A hajdani férfi[1] furcsállta, hogy egy hölgy még titokban sem volt hajlandó találkozni vele. Azt sem tudta, hol lakik választottja,
így hát ezt a verset küldte neki.

Bárcsak könnyedén
szálló széllé válhatnék!
Gyöngyös függönyön[2]
egy hézagot keresvén
biztosan beosonnék!

A hölgy így válaszolt.

Ha szél volnál is,
mi nem ismer akadályt,
gyöngyös függönyön
ugyan ki engedné meg,
hogy hézagot keressél?

Fittler Áron fordítása

Borítókép: illusztráció a Gendzsi regényének XVII. századi tartalmi összefoglalója, a Gendzsi tíz kötetben (Dzsúdzsó Gendzsi, 十帖源氏) 1661-es kiadásából (A szent fa (Szakaki, 榊) című kötet egyik jlenetéhez készült kép részlete). Lelőhelye: a Japán Nemzeti Irodalomkutató Intézet (Kokubungaku Kenkjú Sirjókan, 国文学研究資料館) digitalis adatbázisának Hacukari-gyűjteménye (Hacukari Bunko, 初雁文庫).

https://kokusho.nijl.ac.jp/biblio/200003385/86?ln=ja

[1] Mukasi otoko (昔男). Az Iszei történetek (Isze monogatari, 伊勢物語) című, versek és versváltások köré épülő rövid, lazán kapcsolódó fejezetekből álló regény főhőse, akinek alakját a hires IX. századi vakaköltőről, Arivara no Narihiráról (在原業平) mintázták.

[2] A korabeli japán házakra aggatott bambuszfüggöny (ld. a borítóképen). A „gyöngyös” jelző arra utalhat, hogy a hölgy különösen magas rangú, esetleg a császári család tagja.

Tama folyóban
új, szép vásznat áztatnak…
újra meg újra[1]
elcsodálkozom: miért
ily kedves nekem e lány.

(Tízezer levél gyűjteménye, Tizennegyedik kötet, Keleti dalok[2], 3373.)

Sinano földjén
Csikuma folyónál[3] a
kavicsokat is,
hogyha te lépkedsz rajtuk,
gyöngyökként gyűjtöm össze.

(Tízezer levél gyűjteménye, Tizennegyedik kötet, Keleti dalok, 3400.)

Mogami folyó:
fel-le úsznak rajta a
rizzsel telt hajók…[4]
Teljen csak el e hónap,
s nem mondok neked nemet.

(Régi és új dalok gyűjteménye, Keleti dalok, 1092.)

Fittler Áron fordításai

Borítókép: a Tama folyó (a fordító felvétele)

[1] Tamagava (多摩川). A Japán keleti részén lévő Muszasi tartományban (ma Tokió prefektúrában) található folyó (ld. a borítóképen). Az első két sor képe bevezető (dzsokotoba, 序詞), amely két szó hasonló hangzása révén kapcsolódik a vers további részéhez. Ezt a fordításban úgy igyekeztünk visszaadni, hogy a harmadik sor („újra meg újra”) tartalmilag az 1–2. és a 4–5. sorhoz is kapcsolódik.

[2] Azumauta (東歌). Japán keleti vidékein keletkezett, vagy legalábbis aként jegyzett vakák a VIII. századi Tízezer levél gyűjteményének (Man’jósú, 万葉集 vagy 萬葉集) 14., és a X. századi Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin vakasú, 古今和歌集) 20. kötetében. Kifejezésmódjuk sok tekintetben hasonlít a népdalokéhoz, ugyanakkor igen sok, az udvari vaka-költészetben is alkalmazott kifejezést és retorikai eszközt találni bennük, valamint mindegyik 5-7-5-7-7 szótagos tanka-formájú.

[3] Csikumagava (千曲川). A Japán középső részén lévő Sinano tartományban (ma Nagano prefektúrában) található.

[4] A Mogami folyó (Mogamigava, 最上川) Japán északkeleti részén található. Az első három sor bevezető (dzsokotoba), amely egy azonos hangsor ismétélésével kapcsolódik a vers további részéhez.

[Az udzsi-i korábbi főminiszter[1] házában rendezett dalversenyen költötte a holdról.]

                                                           Minamoto no Tosijori

Hegyek ormánál
felhőből szőtt köntösét
midőn leveti,
égbolt sötét vásznára
egyedül ül fel a hold.

(Őszi dalok, 194.)

Horikava visszavonult császár[2] idején, amikor a költők őfelsége elé járultak és válogattak a témák közül, az ezüstfüvet[3] választotta és egy arról szerzett verset ajánlott fel őfelségének.

                                                           Minamoto no Tosijori

Fürjek hangja szól
Mano-öböl[4] környékén,
partmenti szélben
hullámzó ezüstfüvek
őszi alkonyi órán.

(Őszi dalok, 239.)

Amikor Tositada[5] házában többen tíz-tíz szerelmes verset költöttek, „hirtelen jön és nem marad itt” témában szerezte.

                                                           Minamoto no Tosijori

Epedés füve:[6]
levélcsúcsán megpihen
hófehér harmat…
hogyha csak egy cseppet jössz,
kezembe nem hull semmi.[7]

(Szerelmes dalok első kötete, 416.)

Fittler Áron fordításai

Minamoto no Tosijori (源俊頼)

1055(?)–1129(?)

A XI–XII. század fordulójának egyik legjelentősebb költője és vakakritikusa. A hivatali előmenetelben nem szerzett magas pozíciót, az ezzel kapcsolatos érzéseit még egy százverses ciklusban is megörökítette. A vakaköltészet területén azonban annál nagyobb sikereket ért el: a XII. század kezdetétől az irodalmi élet egyik vezéregyénisége volt, költőként és bíraként is több költői versenyen részt vett. A kora politikai vezetője, Fudzsivara no Tadamicsi (藤原忠通) által rendezett vetélkedőkön különösen aktív volt költőként és bíraként egyaránt, egy alkalommal még a vele ellentétes nézeteket valló nagy riválisával, Fudzsivara no Mototosival (藤原基俊) közösen is értékelték a résztvevők költeményeit. Az ötödik császári rendeletre összeállított vakaantológia, az 1127-ben elkészült Arany levelek gyűjteménye (Kin’jó vakasú, 金葉和歌集) szerkesztője. Poétikai munkájából, a Tosijori poétikájából (Tosijori zuinó, 俊頼髄脳) és költői versenyek verseihez írt bírálataiból ismerjük költészetszemléletét és esztétikai felfogását. Ezek szerint Tosijori az olyan verseket tartotta jónak, amelyek fenségesek ugyan, mégis van bennük valami különleges, szokatlan. Saját vakáira is jellemző a rendhagyó kifejezésmód és a konvenciókkal való szakítás, illetve több olyan költeményét ismerjük, amelyben őszintén, kendőzetlenül kerülnek kifejezésre a lírai én érzései. Korai előfutára volt a vakaköltészet XII. század második felében kiteljesedő új stílusának, melyet a nyolcadik császári antológia, az Új „Régi és új dalok gyűjteménye” (Sinkokin vakasú, 新古今和歌集) képvisel. Az Arany levelek gyűjteményétől kezdve több mint kétszáz költeménye szerepel császári vakaantológiákban.

Borítókép: „hullámzó ezüstfüvek őszi alkonyi órán” (a fordító felvétele)

[1] Fudzsivara no Jorimicsi (藤原頼通, 992–1074). 1027 és 1061 között régensként (szessó, 摂政) és főtanácsadóként (kanpaku, 関白) Japán tényleges politikai vezetője volt. Az akkori fővárostól, Heiankjótól délre lévő Udzsiban volt a rezidenciája, melyet 1052-ben Bjódó templom (Bjódóin, 平等院) néven buddhista templommá alakíttatott.

[2] Horikava in (堀河院), 1079–1107.

[3] Japánul szuszuki (薄), latin neve Miscanthus sinensis (ld. a borítóképen). Az ősz hét virágának egyike, gyakran ültetik dísznövényként.

[4] Mano no irie (真野入江). Japán legnagyobb tava, a Biva-tó Mano folyó torkolatánál lévő része. Dalpárna (utamakura, 歌枕), azaz olyan helynév, melyhez meghatározott asszociáció kötődik és azzal együtt szerepel a vakaköltészetben. A Mano-öblöt megéneklő versekre a legnagyobb hatást Minamoto no Tosijori itt közölt műve gyakorolta.

[5] Fudzsivara no Tositada (藤原俊忠, 1071–1123). Kora jelentős vakaköltője.

[6] Omoigusza (思草). Nem tudni, milyen fű vagy virág, már a XII. században is több növényt azonosítottak vele.

[7] Az első három sor bevezető (dzsokotoba, 序詞), amely az eredeti szövegben a a tama hangsorral kapcsolódik a vers további részéhez: a ritkán jelentésű tamatama (偶) szó magában foglalja a gyöngy jelentésű tama (玉) szót.

Téma nélkül.               Izumi Sikibu

Fekete hajam
mily zilált, nem érdekel,
amíg így fekszem,
ő hiányzik, ó, aki
először simogatta!

(Szerelmes dalok harmadik kötete, 755.)

Amikor egy férfi elfelejtkezett róla, Kibunébe[1] zarándokolt, ahol a tisztulási patak felett szálló szentjánosbogarakat látván ezt a verset költötte:

                                   Izumi Sikibu

Búsan gyötrődöm.
Tavi jánosbogarak:
ó, még őket is
testemből elszabadult,
bolygó lelkemnek látom![2]

Válasz:

Hegyek legmélyén
örvénylőn csak csobogó
vízesés sodra
lélekgyöngyként[3] hogy hulljon,
oly búsan, ó, ne gyötrődj!

Ez a vers Kibune istenének válsza. A hagyomány szerint Izumi Sikibu fülében a férfi hangjaként szólt.

(Vegyes témájú dalok hatodik kötete, Sintó dalok[4], 1162–1163.)

Fittler Áron fordításai

Izumi Sikibu (和泉式部)

976?–1030?

A X–XI. század fordulójának egyik legnagyobb költőnője. Udvarhölgynevének első felét első férje, a tartományi kormányzó Tacsibana no Micsiszada (橘道貞) megbízatási helye, Izumi tartomány (a mai Ószaka prefektúra déli része), második felét pedig apja, Óe no Maszamune (大江雅致) beosztása után kapta. Jól ismert Reizei császár (Reizei tennó [冷泉天皇], 950–1011) két fiával való szerelmi viszonya, az Izumi Sikibu napló (Izumi Sikibu nikki, 和泉式部日記) egyikükkel, Acumicsi herceggel (Acumicsi sinnó [敦道親王], 981–1007) való kapcsolatát mutatja be versváltásaikon keresztül. Acumicsi herceg halála után Sósi császárné szolgálatába állt udvarhölgyként. Az udvarban ismerkedett meg második férjével, Fudzsivara no Jaszumaszával (藤原保昌), akit 1020 és 1023 közötti tartományi kormányzósága idején elkísért megbízatási helyére, Tango (丹後) tartományba (a mai Kiotó prefektúra északi része a Japán-tenger partján). Versei rendkívül nagy hatást gyakoroltak a későbbi vakaköltészetre. Ezernél is több költeménye maradt fenn, melyekből több mint kétszáz darab császári rendeletre összeállított vakaantológiákba is bekerült.

(Borítókép: a fordító felvétele)

[1] 貴布禰. A mai Kiotót északról határoló Északi hegyekben lévő sintoista Kifune szentély (Kifune dzsindzsa, 貴船神社).

[2] A korabeli közvélekedés szerint, ha valakit nagy bánat gyötör, lelke elhagyja testét, és az éterben bolyong (egyes esetekben megszáll valakit, akit az illető nem kedvel). A lelket tűzgömbként képzelték el, ezért látja a költőnő a repkedő szentjánosbogarak fényében saját lelkét.

[3] Többértelmű kifejezésen alapuló retorika. Az eredeti szövegben a „tama” szó jelent gyöngyöt (玉) és lelket (魂), előbbi a vízesés aláhulló vízcseppjeit jeleníti meg, utóbbi pedig visszautal az Izumi Sikibu vakájában megénekelt bolyongó lélekre.

[4] Dzsingi no uta (神祇歌). Olyan vakák, melyek a japán ősvallás, a sintó isteneihez kapcsolódnak, például a bennük való hit kifejezései, vagy sintó rituálékhoz kötődnek, de olyan verseket is ide sorolnak, melyeket – az itt szereplő Hegyek legmélyén… kezdetű költeményhez hasonlóan – egy sintó isten alkotásaként tartanak számon.

Akkor küldte, amikor sokáig nem kapott levelet a férfitól,
akit szerető szívvel várt.

                                                                       Dajka a Ki családból

Tükörképed sem
látni már a hegyi kút
hűvös vizében.
Talán nem csak sekély volt,
hanem végleg kiapadt?[1]

Így válaszolt.                                                  Taira no Szadafumi

Azt mondod, sekély:
oly kellemetlen szavak.
Hegyi kutat hát
mélyre ástam, s kavarog,
ezért nem láthatsz benne.

(Szerelmes dalok első kötete, 530–531.)

Egy hölgynek küldte, miután hazatért tőle.                Curajuki

Ha kora hajnal
soha el nem jött volna,
fehér harmat és
bánat nem ül szívemre,
nem veszünk fájó búcsút.

Így válaszolt.                                                  Ismeretlen költőnő

Annak, ki elmegy,
nem tudom, mi ül szívén.
Fehér harmatnál
hamarabb illantam el
perzselő nap hevétől![2]

(Szerelmes dalok negyedik kötete, 862–863.)

Fittler Áron fordításai

Dajka a Ki családból (Ki no menoto, 紀乳母)

1. századi költőnő, eredeti neve Ki no Zensi (紀全子). Józei császár (Józei tennó, 陽成天皇, uralk. 876–884) dajkája volt.

Taira no Szadafumi (平貞文)

?–923

A IX–X. század jelentős költője. Híres volt szerelmi kalandjairól, ezeket dolgozza fel a fiktív elemekkel is kiszínezett Taira no Szadafumi regénye (Heicsú monogatari, 平中物語) című verses regény. Több alkalommal szervezett költői versenyeket, amelyeken a kor legnagyobbjai, többek között az első császári rendeletre összeállított vaka-antológia, a Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin vakasú, 古今和歌集) szerkesztői közül Ki no Curajuki, Mibu no Tadamine és Ósikócsi no Micune is részt vettek. Taira no Szadafumi fennmaradt verseinek többségében a be nem teljesült, illetve a boldogtalan szerelem miatti bánatáról énekel.

Ki no Curajuki (紀貫之)

872?–945

Kora és egyúttal a vaka-költészet egyik legnagyobb költője, a harminchat költőóriás (szandzsúrokkaszen, 三十六歌仙) egyike. A Régi és új dalok gyűjteményének egyik szerkesztője, ő írta az antológia japán nyelvű előszavát, amely az egyik első versesztétikai munka. Fontos részt vállalt a japán nyelvű költészet (vakaköltészet) irodalmi közéletben való elterjesztésében. Fiatal kora óta számos költői versenyen vett részt, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendezett ilyen vetélkedőket. Gyakran kérték fel festett paravánok képeit vakába foglaló paravándalok komponálására. Toszából a fővárosba, Heiankjóba (平安京) való hazautazását az első japán nyelvű naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, 土佐日記) örökítette meg. Ezen kívül Újból válogatott dalok (Sinszen vaka, 新撰和歌) címen összeállított egy 360 vakát tartalmazó válogatást szerinte kiválónak ítélt költeményekből.

Borítókép: a fordító felvétele

[1] A versben többértelmű kifejezéseken keresztül egyszerre kerül kifejezésre egy sekély vizű, majd kiapadó hegyi kút és a lírai én aggodalma. A kút sekély vizével a férfi nem elég mély érzéseire, kiapadásával pedig látogatásainak megszűnésére utal a költőnő. Válaszában Szadafumi azt bizonygatja, hogy éppen azért nem látja őt, mert mélyre ásta a kutat, azaz elmélyítette érzéseit, miután hölgye azzal vádolta, hogy azok sekélyesek.

[2] Ebben a versváltásban is többértelmű kifejezéseket találunk: az eredeti szövegben az „okite” jelenti azt, hogy ‘felkel’ (起きて) és azt, hogy (a harmat) ráül, lecsapódik valamire (置きて). A válaszversben az „elillan” szó visszautal a harmatra, illetve kifejezi a lírai én elválás miatti nagy fájdalmát, amitől már-már megsemmisül. Ezen kívül a ’fehér harmat’ jelentésű „siracuju” (白露) szó magában foglalja a ’nem tud’ jelentésű „sirazu” (知らず) ige első felét, az ’érzés’, ’gondolat’ jelentésű „omo(h)i” (思ひ) pedig a ’nap’ (hi, 日) szót, ezzel kapcsolódik a harmathoz.

11. Nem látogatja
    senki ember e lakot,
    érkező tavaszt
    mégsem zavarja még a
    sűrű, buja bozót sem.[1]

12. Képzelje csak el
    az is, aki nem járt ott:
    tavaszi réten
    mutatóba szedtük e
    kosár zsenge gyógyfüvet![2]

13. Cseresznyevirág,
    mind egy szálig lehullott:
    távozó tavasz
    elhagyott otthona lett,
    bizony, e lak, úgy tűnik!

Ki no Curajuki (Ki no Tsurayuki)

?872–?945. Korának egyik legnagyobb költője, a Régi és új versek gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin wakashū) egyik összeállítója, jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka) irodalmi közéletben való elterjedésében. A X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény, hogy az első három (X. században keletkezett) császári rendeletre összeállított versantológia (csokuszen vakasú) mindegyikében Curajuki szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen (utaavasze) szerepelnek költeményei, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendez költői versenyeket. Gyakran kérték fel paravándalok (bjóbuuta) írására illusztrált paravánok képeihez. Toszából a fővárosba (Heiankjó) való hazautazását az első japán nyelvű naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, Tosa nikki) örökítette meg.

Fordította: Fittler Áron

[1] Jelen tanka – a másik kettőhöz hasonlóan – úgynevezett paravándal (bjóbuuta), vagyis egy illusztrált paravánra festett képhez költötte, és arra írta rá a költő. Ez a tanka egy magányos hegyi lakot ábrázoló paravánképhez készülhetett.

[2] A korabeli újévi szokások egyike a friss gyógyfüvek (vakana) gyűjtése a koratavaszi hegyekben az egészség megőrzése és a hosszú élet reményében. Ez a vers egy tavaszi gyógyfűgyűjtést megjelenítő paravánképhez készült.