvédeni a szigetet?
De hogy ez a sziget az a sziget, afelől Rioldának kétsége sem lehetett. Itáliában is, Normandiában is látott sokféle szerzetest, fiatalt is, öreget is. De ezeknek a fiúknak a szépsége, a makulátlansága, a ránctalan bőre és ragyogó szeme nem hagyott afelől sok kétséget, hogy Szent Reginaldus miféle vizet őriz.
– Amici! – kezdte Riolda, élvezve a papok megrökönyödését – Engedjétek meg, hogy azon a nyelven szóljak hozzátok, amit jól-rosszul megtanultam Velencében és a Római tengeren. A Nyugati szél szigetéről Szent Reginaldust jöttünk köszönteni. Ezt a barátságtalan fogadtatást mivel érdemeltük ki?

A Nyugati szél szigetét ebben az évben nem csak a madarak, hanem a kalózok is felfedeztek.
Talán nem is baj, suttogta magának Riolda. Végre összesűrűsödött az idő, a keleten feltűnt üstökös nem csupán a költöző madarak útját, hanem az emberek életét is megváltoztatta: a végeláthatatlan tavaszi esők, a rossz termés rengeteg éhenkórászt kerget a nyílt tengerre.

A köd furcsa játékot játszott a szigetlakókkal az egyik kora nyári hajnalon.
Először megvillantott egy félénk orrvitorlát, majd egy evező darabkáját, végül magába zárta, ahogy az alma habos húsa öleli körbe a magokat. A parton sétálgató férfiak órákig találgatták, hogy vajon egy messziről idesodródott, lombos ág vagy egy idegen hajó kerülgeti az öböl bejáratát.
Frízek? Normannok? Angolszászok? Olyan régóta nem történt semmi, hogy Riolda alattvalói talán még az emberevő I. Bandemag csapatainak is örültek volna.
Reggeli után már mindannyian a sziklák mögé bújva figyelték az öböl körül köröző hajót.
Békés kereskedők? A vitorlák formája miatt Riolda biztosra vette, hogy norvég kalózok. Ilyen kis hajócskákban nem olajat és posztót szállítanak, hanem fegyvereket és rabszolgákat.
De a köd megint összezárult a kis hajó előtt. Látni nem láttak semmit, ám hallották a partra lépő katonák kiáltozását.
– Rettenthetetlen Hakan vagyok, és szükségem van erre a földre! – bömbölte a parancsnok.
És mivel egy árva lelket sem látott a sziklák között, egyre magabiztosabban, egyre férfiasabban ordítozott:
– Hé, mihasznák! Gyerek elő! Hordjátok a partra az összes fegyvert és ennivalót! Tereljétek össze a fiatal nőket! Ha engedelmeskedtek, megkegyelmezünk nektek!
Most már jobban látták a csúszós sziklákon üvöltöző, vézna alakot. Ami azt illeti, meglehetősen gyámoltalan parancsnoknak látszott.
Riolda óvatosan előbújt a szikla árnyékából.
– Parancsolsz? – kérdezte mosolyogva a Hakan nevezetű férfiút.
Szerencsére az ordibáló parancsnokot egészen kimerítette a hosszú tengeri út. Hat bamba, marcona katonájával nyilván már hetek-hónapok óta hánykolódott a tengeren. Biztosan félig megbolondult a köd lomha neszezésétől, a sirályok rikácsolásától és a falusi viccektől, amiket a rettenthetetlen hódítók naponta százszor ismételtek el. Talán a sült húsnál is jobban vágyott arra, hogy végre beszélgessen valakivel.
No de ki látott már, olyat, hogy valaki azért hódít meg egy szigetet, hogy végre valakivel cseveghessen?
– Brrrkrtrmscc! – bömbölte.
És hogy saját rettenthetetlenségét bizonyítsa, ráköpött Rioldára.
– Sült húst! Lányokat! Ivóvizet!
Riolda belemélyesztette a körmét a tenyerébe, és még ragyogóbb mosolyt erőltetett magára. Ha sikoltozni kezd, akkor az övéinek nem marad ideje az öböl mögött felsorakozni. Ráadásul a visítozás, a sértődés vagy a gyengeség bármiféle jele még hét gyámoltalan éhenkórászt is azonnal fenevaddá változtat.
– Brrrkrtrmscc! Brrrkrtrmscc! – káromkodták egyfolytában a partra kászálódó katonák.
De mit jelenthet ez a brrrkrtrmscc? Talán egy induló, melynek ütemére vikingek masíroznak a dicső megsemmisülésbe? Vagy valami átok lehet? Dögöljetek-meg! Karóba-kerékbe-anyátokba-apátokba-húzunk-benneteket!
Riolda rámosolygott Rettenthetetlen Hakanra:
– Mi szél hozott ide titeket, barátaim? Látjátok ezeket a szép, kékesfehér madarakat? Ők már megjövendölték az érkezéseteket. – És körbemutatott tengeri tajtékhoz hasonló madarakon. A félelmetes sereg őket sem rémítette meg: közönyösen tollászkodtak és nézelődtek.
Riolda rendíthetetlenül csevegett tovább, és csak azért nem simított végig a Rettenthetetlen Hakan karján, mert a hős mókusprémes köpenyt viselt. És a királynő egykori tanítója, Illighaen szerint nem a szelek, nem a házasságtörő gondolatok, nem az égitestek, hanem a mókusok terjesztik a leprát. Jobb a békesség.
A partra szálló parancsnok nem tűnt egészen egészségesnek. Nem tud egyenesen megállni, a szeme véreres, a pofacsontján lötyög a bőr, mint aki a nagyapja kinyúlt, ráncos bőrébe öltözött.
– Nem akarnátok elmesélni, merre jártatok? Hadd tudjuk, mi van a szigetünkön túl?

Hakan nyelt egyet, de mégis ütésre emelte a kezét.
– Brrrkrtrmscc! Brrrkrtrmscc! Sccc! Sccc! – tüzelték a társai.
Ők is mókusprémes köpenyt viseltek, és parancsnokukhoz hasonlóan ráncosak és bágyadtak voltak.
– Engem Rioldának hívnak, ez pedig itt a Nyugati szél szigete, ahol mindig örömmel fogadjuk az idegeneket. Bizony! Nem csodálom, hogy ennyire elfáradtatok, itt az idő, hogy pihenjetek egyet…
És miközben igyekezett a lehető legbarátságosabb szavakkal fogadni a különös jövevényeket, abban reménykedett, hogy Kyd, a nagyobbik fia már csatasorba állította a szikla mögött a férfiakat. Hiszen hét gyenge, beteg, gyámoltalan kamasz csak akkor tud megrohamozni egy szigetet, ha a lakói pánikba esnek, és óbégatásukkal feltüzelik őket. Hét kiéhezett suhancot, akik a tengeri út unalma után már vágynak egy jó kis ribillióra.
Hakan a rendületlenül mosolygó Rioldára bökött, és valami furcsa, germán nyelvjárásban azt kérdezte a többiektől:
– Most mit csináljak?
De a választ a hat partra kecmergő norvég sem tudta. Csak álltak Hakan mellett, és leeresztett karddal hümmögtek.
Riolda pillantását Hakan szemébe mélyesztve tovább csevegett. Vajon Hakan kedves édesanyja mit szól ahhoz, hogy ezen a télen egy szárnyas csillagot, egy valódi üstököst láttak? Nem tartották-e ezt a norvégok falujában rossz jelnek?
Nyugodtan társalgott volna tovább, de végre-valahára meghallotta Kyd hangját:
– Leköpted az anyámat, te utolsó szemétláda! Te rohadék! Ezért meglakolsz!
A záporozó kövek között Rioldának alig maradt ideje egy szikla mögé ugrani.
A Nyugati szél szigetén – egyetlen rozsdás kardot leszámítva – nem voltak valódi fegyverek. De a meglepetés Riolda alattvalóinak a kezére játszott.
Pár perc múlva a norvégok ott hevertek megkötözve a palota tróntermében. Riolda el is csodálkozott: hogy voltak képesek az övéi, ezek a jámbor birkapásztorok ilyen gyorsan mind a hét harcost lefegyverezni?

– Most hadd halljam, kik vagytok, és miért támadtatok?
Brrrkrtrmscc, mormolták a katonák. Riolda elszörnyedve látta, hogy néhányuknak odvas, bűzölgő, fekete lyuk van a szájában: kihullottak a fogaik a tengeri út alatt.
A mindig indulatos Kyd meg akarta rugdosni a foglyokat, de Riolda megtiltotta. Ráérnek akkor is megölni őket, ha elmondják, mi szél hozta ide őket, mit akarnak tőlük, honnan jöttek.
Ráadásul attól tartott, hogy a norvégok nem a fáradtságtól ilyen erőtlenek. Talán valami kimondhatatlan betegség gyötri őket.
– Nem fáj semmitek? Nincs hányingeretek?
Brrrkrtrmscc, Brrrkrtrmscc.
Aztán pár falat birkahús, néhány korty sör megoldotta a nyelvüket.
Ám a történetük olyan szánalmas volt, hogy Riolda alig tudta nevetés nélkül végighallgatni.
Hakan, Gustafson nagyúr huszonhetedik fia – az előttük heverő, gyér szakállú, gyengécske hódító – jóslatot kapott a nénikéjétől, hogy délnyugat felé hajózva megtalálják a Szél Országát, ahol Hakanból hamarosan császár, kísérőiből hercegek lesznek. Ahol majd egyedül fogják őrizni a Szória-Mória palotát (mely még a kincses-bíbor palástos Bizáncnál is tekintélyesebb), ahol a sör nem fogy ki a serlegekből, és ahol a híres bíbor palástos lányok is örökké kezesek.
Menjetek, fiúk, próbáljatok szerencsét! Ég veletek!
És csak hét nap hajókázás után jutott Gustafson úr huszonhetedik fiának eszébe, hogy a féltestvérei – a nénikéjükkel egyetértésben – alighanem becsapták. Túl sok eső volt tavasszal, túl kevés gabona terem az idén, és túl sok fiú vár az örökségére. Hakan éhesen és szomjasan, a semmi közepén ringatózva jött rá, hogy Bizánc és a Szória-Mória palota meglehet, nem is e világon rejtőzik. De mit tehettek volna a nyílt tenger közepén? Akárhogy ügyeskedtek, már nem tudták kelet felé fordítani a vitorlákat.
Tíz nap és tíz éjszaka sodródtak nyugat felé. Tíz napig sör, bíbor, lányok és remény nélkül.
– Micsoda ügyefogyottak! – sóhajtott Riolda.
– És most mi lesz? Megöltök bennünket? – kérdezte a langaléta Brage, Hakan unokatestvére.
– Még nem tudom – töprengett Riolda. – A hajótokra biztos szükségünk lesz. És talán rátok is, ha engedelmesek lesztek. Ha nem fenyegetőztök, és a munkából is kiveszitek a részeteket. Ne feledjétek, nálunk is túl sok eső esett.
Riolda számított rá, hogy az alattvalói tiltakozni fognak. Nemcsak a járvány veszélye miatt, hanem mert még hét fiatal férfit – és a jövendő gyerekeiket – nem tud már eltartani egy ilyen kopár kis sziget. De tiltakozni senki sem tiltakozott, talán mert átgondolták, hogy milyen lehangoló lenne a sziget közepén agyonverni hét hullasápadt, nagybeteg kalózt. Ahhoz pedig a norvégok túl gyengének tűntek, hogy visszatérjenek a tengerre. Ahogy nyelték a sört, és fogatlan szájukba lapátolták a húst, percről percre idősebbek lettek. Ráncosabbak, bágyadtabbak, elesettebbek.
Mintha az idő megbolondult volna. Ráadásul hiába suvickolták magukat másnap a kalózok ragyogó tisztára, a gyűlöletes, erjedt, romlott húsra emlékeztető szaguk megmaradt.
Mintha nem is a tengerből, hanem egy dögkútból másztak volna elő, fintorogtak Riolda alattvalói. És alhattak bármennyit, mintha képtelen lettek volna magukat kipihenni. Csak arra telt tőlük, hogy ébredéskor káromkodjanak (Brrrkrtrmscc, Brrrkrtrmscc), és egész nap fáradtan dülöngéljenek, mint a kiszáradt legyek.
Egyáltalán nem tűntek reménybeli vőlegényeknek.
– Nem fáj a fejetek? Nincs hányingeretek?
A norvégok a vállukat vonogatták, aztán orrukat-fülüket piszkálva legszívesebben visszafeküdtek volna a vackukra.
De hol legyen a vackuk? Hova fektessék őket? Riolda felajánlotta a majdnem lakatlan palota egyik szárnyát, azt a folyosót, ahol I. Bandemag befalaztatta az ajtókat. Ám Hakan legényei féltek a szellemektől, a befalazott ajtók mögül hallatszó sustorgásoktól – a szigetlakók meg a norvégoktól.
No de milyen halálos kór tünete ez a rettenetes bűz és fáradtság? A tenger milyen bűnt sújt ily megalázó büntetéssel? A himlősöket gennyes sebek és fekélyek lepik el, a leprásoknak eltorzul az arcuk és a kezük, a szélütötteknek ledermed a fél oldaluk, ám ennek a hét norvégnak tulajdonképpen nem fáj semmije, hanem ahogy Hakan megjegyezte, nem is érzik a testüket. Az öregség, mint a csillapíthatatlan, soha el nem múló lelkifurdalás, belülről emésztette őket.
– Nem vagytok lázasak? Nem émelyegtek?
Brrrkrtrmscc, mormolták nyugtalanul.
Ahogy a többi szigetlakó, Riolda sem merte megérinteni őket.

Egyik tavaszi reggelen azért letelepedett Hakan mellé, hogy kifaggassa, milyen úton érkeztek ide.
Hiszen ha van Halál szigete, ahol izgága fiatalok otthagyják az életerejüket, akkor talán létezik az Élet kútja is, ahol a törődöttek visszanyerhetik az ifjúságukat. Milyen törvény az, ami előírja, hogy épp életünk végén fogyatkozzon meg az életerőnk? A fák sem töpörödnek össze, mielőtt a szél kicsavarja a törzsüket.
– Mondd csak el, kivel-mivel találkoztatok?
– Én igazán nem tudom – nyöszörögte Hakan. – Már nem tudom, hol a határa az emlékeimnek és az álmaimnak. Úgy rémlik, megfordultunk a Madarak szigetén, aztán egyre sötétebb lett, és egy furcsa áramlat átsodort bennünket egy pici öbölbe, ahol egyetlen ragadozó élt. A sziget túloldalán keresztény papok nyüzsögtek, de annyira jókötésűek, hogy nem mertük megtámadni őket. Mi a fenevad vendégei voltunk, ő volt az, aki nagy barátságosan a barlangjába invitált minket.
– Barátságosan? A fenevad? – hitetlenkedett Riolda.
– Ha mondom, a fenevad. Megengedte, hogy a kútból vizet vegyünk, hogy egy éjszakát a barlangja előtt, a szigeten töltsünk. De nem mertünk elaludni, mert a szörny egész éjjel lesett minket.
– Ugyan miféle állat volt? Róka, menyét, macskaféle? És hogy érted, hogy megengedte? Emberi nyelven beszéltetek vele?
– Nemcsak vizet kaptunk tőle, hanem ennivalót is – bólogatott Hakan, de olyan lassan, mint aki menten elalszik. – Norvég ember a lakodalmán sem eszik ennyi finomságot. És persze nem vettük észre, hogy míg mi vacsorázunk, ez a fenevad, ez a gonosz állat, ez a gyanús macskaféle a mi félelmünkből lakik jól.
– Macskaféle? – szólt közbe Hakan egyik katonája. – Inkább madár volt, és a kút meg az oszlopok közt gubbasztott. Tudta a nevünket, és egész éjszaka fölöttünk keringett.
– Vagy úgy – sóhajtott Riolda. – Ezt a szigetet a saját szememmel akarom látni. Mert ami megbetegít, az talán képes gyógyítani is. Szeretném az időt kijavítani; van valakim, akit egészségesnek akarok látni.
Ezek szerint nincs is messze a hely, ahol az idő visszafordul.
– Véletlenül találtatok oda?
– Brrrkrtrmscc – mormolta félálomban Hakan. – Brrrkrtrmscc.
Roskatag, áttetsző bőrű aggastyánnak látszott, nem fáradt sihedernek.
Riolda a férjére, Sjönre gondolt, aki a sziget egyetlen tölgyfája alatt most is az emlékezet labirintusaiban bolyongott. Ott ült tegnap, tegnapelőtt, egy hete, két hete, és ott fog ülni, amíg a lélek, mint valami unatkozó madár, el nem röppen.
És az ő ereje sem tart örökké. Még néhány év, és a szemére sötét hályog ereszkedik. Egy vak öregasszony meg egy búskomor vénember fog a sziget egyetlen tölgyfája alatt üldögélni.
– Kérlek, Hakan, figyelj, és ne aludj el! Pontosan hol él ez a ragadozó? Merre sodort titeket az áramlat?
Hakan megrázta magát, aztán percekig gondolkodott.
– Abba az irányba, ahol feltűnt ez a majdnem csillag, az üstökös.
Riolda bólintott. És megfogadta, hogy a norvégok ügyes kis hajójával felkeresi ezt a szigetet.

Shiobian, Riolda fogadott fia viszont egyetlen emberi lényt sem tudott megszeretni a szigeten.
Lusták, köszönségesek, tudatlanok, magyarázta a mostohaanyjának, Rioldának, aki tizenkét éve kimentette Velencéből. Ó, Velence persze egészen másféle hely! Az aztán város! A napok ott nem folynak szét, mint a kiömlött bor! Ahol okos emberek terveket szőnek, ott az idő irányt és értelmet kap – a maga medrében folydogál, akár a megzabolázott folyó. Azok a hidak! Azok a csatornák! És azok a felejthetetlen, csodás mozaikok! A könyvek, amikhez elég volt hozzérni, és maguktól elmesélték a saját történeteiket.
– Hát nem emlékszel, hogy te csak rabszolga voltál Velencében, Shiobian?
De Shiobian szinte semmire sem emlékezett. Arra sem, hogy mennyire rettegett Benjamin úr ereklyéitől, és hogy éjjel-nappal azért imádkozott, hogy mihamarabb visszatérjen északra, a szülőföldjére. És hogy milyen kalandos úton-módon jutottak vissza északra.
– Most miért hagyod, hogy számolatlanul teljenek a napok, Shiobian? Most miért vesztegeted az időt ezen a kis szigeten? Nosza, építs hajót! Menj, láss világot! Keresd meg a szülőföldedet!
Shiobian megrázta fürtös fejét és nevetett.
Sjönt, Riolda férjét kivéve az összes szigetlakónál fél fejjel magasabb volt. Huszonegy esztendejével nemcsak magasabb, hanem szebb és erősebb. A többieknél tapasztaltabb és világlátottabb. Ő volt az egyetlen Rioldán kívül, aki értett a betűvetéshez. És ő volt az egyetlen, aki még a legnagyobb ködben sem hitte el, hogy a szigeten túl nincs semmi… Hogy minden emlék álom csak, hogy ő maga a tengerből jött és a tengerbe tér vissza.
De az örökös semmittevés azért már meglátszott Shiobian tartásán. Puhány és elkényeztetett volt, mint egy jóllakott királyfi, a vonásai pedig löttyedtek, mintha átdorbézolta volna a fél életét.
Reggelenként megtömte a hasát kagylóval és apró halakkal, aztán életunt képpel kétszer körbesétálta a szigetet, bámulta a parton társasjátékozó férfiakat, a fel-alá ugráló gyerekeket, ebédkor teletömte a hasát birkapörkölttel, megint sétált egyet, majd mint egy unatkozó király, leült a vacsoraasztalhoz.
– Miért nem mész el világot látni? Miért nem keresed meg Og földjét? Miért hagyod, hogy számolatlanul múljanak a napok?
Riolda biztonsági okokból is minél távolabb akarta tudni Shiobiant. Hiszen a szigetlakók nem tartották megtiszteltetésnek, hogy éveken át etethetnek egy nagyra nőtt, előkelő idegenként viselkedő , megvető arccal tébláboló fiatalembert. Aki három ember helyett eszik, de soha nem fogja meg az evezőlapátot, és köszönésre is alig méltatja őket.
– Miért nem utazol el, fiam, világot látni?
Talán Shiobiant, a régi kedves és kíváncsi fiúcskát csapdába csalták a befejezetlenül maradt  Bandemag-palota szellemei. Hajnalonként Riolda hallani vélte, hogy nevelt fia kísértetekkel hadakozik. Másnap pedig olyan eseményekre is emlékezett, amelyek még az ő gyerekkorában vagy a születésekor estek meg.
Hiszen honnan tudhatna másként Fargeinről, az ő édesapjáról? És honnan veszi, hogy az édesanyját meggyilkolták, és soha nem találták meg a tettest?
Hogy emlékezhet Shiobian azokra az időkre, amikor meg sem született?
– Ha ennyire érdekel a múlt, miért nem ülsz be olvasgatni a könyvtárba? Mért nem nézegeted a könyveket, amiket Bandemag hozott Írországból?
De Shiobiant nem a történelem, hanem csakis Riolda múltja érdekelte.

Nincs az a lomha, melankólikus, kísértetek közt tébláboló fiú, akinek ne jót tenne a házasság, vélekedett Riolda. Azokban az években, amikor az időt számontartotta – minden nap nyilvánosan bejelentve a napokat – még reménykedett abban, hogy Shiobian feleségül veszi az ő lányát, Fionát. Ha nem Fionát, akkor valamelyik talpraesett szász vagy ír lánykát, akiket elbűvölnek a kamaszodó Shiobian göndör fürtjei és hosszú körmondatai. De Shiobiant bizony nem bűvölték el a sziget lányai, lompos, ostoba teremtményeknek, tudatlanoknak, agyalágyultaknak tartotta őket.
– Hát akkor kik tetszenek neked?
Ennél fontosabb kérdés aligha létezett. Hiszen egy-két év, és túl sokan lesznek a szigeten. Ha egy alattomos járvány megtizedeli a férfiakat vagy megbetegíti a birkákat, akkor a szigetlakók azt kutatják majd, ki lehet a bűnös, ki felel a romlásért. Shiobian az egyetlen a szigeten, aki nem vér szerinti rokona senkinek. Egy harcos, akinek még senki sem látott hálót vagy pásztorbotot a kezében – és ami azt illeti, fegyvert sem. Ha megtámadják, meg sem tudja védeni magát.
És az idő csak foszladozik, akár a türelem.
De egy  házasság  jó sokáig védelmet nyújtana.
Ám Shiobian egyre csak sóhajtozott. Végül elővett egy rajzocskákkal díszített bőrdarabot, szégyenlősen megcsókolta, és kiterítette a térdén.
A hidon maszkos, maskarás, pipaszárlábú lánykák táncoltak, a  Velencéből ismerős Philippák, Pippák, Brunák, Ceciliák. Riolda szinte az orrában érezte a karneváli sült gesztenye illatát. De ez hogy lehetséges? Shiobian csak egy két vonással jelezte a hajladozó hidat és a hajladozó lánykákat.
– Ugyan, Shiobian! Az ilyen kislányok rád se néztek Velencében. Te csak egy pénzen vett rabszolga voltál. És nem emlékszel, hogy mennyire féltél a karneváli hercehurcától? Elbújtál az ágy alá, és egyetlen gyerekkel sem mertél szóba állni!
De hát sehol sem vagyunk otthon, gondolta Riolda. Le akarunk horgonyozni a múltban vagy a jövőben, mert másképp nem tudjuk a jelenünket vagy a hozzátartozóinkat megbecsülni.
Annak azért szívből örült, hogy nevelt fiának, akit ő tanított meg írni, olvasni van valamilyen tehetsége.
De talán nem is a lányok tetszenek Shiobiannak igazán?
Ám Shiobiannak barátai sem voltak. Nem épített játékvárat a többiekkel, nem szeretett halászni, nem évődött a cimborákkal Ken bátyó dadogásán vagy Ois sógor balesetén, és ami azt illeti, bugyutaságnak tartotta a szigetlakók történeteit.
Hát akkor kit szeretsz?, kérdezte volna Riolda.
De ilyen nyíltan nem merte kifaggatni, mert tulajdonképpen rettegett a választól.
Shiobian tizenkét évvel fiatalabb volt nála, de talán azt szerette volna, hogy együtt hagyják el a szigetet. Hogy együtt induljanak útra, fedezzenek fel új országokat, és vesszenek bele a messzeségbe.
Rajta, Rioldán kívül Shiobian csak a szülei szelleméhez kötődött.
Talán mert én vagyok az egyetlen lény a földön, aki arra emlékezteti, hogy az egyforma mindennapokon, az unalomig ismert sziklákon kívül létezik egy másik valóság. Ahol még van tavasz, tél, ősz, nyár, ahol érdemes a napokokat számon tartani… Hadsereget szervezni, követeket fogadni, várost alapítani… Születni, meghalni.
Shiobian, a Velencéből hazahozott fiú soha nem fogadta el Riolda gyerekeit a testvéreinek, Sjönt, Riolda férjét a nevelőapjának.  Egyedül a megmentőjéhez ragaszkodott.
Hát akkor kit szeretsz, Shiobian? A kérdés mindig ott reszketett a levegőben. És mikor Riolda nyíltan ki akarta faggatni, a mondat dadogásba fulladt: Htktszretsz…
Shiobian nem is értette.
Vagy talán nagyon is értette, csak szégyellt rá felelni.
Pár hét múlva aztán a nevelőanyjának kifejtette, hogy Sjönnek, Riolda férjének a lelke beteg… Hogy szegény, öreg királyt a saját komorsága emészti. Még nem halt meg egészen, még rángatózik, mert a csontjai, az izmai erősek, nem adták  át a testét az enyészetnek.
De hát micsoda tehertétel egy ilyen hatalmas, elevennek tűnő, fel-alá járkáló halott ezen a kopár szigeten, fejtegette Shiobian szemlesütve. Mennyivel bölcsebb lenne egy fiatalabb, de világlátott férfira támaszkodva felfedezőútra indulni…
Riolda arcát látva aztán gyorsan belekezdett egy ügyetlen magyarázkodásba. Tavasszal tucatszám érkeznek a szigetre fiatalemberek! Eltévedt halászok Northumbriából, vagy vihar által partra vetett katonák, akik ivóvízért és menedékért esdekelnek, és hetekig könyörögnek, hogy a szigetlakók segítsenek megjavítani a hajójukat. Mind fiatalok. Világlátott életerős férfiak. Akár…
Hiszen ő egész életében a legfontosabbnak tartotta a nevelőanyja boldogságát…
Riolda, aki egy perccel sem volt fiatalabb, mint Sjön, sarkon fordult, és hetekig egy szót sem szólt Shiobianhoz.
Csak üldögélt a könyvtárszobában a kódexekkel szemben, és minden idegszálával érezte, mit élhettek át a sziget első királyai, akik a bűntudat és a reménytelenség közt őrlődve hagyták az időt meghalni. Mert se meghalni nem tudtak, se erről az átkozott, kopár kis szigetről elköltözni. Akik itt rohadtak meg a saját bőrükben. És ugyanerről a székről bámulták a reménytelenül egyhangú tengert, amely se élni, se szabadulni nem engedte őket.
Mi lenne a megoldás? Htktszrtsz?
Ha lecserélhető báboknak tekintjük az embereket, akkor mások majd minket is annak tekintenek. Tényleg nincs valami gyógyír Sjön betegségére?
Riolda a a kezét tördelve bámult maga elé, míg az alkony mindent beborított a maga puha kétségbeesésével. Nem maradt más hátra, mint térdre ereszkedni, és ájulásig mormolni: nem akarom, ez a tétlenség nem az én életem.

Három hét múlva soha nem látott, ezüstös-kék színű vándormadarak érkeztek a szigetre.
Olyan kecsesek, finomak, már-már áttetszően karcsúak, hogy Fiona úgy vélte, talán az örök hó birodalmában nevelkedtek. Vagy nincs is olyan földi ország, amely otthont adhatna ilyen tökéletes, villódzóan ezüstös lényeknek? Finom tollaik a lemenő nap fényében nem is kékesfehérnek, hanem aranyszínűnek tetszettek. Riolda titokban abban reménykedett, hogy egyikük majd tizenöt éves tündérlánnyá változik, és ezt az őrült Shiobiant, az ő Velencében megismert nevelt fiát is viszi magával. Afrikába. Normandiába. János pap országába. Az örök hó birodalmába.  Akárhová.
De sajnos egyikük se változott tündérkisasszonnyá.
Ám azért az első tavaszi széllel feltűnt madárraj gyorsan ünnepi hangulatot varázsolt a szigeten. Kiterjesztett szárnyakkal lebegtek a kunyhók és birkák fölött, és olyan kíváncsiak voltak, mintha még soha életükben nem láttak volna nemhogy négylábú, de  kétlábú lényeket sem. Csak Sjön nem volt kíváncsi rájuk, úgy meredt maga elé továbbra is, mintha nem látná őket.
Először Rioldának tűnt fel, hogy milyen hallgatagok ezek a madarak: nem rikácsolnak, mint a sirályok, nem vijjognak, mint a sólymok, és nem is énekelnek hízelkedve, mint a madarak a boldogabb országok virágoskertjeiben.
Csak kíváncsiak. Kecsesek, szépek és hangtalanok.
Az életunt Shiobiant mintha kicserélték volna.
Valamilyen rejtélyes okból ő meg tudta különböztetni őket. Minden könnyedén lebegő madárnak külön nevet adott, és minden reggel és  este megszámolta őket. Mohát és leveles ágacskákat gyűjtött, hogy a sziklák között a tojók könnyebben felépítsék a fészkeiket. Hogy biztonságban érezzék magukat, és letelepedjenek a szigeten. Éjjel-nappal vigyázott rájuk, nehogy egy idétlen gyerek felverje őket.
Úgy viselkedett, mintha a pásztoruk, a testőrük vagy a királyuk lenne.
De miféle madarak lehetnek? Riolda azt is furcsállta, hogy még a fiókáik sem csipognak. És akkor sem adnak ki semmilyen hangot, ha éhesek, vagy ha vadászni indulnak a nyílt tengerre.
Meglehet, titokzatos rokonságban állnak a szorgokkal, és ők is olyan finom hangon társalognak, hogy földi halandó vagy történelemben élő ember nem hallja őket?
– Az én madaraim – suttogta Shiobian, aki sudárabbnak és élénkebbnek tűnt, mint bármikor évek óta. – A túlsó világból jöttek. Úgy érzem, nekem hoztak üzenetet.
Rioldát elöntötte a megkönnyebbülés.
– Hát látod, fiam! Itt az ideje! Talán neked is utaznod kell.
– Ugyan! – legyintett Sjön. – Úgy érzem magam, mint aki most érkezett meg.

A hol kékesfehéren, hol bronzszínűen ragyogó madárraj annyira fellelkesítette Rioldát, hogy eltöprengett azon, mi történne, ha a férjével maga vágna neki a tengernek.
A messzeségre talán nem csak a tengeri madaraknak van szüksége.
Meglehet, épp a távolság gyógyítja az emberi lelkeket.

A szorgok emberemlékezet óta a szigeten éltek.
De csínján kell bánni az „emberemlékezettel”, figyelmeztette magát Riolda. Vannak, akik a szorgokat nem is tartják emberi lényeknek, hanem csak a tenger hordalékának, démonok és hajótöröttek nászából való söpredéknek. Violaszínű a pupillájuk és pókhálószerű a tenyérlenyomatuk.
Persze a szorgok nem tartották korcsoknak magukat: ők úgy gondolták, a szigetet százszor száz esztendeje a tengertől kapták ajándékba. Százszor száz esztendő! Mit is jelent ez? Riolda a normannok közt megtanulta, hogy az emberek írás-olvasás nélkül három vagy négy nemzedék életidejét tudják többé-kevésbé felidézni, a száz évvel korábban élt ősök ideje a mesék homályába vész.
Akkor hogy is van ezzel az „emberemlékezettel”?

I. Bandemag, a szigetet kilencvenkilenc éve elfoglaló ír király beszélő kutyáknak tekintette a szorgokat. Lelketlen, viccesen makogó lényeknek, akiknek az a dolga, hogy a kínhalálukkal szórakoztassák a szigetre lépő ír harcosokat. Mért ne? A Nyugati szél szigetén, ezen a kopár kis földdarabon nemhogy szarvasok, nyulak sem éltek, a viharos szelek fogságában ittragadt katonák a tél unalmát vadászattal ütötték el. A nagy hódító, I. Bandemag el is rendelte, hogy a szorgok nem hordhatnak ruhákat, nem hallathatnak se makogó, se csettintő hangokat, és hasadékokban, barlangokban kell átvészelniük a hideget.
I. Bandemagot Ulsterben még érzékeny, barátságos, költészetben is jártas királyfinak tartották. Ám hogy vetemedhet arra egy művészetekben jártas, széplelkű királyfi, hogy másokat megfosszon a ruháiktól? Hogy íjjal és nyíllal gyerekekre vadásszon? Riolda pontosan tudta a választ: a szorgoknak csak kevés birkájuk volt, az ír katonák csak akkor maradhattak életben, ha felfalták ezeket a violaszín pupillájú bennszülötteket.
Hiszen a viharos áramlatok miatt télen képtelenség elhagyni a szigetet.
És tavasszal – a naplója tanúsága szerint – I. Bandemag már nem is akart elhajózni. Megkedvelte a kuporgó óriásokhoz hasonló sziklákat, a sziget egyetlen forrásának állott borhoz emlékeztető  ízét,  a szélfútta cserjék kézíráshoz hasonlatos formáját. Ráadásul Ulsterben, apja székhelyén a testvéreivel és unokabáttyaival kéne vég nélkül egyezkednie, itt viszont istenként imádják a katonák… nemcsak a katonák, hanem a szorgok is.
Mi lenne, ha velük építtetné fel a palotáját? Ha megparancsolná nekik, hogy ezentúl négykézláb járjanak?
Riolda tudta, hogy az emberek többsége elszörnyedne az ilyen vágyaktól, és alig várná a tavaszi szeleket, amik elröpíthetnék egy másik szigetre. De az elfogyasztott emberhús, a szigetre nehezedő köd  megváltoztatott valamit Bandemag elméjében. Ahogy megfordultak a szelek, a katonáinak megparancsolta, hozzák el a könyvtárát és a menyasszonyát Ulsterből. És rakják meg a vitorlást vetőmaggal, birkákkal, kőművesszerszámmal, mert majd ezen a kopár földdarabon, a Nyugati szél szigetén építi fel a fővárosát. Egy fantasztikus palotát, aminek csodájára járnak a dánok, az írek, az angolszászok és még a szikrázó napsütésben fürdőző mórok  is irigyelni fogják. Arról ábrándozott, hogy kiszélesítteti az öblöt, és óriási kőoroszlánokat építtet az öböl bejáratához.
De ő maga nem merte elhagyni a szigetet: mintha attól tartott volna, hogy távollétében ezt a kopár földdarabot a félkész szobrokkal, a meztelenül futkosó alattvalókkal  gyorsan visszaveszi a tenger.
Ám a rengeteg erőfeszítés és tervezgetés ellenére a sziget képtelen volt  megemberelni magát. A telek egyre hidegebbek lettek. Az Írországból hozott magokat elnyelte a sziget kopár földje. Hét kőművesmester érkezett, de egy éven belül mind a heten elmenekültek, hogy aztán rémtörténeteket mesélgessenek a sziget baljós terméketlenségéről és a meztelenül szaladgáló szorgokról. Az ő nőstényeik soha nem fáradnak bele a szeretkezésbe, mindig vér- és ámbraszagot árasztanak, ezzel láncolták magukhoz az ulsteri király fiát, Bandemagot. Csak nyers húst fogyasztanak, és ha férfit látnak, térdre vetik magukat, és engedelmesen csaholnak. De nem különbek a hímek sem, akik elirigyelték nőstényeiktől a szerelem örömeit, és most kutyák módjára dörgölőznek a katonákhoz.
Riolda nem értette, hogy hatalmasodhatott el a téboly a szigeten.
A szép Kylie, I. Bandemag menyasszonya tíz hónap múlva meghalt gyerekszülésben, és a legendák szerint megátkozta azokat, akik akarata ellenére a szigetre hozták. Egy másik asszony, aki egy megnyúzott szorgott talált a küszöbén, éjnek évadján gyerekkel a karján menekült a tengerbe.
De csodák csodája, a palota lassan felépült, és I. Bandemag a fiacskájával beköltözött a trónterembe. A két év alatt minden gyönyörbe belekóstolt, és már nem vágyott rá, hogy meztelen rabszolgákra lődözzön a sötétben, vagy ruhátlan nők futkossanak körülötte. Megijedt volna saját magától? A szorgok átkától? Vagy nem akarta, hogy a gyereke kitépett karú vagy elevenen megvakított rabszolgák közt nőjön fel?
Továbbra is tiltotta, hogy a szorgok ruhát viseljenek vagy beszéljenek, de a legszörnyűbb kínzásoknak, az éjszakai vadászatoknak véget vetett. Próbálkozott továbbra is valamilyen mezőgazdasággal, új és új növényekkel, hogy egyszer és mindenkorra betiltsa a szigetén az emberevést.
Épp új facsemetékért indult volna Northumbriába, mikor észrevette, hogy képtelen elhagyni a szigetet. Egy alattomos tengerár minduntalan visszavetette a bárkáját az öbölbe.
Pedig a szigeten évről évre hidegebb lett, és a nagy fáradtsággal elültetett gyümölcsfák mind elfagytak a könyörtelen szélben. Ráadásul valami szárazföldön ismeretlen kórság tizedelte a birkákat. Mintha a sziget az áldozatokkal és bűnösökkel az elkerülhetetlen megsemmisülés felé lebegne. Telenként olyan köd ereszkedett a sziklákra, hogy az ír katonák és a szorgok az orrukig sem láttak. A megmaradt szorg nőstények kihordták az ír katonák gyerekeit, de minden kislány és kisfiú violaszín pupillával született.
I. Bandemag csapdába került. Lassan-lassan megértette, hogy aki részt vett a szorgok meggyalázásában, az élve nem hagyhatja el a szigetet. Talán holtan sem menekülhet innen. Éjszakánként fehér ruhás kísértetek érkeztek, talán tündérek vagy bosszúálló szellemek, hogy lebírhatatlan rémálmokkal kínozzák a túlélőket.
Telente annyira félt, hogy sikoltozott a saját édeanyja után.
Húsra rá sem tudott nézni. Hosszú évekig bogyókon és faleveleken élt, míg éhen halt a saját szigetén.

Ma már Riolda a saját kezén meg tudta számolni azokat a szigetlakókat, akikbe egy sem jutott a szorgok örökségéből. Itt van például az ő férje, Sjön és a fogadott fia, a magát valami varég királynak képzelő Shiobian.
No de ő, Riolda? A többiek? A saját gyerekei? Ők mind korcsok, a tenger hordalékai. A fiatal I. Bandemag karddal, íjjal-nyíllal vadászna rájuk.
A tizenöt évesen visszatérő Riolda felszabadította a szorgokat, és igyekezett észre sem venni az emberek közti különbségeket. De a különbségek azért még léteztek… talán a rettenetes emlékekből származtak vagy a tenger emberi ésszel kiszámíthatatlan akaratából. Pedig már csak két, idegenekkel nem keveredő szorg család maradt a szigeten. Ha beléptek a kunyhóikba, ledobták a ruháikat, és Riolda észrevette, hogy egymás közt – a régóta halott I. Bandemag parancsának megfelelően – soha nem beszélnek. Csak pillantásokkal vagy grimaszokkal utasítgatják egymást. Sjön adott nevet a gyerekeiknek, de az anyák soha nem szólították így őket.
De akkor hogy szólítják?
És mit csinálnak esős napokon a kunyhóikban?
Hangok nélkül beszélgetnek a tengerrel?
Igaz lenne hát, hogy a hetven év rabság alatt a szorgok elfelejtettek beszélni, és rátaláltak egy szavak, mondatok, hangok nélküli nyelvre?
Miközben a rabság szánalomra méltó módon beleette magát a lelkükbe,  és I. Bandemagra, mint ősapjukra és jótevőjükre emlékeztek. Sjön szerint egyenesen istennek tekintették, és nap mint nap imádkoztak a visszatéréséért.
Riolda megborzongott. Egyáltalán elfoglalhatta volna-e Bandemag a szigetet, ha a legvisszataszítóbb megalázkodásra való képesség nem lenne beleírva a lelkünkbe?
Ám mindeközben volt a szorgoknak egy különös tehetsége. Riolda megfigyelte, hogy a sötétben is látják egymást, és szavak vagy érintés nélkül is érzik a másik fájdalmát. Minden szorg anya meg tudta jósolni, hogy fiú- vagy lánygyereket vár. És soha egyetlen szülőnek nem kellett rákiáltani a gyerekére, mert a kicsik még a sziget túlsó partján is pontosan tudták, hogy az anyjuk hazarendelte őket. Azt is pontosan érezték, hogy a másik azért hallgat-e a fal felé fordulva, mert fáj a foga, vagy mert maga elé képzelte saját halálát.
Talán érdemes lenne összebarátkozni valamelyikükkel, töprengett Riolda. Tanulni tőlük, meghallgatni a véleményüket.
Egyedül ők azok, akik meg tudnák mondani, mi történhetett Sjönnel. Hogy miért hagyott cserben bennünket.

Illusztráció: Zdzislaw Beksinski

Ég és víz között

A reggelt Velencében nem a madárfüttyök jelezték, hanem a napfény, amely a függöny résein át megvillant a mozaikmadarak kiterjesztett szárnyain. A fény hasonlatos volt minden Igazi Fényhez, úgyhogy a nyugtalanul hánykolódó Sebe elszenderedett, és csak a tükrös teremben kora reggel gyülekező hangok ébresztették fel. Mogorván feltápászkodott, de a szívét megvizsgálva döbbenten észlelte, valami kis sugár az emlékezetéből vagy a lelkéből ott maradt a szelek határolta Alföldön, a „régi világban”, Gellért testőrei között.

De mi is történt a besenyők unokáival a Messzi Keleten? Sebe ezen töprengett a nagyteremben, miközben a fel-alá járkáló Morosini és a hadonászó fiatal magyarok képmásai egymást keresztezték a tükrökben. A püspök a kialvatlanságtól rosszkedvűen, félig lehunyt szemmel hallgatta a Törekvő Fiatalembert, az ifjú most már nemcsak a velenceiek dicsőséges küldetéséről szavalt, hanem kíváncsi lett a horvátországi magyar előrenyomulás részleteire is. Ő, Andrea Morosini, hajtogatta a Fiatalember, igenis büszke, hogy velencei lehet, igenis örül, hogy példát mutathat a többi velenceivel, hiszen így más népeknek is jut a Fényből, a kultúrából, melyet a velenceiek a dalmát partvidéken terjesztenek el.

Ujjai között morzsolgatva egy kenyérdarabot Sebe bólintott, hiszen ez igazán nem kötelezte semmire; s míg a többiek vidoran figyeltek, a Fiatalember a saját mondatainak a foglya lett. Az unokák, ábrándozott Sebe, az unokák ma már talán maguk is nagyapák, őszöreg besenyők, akik nem is tudják, hogy szóba kerültek a Kelen-hegy alatt azon a nevezetes reggelen. Búsulnak a besenyők, tréfálkozott magában az agg, tiszteletreméltó püspök, ahogy a hullámok hullanak, a szavak szavalnak, mondogatta magában, míg észrevette, hogy a fel-alá járkáló, izgatott Fiatalember most valami különösen érdekes dologról beszél. Talán nem a Magyar Királyság nagyhatalmi arroganciáját bizonyítja, hogy egy vele ellenséges Városállam fia segítségével akarja magát az uralkodói dinasztia legitimálni? Miért nem jó a magyaroknak egy bajor vagy morva szent, miért kacsintgatnak az Adria felé még a kanonizációs eljárás folyamán is?

De a mellét kidüllesztve hiába várt a válaszra – Sebe úgy érezte, nem olyan kérdés ez, amire neki kéne válaszolnia. Figyelte a tükrökben megsokszorozott, fel-alá járkáló Elfoglalt Fiatalembert, mellette a tükrökben megsokszorozódó Magyar Fiatalembereket, most már ők is ott hadonásztak a fiatal Morosini mellett. Bosszúsak a besenyők, mondogatta magában, noha a besenyő testőröknek – akikről Sebe sohasem tudta meg, hogy áldozatok voltak-e vagy a pogány törzsfők megvesztegették őket – most fiaik, unokáik vannak a Kárpátokon túl, gondolta irigykedve; de az irigység bánatossá is tette, hiszen eszébe jutottak saját testvérei. Úgyhogy inkább a fiatal Morosinit hallgatta, aki felajánlotta, hogy Legdrágább Idejéből szakítva néhány órácskát még ma elkíséri Sebét a Gellért-rokonokhoz. Az öreg püspök rámeredt (nemigen bízott a Fiatalember vagy a Morosinik önzetlenségében), míg kísérői, a magyar kanonokok vidáman felpattantak, hiszen mi sem lehet kellemesebb, mint egy idegen városban megtekinteni az asszonyokat, gyerekeket, mozaikokat. De még be se léphettek a csónakokba, Sebe megállította őket a hangjával. Mielőtt találkozom a Tiszteletreméltó Gellért-rokonsággal, szeretnék misét hallgatni az egyik templomban, mondta szigorúan. Az egyik kanonok lába megállt a levegőben, de hát a fiatalok mit tehettek, Sebe meg akarta erősíteni a testét az Oltáriszentséggel, és a kutatás előtt alaposan szemügyre venni a velenceieket.

Mikor a Dómhoz értek, Sebe már tudta, a reggeli mise ideje elmúlt, hiba volt, súlyos hiba reggelinél az Oltáriszentséget emlegetni. Nemcsak a besenyők, ő is bosszús lett – mégpedig a püspökhöz méltatlan későn kelés miatt: egy szigorú főpap, akit a szent harangszó sem szakít ki az álmodozásból, akit a Szent Liturgia sem csalogat ki az ágyából. Betértek a templomba, Sebe kedvetlenül keresztet vetett, és már indult volna, hogy megfigyelje a Dóm előtti téren, a zsebkendőnyi szárazföldön nyüzsgő tömeget, mikor az aranytól ragyogó mozaikszentek megállították. Ők nyitott szemmel, ébren várakoznak Krisztus visszatérésére, gondolta bűntudattal. Visszafordult hozzájuk, és azt kérte tőlük némán mozgó ajkakkal, ne engedjék, hogy a világi érdekek, a sok politikai intrika beszennyezze a legendaírást. Csak az igazságot, kérte az aranyruhás szentektől. Résnyire nyitott szemmel, szigorú arccal lépett ki a térre, ahol mint egy keleti piacon – melyet csak a zarándokok meséiből ismert – illatszerárusok, tolvajok, koldusok nyüzsögtek körülötte. A levegőben röpködő görög, venetói, nápolyi hangok, a sóváran figyelő arcok között észrevett néhány kimért léptekkel közeledő patríciust, akik utat törtek maguknak a tömegben. Sebe tudta, nem érdemes gyanakodva méricskélni őket, ezek a húsos férfiak nem rejtegetnek talizmánokat a köpenyükben, nem mormolnak az otthonukban sem pogány varázsigéket. Hiába, a civilizáció nem más, mint a felejtés magabiztos formája, sóhajtott Sebe.

Hirtelen a tegnap éjszaka magyar lányhangjai értek a füléhez, egy magyar kérdés, egy magyar válasz, egy rövid kis kuncogás, milyen furcsa, nem értek semmit, de érzem, hogy ezek a hangok magyarul beszélnek, és szigorúan rávillantotta a szemét az éneklő kanonokokra, hogy ne forgassák hátra a fejüket. De ha nem értem, hogy mit mondanak, vajon honnan tudom, hogy magyarul beszélnek? A hangsúlyból, villant belé, és a felismerés oly örömmel töltötte el, hogy legszívesebben felpattant volna, hogy a nem-létező Magyar Donatusba ezt az ötletet is feljegyezze. Hát persze, gondolta, a hangsúlyból, a latinok többnyire az utolsó előtti szótagot hangsúlyozzák, az ő beszédjük azért tűnik éneklőnek, míg mi a szó első szótagját nyomjuk meg. A zsivajgó tömegben meglátta a nagy grammatikust, Pananosztikosz urat, az Esztergomban is járt követet, aki a világpolitikai helyzetre, a kiújult bizánci-magyar viszályra való tekintettel elfordította a magyarokról a tekintetét. Kár, gondolta Sebe, Pananosztikosz apát értelmesebb minden Morosini-unokaöccsnél, vele lehetne beszélgetni etimológiáról, fordításról, a szövegek álruhájáról, álruhás kémekről vagy a magyar szavak hangsúlyviszonyairól is.

A fájdalom ma reggel újra beleszúrt a bordái közé. Sebe az illat- és hangfelhőben hirtelen reszketni kezdett, ujjaival megnyomkodta a csomót, ha én irányítom a fájdalmat, elviselhetőbb, képzelgett. De elaludtam a reggeli misét, pedig hamarosan itt a húsvét, itt a Feltámadás ünnepe, és én csak a sok hiábavalóságot gyűjtöm a szívembe, talán itt halok meg, hasított belé. Rosszul érzi magát, atyám, hajolt fölé az egyik kanonok, de Sebe tudta, ha sajnálja magát, vagy engedi, hogy mások sajnálják, nem maradhat életben. Gyorsan a csónakok felé kormányozta őket, miközben elkapta Andrea Morosini megkönnyebbült pillantását: jöhetnek a tanúk, ellentanúk, a sok politikai intrika, amit a velenceiek a kanonizációs eljárás ruhájába öltöztetnek. Elöntötte újból a bosszúság, hogy a Város egy ilyen ostoba fiút küldött, hogy félrevezesse, így hát mosolygó arccal Andreához fordult, és megköszönte a Morosini-család önzetlen segítségét, pártfogó gondoskodását. Hogyan boldogulnánk mi, magyarok Velencében ilyen család segítsége nélkül? És vajon a tiszteletreméltó Morosinik mióta törődnek Gellért emlékével ily önzetlenül?

A Jövő Diplomatáját azonban nem hozhatta zavarba egy ilyen kis cselfogás. Közölte, hogy családjukban mindig elevenen élt Gellért, a Magyarországon meghalt szent vértanúpüspök emléke. Majd alázatosan megjegyezte, hogy Velencében „legendák keringenek” a tiszteletreméltó püspök, Sebe élet- és emberis-meretéről, a teológiában való „csodálatos jártasságáról” is. Sebe hümmögött, de a fiatalember erőt vett magán, és nagy alázatosan a tiszteletreméltó püspök úr rokonsága felől érdeklődött, reményét fejezve ki, hogy a Messze Északon mindannyian jó egészségnek örvendenek. Sebe elmondta, hogy ő egy pogány énekes fia, apja nemcsak a nagyurakat szórakoztatta a dalaival, hanem – ha a szükség úgy hozta – elítélendő, kárhozatos varázslatokat is végzett. A fiatal Morosini megreszketett, de igazából nem tudta eldönteni, hogy a püspök tréfál-e. Sebét mulattatta a fiatalember zavara, ezért elmesélte, hogy rokonsága nincs jól, édesapja, édesanyja és testvérei áldozatul estek a polgárháborúban, sajnos elhunytak, mielőtt még az életadó szentségekben részesedhettek volna. Andrea hitetlenkedve megrázta a vállát, most már biztos volt benne, hogy a „csodálatosan jártas” püspök csak tréfál, de ezt ő, egy világi fiatalember, mégse tehette szóvá. Fülig elvörösödve a csónakhoz tuszkolta Sebét és kíséretét, és komoly hangon elmagyarázta, hogy most egy nagy és tiszteletreméltó család ősi fészkéhez indulnak, a híres aranyhímzők otthonába, a városszéli Morosini-palotába. Sebe megfontoltan bólintott, mintha módjában állt volna választania a Pellegrinik, Morosinik, Tommasinik vagy a magisztrátus akármely ötlete között.

De honnan jöttek a Morosinik, és ki küldte hozzám ezt az Ügybuzgó Fiatalembert, töprengett a csónakban Sebe. A napsugarak most szürke, alacsonyabb házak közt törtek meg, a női arcok már nem húzódtak vissza az ablakokból szemérmesen, egy álmos kar konyhai szemetet szórt a kanálisba; akik itt laknak, azok talán nem hordanak prémes bársonyköpenyt, és nem küldenek fiúkat az Álmok Földjére. Sebe felé egy régi magyar dallamot sodort a víz, amely a nyelvek és jelentések színjátéka révén életre kelt: hóba, jajba, kárba, bajba, haj… Sebe megrázta magát, emlékezett az utazásaiból, hogy a vándorokkal olykor a honvágy vagy a nosztalgia tréfálkozik. Ilyen érzések nem kímélnek egy agg püspököt sem, így hát követte a napsugarak útját a szemével, a fényét, amely bepillantott az ablakokon, belesett az asszonyok dereka mögé, és megállapodott egy kalickában csicsergő madárkán, amit egy fiatal lány akasztott az ablaka fölé. Hány madár élhet Velencében, kérdezte Sebe, de Andrea Morosini nem felelt, mert egész úton az öreg diplomata ellenállhatatlan ravaszságán töprengett – ő is megdöbbent hát, mikor az evezőket hirtelen megállította a nyílt tenger végtelen csendje.

Ez volt a legutolsó ház Velencében, a falain bömbölve törtek meg az Adria hullámai. Hány madár, kérdezte Sebe, de már nem mosolygott gúnyosan, mert az orrlyukaiban érezte a veszedelmet, míg Andrea elmesélte, hogy Gilberto Morosini, a Gellért néven híressé lett magyar püspök unokaöccse és felesége ma is ebben a házban élnek. Donna Morosini, ez a finomkezű asszony nem más, mesélte, mint Velence legnevesebb hímzőnője, az apró, szemrongáló, tükröcskékkel készített filigrán hímzések mestere. Az éneklő kanonokok – alig várva a találkozást a szép hímzőnővel – kipattantak a csónakból, és várakozóan Sebére néztek. Akármilyen híresek is voltak a velencei hímzőnők, a városvégi palota ablakai rosszindulattal, komoran meredtek a semmibe. Ez lenne hát az Ősök Fészke, a könnyelmű gondolatok melegágya, a szelek tanyája, gondolta Sebe óvatosan. A kapu a délelőtti és mégis oly szomorú fényben magától kitárult, írásos dokumentumok is bizonyítják, hogy Gellért ebben a házban született, súgta a Fiatalember. Hangosan köszönve léptek be, de a penészfoltos előcsarnok üres volt, a nagyteremben csak egy szép, finom hímzőkeret várakozott. Milyen gyöngéd, milyen kívánatos, gondolta Sebe, és ahogy a szeme megpihent a tárgyakon, tudta, hogy a nő, akié a hímzőkeret, már halott.

A paraván előtt megpillantott egy székre dobott, prémmel szegett bársonyköpenyt, de valami azt súgta Sebének, hogy ez a hivalkodó ruhadarab nem lehet Gilberto úré, a palota gazdájáé – a köpeny itt pontosan olyan idegen, mint az előcsarnokba belépő magyar püspök és kísérete. Megtelnek a tárgyak élettel, mikor körülveszik a halottak őket, gondolta Sebe, és visszaemlékezett arra, amit apjától tanult, attól az apától, aki az emlékezet legutolsó házában, a legszélső szobában várakozik. A fiatalok szívét összeszorította a rettegés, nyugalom, nyugalom, mondogatta Sebe, nektek itt kéne maradnotok. Nem tudom, mi történhetett, dadogott Andrea, úgy beszéltük meg nagy-nagybácsikámmal, Morosini úrral és a nejével, hogy itt lent, az előcsarnokban várnak minket. Sebe a háta mögé tolta a venetói fiatalembert, a magisztrátus sem rendezhet el mindent, dünnyögte, imádkozzatok, szólt hátra a magyarokhoz, és egymaga vágott neki a lépcsőnek.

Sebe mindig tudta, mit kell a halottak között tenni, hisz mindig kiismerte magát ott, ahol mások szerint nem volt szabad semmit ismerni. Belévillant egy emlék, ahogy éjszaka odalopakodik a Kelen-hegy alá Gellért holttestéhez, de most, ahogy a lépcső dülöngélt a léptei alatt, még jobban rettegett, mert tényleg nem értette, hogy az öreg takács és a filigrán hímzőnő halálának mi köze van az ő érkezéséhez. Még a legőszintébb gyászba, a legkínzóbb fájdalomba is vegyülhet valami a legalantasabb kíváncsiságból, gondolta. Amikor éjszaka a Kelen-hegy alatt könnyekkel a szemében Gellért csontjait gyűjtötte egybe, arra gondolt, hova lettek a testőrök, és vajon kiknek sikerült a besenyőket megvesztegetni. Végig kell gondolnom mindent, mondta magának, nem szabad hagynom, hogy félrevezessenek a Morosinik. A katasztrófa miért az ő érkezése napján sújtott a házaspárra – ő ugyanis egy percig sem hitte, hogy a magisztrátus az igazi Gellért rokonait találta meg. De most Andrea sápadt, a takács halott, a filigrán hímzőnő szellemkeze ott tesz-vesz a hímzőráma mögött, és ez a különös tengeralatti pára, gondolta Sebe, mindenütt, mindenhol. Alig tudott a rosszullétén erőt venni, mintha a lépcsőről gondolatok, levegőáramok érintenék, és megsimítanák az ujjait. Nem biztos, hogy halottak, nyugtatta magát Sebe, csak rossz érzés fogott el minket a kapuban, lehet, hogy ebben a nyirkos házban a levegő beteg, a levegő, ami elaltatta a lakókat. De ez az alvás a legrosszabb fajta lehet, gondolta, olyan erős itt a pára, mintha a falak álmodnának.

A szeme már a tetemeket kereste, de a tekintete az emeleten is alig tudta megszokni a mindent beborító párát. Aztán egy szempillantás alatt meglátta a holttesteket. A takáccsal a kalapács végzett, az agyveleje beszennyezte a vöröses kárpitokat, aki itt pusztított, az nem sokat törődött a művészettel, a vér madarak, fák és dombok közé freccsent, egy olyan tájra, amelyben a takács a szülővárosában nem gyönyörködhetett. Sebét egy levegőben reszkető kiáltás emléke sodorta a szomszéd kamrába. A gyilkosok elmentek, de a hímzőnő hangja és gondolatai a házban rejtőztek; pedig halott, ezerszeresen halott, gondolta Sebe, ahogy megvizsgálta a holtában a fal mellett kuporgó asszonyt és a híres ujjakat, amelyek most nem aranyfonalat, hanem egy apró, tollal rajzolt képecskét markoltak.

Hiszen itt szellemek is járnak, atyám, ugye, nem történt baja, hallotta a nagyteremből a magyar fiúkat; és ez a kiáltozás véget is vetett a meghittségnek, ami a halottak mellett Sebét elfogta. Hogy a nőt megvizsgálja és hogy a képecskét a csuhájába csúsztathassa, nem válaszolt azonnal. Összeszedte az asszony ágyára dobott kis hímzéseket, a pillantása újra végigsimított a nő arcán; legalább negyven évvel fiatalabb, mint a takács, gondolta, szép, fiatal lány, aki nem vitt mást a házasságba, csak a filigrán ujjakat. És kié lehet a prémes bársonyköpeny, tanakodott magában. Szigorú kapcsok fogták össze az asszony ruháját, és semmi sem vallott arra, hogy a takács a feleségét rajtakapta volna. Nem szerelmes, hanem intrikus típus, vizsgálta szakértő szemmel a nő arcát, aztán az alakját, olyan sovány, mint akit a becsvágy, a szorongás egy tizenöt éves kislány alakjába zárt. Sebe ránézett saját törzsére, saját lábára, Sebe volt a legalacsonyabb, a legsoványabb a királyi tanácsban – intrikus fajta, de őt senki sem tarthatta különösebben vonzónak. Erős szelleme van, figyeld csak, súgta a nőt az ő szemével figyelő édesapja. A különös párák vagy talán a halottak miatt Sebe élvezte, hogy érzései a saját családjához is visszatalálnak, de a nyugalmat megakasztotta a lépcsőn felfelé dübörgő fiatalok hangja. Hóba, jajba, kárba, bajba, haj, dúdolta Sebe, vigyázzatok, csak lassan, kiáltotta magyarul, aztán venetói nyelven. De a fiatalok nem siettek, szörnyülködő kiáltásokat hallattak a szegény takács, aztán a szegény hímzőnő holtteteme fölött; nyugalom, nyugalom, nyugalom, intette Sebe mindannyiukat, az egyik éneklő kanonok felrántotta az ablakot és belehányt a lent hömpölygő habokba. Sebe most már biztos volt abban, hogy a különös pára és nyirok nem a vízből, hanem a ház mélyéből születik mindig, újra és újra.

Velencében nincsenek rablógyilkosságok, a rendőrség éber, a polgárok erkölcsösek, a magisztrátus magisztrál, dadogta Andrea, akit mélyen, nagyon mélyen lesújtott ez a diplomáciai kudarc. Sebe elnevette magát, bár ő se gondolta, hogy a házban rablógyilkosok jártak volna, hiszen a hímzőnő filigrán ujjain drága aranygyűrűk csillogtak. De miért is kell egy ilyen becsvágyó családnak városszéli palotát fenntartania? Talán a gyilkosságok is a Gellért-örökségért, az etimológiáért, a nagy család eredetéért folynak. Egy keresztény szent utóéletéhez azonban a gyilkosság mégiscsak méltatlan, még ha a világban nem csak méltó dolgok történnek is, és most szégyenlősen gondolt a pergamenlapocskára és a filigrán öltésekkel hímzett képecskékre, amit a Megbízható Fiatalember orra elől a csuhája ujjába rejtett. Megvárta, amíg a fiatalok megtekintik a hullákat, óbégatva kiélveznek minden szörnyűséget, s aztán Andreához fordult. Délutánra az Orseolo-palotába várlak, kedves fiam, hogy elmeséld, ki volt ez az ember és hogyan is kapcsolódott az élete Gellérthez. De vajon kié lehet a prémmel szegett bársonyköpeny, hasított belé.

Hóba, jajba, kárba, bajba, haj… A csónakban Sebének eszébe jutott a gyermek Gellért, aki vidáman szalad fel a lépcsőkön, egy olyan házba, amit még nem szennyezett be a rettegés. Pedig az ilyen városszéli tanyán mindig is titkok, hírek, áruk cserélhettek gazdát, talán ezért is tartják fent a Morosinik ezt az elhagyott palotát, gondolta. De miért is érdekeltek a Morosinik a Gellért-örökségben, milyen céllal vezettek ide, és ki küldte a magyarok fogadására ezt az Ügybuzgó Fiatalembert? Sebe már kételkedett abban, hogy Andrea a magisztrátus megbízottja lenne, útközben vizsgálgatta a fiú arcát, de nem látott rajta a zavarnál egyebet. Hóba, jajba, kárba…, dünnyögte mélabúsan Sebe, de még nem a nyugalom órája jött el: ahogy a csónak az alacsony házak közé ért, észrevette Pananosztikosz urat és kíséretét, ahogy egy feldíszített hajócskán igyekeznek a városszéli palotához. Pananosztikosz apát arckifejezése most is oly fenséges, oly emelkedett volt, mintha csak az etimológiák értelmén, a szavak titkos történetén töprengene.

Mit akarhat a görög itt, kérdezte magától Sebe döbbenten. De a tépelődés hazatérve, a saját mozaikdíszes szobájában sem volt kellemes – Magyarországon még azt remélte, hogy a legendaírásra egy kolostor könyvtárában, s nem követek és Ügybuzgó Fiatalemberek között készülhet fel. Eltelt egy kis idő, mire a magyar kanonokok – élelemszerző körútra indulván – magára hagyták, és Sebe végre gyönyörködhetett a szép Morosininé filigrán hímzéseiben. Ne kapkodjuk el, mondogatta, és szégyenlős arccal maga elé tette az Aranyhímzőnő kezéből kitépett pergamenlapot is. Megvizsgálta a pókhálószerű ábrát, a furcsa kriksz-krakszokat; ez nem lehet talizmán, gondolta, és ismeretlen írás sem, mert a vonalak úgy keresztezik egymást, mint a folyók a térképeken. Térkép sem lehet, mert sehol se hívják a városokat számoknak. Miért ne, gondolta Sebe, ha egy oktondi rajzoló rejtjelezni kíván egy térképet, azt hiszi, elegendő, ha számokkal jelöli a városokat. A képen a hosszú vízszintes vonal olyan volt, mint egy partszakasz, melyet kikötők, köröcskékkel jelölt kis szigetek és miniatűr hajócskák szakítanak meg. Sebe figyelmesen forgatta a rajzot, de a pergamenlapra hajolva egyre csalódottabb lett: a legvalószínűbb, hogy ez a rajz a dalmát partvidék térképe. László király – kinyújtva Dalmácia felé a karját – most foglalta el Horvátországot, a készségesen segítőkész Morosinik pedig szintén Dalmácia iránt érdeklődnek. De Sebe iszonyodott attól, hogy a világpolitika – amely a püspök szerint nem érhet fel a hímzett- vagy mozaikmadarakkal – bármiképp is megzavarhatja a legendaírást.

Inkább a hímzett képecskéket vizsgálgatta, elmélázván a kiterjesztett szárnyú kétfejű sasokon, az ujját végighúzva az összeölelkező sólymokat díszítő virágfüzéren; te is messziről jöttél, nővérem, sóhajtozta. De vajon mit tettél, hogy ilyen borzasztóan végezted, kérdezte, mintha a vöröses hajfonatú Aranyhímzőnő, akár egy rossz magaviseletű apáca, ott térdepelne könnyes arccal, bűnbánóan a lábai előtt. Még a keresztnevedet se tudom, mondta Sebe fejcsóválva az asszony szellemének, aki lekuporodott a székéhez, és a sírást abbahagyva a püspökkel együtt gyönyörködött az ábrákat díszítő keskeny virágindákban. Az aprócska madarak nem hasonlítottak a delejes álmokat hozó pusztai sasokra, amelyek megtermékenyítették a Régi Világban a magyar asszonyokat, de Sebe mégsem hihette, hogy Donna Morosini madarai egyszerű díszítmények.

Ahogy ábrándosan forgatta őket, hirtelen elképedt, eszébe jutottak a Reichenauban látott birodalmi sasok – ilyen nagyravágyó terveket rejtenének ezek a címerállatok? Vagy maguk a Morosinik voltak azok, akik Gilberto úr nejével virágindák közé foglalt birodalmi jelképeket hímeztettek? A felismerés megdöbbentette, noha kényszerítenie kellett magát, hogy az ábrák értelmére és ne az Aranyhímzőnő kezére gondoljon. De mi köze a szép Morosininénak a dalmát partvidékhez, és mi köze van Gellértnek, az évtizedek óta halott magyar püspöknek a gyilkossághoz, töprengett, mígnem a tanakodásban éles, idegen hang zavarta meg. Sebe reszkető kézzel a csuhája alá akarta gyűrni a hímzéseket, és ekkor látta meg egy aranyfonállal hímzett griff mellett a nő nevét: Hroswitha. Nocsak, egy igazi teuton név, gondolta, de nem maradt ideje, hogy nyelvével ízlelgesse az érdes h és r hangot, az egymásnak torlódó, különös mássalhangzókat – a szobájába lépő idegenben felismerte Pananosztikosz apátot.

Kedves testvérem, nagyon örvendek, hogy itt látom, szólította meg Sebe. Kíváncsi vagyok, mi a véleménye a magánhangzókról a velenceiek nyelvében.

http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/736/babilon-fele