A víz halványan kékes-fekete volt, mintha a papok szederborral színezték volna.
Vagy mintha valami feneketlen mélységből törne elő, és rengeteg gyötrelem árán érne el a sziget sziklás, agyagos talajáig. A kutacska peremén bársonyos ujjacskák, egy ismeretlen növény víz felé kapaszkodó gyökerei.
– Megkóstolhatom a kút vízét? – kérdezte Riolda.
– Hiszen ezért jöttél – mondta a legmagasabb pap. – Valami ostoba babona vagy mese hajszolt el idáig.
Riolda elmosolyodott, de mielőtt felemelte volna a poharat, óvatosan körbenézett.
Nem látott egyetlen vadállatot, farkast vagy macskafélét, semmi titokzatos szörnyet, sárkányt, rejtélyes csúszómászót, csak az épülő kápolnát és az öböl fölött pár, szélbe kapaszkodó borókafenyőt.
Talán tényleg babona, gondolta Riolda.
Nincs az a kis sziget, ahol babonás tengerészek ne bukkantak volna rá az idő szívére, az ifjúság kútjára vagy legalább egy nyugtalan álmok közt szendergő királylányra.
Kellemes, de semmilyen íze volt a víznek.
– És legalább most tizenöt évesnek érzed magad? Visszakaptad az ifjúságodat? – kérdezték a papok nevetve.
Riolda egyszerűen csak fáradt és csalódott volt.
De hogy a többieket is eloldozhassa, meg kellett győznie a papokat: ők mindannyian jámbor zarándokok, akik az égadta világon semmi veszélyt nem jelentenek az épülő kegyhelyre. Békés, jámbor birkatenyésztők egy kopár szigetről, akik szent Reginaldust jöttek köszönteni, a híres, csodatevő vizet megkóstolni. Ő, Riolda egy világlátott királynő, aki Isten megannyi csodáját látta már Velencében, Almériában, a normannok udvarában… A legeslegfurább csoda Réniens-ben, a híres monostorban érte, amikor is…
És Riolda azon kapta magát, hogy tréfás történeteket mesél Hildi hercegnő udvaráról, és teli szájjal nevet az őt derűsen hallgató papokkal.
Teli szájjal! Ez persze illetlen, rút dolog, ha az embernek már egy-két foga elől is hiányzik. Udvari hölgy ilyet a legeslegjobb anekdota mesélése közben sem tesz, úgyhogy Riolda a szája elé kapta a kezét, mintha csak egy csúnya szó kibukkanását akarta volna megakadályozni.
A nyelve hozzáért a felső fogsorához… és láss csodát: a régi fogai olyan szilárdan ültek a szájában, mint a szögek, Riolda az utolsó mondat végén rá is harapott a nyelvére. Aztán remegve végigsimított a hasán, a mellén a combján: kemény és idegen volt a húsa, mintha csak egy fabábu testét markolászná. A hasában azt a nem kellemes bizsergést érezte, amellyel a Hold jelzi a fiatal asszonyoknak, hogy éjjel-nappal, életük minden percében a fogságában tartja őket.
– A víz – motyogta Riolda – micsoda víz!
A hangja is idegen és artikulálatlan volt, ahogy a fogak sövénye mögül utat tört magának. Magasabb, csicsergősebb, mintha csak affektálni akarna.
– És az arcom! Szent ég! Bár láthatnám!
Odarohant az öbölhöz – közben elsodort egy növendék borókafenyőt – és meresztgette a szemét. De csak egy kékruhás árnyék libegett-lobogott a vízen.
– És mi lesz a vége? – kiáltott a papoknak. – Holnap meghalok? Agyaraim nőnek? Vagy majd én is egy pillantás alatt majd megöregszem? Mondjátok csak! – kiáltotta. – Már semmitől nem félek.
És tényleg nem félt. Mintha a csodavíz az öregséggel együtt a rettegést is elmosta volna.
A parton illegetve magát, egyszer csak elöntötte a szégyen.
A férje, az alattvalói, a gondjaira bízott kamaszfiúk itt hevernek megkötözve, ő pedig a karjait csapkodva, kőről-kőre ugrál.
De a papok nem engedték, hogy azonnal eloldozza a köteleket.
– Mondd csak, királynő! Ki a szigetetek védőszentje? Mikor keresztelkedtetek meg?
– Még barbárok vagyunk, de ami késik, nem múlik – nevetett Riolda. – Ha ez a víz ilyen csodálatos, és mindannyian meggyógyulunk tőle, akkor Isten bizony felvesszük a keresztet. Nincs semmi, amit ne tennénk meg Szent Reginaldusért.
– Úgy legyen! – kiáltott a legidősebb szerzetes, és egy kis késsel odalépett Riolda alattvalóihoz. –Szülessetek mind újra Szent Gervasius nevében.
Riolda szinte elájult a türelmetlenségtől.
De vajon helyes-e ilyenkor többiek arcába bámulni? Saját alattvalóinak átváltozását olyan részvétlenül figyelni, ahogy kisgyerekek nézik a bebábozodó hernyókat? Közönyösen tanulmányozni, ahogy az idő egy emberi testben visszafordul?
És ugyan mért akarnának tizenöt-tizenhét éves suhancok megint fiatalok lenni? Mi értelme nekik ekkora kockázatot vállalni? Talán ez a csodavíz minden fiatalt megbetegít.
– Kedves gyermekeim! – fordult az alattvalóihoz. – Én még nem tudom, hogy Szent Gervasius csodatevő vize méreg-e vagy pedig Isten különös ajándéka. Nektek semmi szükségetek rá, hogy visszanyerjétek ifjonti erőtöket. Fontoljátok hát meg, hogy ezzel a különleges vízzel megéri-e próbára tenni az egészségeteket. Bizony nem volna oktalanság, ha csak abból a vízből innátok, amit magunkkal hoztunk erre a szigetre. Gondoljátok csak meg…!
A köteléküktől megszabadított alattvalók felordítottak, és egymást taszigálva rohantak a kúthoz. Fröcsköltek, ugráltak, végül könyékig-derékig belemerültek.
Sjön, Riolda férje a térdét átölelve csendesen gubbasztott a deszakafal mellett.
– Azért jöttünk ide, Sjön, hogy meggyógyulj! Hogy visszanyerd az életerődet! Hogy rázd le magadról a szomorúságot!
Sjön álmosan felpillantott törékeny és fiatal feleségére.
– Te vénségedre egészen megbolondultál, Riolda! Nézd csak ezeket a gyerekeket! – Sjön dühösen kiegyenesedett ültében. – Mit gondolsz? Hányan fognak közülük hazatérni?! Talán az összes fiatalt sikerült tönkretenned!
Riolda rámutatott a fröcskölést mosolygós nyugalommal figyelő, daliás papokra.
– Ők olyan szépek, olyan egészségesek, mintha nem Szent Gervasiust, hanem magát a Grált Őriznék. Látod, milyen daliásak? Hetek óta isszák ezt a vizet, és kutyabajuk sincs. Délcegek, nyugodtak, makkegészségesek. Hát nem ilyenek akarunk mind lenni? Nem erre törekszik mindenki? – és végighúzta a kezét saját tolakodóan ágaskodó mellein.
– Te tényleg megbolondultál! – rivallt rá Sjön. – Arra nem gondoltál, hogy mihelyt elhajózunk innen, azonnal elkezdünk öregedni? És nem lassan-lassan, hanem pár óra alatt vénséges vén aggastyánok leszünk? És nemcsak te és én, hanem ezek az esztelen gyerekek is. Ellepik őket a kiütések, a ráncok, a szemölcsök, nem lesz majd családjuk, pár hónap múlva fehér üstökkel fogják őket eltemetni. És ez még nem elég! – ordított egyre szenvedélyesebben. – Ha ez az Idő szigete, akkor lehet, hogy pár nap leforgása alatt a mi világunkban évek telnek el. Míg mi itt kiabálunk egymással, elmúlik a tavasz, a nyár, az ősz, a mi szigetünkön emberek születnek és halnak meg. A gyerekeink meghalnak, a gyerekeink gyerekeinek is gyerekei születnek. És mi akármit csinálunk, többé nem találunk vissza a saját időnkbe!
A búskomor Sjön évek óta nem ordítozott senkivel. Már évek óta nem volt kíváncsi a feleségére, a gyerekeire, a „saját idejére”. És eddig még nem aggódott egyetlen fiatalért sem.
Talán nem is kell kortyolni a vízből, Szent Gervarius ereklyéje enélkül is boldog-boldogtalant meggyógyít?
Riolda át akarta ölelni, de Sjön olyan dühös volt, hogy ellökte magától.
– Te esztelen, hiú béka! Mit mondasz majd a szüleiknek, mikor aggastyánként visszaviszed őket a szigetünkre? Ó, te szerencsétlen! Hát miért nem haltunk meg együtt a tengeren? Miért nem pusztultunk el a mór fogságban? Miért nem vesztünk éhen a Nyugati szél szigetén az első gyerekünkkel? Hogy te micsoda ostoba nőszemély vagy! Megbetegített az a sok olvasás!
Riolda csak nevetett. Alattvalóik, a Nyugati szél szigetének fiai a kút körül visongva kergetőztek. Már nem kékes, hanem rózsaszínes fényben játszott az előbuggyanó víz, mintha felfrissült volna a temérdek nevetéstől.
A nap pedig úgy ragyogott, mintha Szent Gervasius – a legnagyobb titokban – a déli, fénytől pompázó vizekre kormányozta volna ezt az apró földdarabot.
Ki szabja meg, hol van a határ élő és élettelen közt?
– Örök hűséget esküdtem neked, Riolda. És én nem akarom, hogy egyedül kelljen viselned a megsemmisülést. Azért iszom a vízből, hogy ne kelljen egyedül szenvedned. Hogy ne legyél egyedül, ha nem láthatjuk többé a gyerekeinket.
Riolda a nyakába akart hullani, de Sjön felemelte a kezét. – Kérlek ne visítozz! El sem tudod képzelni, mi vár ránk.
A hórihorgas szerzetes egyre csak ott körözött körülöttük.
Riolda azt hitte, szemrehányást akar tenni az óriási lárma miatt, vagy ezen az ünnepi órán akar a keresztény hit felvételére buzdítani.
– Szólj az embereidre, királynő! Hagyják abba ezt a nevetséges ugrándozást! Szent Gervasius csontjait meg kell védenünk. Nézzétek csak! Kelet felől egy katonai gálya közeleg.
Riolda lesimította a ruháját, és megpróbált komoly képet vágni.
Szégyellte a hórihorgas barátnak bevallani, hogy az evezőkön kívül semmiféle fegyverük nincs.

Nincs más, csak a tenger, gondolta Riolda.
Az undok, a gyűlöletes. A romlott, a veszélyes. De ha az ember hajóra száll, bármi megtörténhet.
– Nem érdekel – mondta Sjön, mintha kihallgatta volna Riolda gondolatait – én már nem szeretem a bármit. Inkább azt akarom, hogy vége legyen. Nem megyek veled.
– De én még nem tudlak elengedni – sóhajtott Riolda –, hisz én nem akarok meghalni.
De minden együttérzése ellenére nem szívesen hallgatta volna ki Sjön gondolatait.
Mért nem addig becsültél meg, míg egészséges voltam?
Miért tűntél el évekre, mikor kamaszodtak a gyerekek?
Miért nem engedtél soha közel magadhoz?
Riolda lehajtotta a fejét, és inkább arra a furcsa ragadozóra gondolt, amit a norvégok az Idő szigetén láttak. Egy pillanatig sem hitte, hogy a mindannyiukat megbetegítő, az ifjúságukat elrabó állat macskaféle lett volna. Hanem talán az a rettegett farkas, ami a germánok hite szerint a téli napforduló idején legyőzi a fényt, a világot sötétségbe taszítja. De tulajdonképpen mit számít? – Ha meg kell halnunk, meg kell halnunk. De ne gondold, Sjön, hogy bárki képes volna a helyünkbe lépni. Kydet csak a halászás, a sör és a kugli érdekli. És Vörös Sjön, ő vajon különb? Vagy Shiobian, ez a lusta álmodozó? Belőlük egy is elég, hogy a szigetünket romlásba taszítsa! És ezek a szorgok! Akárhány év telt el, nem tudjuk, mi van a fejükben. Azt sem tudjuk, mit tennének, ha egyedül maradnának ezen a szigeten.
– Nem tudom, nem érdekel – dünnyögte Sjön.

A norvégok közül a legerősebb már hetven-nyolcvan éves aggastyánként tipegett-topogott a parton. Riolda ott loholt a sarkában, és megpróbálta kiszedni belőle, pontosan hol is találták meg az Idő szigetét. – Miféle sziget! Nem tudom, nem érdekel – nyögte a norvég.
– De hát nem akarsz meggyógyulni?
Nem, Brage már semmi mást nem akart, csak egyetlen falatot az anyja főztjéből. Egy utolsó kortyot az apja söréből. Haza szeretett volna jutni.
– Nem volna jobb megint fiatalnak lenni és megnősülni?
Brage legyintett: nem akar még egyszer a ragadozóval találkozni. Nem akar arra a szigetre lépni. És nem akar már megnősülni. Igen, régen minden más volt. Azért követte Hakant a semmibe, a nyílt tengerre, mert olcsó feleséget akart. Az ő családjának nem telt volna egy hónapos lakodalomra, ezért rabolni akart magának egyet. De már nem feleségre vágyik, hanem hogy elköszönhessen a szüleitől.
Megvakarta az orrát, és véreset köpött a fenyérre.
Esze ágában sincs visszatérni.
Micsoda elátkozott tavasz, gondolta Riolda. De annyit azért elárult a haldokló Brage, hogy a Madarak szigete után elkapta őket egy áramlat, és északra fordította a hajójukat.
Riolda igyekezett minden szót a fejébe vésni.
Tizenegy hely a norvégok hajócskájában, se több, se kevesebb.
Tizenegy, töprengett. Tizenegy… Egyen és önmagán kívül mással oszthatatlan, akár az emberi élet. Sok ilyen szám van, de a tizenegyes különleges, ha leírod arab számokkal, szembesülsz az oszthatatlanságával.
De ki ismeri az ő szigetén az arab vagy római számokat? Az írek és a szászok annyi csomót kötöttek a zsebkendőjükre, amekkora mennyiséget fejben akartak tartani. No és a szorgok! Sjön szerint az ő nyelvükön két szóval fejezték ki a számokat: kevés és sok. És bár az ősi nyelvüket csak titokban használták, ma sem tudott egyetlen szorg sem válaszolni arra az egyszerű kérdésre, hogy hány gyereke van.
Az anyanyelv alakítja a világot, gondolta Riiolda, és ettől még jobban elkedvetlenedett.
Szerencsére az alattvalói egy cseppet sem törődtek a „tizenegyes” reménykeltő vagy baljós jelentésével. A hétköznapokat a rokoni viszonyok, gyerekszülések, lakodalmak, közös halászatok befolyásolták, a vagyont a halrajok, a költöző madarak, a birkák szabályozták, ezekről pedig ránézésre is meg lehetett állapítani, hogy „kevés” vagy „sok”. És ugyan mért lett volna a legtöbb szigetlakónak az ellen kifogása, hogy a fiatalok világot látnak? Legalább több hely marad futkározni a kicsiknek a parton.
A Nyugati szél szigetén nem a halál, hanem az unalom volt a legnagyobb ellenség. Ugyan mi baj történhetne fiúkkal a nyílt tengeren? Megkomolyodnak. És ha visszatérnek, majd több tisztelettel bánnak az idősebbekkel.
– Talán nem térnek vissza – vetette közbe Riolda.
De a „messze” a Nyugati szél szigetén csak annyit jelentett, egy meleg szigeten ücsörgök, langyos tengeráramok cirógatják a lábam, és miközben szeretettel gondolok Uwe bátyóra vagy Otte anyóra, gyönyörködöm a fehét tollruhájukból kivetkőző tündérlányok kecses táncában. A „máshol” csak egy csábos és ismeretlen hely volt. Nem komoly családapáknak, hanem fegyelmezetlen, a felkelő napot harsány diadalordítással üdvözlő kamaszoknak való.
A szorgok, ezek az emberhez hasonló, de gyámoltalan teremtmények természetesen félelmetesnek, sőt felkavarónak tartották, hogy Rioldával és a férjével együtt bárki is elhagyja a szigetet. Hiszen az idő a nők méhében, és nem valami titokzatos szigeten, a rejtélyes messzeségben születik újjá. Akinek meg kell halni, az békéljen meg, és hagyja a gyerekeire a csontjait. A vízben csak emberevő, féktelen szörnyek élnek, akik a szófogadatlanok kétségbeeséséből táplálkoznak, ezért olyan visszataszító és nyugtalan a tenger.
Amit nem lehet elképzelni, az nincs is.
Hát kinek jutna eszébe az időt visszafordítani?
És miközben a kamaszok sorshúzással döntöttek, ki tartozzon a győztes tizenegyhez, Riolda a könyvtárába menekült, hogy útibeszámolókat és térképeket keressen. Esztelenség lenne pár beteg norvég útmutatása nyomán nekivágni a tengernek. A marsiliai Pütheasz biztosan járt a Brit szigeteken, ő volt az első görög, aki megvetette a lábát Skandináviában, aki megpillantotta Bergiont, azaz Írországot. Aztán ez az expedíció is beleveszett az Utolsó Thulét körülvevő jeges borzongásba. Ezt hírneves Pütheaszt a rómaiak irgalmatlan hazudozónak tartották, aki talán ki sem mozdult a szülővárosából, és még a birodalom álmokba vesző partjait sem látta a saját szemével.
Sarki fény?! Váratlanul felvillanó, zöld fénypászmák?!
Amit nem lehet elképzelni, az nincs is.
Riolda lapozgatta a görög betűkkel teleírt lapokat. Lám-lám, a megismerés határait tényleg a nyelv jelöli ki. Nem a gyávaságunk és nem is a jeges tengeráramok.
Ez a Pütheasz tulajdonképpen semmi rendkívülit nem látott. Egy átlagos ír hajós sokkal több elátkozott, mesebeli földdarabot ismer: szigeteket, ahol a kövek az embereket megpillantva véresek lesznek, országokat, ahol egy esztendő alatt száz év telik el, furcsa völgyeket, ahol az idő visszafelé folyik. Riolda tudta, hogy mindenki csak azt képes észrevenni, amit ésszerűnek gondol, ez a derék görög még akkor sem vette volna észre az Idő szigetét, ha a tenger egyenesen odalöki.
De ha túl sokat gondolkodik, akkor bele sem vág az utazásba. Sjönt addig lassan-lassan megfojtja a búskomorság, őt a csüggedés és az aggodalom.
Indulni kell. Indulni, indulni… Reggelig összeírta hát a tennivalókat.

A Nyugati szél szigetének polgárai egyetlen szokásukhoz ragaszkodtak. Akár viharos orkán tombolt, akár lágy szellő fújdogált, ők reggelente lesétáltak az öbölhöz, hogy szép napot kívánjanak a szomszédjaiknak, és barátságosan hátbaveregessék egymást. Ez a reggel sem ígérkezett másnak. Riolda derűs arccal lesétált a partra, de ott csak egyetlen szorg asszonyt talált. Már éppen odalépett volna hozzá, hogy a gyerekeiről vagy a házastársáról érdeklődjön, mikor az asszony odahajolt Rioldához, és azt sziszegte: – Hova rohannál te, szerencsétlen? Amit nem lehet elképzelni, az nincs is.
De a kis, viking hajót nem kellett elképzelni, az ott ringatózott a lábuk előtt. Csábítóan és valóságosan. És annyi vita, annyi eredménytelen sorshúzás után a fiatalok végre döntésre jutottak, és immár Sjön sem tiltakozott túlságosan. – Te, ugye mindennél jobban szereted, anya, a tengert? – kérdezte Kyd, mikor az apját besegítette a hajó tatjába.
Riolda gyűlölte a tengert. Soha nem igazodott ki rajta, azt sem tudta, hogy eleven vagy élettelen, hisz a tenger önmagán kívül semmilyen más lényhez nem hasonlított.
De Rioldának esze ágában sem volt a tengert a füle hallatára vérig sérteni, úgyhogy bólintott: – Igen, szeretem.

És az eget és a földet szétválasztó végtelen víz mintha meg akarta volna hálálni ezt a kis hazugságot.
Jó széllel indultak, a szigetre megtelepedett vándormadarak, mint magasban lebegő, ezüstös tajték, órákon át kísérték a hajójukat. Még maga Sjön is élénkebbnek látszott.
Talán minden jóra fordul.
Ahogy tervezték, két nap múlva kikötöttek a Madarak szigetén. Itt forrásvizet vettek, kurjongatva ugrándoztak, majd visszaszálltak a hajóra, némán várva a hideg tengerárt, a láthatatlan sodrást, amely már-már észrevétlenül átemeli őket az Idő szülőhelyére, a világ legtitokzatosabb szigetére.
A fiúk nem bírtak hallgatni, egyre jobban féltek, úgyhogy félhangosan kérdezgetni kezdték egymást: vajon hogy lehet teherbe ejteni a hableányokat? És igaz-e, hogy a legpompásabb nők, ha leülnek a gyepre, kiégetik maguk alatt a füvet…
Riolda csak rettentő fáradtságot érzett, megfogta Sjön kezét, miközben hagyta, hogy ez a hirtelen álmosság, mint valami jótékony hullám, a feje búbjáig betakarja… Meglehet, gondolta Riolda, a fiúk is alszanak, hiszen az utolsó viccen már senki nem nevet…

Aztán arra ébredt, hogy összekötözve, karikára görnyedve fekszik egy fal tövében, és három fehér köpenyes férfi, írül, az ő anyanyelvén cseveg felette.
Emberrablók lehetnek? Riolda megborzongott: hiszen egyetlen kalóz sem vesződik öregasszonyok vagy javakorabeli nők foglyul ejtésével. Szentséges ég, hány órája fekhet a férje mellett? De ha nem ölték és nem is erőszakolták meg, akkor mit keres itt összekötözve? És hogy lehet, hogy átaludta, hogy három fickó egy hajóról a partra vonszolja?
Behunyta a szemét, és próbált a beszélgetésre figyelni.
De még életében nem látott ilyen szép férfiakat – úgyhogy a szemének nem akaródzott lecsukodni. Bár rongyosak és torzonborzak voltak ezek a daliák, bármelyik fejedelem a kíséretébe fogadta volna őket.
Vajon látott-e már valahol ilyen szép férfiakat?
Ők hárman a pogányok álnokságát és tudatlanságát szidták, akik semmilyen veszélytől nem riadnak vissza, hogy megzavarják Szent Reginaldus csontjainak nyugalmát. Akik semmilyen veszélytől nem riadnak vissza, hogy hörpintsenek a Szent Reginaldus fakasztotta forrásból, miközben az eleven igét és az élet vízét, a kereszténységet elutasítják. – Tengeri csavargók, babonás barbárok! – kiáltotta az egyik, és belerúgott a Sjön mellett heverő fiúba, egy nyakigláb kamaszba.
Kik ezek a fehérruhások, töprengett Riolda.
Talán szerzetesek, akik most Szent Reginaldusnak vagy kicsodának templomot emelnek, és próbálják a kíváncsiskodóktól megvédeni a szigetet?
De hogy ez a sziget az a sziget, afelől Rioldának kétsége sem lehetett. Itáliában is, Normandiában is látott sokféle szerzetest, fiatalt is, öreget is. De ezeknek a fiúknak a szépsége, a makulátlansága, a ránctalan bőre és ragyogó szeme nem hagyott afelől sok kétséget, hogy Szent Reginaldus miféle vizet őriz.
– Amici! – kezdte Riolda, élvezve a papok megrökönyödését – Engedjétek meg, hogy azon a nyelven szóljak hozzátok, amit jól-rosszul megtanultam Velencében és a Római tengeren. A Nyugati szél szigetéről Szent Reginaldust jöttünk köszönteni. Ezt a barátságtalan fogadtatást mivel érdemeltük ki?

A Nyugati szél szigetét ebben az évben nem csak a madarak, hanem a kalózok is felfedeztek.
Talán nem is baj, suttogta magának Riolda. Végre összesűrűsödött az idő, a keleten feltűnt üstökös nem csupán a költöző madarak útját, hanem az emberek életét is megváltoztatta: a végeláthatatlan tavaszi esők, a rossz termés rengeteg éhenkórászt kerget a nyílt tengerre.

A köd furcsa játékot játszott a szigetlakókkal az egyik kora nyári hajnalon.
Először megvillantott egy félénk orrvitorlát, majd egy evező darabkáját, végül magába zárta, ahogy az alma habos húsa öleli körbe a magokat. A parton sétálgató férfiak órákig találgatták, hogy vajon egy messziről idesodródott, lombos ág vagy egy idegen hajó kerülgeti az öböl bejáratát.
Frízek? Normannok? Angolszászok? Olyan régóta nem történt semmi, hogy Riolda alattvalói talán még az emberevő I. Bandemag csapatainak is örültek volna.
Reggeli után már mindannyian a sziklák mögé bújva figyelték az öböl körül köröző hajót.
Békés kereskedők? A vitorlák formája miatt Riolda biztosra vette, hogy norvég kalózok. Ilyen kis hajócskákban nem olajat és posztót szállítanak, hanem fegyvereket és rabszolgákat.
De a köd megint összezárult a kis hajó előtt. Látni nem láttak semmit, ám hallották a partra lépő katonák kiáltozását.
– Rettenthetetlen Hakan vagyok, és szükségem van erre a földre! – bömbölte a parancsnok.
És mivel egy árva lelket sem látott a sziklák között, egyre magabiztosabban, egyre férfiasabban ordítozott:
– Hé, mihasznák! Gyerek elő! Hordjátok a partra az összes fegyvert és ennivalót! Tereljétek össze a fiatal nőket! Ha engedelmeskedtek, megkegyelmezünk nektek!
Most már jobban látták a csúszós sziklákon üvöltöző, vézna alakot. Ami azt illeti, meglehetősen gyámoltalan parancsnoknak látszott.
Riolda óvatosan előbújt a szikla árnyékából.
– Parancsolsz? – kérdezte mosolyogva a Hakan nevezetű férfiút.
Szerencsére az ordibáló parancsnokot egészen kimerítette a hosszú tengeri út. Hat bamba, marcona katonájával nyilván már hetek-hónapok óta hánykolódott a tengeren. Biztosan félig megbolondult a köd lomha neszezésétől, a sirályok rikácsolásától és a falusi viccektől, amiket a rettenthetetlen hódítók naponta százszor ismételtek el. Talán a sült húsnál is jobban vágyott arra, hogy végre beszélgessen valakivel.
No de ki látott már, olyat, hogy valaki azért hódít meg egy szigetet, hogy végre valakivel cseveghessen?
– Brrrkrtrmscc! – bömbölte.
És hogy saját rettenthetetlenségét bizonyítsa, ráköpött Rioldára.
– Sült húst! Lányokat! Ivóvizet!
Riolda belemélyesztette a körmét a tenyerébe, és még ragyogóbb mosolyt erőltetett magára. Ha sikoltozni kezd, akkor az övéinek nem marad ideje az öböl mögött felsorakozni. Ráadásul a visítozás, a sértődés vagy a gyengeség bármiféle jele még hét gyámoltalan éhenkórászt is azonnal fenevaddá változtat.
– Brrrkrtrmscc! Brrrkrtrmscc! – káromkodták egyfolytában a partra kászálódó katonák.
De mit jelenthet ez a brrrkrtrmscc? Talán egy induló, melynek ütemére vikingek masíroznak a dicső megsemmisülésbe? Vagy valami átok lehet? Dögöljetek-meg! Karóba-kerékbe-anyátokba-apátokba-húzunk-benneteket!
Riolda rámosolygott Rettenthetetlen Hakanra:
– Mi szél hozott ide titeket, barátaim? Látjátok ezeket a szép, kékesfehér madarakat? Ők már megjövendölték az érkezéseteket. – És körbemutatott tengeri tajtékhoz hasonló madarakon. A félelmetes sereg őket sem rémítette meg: közönyösen tollászkodtak és nézelődtek.
Riolda rendíthetetlenül csevegett tovább, és csak azért nem simított végig a Rettenthetetlen Hakan karján, mert a hős mókusprémes köpenyt viselt. És a királynő egykori tanítója, Illighaen szerint nem a szelek, nem a házasságtörő gondolatok, nem az égitestek, hanem a mókusok terjesztik a leprát. Jobb a békesség.
A partra szálló parancsnok nem tűnt egészen egészségesnek. Nem tud egyenesen megállni, a szeme véreres, a pofacsontján lötyög a bőr, mint aki a nagyapja kinyúlt, ráncos bőrébe öltözött.
– Nem akarnátok elmesélni, merre jártatok? Hadd tudjuk, mi van a szigetünkön túl?

Hakan nyelt egyet, de mégis ütésre emelte a kezét.
– Brrrkrtrmscc! Brrrkrtrmscc! Sccc! Sccc! – tüzelték a társai.
Ők is mókusprémes köpenyt viseltek, és parancsnokukhoz hasonlóan ráncosak és bágyadtak voltak.
– Engem Rioldának hívnak, ez pedig itt a Nyugati szél szigete, ahol mindig örömmel fogadjuk az idegeneket. Bizony! Nem csodálom, hogy ennyire elfáradtatok, itt az idő, hogy pihenjetek egyet…
És miközben igyekezett a lehető legbarátságosabb szavakkal fogadni a különös jövevényeket, abban reménykedett, hogy Kyd, a nagyobbik fia már csatasorba állította a szikla mögött a férfiakat. Hiszen hét gyenge, beteg, gyámoltalan kamasz csak akkor tud megrohamozni egy szigetet, ha a lakói pánikba esnek, és óbégatásukkal feltüzelik őket. Hét kiéhezett suhancot, akik a tengeri út unalma után már vágynak egy jó kis ribillióra.
Hakan a rendületlenül mosolygó Rioldára bökött, és valami furcsa, germán nyelvjárásban azt kérdezte a többiektől:
– Most mit csináljak?
De a választ a hat partra kecmergő norvég sem tudta. Csak álltak Hakan mellett, és leeresztett karddal hümmögtek.
Riolda pillantását Hakan szemébe mélyesztve tovább csevegett. Vajon Hakan kedves édesanyja mit szól ahhoz, hogy ezen a télen egy szárnyas csillagot, egy valódi üstököst láttak? Nem tartották-e ezt a norvégok falujában rossz jelnek?
Nyugodtan társalgott volna tovább, de végre-valahára meghallotta Kyd hangját:
– Leköpted az anyámat, te utolsó szemétláda! Te rohadék! Ezért meglakolsz!
A záporozó kövek között Rioldának alig maradt ideje egy szikla mögé ugrani.
A Nyugati szél szigetén – egyetlen rozsdás kardot leszámítva – nem voltak valódi fegyverek. De a meglepetés Riolda alattvalóinak a kezére játszott.
Pár perc múlva a norvégok ott hevertek megkötözve a palota tróntermében. Riolda el is csodálkozott: hogy voltak képesek az övéi, ezek a jámbor birkapásztorok ilyen gyorsan mind a hét harcost lefegyverezni?

– Most hadd halljam, kik vagytok, és miért támadtatok?
Brrrkrtrmscc, mormolták a katonák. Riolda elszörnyedve látta, hogy néhányuknak odvas, bűzölgő, fekete lyuk van a szájában: kihullottak a fogaik a tengeri út alatt.
A mindig indulatos Kyd meg akarta rugdosni a foglyokat, de Riolda megtiltotta. Ráérnek akkor is megölni őket, ha elmondják, mi szél hozta ide őket, mit akarnak tőlük, honnan jöttek.
Ráadásul attól tartott, hogy a norvégok nem a fáradtságtól ilyen erőtlenek. Talán valami kimondhatatlan betegség gyötri őket.
– Nem fáj semmitek? Nincs hányingeretek?
Brrrkrtrmscc, Brrrkrtrmscc.
Aztán pár falat birkahús, néhány korty sör megoldotta a nyelvüket.
Ám a történetük olyan szánalmas volt, hogy Riolda alig tudta nevetés nélkül végighallgatni.
Hakan, Gustafson nagyúr huszonhetedik fia – az előttük heverő, gyér szakállú, gyengécske hódító – jóslatot kapott a nénikéjétől, hogy délnyugat felé hajózva megtalálják a Szél Országát, ahol Hakanból hamarosan császár, kísérőiből hercegek lesznek. Ahol majd egyedül fogják őrizni a Szória-Mória palotát (mely még a kincses-bíbor palástos Bizáncnál is tekintélyesebb), ahol a sör nem fogy ki a serlegekből, és ahol a híres bíbor palástos lányok is örökké kezesek.
Menjetek, fiúk, próbáljatok szerencsét! Ég veletek!
És csak hét nap hajókázás után jutott Gustafson úr huszonhetedik fiának eszébe, hogy a féltestvérei – a nénikéjükkel egyetértésben – alighanem becsapták. Túl sok eső volt tavasszal, túl kevés gabona terem az idén, és túl sok fiú vár az örökségére. Hakan éhesen és szomjasan, a semmi közepén ringatózva jött rá, hogy Bizánc és a Szória-Mória palota meglehet, nem is e világon rejtőzik. De mit tehettek volna a nyílt tenger közepén? Akárhogy ügyeskedtek, már nem tudták kelet felé fordítani a vitorlákat.
Tíz nap és tíz éjszaka sodródtak nyugat felé. Tíz napig sör, bíbor, lányok és remény nélkül.
– Micsoda ügyefogyottak! – sóhajtott Riolda.
– És most mi lesz? Megöltök bennünket? – kérdezte a langaléta Brage, Hakan unokatestvére.
– Még nem tudom – töprengett Riolda. – A hajótokra biztos szükségünk lesz. És talán rátok is, ha engedelmesek lesztek. Ha nem fenyegetőztök, és a munkából is kiveszitek a részeteket. Ne feledjétek, nálunk is túl sok eső esett.
Riolda számított rá, hogy az alattvalói tiltakozni fognak. Nemcsak a járvány veszélye miatt, hanem mert még hét fiatal férfit – és a jövendő gyerekeiket – nem tud már eltartani egy ilyen kopár kis sziget. De tiltakozni senki sem tiltakozott, talán mert átgondolták, hogy milyen lehangoló lenne a sziget közepén agyonverni hét hullasápadt, nagybeteg kalózt. Ahhoz pedig a norvégok túl gyengének tűntek, hogy visszatérjenek a tengerre. Ahogy nyelték a sört, és fogatlan szájukba lapátolták a húst, percről percre idősebbek lettek. Ráncosabbak, bágyadtabbak, elesettebbek.
Mintha az idő megbolondult volna. Ráadásul hiába suvickolták magukat másnap a kalózok ragyogó tisztára, a gyűlöletes, erjedt, romlott húsra emlékeztető szaguk megmaradt.
Mintha nem is a tengerből, hanem egy dögkútból másztak volna elő, fintorogtak Riolda alattvalói. És alhattak bármennyit, mintha képtelen lettek volna magukat kipihenni. Csak arra telt tőlük, hogy ébredéskor káromkodjanak (Brrrkrtrmscc, Brrrkrtrmscc), és egész nap fáradtan dülöngéljenek, mint a kiszáradt legyek.
Egyáltalán nem tűntek reménybeli vőlegényeknek.
– Nem fáj a fejetek? Nincs hányingeretek?
A norvégok a vállukat vonogatták, aztán orrukat-fülüket piszkálva legszívesebben visszafeküdtek volna a vackukra.
De hol legyen a vackuk? Hova fektessék őket? Riolda felajánlotta a majdnem lakatlan palota egyik szárnyát, azt a folyosót, ahol I. Bandemag befalaztatta az ajtókat. Ám Hakan legényei féltek a szellemektől, a befalazott ajtók mögül hallatszó sustorgásoktól – a szigetlakók meg a norvégoktól.
No de milyen halálos kór tünete ez a rettenetes bűz és fáradtság? A tenger milyen bűnt sújt ily megalázó büntetéssel? A himlősöket gennyes sebek és fekélyek lepik el, a leprásoknak eltorzul az arcuk és a kezük, a szélütötteknek ledermed a fél oldaluk, ám ennek a hét norvégnak tulajdonképpen nem fáj semmije, hanem ahogy Hakan megjegyezte, nem is érzik a testüket. Az öregség, mint a csillapíthatatlan, soha el nem múló lelkifurdalás, belülről emésztette őket.
– Nem vagytok lázasak? Nem émelyegtek?
Brrrkrtrmscc, mormolták nyugtalanul.
Ahogy a többi szigetlakó, Riolda sem merte megérinteni őket.

Egyik tavaszi reggelen azért letelepedett Hakan mellé, hogy kifaggassa, milyen úton érkeztek ide.
Hiszen ha van Halál szigete, ahol izgága fiatalok otthagyják az életerejüket, akkor talán létezik az Élet kútja is, ahol a törődöttek visszanyerhetik az ifjúságukat. Milyen törvény az, ami előírja, hogy épp életünk végén fogyatkozzon meg az életerőnk? A fák sem töpörödnek össze, mielőtt a szél kicsavarja a törzsüket.
– Mondd csak el, kivel-mivel találkoztatok?
– Én igazán nem tudom – nyöszörögte Hakan. – Már nem tudom, hol a határa az emlékeimnek és az álmaimnak. Úgy rémlik, megfordultunk a Madarak szigetén, aztán egyre sötétebb lett, és egy furcsa áramlat átsodort bennünket egy pici öbölbe, ahol egyetlen ragadozó élt. A sziget túloldalán keresztény papok nyüzsögtek, de annyira jókötésűek, hogy nem mertük megtámadni őket. Mi a fenevad vendégei voltunk, ő volt az, aki nagy barátságosan a barlangjába invitált minket.
– Barátságosan? A fenevad? – hitetlenkedett Riolda.
– Ha mondom, a fenevad. Megengedte, hogy a kútból vizet vegyünk, hogy egy éjszakát a barlangja előtt, a szigeten töltsünk. De nem mertünk elaludni, mert a szörny egész éjjel lesett minket.
– Ugyan miféle állat volt? Róka, menyét, macskaféle? És hogy érted, hogy megengedte? Emberi nyelven beszéltetek vele?
– Nemcsak vizet kaptunk tőle, hanem ennivalót is – bólogatott Hakan, de olyan lassan, mint aki menten elalszik. – Norvég ember a lakodalmán sem eszik ennyi finomságot. És persze nem vettük észre, hogy míg mi vacsorázunk, ez a fenevad, ez a gonosz állat, ez a gyanús macskaféle a mi félelmünkből lakik jól.
– Macskaféle? – szólt közbe Hakan egyik katonája. – Inkább madár volt, és a kút meg az oszlopok közt gubbasztott. Tudta a nevünket, és egész éjszaka fölöttünk keringett.
– Vagy úgy – sóhajtott Riolda. – Ezt a szigetet a saját szememmel akarom látni. Mert ami megbetegít, az talán képes gyógyítani is. Szeretném az időt kijavítani; van valakim, akit egészségesnek akarok látni.
Ezek szerint nincs is messze a hely, ahol az idő visszafordul.
– Véletlenül találtatok oda?
– Brrrkrtrmscc – mormolta félálomban Hakan. – Brrrkrtrmscc.
Roskatag, áttetsző bőrű aggastyánnak látszott, nem fáradt sihedernek.
Riolda a férjére, Sjönre gondolt, aki a sziget egyetlen tölgyfája alatt most is az emlékezet labirintusaiban bolyongott. Ott ült tegnap, tegnapelőtt, egy hete, két hete, és ott fog ülni, amíg a lélek, mint valami unatkozó madár, el nem röppen.
És az ő ereje sem tart örökké. Még néhány év, és a szemére sötét hályog ereszkedik. Egy vak öregasszony meg egy búskomor vénember fog a sziget egyetlen tölgyfája alatt üldögélni.
– Kérlek, Hakan, figyelj, és ne aludj el! Pontosan hol él ez a ragadozó? Merre sodort titeket az áramlat?
Hakan megrázta magát, aztán percekig gondolkodott.
– Abba az irányba, ahol feltűnt ez a majdnem csillag, az üstökös.
Riolda bólintott. És megfogadta, hogy a norvégok ügyes kis hajójával felkeresi ezt a szigetet.

Shiobian, Riolda fogadott fia viszont egyetlen emberi lényt sem tudott megszeretni a szigeten.
Lusták, köszönségesek, tudatlanok, magyarázta a mostohaanyjának, Rioldának, aki tizenkét éve kimentette Velencéből. Ó, Velence persze egészen másféle hely! Az aztán város! A napok ott nem folynak szét, mint a kiömlött bor! Ahol okos emberek terveket szőnek, ott az idő irányt és értelmet kap – a maga medrében folydogál, akár a megzabolázott folyó. Azok a hidak! Azok a csatornák! És azok a felejthetetlen, csodás mozaikok! A könyvek, amikhez elég volt hozzérni, és maguktól elmesélték a saját történeteiket.
– Hát nem emlékszel, hogy te csak rabszolga voltál Velencében, Shiobian?
De Shiobian szinte semmire sem emlékezett. Arra sem, hogy mennyire rettegett Benjamin úr ereklyéitől, és hogy éjjel-nappal azért imádkozott, hogy mihamarabb visszatérjen északra, a szülőföldjére. És hogy milyen kalandos úton-módon jutottak vissza északra.
– Most miért hagyod, hogy számolatlanul teljenek a napok, Shiobian? Most miért vesztegeted az időt ezen a kis szigeten? Nosza, építs hajót! Menj, láss világot! Keresd meg a szülőföldedet!
Shiobian megrázta fürtös fejét és nevetett.
Sjönt, Riolda férjét kivéve az összes szigetlakónál fél fejjel magasabb volt. Huszonegy esztendejével nemcsak magasabb, hanem szebb és erősebb. A többieknél tapasztaltabb és világlátottabb. Ő volt az egyetlen Rioldán kívül, aki értett a betűvetéshez. És ő volt az egyetlen, aki még a legnagyobb ködben sem hitte el, hogy a szigeten túl nincs semmi… Hogy minden emlék álom csak, hogy ő maga a tengerből jött és a tengerbe tér vissza.
De az örökös semmittevés azért már meglátszott Shiobian tartásán. Puhány és elkényeztetett volt, mint egy jóllakott királyfi, a vonásai pedig löttyedtek, mintha átdorbézolta volna a fél életét.
Reggelenként megtömte a hasát kagylóval és apró halakkal, aztán életunt képpel kétszer körbesétálta a szigetet, bámulta a parton társasjátékozó férfiakat, a fel-alá ugráló gyerekeket, ebédkor teletömte a hasát birkapörkölttel, megint sétált egyet, majd mint egy unatkozó király, leült a vacsoraasztalhoz.
– Miért nem mész el világot látni? Miért nem keresed meg Og földjét? Miért hagyod, hogy számolatlanul múljanak a napok?
Riolda biztonsági okokból is minél távolabb akarta tudni Shiobiant. Hiszen a szigetlakók nem tartották megtiszteltetésnek, hogy éveken át etethetnek egy nagyra nőtt, előkelő idegenként viselkedő , megvető arccal tébláboló fiatalembert. Aki három ember helyett eszik, de soha nem fogja meg az evezőlapátot, és köszönésre is alig méltatja őket.
– Miért nem utazol el, fiam, világot látni?
Talán Shiobiant, a régi kedves és kíváncsi fiúcskát csapdába csalták a befejezetlenül maradt  Bandemag-palota szellemei. Hajnalonként Riolda hallani vélte, hogy nevelt fia kísértetekkel hadakozik. Másnap pedig olyan eseményekre is emlékezett, amelyek még az ő gyerekkorában vagy a születésekor estek meg.
Hiszen honnan tudhatna másként Fargeinről, az ő édesapjáról? És honnan veszi, hogy az édesanyját meggyilkolták, és soha nem találták meg a tettest?
Hogy emlékezhet Shiobian azokra az időkre, amikor meg sem született?
– Ha ennyire érdekel a múlt, miért nem ülsz be olvasgatni a könyvtárba? Mért nem nézegeted a könyveket, amiket Bandemag hozott Írországból?
De Shiobiant nem a történelem, hanem csakis Riolda múltja érdekelte.

Nincs az a lomha, melankólikus, kísértetek közt tébláboló fiú, akinek ne jót tenne a házasság, vélekedett Riolda. Azokban az években, amikor az időt számontartotta – minden nap nyilvánosan bejelentve a napokat – még reménykedett abban, hogy Shiobian feleségül veszi az ő lányát, Fionát. Ha nem Fionát, akkor valamelyik talpraesett szász vagy ír lánykát, akiket elbűvölnek a kamaszodó Shiobian göndör fürtjei és hosszú körmondatai. De Shiobiant bizony nem bűvölték el a sziget lányai, lompos, ostoba teremtményeknek, tudatlanoknak, agyalágyultaknak tartotta őket.
– Hát akkor kik tetszenek neked?
Ennél fontosabb kérdés aligha létezett. Hiszen egy-két év, és túl sokan lesznek a szigeten. Ha egy alattomos járvány megtizedeli a férfiakat vagy megbetegíti a birkákat, akkor a szigetlakók azt kutatják majd, ki lehet a bűnös, ki felel a romlásért. Shiobian az egyetlen a szigeten, aki nem vér szerinti rokona senkinek. Egy harcos, akinek még senki sem látott hálót vagy pásztorbotot a kezében – és ami azt illeti, fegyvert sem. Ha megtámadják, meg sem tudja védeni magát.
És az idő csak foszladozik, akár a türelem.
De egy  házasság  jó sokáig védelmet nyújtana.
Ám Shiobian egyre csak sóhajtozott. Végül elővett egy rajzocskákkal díszített bőrdarabot, szégyenlősen megcsókolta, és kiterítette a térdén.
A hidon maszkos, maskarás, pipaszárlábú lánykák táncoltak, a  Velencéből ismerős Philippák, Pippák, Brunák, Ceciliák. Riolda szinte az orrában érezte a karneváli sült gesztenye illatát. De ez hogy lehetséges? Shiobian csak egy két vonással jelezte a hajladozó hidat és a hajladozó lánykákat.
– Ugyan, Shiobian! Az ilyen kislányok rád se néztek Velencében. Te csak egy pénzen vett rabszolga voltál. És nem emlékszel, hogy mennyire féltél a karneváli hercehurcától? Elbújtál az ágy alá, és egyetlen gyerekkel sem mertél szóba állni!
De hát sehol sem vagyunk otthon, gondolta Riolda. Le akarunk horgonyozni a múltban vagy a jövőben, mert másképp nem tudjuk a jelenünket vagy a hozzátartozóinkat megbecsülni.
Annak azért szívből örült, hogy nevelt fiának, akit ő tanított meg írni, olvasni van valamilyen tehetsége.
De talán nem is a lányok tetszenek Shiobiannak igazán?
Ám Shiobiannak barátai sem voltak. Nem épített játékvárat a többiekkel, nem szeretett halászni, nem évődött a cimborákkal Ken bátyó dadogásán vagy Ois sógor balesetén, és ami azt illeti, bugyutaságnak tartotta a szigetlakók történeteit.
Hát akkor kit szeretsz?, kérdezte volna Riolda.
De ilyen nyíltan nem merte kifaggatni, mert tulajdonképpen rettegett a választól.
Shiobian tizenkét évvel fiatalabb volt nála, de talán azt szerette volna, hogy együtt hagyják el a szigetet. Hogy együtt induljanak útra, fedezzenek fel új országokat, és vesszenek bele a messzeségbe.
Rajta, Rioldán kívül Shiobian csak a szülei szelleméhez kötődött.
Talán mert én vagyok az egyetlen lény a földön, aki arra emlékezteti, hogy az egyforma mindennapokon, az unalomig ismert sziklákon kívül létezik egy másik valóság. Ahol még van tavasz, tél, ősz, nyár, ahol érdemes a napokokat számon tartani… Hadsereget szervezni, követeket fogadni, várost alapítani… Születni, meghalni.
Shiobian, a Velencéből hazahozott fiú soha nem fogadta el Riolda gyerekeit a testvéreinek, Sjönt, Riolda férjét a nevelőapjának.  Egyedül a megmentőjéhez ragaszkodott.
Hát akkor kit szeretsz, Shiobian? A kérdés mindig ott reszketett a levegőben. És mikor Riolda nyíltan ki akarta faggatni, a mondat dadogásba fulladt: Htktszretsz…
Shiobian nem is értette.
Vagy talán nagyon is értette, csak szégyellt rá felelni.
Pár hét múlva aztán a nevelőanyjának kifejtette, hogy Sjönnek, Riolda férjének a lelke beteg… Hogy szegény, öreg királyt a saját komorsága emészti. Még nem halt meg egészen, még rángatózik, mert a csontjai, az izmai erősek, nem adták  át a testét az enyészetnek.
De hát micsoda tehertétel egy ilyen hatalmas, elevennek tűnő, fel-alá járkáló halott ezen a kopár szigeten, fejtegette Shiobian szemlesütve. Mennyivel bölcsebb lenne egy fiatalabb, de világlátott férfira támaszkodva felfedezőútra indulni…
Riolda arcát látva aztán gyorsan belekezdett egy ügyetlen magyarázkodásba. Tavasszal tucatszám érkeznek a szigetre fiatalemberek! Eltévedt halászok Northumbriából, vagy vihar által partra vetett katonák, akik ivóvízért és menedékért esdekelnek, és hetekig könyörögnek, hogy a szigetlakók segítsenek megjavítani a hajójukat. Mind fiatalok. Világlátott életerős férfiak. Akár…
Hiszen ő egész életében a legfontosabbnak tartotta a nevelőanyja boldogságát…
Riolda, aki egy perccel sem volt fiatalabb, mint Sjön, sarkon fordult, és hetekig egy szót sem szólt Shiobianhoz.
Csak üldögélt a könyvtárszobában a kódexekkel szemben, és minden idegszálával érezte, mit élhettek át a sziget első királyai, akik a bűntudat és a reménytelenség közt őrlődve hagyták az időt meghalni. Mert se meghalni nem tudtak, se erről az átkozott, kopár kis szigetről elköltözni. Akik itt rohadtak meg a saját bőrükben. És ugyanerről a székről bámulták a reménytelenül egyhangú tengert, amely se élni, se szabadulni nem engedte őket.
Mi lenne a megoldás? Htktszrtsz?
Ha lecserélhető báboknak tekintjük az embereket, akkor mások majd minket is annak tekintenek. Tényleg nincs valami gyógyír Sjön betegségére?
Riolda a a kezét tördelve bámult maga elé, míg az alkony mindent beborított a maga puha kétségbeesésével. Nem maradt más hátra, mint térdre ereszkedni, és ájulásig mormolni: nem akarom, ez a tétlenség nem az én életem.

Három hét múlva soha nem látott, ezüstös-kék színű vándormadarak érkeztek a szigetre.
Olyan kecsesek, finomak, már-már áttetszően karcsúak, hogy Fiona úgy vélte, talán az örök hó birodalmában nevelkedtek. Vagy nincs is olyan földi ország, amely otthont adhatna ilyen tökéletes, villódzóan ezüstös lényeknek? Finom tollaik a lemenő nap fényében nem is kékesfehérnek, hanem aranyszínűnek tetszettek. Riolda titokban abban reménykedett, hogy egyikük majd tizenöt éves tündérlánnyá változik, és ezt az őrült Shiobiant, az ő Velencében megismert nevelt fiát is viszi magával. Afrikába. Normandiába. János pap országába. Az örök hó birodalmába.  Akárhová.
De sajnos egyikük se változott tündérkisasszonnyá.
Ám azért az első tavaszi széllel feltűnt madárraj gyorsan ünnepi hangulatot varázsolt a szigeten. Kiterjesztett szárnyakkal lebegtek a kunyhók és birkák fölött, és olyan kíváncsiak voltak, mintha még soha életükben nem láttak volna nemhogy négylábú, de  kétlábú lényeket sem. Csak Sjön nem volt kíváncsi rájuk, úgy meredt maga elé továbbra is, mintha nem látná őket.
Először Rioldának tűnt fel, hogy milyen hallgatagok ezek a madarak: nem rikácsolnak, mint a sirályok, nem vijjognak, mint a sólymok, és nem is énekelnek hízelkedve, mint a madarak a boldogabb országok virágoskertjeiben.
Csak kíváncsiak. Kecsesek, szépek és hangtalanok.
Az életunt Shiobiant mintha kicserélték volna.
Valamilyen rejtélyes okból ő meg tudta különböztetni őket. Minden könnyedén lebegő madárnak külön nevet adott, és minden reggel és  este megszámolta őket. Mohát és leveles ágacskákat gyűjtött, hogy a sziklák között a tojók könnyebben felépítsék a fészkeiket. Hogy biztonságban érezzék magukat, és letelepedjenek a szigeten. Éjjel-nappal vigyázott rájuk, nehogy egy idétlen gyerek felverje őket.
Úgy viselkedett, mintha a pásztoruk, a testőrük vagy a királyuk lenne.
De miféle madarak lehetnek? Riolda azt is furcsállta, hogy még a fiókáik sem csipognak. És akkor sem adnak ki semmilyen hangot, ha éhesek, vagy ha vadászni indulnak a nyílt tengerre.
Meglehet, titokzatos rokonságban állnak a szorgokkal, és ők is olyan finom hangon társalognak, hogy földi halandó vagy történelemben élő ember nem hallja őket?
– Az én madaraim – suttogta Shiobian, aki sudárabbnak és élénkebbnek tűnt, mint bármikor évek óta. – A túlsó világból jöttek. Úgy érzem, nekem hoztak üzenetet.
Rioldát elöntötte a megkönnyebbülés.
– Hát látod, fiam! Itt az ideje! Talán neked is utaznod kell.
– Ugyan! – legyintett Sjön. – Úgy érzem magam, mint aki most érkezett meg.

A hol kékesfehéren, hol bronzszínűen ragyogó madárraj annyira fellelkesítette Rioldát, hogy eltöprengett azon, mi történne, ha a férjével maga vágna neki a tengernek.
A messzeségre talán nem csak a tengeri madaraknak van szüksége.
Meglehet, épp a távolság gyógyítja az emberi lelkeket.