Alexandre Koyré: Paracelsus (Misztikusok, spiritualisták, alkimisták a német XVI. században)

 

para4

 

Paracelsus

(1493-1541)

Kevés ember volt ebben az oly különös, oly eleven és oly
szenvedélyes korban, akinek életműve nagyobb visszhangot váltott ki, erőteljesebben hatott, hevesebb harcokat provokált, mint Theophrastus Paracelsus életműve és személye, aki olykor magát Aureolus Theophrastus Bombastus Paracelsusnak nevezte, orvosdoktor, teológiai doktor, doktor utriusque iuris; kevés embert övezett oly nagy csodálat, vett körül oly engesztelhetetlen gyűlölet, mint ezt a zavarba ejtő személyiséget; kevés ember volt, akinek életművéről és gondolkodásáról oly kevés ismeretünk van, mint az övéről.
Ki volt ez a zseniális vándor? Mély tudós, aki az arisztotelészi fizika és a klasszikus orvoslás elleni harcában megvetette a modern tapasztalati orvoslás alapjait? A XIX. század racionális tudományának előfutára? Zseniális felkészültségű orvos vagy tudatlan sarlatán, babonás csodaszerárus, asztrológus, mágus,
aranycsináló, stb.? A reneszánsz egyik legnagyobb szelleme, vagy a középkori misztika megkésett örököse, egy „gótikus” ember? Panteista kabbalista, a sztoicizáló neoplatonizmus és a természeti mágia hullámának híve? vagy ellenkezőleg, „az orvos”, vagyis az az ember, aki a beteg emberiséget tanulmányozva az élet, a világegyetem, az ember és Isten új felfogását találta és fogalmazta meg? Mélyen keresztény szellem, aki a svájci hegyek magányában kedve szerint kísérletezett „reformációval” és hirdetett nagyon egyszerű és nagyon emelkedett evangéliumi vallásosságot, egy papság, dogmák és rítusok nélküli misztikus vallást? Vagy végül olyan keresztény, aki minden gyakori heterodox, sőt eretnek véleménye ellenére hű maradt egyházához, s végül jobban kedvelte a katolicizmust, mint az új protestáns egyházakat?
Valamennyi vélemény megtalálható a hatalmas Paracelsus-irodalomban – anélkül, hogy ide vennénk a mindenféle okkultista és teozófus szerző írásait, akik Paracelsusban egyik nagy tanítójukat látták, a titkos tudomány egyik hívét, s meg akarták mutatni tanításainak azonosságát „India bölcs filozófusainak” tanításaival –, ám csak egyetlen dolog nem található meg, gondolatainak pontos és türelmes elemzése, gondolatainak a világról, amelyben élt, az eszmék világáról, amelyben gondolkodása mozgott.
Nyilvánvaló módon nem tartunk igényt arra, hogy az itt következő néhány oldallal helyettesítsük e hiányzó monográfiát; csupán arra törekszünk, hogy Weltanschauung-ja rövid vázlatát adjuk. Lemondunk a források és hatások tanulmányozásáról, ahogyan kapcsolatok és párhuzamok felállításáról is.

*

Ami nehezebb – de szükségesebb –, amikor egy olyan gondolkodást tanulmányozunk, mely nem a miénk, az – miként egy nagy történész rámutatott – abban áll, hogy kevésbé halljuk meg azt, amit nem tudunk és a szóban forgó gondolkodó tudott, s hogy feledjük azt, amit tudunk vagy tudni vélünk. Olykor, tegyük hozzá, nem csak azokat az igazságokat szükséges elfelejteni, melyek gondolkodásunk szerves részeivé váltak, de át kell vennünk az érvelés bizonyos módjait, kategóriáit, vagy legalábbis bizonyos metafizikai elveket, amelyek valamely elmúlt kor emberei számára az érvelés és a kutatás ugyanolyan érvényes és biztos alapjai voltak, mint számunkra a matematikai fizika elvei vagy az asztronómia adatai.
Ha elfeledkezünk erről az elengedhetetlen óvatosságról, ha Paracelsusban és kora gondolkodóiban a mi jelenlegi gondolkodásunk „előfutárait” keressük, ha olyan kérdéseket teszünk fel nekik, amilyenekről nem gondolkodtak és amilyenekre sosem kerestek válaszokat, azt hiszem, akkor oda jutunk, hogy
mélyen félreértjük életművüket és olyan dilemmák közé zárjuk
be őket, amelyek számunkra ellentmondásosak, de talán nem
voltak azok az ő számukra.
Paracelsus ez volt vagy az volt? kérdeztük fentebb. Úgy tűnik, nem volt sem ez, sem az, vagy ha jobban tetszik, ez is volt, az is volt. Egészen bizonyos, hogy mélyen hatott rá a reneszánsz hylozoista és mágikus naturalizmusa, és az is egészen bizonyos, hogy benne a német misztika követőre talált. Hevesen harcolt kora orvostudományával és a „kísérlet” szükségességét és értékét hirdette; de ennek az általa annyira dicsért kísérletnek semmi köze ahhoz, amit ma kísérletnek tekintünk. Harcolt az alkímia és az asztrológia ellen; de egyáltalán nem azért, mert nem hitt a csillagok hatásában vagy az aranycsinálásban. Épp ellenkezőleg, számára a csillagok hatása valami ugyanolyan bizonyos és kétségbevonhatatlan dolog volt, mint a világ léte, s egyébként ez volt az egyetlen eszköz arra, hogy ésszerűen megmagyarázza a járványok kialakulását és terjedését. Ami a fémek átváltoztatását illeti – miként kételkedhetett volna ő, Trithemius tanítványa, ennek lehetőségében, ő, aki a Függerek bányáiban dolgozott, és látta, hogy miként „gyarapszanak és bontakoznak ki a fémek”?
Az alkímia és az asztrológia – a Tinctur (tinctura) és a Gestirn (astrum) kulcsfogalmakkal – számára a saját tudományának, az orvostudománynak az alapjait jelentette, azt a két főoszlopot, amely a philosophia sagax építményét tartja.
Ezen ne csodálkozzunk: Paracelsus a maga korának embere volt, s ebben az időszakban mindenki hitt a fémek transzmutációjában ugyanúgy, ahogyan a csillagok hatásában is; menjünk még tovább: ezekben, véleményünk szerint, tökéletesen ésszerű volt hinni, s Paracelsus valóban a kritikai szellem tanújelét adta, amikor az égitestek hatását csak akkor tételezte, ha tömeges jelenségeket kellett megmagyaráznia, mint a járványok, stb. Akik nem tételezték föl az asztrális hatást, azok nem tartottak lépést korukkal. Jó okuk volt rá, de valójában nem tudományos meggondolásból tették. Az ítélethirdető asztrológia kritikája teológiai érveléseken alapszik, az önkényes szabadság fogalmán, a különböző személyek születési helyére és órájára vonatkozó megfontolásokon: ezek az antikvitás óta unalomig ismételt közhelyek. Egyébként Paracelsus megalapozottan bírált.
Theophrastus Bombastus nem volt különösebben tudós elme; írásaiban és életrajzában semmi nem engedi meg annak feltételezését, hogy korának könyvízű tudományosságával telítődött volna. Természetesen végzett tanulmányokat. Dokto-
ri címet kapott Veronában. Úgy tűnik, a tanulmányokat nem vitte túlzásba. Mind a katedrán, mind a gyakorlatban „empirista”. Ő maga mondja el, hogy a legvilágosabb tudást azoktól az idős, félig-meddig boszorkány nőktől kapta, akikkel útja során találkozott; a népi gyakorlattól; a falusi borbélyok által használt eszközöktől; azoktól a laboratóriumi módszerektől, melyekkel a bányászok dolgoznak, az arany- és ezüstolvasztók. Ő ténylegesen chyrurgus volt, a gyakorlat, a mesterség, s nem a tanulmányok embere. És nem patriotizmusból vagy a modern ember meggyőződéséből hagyta el előadásain és írásaiban a latin nyelvet, egy allemann dialektust használva – hanem egész egyszerűen azért, mert nem tehetett másként: akik hallgatták
és követték őt, nem tudtak eléggé latinul.
Paracelsus az eszmék történetének egyik legkülönösebb alakja. Bőséges, sőt túlságosan bőséges fantáziája van; szenvedélyes tudásvágy és szenvedélyes kiváncsiság testesült meg zsenijében – barbár zsenijében, de akkor is zsenijében – a világ, a konkrét valóság, az eleven valóság iránt, s nála a középkori tudomány felbomlása minden kortársánál erőteljesebben ösztönözte a legprimitívebb babonák újjászületését és megelevenedését; amit tanít, annak a fele bizarr nevekkel telehintett, gyerekes és naív kedvű folklór; mindenféle ürüggyel, de még ürügy nélkül is kitalál szavakat, melyeket „latin” és „görög” szótövekkel és végződésekkel lát el: Boldog, amikor a kortársai és ellenfelei tudós terminológiájával egy még ennél is abrakadabrább terminológiát tud szembeállítani.
S persze lelkében úgy egyesült a reneszánsz és a reformáció szelleme – nem az irodalmi és tudós reneszánszé, de nem is a teológiai reformáció –, ahogyan ezek a kor népi lelkében egyesültek. A folytonos nyugtalanság, mely soha nem hagyta egy helyben maradni – mindig úton látjuk és a világban kóborolni;
veszekedős, agresszív és hencegő hangulatú; szenvedélyesen
kiváncsi – mindent látni, mindent tudni akar, a mágiát, az asztronómiát, a teológiát, látni a világot és az embereket, megismerni az emberi teremtmények minden sajátságát, megismerni a világegyetemet, megismerni az embert, a teremtés koronáját és urát; mindent meg akar érteni, de nem a könyvekből, nem a hivatalos tudósok ódon és halott bölcsességét, nem a nagyfejű orvosokét – a világban, a valóságban az életet és a természetet óhajtotta tanárainak és tantárgyainak.
Egyébként nem látható-e, hogy erről nem tudnak semmit a
doktorsüveges tökfilkók, akik csak Avicennáról és Rhasesről,
testnedvekről és titulusokról beszélnek? Uraskodnak a tanszékeiken és hosszú talárba bújnak, üzletelnek, magukhoz édesgetik a gyógyszerészeket, drága és bonyolult gyógyszereket írnak föl, kicsikarva a pénzt a szegény emberektől; csak gyógyítani tudnak-e? Nem és nem gyógyítanak meg! Azt tudják-e, hogy mi a természet és hogyan használjuk erőit? Nem, az első parasztember, mit, az első jövő-menő kutya, többet tud ezekről
a dolgokról, mint ők: tudja, hogy a természet minden betegséghez bölcsen sajátos orvosságot rendelt, s csak azt kell tudni, hogy mikor és miként használjuk őket. Az úgynevezett doktorok csak eretnekek és istentelenek; az orvosságaikkal uralkodni akarnak a természeten, és nem tudják, hogy maga a természet gyógyít, az orvosnak pedig az a legnagyobb, egyetlen feladata, hogy segítsen a betegség elleni harcban, s hogy az élet szövetségese legyen, ne a tanára.
Az Élet és a Természet – a paracelsusi filozófia nagy témái, miként a reneszánsz egész filozófiájában; az élet és a természet, vagy még inkább a természet-élet, hiszen a természet élet és az élet a természet legmélyebb lényege. A világ eleven, eleven minden részében, kicsinyben és nagyban, s nincs benne semmi, ami ne eleven volna: a kövek és az égitestek, a fémek, a levegő
és a tűz. Minden eleven, s a világegyetem a maga egészében az
élet örök folyama. E folyam árad és megszámlálhatatlan külön
ágra szakad; az ágak találkoznak, összecsapnak, küzdenek egy-
mással, de mindegyik egy és ugyanazon forrásból ered, és siet,
hogy eltűnjék az élet óceánjában. Paracelsus nem könyvekből,
nem klasszikus filozófusok tanaiból tanulta a maga „természet-érzékelését”; nem a sztoicizmus, nem a Kabbala, nem a firenzei
Akadémia neoplatonizmusa volt „filozófiájának” forrása; nem
Pico della Mirandolánál, Reuchlinnál vagy Agrippa von Nettesheimnél kereste az elemeket, jóllehet olvasmányokat, hagyományokat, tanokat, mindent felhasznált a világról alkotott képe kialakulásában – alapvetően saját magában kereste, mint ahogy egyébként az egész reneszánszban mindenki tette, aki megtalálta a világ őt kísértő képét.
Paracelsus számára, s ebben csak korának gyermeke, a természet nem törvények rendszere, sem törvények irányította testek rendszere. A természet mágikus és vitális erő, amely szünet nélkül teremti, előállítja és elveti a világban gyermekeit. A természet mindenre képes, mivel ez a minden, és mindaz, ami történik, és mindaz, ami a világban létrejön, természet és a természetből áll elő. A természet hasonló az emberhez, ahhoz a belső felfakadáshoz, ami lelkünkben gondolatokat, vágyakat, képeket támaszt. Csakhogy vágyaink, gondolataink, melyek mélyen különböznek egymástól, harcban állnak egymással a lélekben, mégis egymás révén keletkeznek – mindegyik magán viseli saját bélyegét, mindegyik a lélek része, és a lélektől elkülönülten nem is létezik. Ez pontosan az, ahogy az eleven lények – és mindegyik lény az – csak egy és ugyanazon vitális erő “természeti produktumai”, gyermekei, és ez az erő mindenütt jelen van, mindenben és mindenkiben, minden egyesben ott van, s nem áll fenn az, hogy más lényekben nincsen ott.
Úgy hisszük, nem a spekulatív érvelés vezette Paracelsust a mágikus pánvitalizmushoz, mint ahogyan kortársai többségét sem. Épp ellenkezőleg, a buján tenyésző élet volt az, melynek lüktetését érezték magukban, egy új beállítódást éreztek az élethez, amely az intézmények, a tantételek és a hiedelmek zavarosságában és összeomlásában, mindennek ellenére, fenntartotta vitalitását és erejét; spekulatív érveléshez azért folyamodtak, hogy ésszerű alapra helyezzék azt, ami alapvetően a szellem beállítódása volt. Szellemi – vagy lelki? – beállítódás, mely nem szembenállt a világgal, hanem abban élt, aki megérezte a rokonságot vele, aki magát mindenekelőtt a világ, az univerzum részeként látta, s aki – miközben szembenállt vele – nem feledhette azokat a vitális kötelékeket, melyek a világhoz fűzik. Egyszerűen fogalmazva, a lélek többet élt, mint gondolkodott, és ugyanúgy élt a testben, mint a szellemben.

(…)

Szigeti Csaba fordítása

A legegészségesebb beteg – Svetislav Basara elbeszélői poétikája

 

 

Svetislav Basara több mint három évtizede állandó párbeszédet folytat korának abszurditásaival, leleplező szándékkal gúnyolódva a körülötte levő világon. Olykor polemikus, máskor szarkasztikus, néha dühös, de mindig szellemes megnyilvánulásaiban különleges szűrőn keresztül láttatja a valóságot, nem ritkán groteszk torzításokkal összpontosítva a figyelmet a lényegre.
A nagy írói áttörést számára a szerb posztmodern irodalom gyöngyszeme, a Feljegyzések a biciklistákról (Fama o biciklistima) című regénye hozta meg, amely sok mindenben megváltoztatta a szerb irodalmat és irodalmi felfogást. Ahogyan pályatársa, David Albahari mondja: „A Feljegyzések a biciklistákról után a szerb próza már nem olyan volt, mint előtte, Basara sem volt már ugyanaz az író, és én sem voltam már ugyanaz az olvasó, mint korábban.”
A regény Basara számára olyan szövegtest, amely a már nem feltétlenül szükséges epikai cselekményszál mellett magában foglalja az íróember szellemiségének valamennyi megnyilvánulási formáját: tudományos jellegű értekezéseket, filozófiai és vallási ihletésű esszéket, naplószerű feljegyzéseket, novellákat, leveleket, újságcikkeket, (ön)interjúkat, fiktív enciklopédiákból, bedekkerekből és lexikonokból merített szövegrészleteket és idézeteket.
Az egyedi poétika révén kiszélesedett regénytérben átértékelődött irodalmi és publicisztikai műfajok fúziójaként épülnek fel az író legjelentősebb regényei: a Bognár Antal fordításában magyarul is megjelent Feljegyzések a biciklistákról és Parkinson-kór: a kezdet és a vég (Uspon i pad Parkinsonove bolesti), valamint a budapesti Napkút Kiadó gondozásában hamarosan megjelenő A föld szíve (Srce zemlje).
Basara legsikerültebb műveire a bátorság, a leszámolás a mítosszal, az igazsággal való szembesülés követelménye, továbbá a kísérletezési hajlam, a legkülönfélébb irodalmi műfajok elemeinek ötvözése, történelmi személyek beemelése a cselekménybe, a valóság és a fikció teljes egybemosása jellemzőek. Szerzői csavarjaival, első pillantásra öncélúnak tűnő játékosságával sok esetben lerántja a leplet a tabuként kezelt „nagy igazságokról”, a hagyományos értékek álarcai mögé rejtőzött romlottságról, a modern ember eltévelyedéséről és hipokríziséről. Folyamatos misztifikációival tulajdonképpen a maga abszurd módján demisztifikálja a világot, nem kevésbé magát az irodalmat és az irodalmi alkotást is, mindenestül elutasítva azt a beidegződést, miszerint jelentős témákról csak halálkomolyan lehet szólni.
A szerző szinte kivétel nélkül minden könyvében az emberi sorsot a közösségileg elfogadott hazugságon megalapozott politikai eszmék rendszerében tanulmányozza. A kollektív tudat mibenlétére keresve a választ, műveiben sokszor a rá jellemző sarkított formában mond társadalomkritikát, szellemes (kvázi)tudományossággal kérdőjelezve meg mind a hivatalos történelmet, mind a tudományos tételeket, mind az általánosan elfogadott értékeket. Visszájára fordítja világunkat, és ironikus naivitással mutat rá annak tévhiteire. Ars poeticája egy mondatba sűrítve a következőképpen hangzik: „Az a legbetegebb, aki betegnek hiszi magát, holott nem az.”
Basara műveiben az élet alapvetően metafizikai jelenség. Könyveiben a szerző újra meg újra feldolgozza az ontológiai kilátástalanság állapotát, általában régi misztikusok sajátosan értelmezett tanításainak tükrében érzékeltetve a jelenkor emberének érzelmi/értelmi hanyatlását. A valóság torz ábrázolásával az író arra igyekszik rámutatni, hogy egy teljesen vízió nélküli világban élünk, amely szellemi kiüresedését a haladó technológia modelljeinek gyors cserélődésével próbálja kompenzálni.

ujnautilus.info_12270178_1622215054707774_1466346479_n

Baudelaire Aphrodité kertjében; Voltaire és Kierkegaard; Jézus és Nietzsche beszélget

 

Baudelaire Aphrodité kertjében

A habokban megbotló szél

A hallgatás szövete és a beszéd fonala.
Mondja a mámor krupiéja a dramaturgnak.
A tárgy a regény, ahogy szigetté teszi a nincs.
A történet, amely magába szívja a nyelvet.
Szinte egyetlen könyvoldalon belül
Egymásba szeretnek világok és tettek.
A katonaiskolában születik egy mítosz.
Mintha a civil világkép lenne az optimális.
A hangnem, a formák, a műfajok.
A messzeség fátylát a reggel rántja le.
Az akusztika nyers akcentussal árnyalja
A melankólia zenei alapszínét
Ami a szükségszerűség és az esetlegesség elegye.
Baudelaire keze megnyugszik Aphrodité ölében.

 

Voltaire és Kierkegaard

Slobodan Tišma emlékkönyvébe

K-Európa. Tükörszerűség, ahogy élnek.
Megint más, ahogy látnak.
A pillangónak nyelve van, pantomim-klaviatúrát épít.
S a lepke Voltaire szobrának az orrára száll.
Suttog a gyík, most illatok akkordjait ontja.
Édes nedve van az orchidea évgyűrűinek.
S vannak összement kavicsok, lila kősziklák
A felhőkbe csomagolt korongvatták. Lélek-meder,
Apró öltések, hímzés az emlékezeten.
Amit előszörre mond, azt is inkább emlékezi.
Időgyapjúba szőtt, testetlen fonal.
A szó, egy metszet. Taktilis üveglap
A benső virágos mezején. S a fény, az éj
Egybeforr a lét vizén. Kierkegaard mondja,
Vagy-vagy. Nincs harmadik út.
Szorongás vagy ismétlés?
Helyben járás vagy átjáró.
Jézus, Mallarmé. Baudelaire. Tisma.

 

Jézus és Nietzsche beszélget

Werkfilm

Nem lett volna ésszerűbb az Antikrisztust
Finomítani, árnyalni?
Egyes részek elismerőleg beszélnek Rólad.
Az egész nem ellened, hanem Érted született.
Az úgynevezett egyház farsangi jelmezt csinált
Az Ige legnemesebb szövetéből.
A szadduceusok még a feltámadásban sem hittek.
Latrok barlangjává tették a házat,
Ahonnan felszállt az ihlet.
Képtelenek a papok szellemben és igazságban imádni
A Mennyei Atyát, inkább a relikviákat és ereklyéket
Csókolgatják. Bálványimádók lettek a cinikusok.
A szarkofág nem váltja meg őket, se a templom.
Egyfajta fa- és rézistent kreáltak a szellem helyett.
Irigyek és lusták a presbiterek.
Még nem támasztottak fel sok halottat.
Mintha nem tudnák, milyen hatalommal bírnak
A Te Neved miatt. Miért tűröd?
Az egyház az én menyasszonyom. Még tökéletlen,
De várnom kell. A Szent Lélek, a Szellem
Végzi bennük a munkát.
Bárcsak adtál volna nekem is a Szellemből!
Egy várost legalább. Vagy egyetlen utcát.
Te választottad az okoskodást. A publicitást.
S a betű és a gnózis lett önkéntes börtönöd.
Bárcsak vissza lehetne forgatni az idő kerekét.
Nekem semmi nem lehetetlen.
Kelj fel, az óra csörög.

 

(Illusztráció: Paul Bond: Morpho)

La Femme Noire

 

 

 

– Lehet, hogy mégis geocentrikus a világ? És emiatt a konyak ára vajon inflálódna? Vagy lehet, hogy heliocentrikus, és megint abszintivásra kéne fanyalodnom? Na azt már nem… – ezen morfondírozva haladt a kihalt párizsi kis utcán. Az éjszaka sötét volt, akár az angyalok lelke, és e sötétség, mint mogorva, rozsdás perzekutor siettette kacska lépteit.

– Maga biztosan a nők álma!- percegett a perzekutor.

A vénembert tudomásul sem véve dobott neki egy fényes frankot, legyen mi csillogjon éjszaka-kezében. Elmosolyodott. Milyen könnyen is befolyásolható az égitestek száma.

Ó, a La Femme Noire. Nem volt hangulatosabb kávéház Párizsban! A falak végig ébenfával voltak borítva, míg a padló bíborszínű szőnyeggel. A bejárattal szemközti falon egy ismeretlen néger nő portréja díszelgett.

Minden szerda estére foglalt helye volt. Belépett, s orrát rögtön megcsapta az a bársonyos aroma, akár a haiti nők bőrének illata. Leült szokásos ébenfa asztalkájához, pont a nagy varangyosbéka-szerű angol bulldog mellé.

– Két konyakot!- mutatgatott görbe ujjaival – Megkínálhatom egy szál szivarral?

– Nem, nem dohányzom. Köszönöm. – utasította vissza szerényen a bulldog.

– De azért még egy konyak nem árthat meg?

– Ugyan! Hadd szépüljenek a nők -­ röfögte vigyorogva. De Charlotte-nak ne szóljon, legutóbb is úgy bekonyakoztam, hogy egy bordeaux-i sintértelepről kellett kiváltania tíz frankért.

– Az a helyes kis festő leányka?

– Az bizony…- a bulldog nagyot kortyolt konyakjából, amit pár kéjes borzongás követett. – Csak úgy vonyított az anyja, amikor megtudta, hogy megrontottam a kislányát.

– Ilyenek ezek a foxterrierek…- pöfögte ki a szavakat a finom navarrai szivar füstjének hézagjai közt.

– Bár lett volna az… sajnos törpeuszkár volt.

– Jaj, te szegény pára… – sóhajtott – Na de ne aggódj, itt a felmentés!

A bíbor horizont mögött meglátták emelkedni a délceg pincér alakját, aki a táncoló tiroli tehenészek közt szlalomozva közeledett. Arcánál zsírosabb csak az a pár szál haja volt, amit jobbról balra fésült, és nem létező bajsza, ami mindig a napi divatnak megfelelően volt pödörve.

– Monsieur Auguste! Két Courvoisier.

– Ó, a Courvoisier! – olvadozott a bulldog. – Utoljára Napóleonnal ittam e nemes nedűből!

– Mikor? – nézett Auguste csodálkozva.

– Tegnap a Döglött Disznóban.

– Arcátlan… egy hónapja ide sem tolta a képét! – háborodott fel.

– Az hagyján, de nekem még ezer frankkal tartozik- lihegte a pincér, majd szép csendben elpárolgott az ébenfa borítás apró repedésein keresztül.

 

A La Femme Noire kezdett egyre hangosabb lenni. Egy frissen polírozott Citroen DS 19-es éppen kedvesét tuszkolta beljebb, bár a hölgy hangosan kiabálta, hogy „Pierre ez nem egy benzinkút!” A siketnéma zongorista csak úgy csűrte-csavarta a chansonokat, néhány még a nyakára is rátekeredett, bár a torz hörgések néma torkából éppen illettek a dalhoz. A zene és a makacs Citroennel küzdő pincérek leheletfinom mozgása valami furcsa, bájosan lidérces miliőt keltettek maguk körül, ami végigtáncolt hosszú szoknyájában a termen. A vendégek csak beszélgettek, mintha nem lenne holnap. Nem mintha lenne. Ezen harmóniát már csak a szinkronúszó nők látványa tetőzte. Bár ez utóbbi lehet, hogy csak hallucináció volt.

 

Auguste megitta maradék Courvoisier-jét, és az izzó navarrai szivar lelkének utolsó füstfoszlányait szívogatva a buldogra nézett.

– Kedves Edward!- most kiderült ez a buldog becses neve. – Ennél kaotikusabbak csak az álmaim szoktak lenni.

– De Auguste, mit tartasz itt furcsának?

– Ne mond, hogy nem vetted észre, hogy nem grimaszolnak gőgősen a pincérek, ha elmarad a borravaló?

*

A délutáni szundikálásból felébredve Auguste magára kapta a köntösét és az íróasztalához sietett. Felcsapott egy határidő naplót, tollat ragadott, és elkezdte a következőket írni:

9.10.

Sötét volt a párizsi utcákon, amikor egy helyi kávézó felé vette az irányt. Az utcán, egy csendőr belekötött, de pár frankkal lefizette. A kávézóba beérve a megbeszélt asztalnál már várta új kezese és üzlettársa, akivel pár pohárka konyak társaságában…”

 

Ekkor a recsegő ajtón belépett a komor komornyik. – Uram, igen nagy tisztelettel megkérném, hogy a szennyes ruháját legközelebb ne a díványon hagyja, és ha lehetséges ne hamuzzon legközelebb a perzsaszőnyegre. Továbbá, felettébb örülnék annak is, ha a jövőben megtisztelne azzal, hogy alkalmi ismerőse igen használt, meghatározhatatlan színű alsóneműjét nem a szecessziós szőlőmosóba helyezné.

Még valami, Baptiste?

Baptiste biccentett, majd karját kimért kecses mozdulattal behajtva elsuhant az ajtóig, ahol meghajolva, csipetnyi szarkazmussal hangjában, még hozzáfűzte:

– Bocsánatát kérem Monsieur, de nem bírtam nézni a mi kedves Edwardunkat, ahogy az ajtó előtt enyhén illuminált állapotban zokog, mert elhagyta valami Charlotte nevű festőnő.

Fejét szertartásosan csóválva a tőle megszokott módon, halkan bezárta az ajtót. Hattyú lépteivel lesietett a hallba, ahol meghökkentő látvány fogadta:

– Monsieur Edward, azért mert elhagyta magát valami Charlotte nevű foxterrier, még nem kéne össze piszkítani a perzsaszőnyeget!

– Ne vicceljen Baptiste! Ha legalább foxterrier lett volna!

 

 

 

 

 

A horizont; A kopoltyú; A düh; A tisztaság

 

A horizont

Ha a szavak úgy jönnének
mint a gyomorgörcsök
a magány kellős közepén
vagy akár a megfelelési vágy
minden egyes nap
talán nem az alföldi
vérvörös naplementét bámulnám
csak azért hogy valami
leírható jusson eszembe

mert a napnyugta szép
de semmit sem ad
csak esztétikát az égnek
és kézzel összegyúrt egót
az elveszített énemnek
amit ugyanúgy keresek mint
a szavaimat
a megfogható valóságot
még mindig csak a horizont
van ködbe borulva
izzik az átláthatatlan homály
innen nincs menekvés
a pannon táj börtön és az
otthon valahol a sugarak
rácsai mögött várnak rám
vagy arra aki egykor voltam
és nem arra aki lettem

 

A kopoltyú

Az akváriumra nézett és
bűnös gondolata miatt
feljelentette magát.
Arra gondolt, hogy ez már
amúgyis majdnem halászlé,
de a halak csak a szárított
bolha felé pislogtak.

Narancsot bontott, úgy várta
a rendőröket. Mégsem jött senki.
Nem kérdezte meg tőle egyetlen
ember sem, hogy még normális-e,
esetleg fogyasztott-e kábítószert –
minimum annyit, hogy miként érzi magát.

Már egy hónapja nem beszélt.
Nem olvasott, nem írt.
Az akváriumban úszó halakat nézte,
majd egy hirtelen mozdulattal

kitépte a levegőztetőt.
Másnapra lebegtek a felszínen.
Hát ezt sem tudta életben tartani.
Lefeküdt a kanapéra, nézte saját
üvegbúráját és ő sem kapott
már levegőt.
A narancs kiszáradt, a kopoltyúk
nyitva maradtak.

 

A düh

mondd, mi a varázslatos
az őrületben?
miért nézed élvezettel,
ahogy elhagy az agyam
és csak egy darab düh
maradok, agresszió feléd
és felém. szavakkal
dobálózom, amiket nem is
értek, csak érzem, és te nézed –
pezsgőt bontasz, mint egy
premier után. kacagsz, akár
egy bolond. élvezed. ünnepled,
ahogy szétesek és hozzám sem
szólsz, mert nem érted szavaim,
nem érted a gondolatokat.
utolsó mondatod annyi, hogy
jól játszom az áldozatot.
nem akarom, hogy itt légy.
tűnj el és semmisülj meg.

csak úgy szimplán.

 

A tisztaság

huszonegy éves koromig
saját testem volt.
emlékszem, mindent éreztem.
valahogy az ölelések is másak voltak.
most csak lelket tudok megölelni,
mert a testemet elvették. vagy lehet,
hogy nem, de már mindenkié.
nem kell licitálni érte.
itt táncolok egyedül az árnyvárosban
és semmitől sem félek, mert
én vagyok a legnagyobb árnyék.
huszonegy évesen, lassan fogyni
kezdett a hús a testemről.
szóval ilyen, ha elveszik tőled.
százhetvennyolc centi vagyok,
negyvenhét kilót nyomtam.
becsúszott egy-két drogprobléma is,
de az nem is nagy cucc, ma már
titokban mindenki elvonóra jár, nem
kurvákhoz. vicces, mert azóta teljesen
boldog lettem. csak mindegyre
belefáradok a józanságba.

 

(Illusztráció: Sam Mitchell: Peeled Oranges)

Erdők könyve

 

TÜRELMI IDŐ
gyík a kő alatt
üregben
elbújt a kígyó elől
aki az előbb evett meg egy békát

művelt gyík
amfiteátruma a patak völgye
a kövek
a kígyó alattuk kúszott el

egészben nyelte le
mint drágakövet, az ég ajándékát
helyszínváltás
kocsik suhannak fölötte
a gyík egy kő alatt vesztegel

 

KÖZEL
nem tudja
akkor repül
a madár a legmagasabbra

nem érzi
erős már a fának kérge

nyárutón
a fű illata nyugalmas

úgy szalad végig ujjad a főtéri poros bokrokon
mintha őt babusgatnád

alkonyatkor legnagyobb a nap
fák fölött legnagyobb a hold

 

KILÉPÉS
ne árulj el
adok neked rejtek utat, mindig csak kezdőt
ösvényt szederszakadék fölött
mely átmutat
patakon málnavesszőt

 

KIEGYENESÍTENÉL
Felhők fellegek
párák jönnek
kezed integet
nekik
az ég a szemedben
nem merek
feltekinteni
az egekig.
Lehajolsz, kérlelsz
csak ezt még!
Félek, hogy
belevesznék.

 

 

KÖTÖZÉS
te
ha adsz nekem egy hajszálat
megkötözlek
csak elég hosszú legyen
szövetek neked a pókkal kelmét
hangyával csipkéztetem
átviszlek téged
hegyeken
egy hajszálam hozzádtoldom
nem bogozom ki sohasem

van egy
meg egy
meg egy
meg még egy
bog
a kezeden

 

KÍGYÓK ÉS MADARAK
a tollak hegyén almaméz
fák között lakni alábukás
ha lemegy a nap

levélarckép
a lomb válaszol
kórusban sziszeg
a kéreg hámlik

fa vagyok
hazudom ágait
ő pikkelyeimből
kivirágzik

 

(Illusztráció: Varga Borbála: Kék erdő; feltekinteni az egekig)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info