Hogy ki volt Al-Rakmarán, létező személy vagy esetleg valami csatakiáltás, azt Jette sem tudta. Pedig ő volt a csapat legmegbízhatóbb, leghűségesebb katonája. Nem ivott, nem vagdosta a holttesteket, nem táncolt halottakkal, hanem minden csata után leült, és már-már áhítatosan várta a következő ütközetet. Sigurd  szerint nem is egy vikinghez, hanem álruhás bizánci királyfihoz hasonlított. Pihenni sohasem pihent,  a többiek szerint éjszakánként   az alvást is tettette. De ő volt az a csapatban, aki zavaróan világos szemével addig fürkészte a hegycsúcsokat és az öblöket, míg rá nem bukkant a rejtőzködőkre.
Jette akkor is megtalálta a bujkálókat, ha egy cet gyomrában rejtőznek el.
És olyan sok titkot tudott, hogy még a saját katonatársai sem merték kérdésekkel zaklatni. Mintha féltek volna, hogy nemcsak látja, hanem hallja is a körülöttük csaholó démonokat.

Jette húsz évvel ezelőtt lánynak született, de akkora darab lánynak, hogy az édesanyja szégyellte mutogatni. Mintha nem kilenc, hanem tizenegy vagy tizenkét hónapot töltött volna az anyja hasában. Talán mert félt időre előbukkanni: az apja halálával rettenetes nélkülözés szakadt az anyjára és a hét nővérére. Egy rossz viskóban laktak, ha nem találtak az erdőben gombát, akkor korpát ettek vagy tölgyfakérget. Jette bőre talán ezekben az években száradt rá a koponyacsontjára, mintha az éhség és a düh, az őt emésztő örökös tűz nem hagyta volna meglágyulni a vonásait. De aztán végre valahára, a hetedik évben a szomszédjuk, Hjalmar bácsi megkönyörült rajtuk. Odaköltöztette az özvegyet és nyolc lányt a tanyájára.
Hjalmar bácsi jó. Nem szabad visszabeszélni. Nem szabad engedetlenkedni. Nem szabad, nem szabad, nem szabad.  Hjalmar bácsi mindenkinek jót akar.
Jettének, aki a legcsúnyább volt a nővérei között, nem is volt szokása követelőzni. Ahogy nem volt szokása nyíltan engedetlenkedni. Mindig mindenkinek szót fogadott, és akkor sem tiltakozott, mikor Hjalmar bácsi magához rendelte az istállóba. Ahogy hirtelen maga alá gyűrte, elnémult a felismeréstől: ez hát az a borzalom, ami az anyjából terhességről terhességre botorkáló öregasszonyt faragott.
Hjalmar bácsi szelíden beszélt hozzá, miközben a karját lefeszítve beléhatolt: Halálfejed van, kislány! Ki vesz feleségül? Ki vigyáz majd rád, ha én nem leszek? Olyan hosszú vagy, mint a horgászbot. Szegénykém, szegénykém, kicsi bogaram! Mi lesz majd veled nélkülem?
Jette behunyta a szemét, és arra várt, hogy a halfiléző kést előhúzhassa a bácsi övéből, és akkurátusan beledöfje a rajta rángatozó testbe.
Kiáltani hiába is kiáltott volna. A nővérei kint nyűglődtek a földeken, a sok terhességtől vénséges szipirtyónak látszó anyja egy lakodalomban segédkezett. Az istálló ajtaját sem ők, hanem Hjalmar bácsi testvérei törték fel. Akkor már Jette megetette a disznókkal a bácsi szemeit.
Te, cafka! Te ronda égigmeszelő! Ki átkozott meg téged? Rosszabb vagy, mint egy patkány! Hogy vetted a bátorságot, hogy meggyilkold a jótevődet?
Jette csak bámult rájuk világos szemével.
Megverték egyszer, kétszer, háromszor. Letépték a ruháját. Aztán hujjogatva, az isteneket és az őseiket segítségül híva, Jette némaságától felbőszülve ünnepélyesen kivonszolták a főtérre.
Estére levágták a haját ugyanazzal a halfiléző késsel, amivel Jette szúrta meg Hjalmar bácsit. Bekenték az arcát a bácsi vérével, összekötötték a kezét a bácsi kötelével.
Az anyja, akit a nagy ordibálás, hujjogatás odavonzott a főtérre, kétségbeesetten zokogott a férfiak között: Ó, ez az ördögfajzat! Micsoda elképzelhetetlen szörnyűség! Ez a szörnyszülött, a saját méhének gyümölcse megfosztotta a szerelmétől. A gyámolától. A legjobb férjtől. Az élete értelmétől.
Jette nővérei is ott termettek, hogy kórusban sirassák a legjobb, a legirgalmasabb, a legszelídebb szívű, a legcsodálatosabb mostohaapát. Aki megkönyörült rajtuk, aki nekik fedelet, kenyeret, becsületet adott. Hiszen Hjalmar bácsi halála után ott maradt a gazdaság: három ökör, két tehén, hetvenhét birka. Egy takaros csűr, hatalmas istálló és egy terméskőből épült, jókora ház két kemencével. Ha szétosztják a vagyont, jut is, marad is, mindenki tudta, hogy Jettével már nem kell számolni.
Te, cafka, hogy merészelted? Ki átkozott meg téged, te szégyentelen?
Lefekvés előtt a férfiak újra összeverték. Egy öregasszony tanácsára parázzsal égették a nyelvét, az ujjait. A nővérei pedig – mind a heten –  körbeállták és leköpdösték.
Rosszabb vagy, mint akármelyik patkány! Hogy mertél ránk ekkora szégyent hozni? Hogy vetted a bátorságot, hogy meggyilkold a jótevődet?

A falu elöljárója természetesen nem volt bolond. Hjalmarról eddig is sok furcsa történet keringett, a falu asszonyai, ezek a most felháborodottan toporzékoló fúriák nem is engedték a gyerekek közelébe. Mi oka volt Hjalmarnak, hogy bezárkózzék az istállóba a tizenkét éves mostohalányával?
Az ilyen nyomorultnak előbb-utóbb fejére esik egy kődarab. Egy ilyen szánalmas gazfickó előbb-utóbb megcsúszik a tengerparton, és a többiek, a rokonai, a barátai hiába kapnak utána. De a büntetés a férfiak dolga, nem tizenkét éves lánygyerekeké. Nem az olyan lánygyerekeké, akik késsel kaparják ki a mostohaapjuk szemét.
– Bűnös – mondta az elöljáró. – Ha a holnap reggelt megéri, akkor a tengerbe vetjük.
A tömeg, amely alkonyatra kifogyott a szitkokból, rugdosni kezdte a meztelenre vetkőztetett Jettét.
De senki sem hitte, hogy lábra áll többé, úgyhogy nem bajlódtak az őrizetével. Miközben Jettét rettentő szomjúság gyötörte, anyja és a nővérei, ahogy az összes falubeli hazatértek vacsorázni. Vagy talán nem is a vacsorához siettek: fel akarták törni Hjalmar bácsi kincsesládáját, és igazságosan megosztozni az örökségen.
Jette pedig, akiről sokan hitték, hogy a reggelt sem éri meg,  szép lassan négykézlábra állt, kínlódva feltápászkodott, és még aznap éjjel felgyújtotta a falut.
Ahogy az elöljáró házának teteje beszakadt, olyan ordítás tört ki belőle, hogy pár percre belevakult az erőfeszítésbe. A gyönyörtől izzadtan tudatni akarta az égiekkel, élőkkel és holtakkal, hogy senki sem szabadul.
Jette már korábban is szeretett játszani a tűzzel. Estefelé, míg az állatokkal fagyoskodott, apró máglyákat gyújtott a mezőn, így üzent az égieknek. Még tízéves sem volt, és már kiismerte a tűz apróbb és nagyobb szeszélyeit, és az eget megtisztító eleven lángokról álmodozott. Most, félvakon, bicegve, kopaszra nyírt fejjel sem kellett sokat töprengenie, hogy melyik szénabálát gyújtsa meg először.
Talán már az anyaméhben, a rejtélyes tizenegy hónap is ezt a csodálatos tűzvészt tervezgette.

Sötét az árnyékod, kölyök.
Nem akarsz velünk tartani?
Sigurd csapatában, ahova már a tűzvész utáni héten befogadták, először senki nem nézte volna lánynak. Jette erős ember volt, és mintha az anyjától és apjától örökölt hús is engedelmeskedett volna az akaratának. A melle megállt a növésben, a hangja elmélyült, a karja, lába idomtalan maradt, miközben a pofacsontjára feszülő bőr mindenkit elborzasztott.
Jette minden arcot megjegyzett. Táplálta a tüzet, a kipadhatatlan dühöt magában, úgyhogy minden rezdülést, minden mozdulatot számon tartott. Őt aztán nem volt szabad megsérteni vagy csak nőnek nevezni, mert ha tehette, minden sértést megtorolt. A katonák szerint a pillantása áthatol a ködön, a hegyek szikláin, még az opálosan ragyogó tengervízen is. Világos szemével addig fürkészte a hegycsúcsokat és az öblöket, míg rá nem bukkan a rejtőzködőkre.
Jette nemcsak a közelharcban volt ügyes, a felderítésben pótolhatatlan, hanem mestere maradt a gyújtogatásnak is. Hiszen csak részeges, mámorosan hujjogató esztelenek vetnek lángcsóvát mindenre, ők azok, akik előbb porrá égetik a városokat, és csak ezután próbálják kirabolni. Jette sokkal óvatosabb volt: ő sohasem perzselt fel egész nagyvárosokat, hanem ravasz máglyákkal torlaszolta el a kapukat, hogy sokáig gyönyörködhessen az emberek szenvedésében. A benne lobogó tüzet, a kipadhatatlan éhséget, mint a költők, akik-fűbe-fába beleszeretnek, ő is eleven emberekkel táplálta.
A kardot a vér edzi meg, a tüzet a düh táplálja.
De hiába gyújtasz akkora máglyát, hogy azon egy madár, egy kísértet, egy egér sem tud áthatolni, a híreket nem lehet tűzzel elpusztítani, a szóbeszédnek még a legügyesebben meggyújtott lángok sem tudják elejét venni. Dániában mindenki tudta, hogy Sigurd csapatában van egy kopaszra borotvált nő, halálfejhez hasonló, kiálló arccsontokkal, akire rögtön halálos ítélet vár, ha beteszi a lábát a szabad parasztok földjére, Dániába.
Hát ezért volt szüksége Jettének Sigurdra és a titokzatos megbízóra. A háborúban élt, benne kelt, benne tért nyugovóra. Semmije nem volt, csak a háború. Haza nem mehetett, más kalózok pedig a külseje miatt nem fogadták volna be, a pofacsontja már azelőtt mindenkit elriasztott, mielőtt megtudták, hogy nem is férfi.
De ha nem férfi, akkor kicsoda? Ezt Jette sem tudta.
Lényegében Sigurd csapatában is csak az volt a dolga, hogy kövesse mások utasításait

A kapitány parancsára figyelt fel a szorgokra.
A sziklák mögött leselkedve észrevett egy kétségbeesetten ide-oda tekergő, kikötni sehol nem merő hajót. Először ő maga is azt hitte, hogy egy család utazik rajta. A bűn előbb-utóbb hasonlóvá teszi a családtagokat, ezért is örült Jette annyira, hogy nem hasonlít se emberfiára, se emberlányára.
Ők, tizenöten viszont nagyon is hasonlók voltak, igaz, a fiatal nő sokkal jobb ruhát viselt, mint az evezőkkel bajlódó fiúk és a hajó orrában ülő vénember. Egy külön nép, gondolta Jette, aki már hallott arról, hogy Afrikában ébenfekete bőrű, lángokkal táplálkozó lények élnek.
Az ő csodálatos „látása” csak a dorbézoló katonák között számított mesebeli képességnek. Jette – talán ez volt az anyaméhben töltött tizenegy hónap adománya – szerette alaposan megfigyelni a dolgokat.
Miért nem fordítják a menekülők a biztonságos nyílt víz felé a vitorlákat? Egy ilyen hitvány hajó fegyverek nélkül, tizenöt megszeppent utassal mért kószál a partmenti öblökben? Miért bámulják elkerekedett szemmel a víz színén lebegő hullákat, ahelyett, hogy rögtön hazamennének?
Jette hamar ráébredt, hogy nem tehetnek mást, nincs élelmük és ivóvizük, szomjasak és éhesek. És addig fognak itt halálra vált arccal hajókázni, szörnyülködni és sopánkodni, míg ki nem kötnek Bamburgban, mert azt hiszik, hogy ott élelmet és vizet találnak. Ott majd hatalmas magtárakra bukkannak, és szépen, kényelmesen megvacsoráznak a legelső kocsmában.
Eszem a szívüket, gondolta Jette.
Egy pillantást vetett a szeplős, fiatal nő arcára, és vigyorogva leugrott a szikláról
Szerencsére futni éppoly gyorsan tudott, mint gyújtogatni.

– Megvannak – újságolta Sigurdnak, aki már be is rendezkedett a bamburgi palota tróntermébe.
– Csak ne lábatlankodj itt, Jette – legyintett Sigurd. – A végén  megrémülnek a csúnya pofádtól.
És azonnal a belső szoba felé indult, ahol pletykák szerint a titokzatos Al-Rakmarán tanyázott.
Jette a dühtől eltorzult arccal odaóvakodott a függönyhöz. De akárhogy meresztgette halálosan világos szemét, egy árva lelket nem látott a kamrában.
Talán nem is létezik. Al-Rakmarán. Talán ő csak egy láthatatlan bálvány, akire mutogatva a családapák azt kiabálják: Engedelmeskedj!

Illusztráció: Zdzislaw Beksinski

Hetvenöt év múlva, 1989-ben az emberek óvatosan megpróbáltak énekelni valamit, de már nem ment. A zene meghalt a torkukban.
A dallamot, az ütemet senki sem tudta.
Ami azért is furcsa, mert hiszen a kilencvenes évek elitje magát költőnek, írónak, történésznek, bölcsésznek, szabadgondolkodónak nevezte. És közben épp a mindent és mindenkit elragadó érzület, a „nagy dallam” hiányzott a rendszerváltásból. A falvakban bezártak a művelődési házak – ne pocsékoljuk a villanyt feleslegesen, a fűtésről nem is beszélve. Kanizsán megszűntek a társadalmi eseménynek számító hangversenyek, a filmklub, a galéria érdeklődés hiányában bezárt, ezt hamarosan követte az „igazi mozi” is. Kávéház? Ugyan! Otthon is lehet kávét inni. Miért dobjuk ki a moziért a pénzt, ha otthon, alsógatyában is lehet filmeket nézni? Piedonét lehet élvezni a hálószobában is. Sőt, úgy az igazi. Az emberek agykontrollra jártak, horoszkópokat csináltattak, kristályokból olvasták ki a jövőt, csalánt és más csodabogyókat gyűjtöttek a teájukhoz, amit magányosan, a konyha sarkában állva kortyolgattak el. Legalább nem kell vesződni a terítéssel. Az a sok koleszterin! Mire jó az? Reménykedtek benne, hogy egyszer csak jobb lesz. Vagy valami lesz.
Apámnak próbáltam elmagyarázni, hogy van kultúra, csak itt „lent” nem értik. Pesten pezseg az élet, forradalmasítják a regényt és a költészetet, kísérleteznek… egyre csak kísérleteznek. Igazamat bizonyítandó irodalmi folyóiratokat mutogattam apámnak, Pesten elrángattam egy kísérleti színházba, de apám nem sok érdeklődést mutatott. Vele eddig már túl sokat kísérleteztek. Csirkefej? Ugyan! Ő aztán nem akarja kinevetni a prolikat. Nekik is tenger bajuk van, inkább együttérezne velük, ha azt még szabad. Azon is felháborodott, mikor az egyik irodalmi lapot ottfelejtettem a lakásban. Egy vasárnap unalmában tényleg beleolvasgatott, és elszörnyedt azon, ki kit utál, kit miért kell elfelejteni, ki az, aki nem vagy nem úgy trendi… Ez lenne az a nagy kultúra? Pfuj, én nem szeretem a lincseléseket, főleg nem a saját házamban, mondta a telefonba.
Apám persze túlzott: nem is volt háza, egy hatvannégy négyzetméteres, anyai nagyapám által vásárolt OTP-lakásban lakott egész életében. Két és fél szoba, akkora konyha, hogy megfordulni sem lehet benne (csak csendben „matekozni”). És akkoriban nem is lincseltek, hiszen nálunk – mint köztudott – vér nélkül folyt a rendszerváltás, mindenki úgy és akkor halt meg, úgy bújt el szégyenében, ahogy akart vagy ahogy a sors hozta. Az igazsággal és más hazugsággal betemetve. Szennyes ágyneműben, a kisszobában, egy ezoterikus tanfolyamról hazajövet, a barátnőjével reikizve, vagy a szőlőjében magányosan bort vagy pálinkát kortyolgatva. Besározva vagy elfelejtve, de békésen. Még az öngyilkosok is, szelíden, csendben, ámbár „tragikus hirtelenséggel” – jobb a csend, nemde? Apám, aki világéletében kisközösségekben élt, akinek a sorsa az arcára volt írva, már attól fizikai fájdalmat érzett, ha valakit a jelenlétében a földbe döngöltek. Vagy csak besároztak, leoltottak, helyretettek, kioktattak, a fejébe verték, hogy hány méter az előre… Biztos sok hibája volt annak a Zemplén Győzőnek és Csáth Gézának, de ők mikor tettek volna ilyet?
Mikor tettek volna ilyet?
Apád egy Ábel, mondta a háta mögött anyám. Az biztos, hogy nem neki találták ki a közéletet. A pofozkodásokat, a felfordulást, a nagy vircsaftot, ahogy anyám a politikát nevezte.

Ám életében egyszer apám is kilépett a rivaldafénybe, a „vircsaftba”, a nagypolitika színpadára, mikor helyettesített valakit egy SZDSZ-es küldöttgyűlésen.
A Pistit már nyugdíjazták, mondogatták a városban, szabadon lófrál, ideje, mint a tenger, igazán elmehetne és körülnézhetne helyettük. Ha olyan kedve van, még jegyzetelhetne is, ő legalább nem hazudik, mint az újságírók. Apám el is ment egyetlen napra „helyettesíteni” – ő, ugyebár, soha nem volt igazi.
Akkoriban már fájt a szíve, de három és fél órát döcögött a vonattal. Megette anyám szendvicseit, lecsöpögtette a nyakkendőjét, leette a legjobb ballonkabátját, elvesztette a legjobb sálját, és közben meghallgatta egy látásból ismert keszthelyi doktornő – micsoda Mozart-rajongó! – összes búját-baját. Ezzel a hölggyel később találkoztam, elragadó úriembernek nevezte apámat… csak valahogy olyan kopottasnak. Mintha egész úton szomorú lett volna.
Apám berobogott a Délibe, megivott egy kávét, aztán felkészült a „nagy vircsaftra”. Ám nem tudom, végül alkalma nyílt-e a polgárias, jó életről beszédet mondani a küldöttgyűlésen, a párt fejesei elé tárni a kanizsai ipartestületi székház átalakításának fájdalmasan bonyolult, ám társadalmilag felettébb fontos ügyét, vagy akár a Budapest–Zágráb–Fiume vasútvonal és a polgári társas élet jelentőségéről szónoklatot tartani… Egyáltalán volt-e ezen a küldöttgyűlésen valaki, aki egy kopottas nagykanizsai anyagbeszerzővel szóba akart volna ereszkedni. A „vircsaftot” sűrű homály fedi, apám senkinek nem mesélt róla semmit.
Anyám mindenesetre aznap délután táviratban kirendelt engem a Déli pályaudvarra, hogy megnézzem, apám rendesen felszáll-e az „éjszakai személyre”, mely a leghalálosabb órában – hajnali fél háromkor – ér majd Kanizsára. Anyámat felhívtam az alattunk lakó szomszéd, Anikó néni telefonján, morogtam neki, hogy mégis mit képzel, rengeteg dolgom van, nem vagyok bébiszitter, és egyáltalán. Tulajdonképpen nem volt semmi különösebb dolgom. Tar Sándor novelláit olvasgattam a kollégiumban.
Anyámat a rengeteg dolgom nem hatotta meg. Micsoda őrület ez az egész, sóhajtozott a telefonban. A politika az ugribugriknak való, a fiataloknak, akiknek se ingük, se gatyájuk, akik ráérnek reggeltől estig handabandázni. Úgy tenni, mintha. Mintha számítana, hogy mit gondolnak. No de belekeveredni ilyesmibe vén fejjel! Inkább focimeccsre vagy moziba menne! De ha már apád vén fejjel bolondot akar csinálni magából, ő nem bánja, csak jusson haza épségben.
Anyám nemcsak apám lelkesedést tartotta nevetségesnek, hanem az egész „ugrándozást” is. Hogy úgy teszünk, mintha lehetne a dolgokba beleszólásunk. Pedig senki nem adja ki a kezéből a hatalmat önként, örömmel. A síneket egyszer már lefektették. Bárki láthatja, hogy ma is ugyanott vannak, mint régen. És nekünk nincs más dolgunk, mint ezeken végigzakatolni. Vigyázni egymásra, és ép ésszel kibírni az egészet.
Vén fej! Nézegettem a pályaudvari büfé előtt ezt a rendetlen, fáradt bácsikát, aki az utasok közt botladozva ügyetlenül próbálja takargatni a nyakkendőjén a paradicsomfoltot. Utasok! Éjjel tizenegykor alig lézengtek itt valódi utasok! Reménytelenül, kimondhatatlanul sötét volt, a mögöttünk elnyúló Vérmező már réges-rég elnyelt minden fényt. Talán a titokzatos Esztert és szegény apám összes szabadulási kísérletét is. A ködben imbolygó fények közt most viaszos arcú szerencsétlenek próbáltak egymásba vagy egy-egy üveg borba megkapaszkodni. Apámnak, Kanizsa legszebb fiatalemberének is fehéres-kékes, furcsán viaszos volt az arca, és ha nincs a feje búbjára tolva az idétlen napszemüvege – az a bizonyos, amit a lellei parkolóban találtunk –, talán meg sem ismerem.
Hogy vagy?
Ó, Évikém! Hát én nagyon jól vagyok.
Még rengeteg időnk volt – mint azt a karórámra sandítva, kétségbeesve megállapítottam. De micsoda szerencse, hogy annyira szeret beszélni! Ám nem a küldöttgyűlésről beszélt – apám soha semmiről-senkiről nem szeretett rosszat mondani –, hanem a legelső pesti utazásáról, mikor egy évvel a háború után feltették a vonatra. Hogyan vitték ki az állomásra, arra már nem is emlékszik. Mint a többi beteg gyereket, késő este feltették, hajnalban meg levették a vonatról. Akkor azt hitte, belehal a kínokba, és hogy soha, de soha nem lesz vége az éjszakának. Rettenetesen fájt a lába, és még valamije… hogy mije még, arról sem akkor, sem máskor nem beszélt. De azt most kibökte, hogy attól félt, a vonat meg sem áll vele Lengyelországig.
Lengyelországig?, kérdeztem.
Minden szó valamilyen körülményre vonatkozik, még az állítmány is. Értelmezhetetlen önmagában.
Hálókocsi? Ugyan! Akkoriban még fapadok voltak a másodosztályon, mesélte apám, ő kapott az anyukájától egy plédet és kispárnát, hogy valamennyit tudjon aludni. Csak hunyd le szépen a szemed, és ne gondolj semmi rosszra! És viselkedj jól, kisfiam! Fájdalomcsillapító? Kinek lett volna a háború után fájdalomcsillapítója? Fájt az egész világ, de ki törődött vele. Egy fájdalomcsillapítás létezett: nem szabad gondolni a rosszra.
A kispárnát egy részeg jutasi őrmester – most hallottam először ezt a szókapcsolatot – Székesfehérvárnál elvette tőle. Csak egy pillanatra add ide, kisfiam, megnézem, mi van benne, aztán hozom is vissza. A részeg őrmestert Siófok és Fehérvár között lelökték a vonatról. De hiszen mindegy is volt, apám egész úton le sem tudta hunyni a szemét a fájdalomtól. Csonthártyagyulladás, ez már csak ilyen, mondták Pesten az orvosok.
Az édesanyja, Irén mama persze küldött egy levelet a nővérééknek, Adél néniéknek az Alkotás útra de senki sem tudta, hogy megkapták-e, és végül jön-e valaki ide, a Délibe, hogy őt leszedje. A kalauz úgy mesélte, van egy rendőr a pályaudvaron, neki az a dolga, hogy összeszedje a gyerekeket. Senki nem merte elképzelni, mi lesz azokkal, akikért nem jelentkeznek.
Ó! Én azt hittem, békésen végigaludtad az egész utat, mondtam.
Talán, jegyezte meg apám. Végigaludtam. És azóta nem is ébredtem fel.
Olyan viharvert és csalódott volt, hogy bár beállt a csend, már nem volt miről beszélnünk, nem mertem megkérdezni tőle, hogy is sikerült a nagy tanácskozás. Pedig máskor szívesen kajánkodtam vele. No de melyik tanáromról vagy barátomról hittem volna el, hogy szívesen szóba áll egy ilyen dzsörzénadrágos, lesajnált bácsival? Egy ilyen viharvert öregúrral, aki szeret esténként a szép életről és a szabadságról beszélgetni, nagy álma Trieszt és Fiume, kedvenc írója Jókai, és egy méltó módon felszerelt klubhelyiséggel kívánja a nemzetközi progresszió ügyét előmozdítani.
Egy kis konyak a kávéba? Jöhet, nem bánom. A bécsi szelet után mindig jólesik.
Homályosan éreztem, hogy jobb lenne, ha marasztalnám, ha valahogy becsempészném a kollégiumba – elég sokszor kijátszottuk a portásokat, és hívtunk fiúkat a szobánkba –, vagy legalább megkérdezem az egyik pesti barátomat, nincs-e valami félreeső zug, ahol apám eltölthetné az éjszakát. Úgy látom, nagyon nincs jól, apukám, az igazat megmondva, rettentő ramatyul van, a szívével már régóta bajok vannak. Azért nem tettem, azért nem hívtam senkit, mert a vágányok környékén nem volt telefonfülke, és mert mindenképp szabadulni is akartam tőle. Este dolgom volt. Vagyis nem volt semmi dolgom, de dologtalankodni egyedül akartam. És a szívem mélyén nagyon szégyelltem.
Menjen csak! Egye le, igya le magát! Aludja el magát! Mit bánom én? Szenderegjen csak a halálosan fekete vagy a becsapódó fényektől lucskos ablakok között, a bűntudattól ragadós, lemoshatatlanul mocskos műbőr üléseken, az állomások közt fel-fel riadva gondoljon csak a vízbe fúlt debreceni gyerekekre, vagy az osztálytársaira, akik 1944-ben egy másik vonatra szálltak fel, egy úgynevezett rossz vonatra – az összes nyavalyás, szánalmas titkára, amit nem osztott meg velem. Remélhetőleg végül szerencséje lesz, és talál valami taxit a kanizsai állomáson. Vagy anyám, az utolérhetetlen, addig kitalál valamit. Odaküld egy lúzert, egy munkanélküli kollégát, hogy fuvarozza haza.
Kicsit fáztam, a cipőm is szorított, de persze makkegészségesnek, életerősnek és legyőzhetetlennek éreztem magam. Egyetlen félelmem az volt, hogy apám elvárja, hogy ácsorogjak mellette engedelmesen, míg el nem indul a vonat. Akkor el sem tudtam képzelni, hogy harminckét év múlva a tulajdon sejtjeim fellázadnak, felismerik saját, halálos törvényeiket, és az elpusztításomra szövetkeznek. Hogy egyszer majd én is úgy reszketek a halálfélelemtől, ahogy ő reszketett előttem. Hogy majd én is sápadt és szánalomra méltó, sőt „viaszos” leszek. Pedig a sejtjeim, az én láthatatlan, hűségesnek hitt, apámtól örökölt, aprócska építőköveim először talán épp ezen a budapesti peronon lázadtak fel. Ezekben a percekben, mikor apámat „elengedtem”. Mikor rákkal diagnosztizáltak, majdnem annyi idős voltam, mint apám, amikor elindult az utolsó útjára.
Soha nem hittem volna. De annyira nyomorúságos volt ez az imbolygó részegekkel teli, éjszakai pályaudvar, hogy egyszer csak megsajnáltam mindkettőnket.
Arra emlékszel, hogyan utazott Fülig Jimmy a Honolulu-Staron?, kérdeztem tőle.
Apám arca végre felderült.
Hát persze! Fülig Jimmy felváltva volt José, a pincér és Wilson Hutchins, a fűtő. Azt hitte, így elrejtőzhet. És senki sem veszi észre, hogy ő két ember. Mit csináljak, ha olyan élénk utasok vannak itt?
Azért az sem lehetett egy fényűző utazás, tettem hozzá. Olyan álmos volt szegény Jimmy, a nagy átváltozóművész, hogy meg kellett mérgezni a hajó utasait. Hogy is mondta? Túlságosan eleven mindenki ezen a hajón.
Álomkór, mormolta apám. Álomkór, hát persze. Csak nehogy a végén aztán én is Triesztben vagy Velencében, a Canal Grandén ébredjek fel.
Megnyugtattam, erre semmi esélye. Ez csak egy rémes személyvonat, kicsi, füstös, köhögős, nem megy Triesztbe vagy Velencébe, belehalna, ha külföldre kellene mennie. Öreg igásló. Lerogy a semmi szélén, a kanizsai állomáson, és csendben kifújja magát. A mi városunk már nem is Kanizsa. Csak Licsipancs, a nem létező pástétomsütő városa. Nem hozzánk utaznak a titkos koronahercegek, a nemzetközi hamiskártyások vagy a Nobel-díjas szélhámosok.
Apám fáradtan rám kacsintott, én meg reménykedtem, hogy nem várja, hogy itt szobrozzak az indulásig, és hülye viccekkel szórakoztassam. Licsipancs így, Licsipancs úgy. Még be sem érkezett a mozdony, de nekem már szorított a cipőm, és rettenetes mehetnékem volt. Csak érjem el az utolsó metrót! A vonat körül lassan már szállingóztak az utasok, tétova, sehova nem tartozó emberek, a rossz kabátok alá rejtett borosüvegekkel, óvatosan mindig a hátuk mögé pislantva – talán ezen a személyvonaton, a kintről becsapódó éles fények között akarták kialudni magukat. Vonaton egyébként már én is aludtam. Az előző évben jártam a barátaimmal Párizsba, Interrail-jegyünk volt, szállásra nem volt pénzünk. Éjfélkor felszálltunk egy dél felé vonatra, és Nizzában vagy Marseille-ben, a Földközi-tenger fűszeres illatában, a déli nagyvárosok hajnali fényei között ébredtünk. Hiszen annyi, de annyi lehetőség van! Annyi, de annyi város!
Azt el sem tudtam képzelni, hogy apámat utoljára látom.
Hogy a vonat hajnalban bedülöngél a kanizsai állomásra, a semmi szélén a kalauz végigrohan a kocsikon, durván felrángatja a csendesen szendergő alkoholistákat. Ugye megváltottátok már, Pisti, Pesten a világot? A kalauz ismerős, telekszomszédja anyám egyik kolléganőjének, és mindig a legnagyobb megvetéssel beszélt a rendszerváltásról, a „pesti kalamajkákról”. Apám persze talál az állomáson taxit, mert anyám kirendeli a hajnali vonathoz a fölöttünk lakó szomszédot, Trézsi bácsit, aztán hetekig csak pihenget otthon.
Ne féljen, már csak két hét, addig elvirrasztok valahogy, ígéri a szállásmesternek Fülig Jimmy.
Apám nem virrasztott, csak heteken át bóbiskolt otthon. Közben azért elment egy másik kolléga, egy bizonyos, szintén a korkedvezményes nyugdíj áldásait élvező Karcsi bácsi temetésére, ott még valami beszédet is mondott, de utána nem járt sehova, nem hívta vissza a barátait, anyámat sem nyaggatta többé, hogy főzzön spagettit „olaszosan”, nem beszélt többé szinte senkivel, nem hallgatta a rádiót, nem mérgelődött a szokásos nagyotmondásokon, és talán már egészen elfeledkezett nagy szenvedélyéről, a felújítandó ipartestületi székházról.
Ugye nincs semmi bajod, Pistikém?
Apám megrázta a fejét. Ugyan, mi bajom lenne?

Anyám úgy mesélte, hogy az ágya mellett szétdobált újságokat összerendezte takaros kupacba, és arról ábrándozott, milyen szép lenne, ha volna egy kutyája, egy kis „kajla”, aki elkísérhetné őt mindenhova. Mert mindig arra vágyott, hogy ne legyen egyedül.
Anyám felhorkant: ugyan miket beszélsz, Pistikém, hiszen te nem vagy egyedül!
Jajaja, hát persze-persze, mondta apám, és barátságosan rámosolygott.