Egy őrületes teaparti
7. fejezet

Egy asztal állt megterítve a ház előtti fa alatt. A Kerge Nyúl és a Kalapos teát szürcsöltek körülötte: kettejük között ült a Kisegér, mély álomban, a másik kettő rajta támasztották a könyöküket, és a feje felett beszélgettek.
– Milyen kényelmetlen lehet a Kisegérnek – gondolta Alíz. – Bár alszik, így gondolom, nem zavarja.
Az asztal hatalmas volt, de ők hárman az egyik végében tobzódtak.
– Nincs hely! Nincs hely! – kiáltották, amikor meglátták Alízt.
–Rengeteg hely van! – mondta Alíz idegesen, és leült asztal másik végébe, egy nagy fotelbe.
– Igyál egy kis bort! – kínálta biztatóan a Kerge Nyúl.
Alíz körbenézett az asztalon, de nem látott mást, csak teát.
– Nem látok bort – jegyezte meg.
– Nincs is egyáltalán – felelt a Kerge Nyúl.
– Akkor nem volt túl kedves tőled, hogy megkínáltál vele – szólt Alíz mérgesen.
– Nem volt túl kedves tőled, hogy csak úgy hívatlanul leültél közénk.
– Nem tudtam, hogy ez a te asztalod – mondta Alíz. – Többnek van itt megterítve, mint három személynek.
– Le kéne vágni a hajad – mondta a Kalapos. Már egy ideje kíváncsian  tanulmányozta Alízt, és ez volt az első megszólalása.
– Nem kéne személyes megjegyzéseket tenned – szólt Alíz egy kis ridegséggel. – Ez nagyon udvariatlan.
Ezt meghallva a Kalaposhatalmasra nyitotta a szemét, de csak annyit mondott: – Miért szereti a holló az íróasztalt?
– Na, most aztán jól fogunk szórakozni! – gondolta Alíz. – Örülök, hogy elkezdtek találós kérdéseket kérdezni.
– Azt hiszem, ki tudom találni – mondta hangosan.
– Úgy érted, hogy te úgy gondolod, hogy ki tudod találni a választ? – Mondta a Kerge Nyúl.
– Pontosan – felelt Alíz.
– Akkor azt kellene mondanod, amit gondolsz – folytatta a Kerge Nyúl.
– Azt teszem – vágta rá Alíz. – vagyis, vagyis komolyan gondolom, amit mondok. Az pontosan ugyanaz, tudhatnád.
– A legkevésbé sem ugyanaz! – mondta a Kalapos. – Akkor már azt is mondhatnád, hogy a „látom, amit eszek” az ugyanaz, mint „Eszem, amit látok”!
– Vagy mondhatnád azt is – tette hozzá a Kerge Nyúl, – hogy a „tetszik, amit kapok” az ugyanaz, mint „azt kapom, ami tetszik”!
– Vagy mondhatnád azt is – tette hozzá a Kisegér, aki úgy néz ki, álmában beszélt – hogy a „lélegzem, mikor alszom” az ugyanaz, mint „alszom, amikor lélegzem”!
– Az ugyanaz, ha rólad van szó – mondta a Kalapos. A beszélgetés elnémult, a parti résztvevői egy percig csöndben üldögéltek, miközben Alíz átgondolta, hogy mire emlékszik a hollókról és az íróasztalokról, ami bizony nem volt sok.
A Kalapos törte meg elsőként a csöndet: – A hónap melyik napja van ma? – szólt Alíz felé fordulva: kivette az óráját a zsebéből, és bizonytalanul nézte, néha megrázogatta, és a füléhez tartotta.
Alíz elgondolkodott, majd azt mondta: – Negyedike.
– Akkor két napot késik! – Sóhajtott a Kalapos. – Mondtam, hogy a vajazás nem fog segíteni! – tette hozzá, és mérgesen nézett a Kerge Nyúlra.
– Pedig az volt a legjobb vaj – válaszolt a Kerge Nyúl szomorúan.
– Igen, de néhány morzsa is biztos belement – mérgelődött a Kalapos. – Nem a kenyérvágó késsel kellett volna belekenned.
A Kerge Nyúl elvette az órát és szomorúan nézte: aztán belemártotta a teás csészéjébe, és megint nézte, de nem tudott jobbat kitalálni, mint az első megjegyzése: – Pedig az volt a legjobb vaj, tudod.
Alíz a Kerge Nyúl válla felett kíváncsiskodott.
– Milyen fura egy óra ez! – Jegyezte meg. – Megmutatja, hogy a hónap melyik napja van, de azt nem, hogy hány óra van!
– Miért kéne? – Motyogta a Kalapos. – A te órád megmutatja, hogy milyen év van?
– Persze, hogy nem – válaszolta Alíz készségesen. – De csak azért, mert olyan sokáig tart egy év, hogy nem is járna addig az óra.
– Ugyanez a helyzet az enyémmel is – mondta a Kalapos.
Alíz borzasztóan összezavarodott. A Kalapos megjegyzésének úgy tűnt nincs értelme, és mégis biztosan magyarul szólt.
– Nem teljesem értem – mondta annyira udvariasan, amennyire tudta.
– A Kisegér már megint alszik – szólt a Kalapos, és egy kis forró teát öntött az alvó orrára.
A Kisegér türelmetlenül megrázta az orrát és anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét így szólt: – Persze, persze; pont, amikor észrevettem volna magam.
– Kitaláltad már a találós kérdést? – kérdezte a Kalapos ismét Alíz felé fordulva.
– Nem, feladom – válaszolt Alíz. – Mi a válasz?
– Ötletem sincs – mondta a Kalapos.
– Nekem se – mondta a Kerge Nyúl.
Alíz fáradtan sóhajtott.
– Azt hiszem, tudnátok hasznosabban is tölteni az időt – mondta, – mint olyan találós kérdésekre pazarolni, aminek nincs is megfejtése.
– Ha ismernéd az Időt úgy, mint én – mondta a Kalapos, – akkor nem sajnálnád a pazarlásért.
– Nem értem, miről beszélsz – mondta Alíz.
– Persze, hogy nem! – Mondta a Kalapos, és lenézően rázta a fejét. – Azt is ki merem mondani, hogy soha de soha nem beszéltél még Idővel.
– Talán nem – válaszolt óvatosan Alíz, – de tudom, hogyan kell ütni a taktust, amikor zenélek.
– Ah! Így már világos – mondta a Kalapos. – Ki nem állhatja az ütést. Na most, ha sikerül kibékülnöd vele, akármit megtesz neked az órával. Például mondjuk reggel kilenc óra van, mindjárt kezdődik az órád: elég, ha suttogsz az Időnek, és csilingelve körbe fordul! Máris fél kettőt mutat: ebédidő van!
– Bárcsak annyi lenne – suttogta magának a Kerge Nyúl.
– Az szuper lenne, nyilvánvalóan – mondta Alíz elmélkedve, – de akkor még nem különösebben lennék éhes, tudod.
– Nem egyből, talán – mondta a Kalapos, – de addig lenne fél kettő, amíg neked tetszene.
– Így boldogulsz te is? – kérdezte Alíz.
A Kalapos gyászosan a fejét rázta.
– Én aztán nem – válaszolta. – Összevesztünk tavaly márciusban, pont aznap, amikor megőrült szegény, tudod – mutatott a teáskanalával a Kerge Nyúlra. – A Szívek Királynője koncertet tartott, és énekelnem kellett.
„Ragyogj, ragyogj, kismadár!
Bárcsak tudnám, mit csinálsz!”
– Ismered a dalt esetleg?
– Hallottam már hasonlót, igen – mondta Alíz.
– Folytatódik még, tudod – folytatta a Kalapos. – Még hozzá így:
„Fent az égen haldokolsz
így teára szomjazol
Ragyogj, ragyogj…”
Itt a Kisegér megrázta magát, és álmában dalolászni kezdett: – Ragyogj, ragyogj, ragyogj, ragyogj  – és oly sokáig énekelte, hogy a többieknek meg kellett csípniük, hogy végre abbahagyja.
–  Erre, épphogy befejezem az első versszakot – mondta a Kalapos, – amikor a Királynő felugrott és így kiáltott: „Agyonüti az időt! Le a fejével!”
– Milyen gyötrelmesen durva! – kiáltotta Alíz.
– És azóta – folytatta a Kalapos gyászosan – nem teszi meg, amire kérem! Mindig hat óra van nálunk.
Egy ragyogó ötlet pattant Alíz fejébe.
– Ez az oka annak, hogy ilyen sok teáskészlet van ide kirakva? – kérdezte.
– Igen, így van – mondta a Kalapos egy sóhajjal – mindig uzsonnaidő van és nincs időnk elmosni a készleteket miközben tart.
– Akkor mindig körbe-körbe mentek, ugye? – Mondta Alíz.
– Muszáj – mondta a Kalapos, – ahogy minden felhasználásra kerül.
– De mi történik, amikor az elejére értek?
– Mondjuk, témát váltunk – vágott közbe ásítva a Kerge Nyúl – Kezdek unatkozni. Arra szavazok, hogy a kishölgy meséljen nekünk.
– Nem hiszem, hogy tudok bármilyen mesét – mondta Alíz riadtan.
– Akkor a Kisegérnek kell! – Kiáltották. – Kelj fel, Kisegér! – Csípték meg két oldalról.
A Kisegér lassan kinyitotta a szemeit.
– Nem aludtam – mondta egy rekedtes gyenge hangon. – Hallottam minden szót, ami eddig elhangzott.
– Mesélj nekünk! – mondta a Kerge Nyúl.
– Igen, mesélj, kérlek – kérlelte Alíz.
– De gyorsan – tette hozzá a Kalapos – vagy megint elalszol, mielőtt befejezhetnéd.
– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három lánytestvér – kezdte lóhalálában a Kisegér – és úgy hívták őket, hogy Elsie, Lacie, és Tillie; ők hárman egy kút legaljában éltek…
– Mit ettek? – Mondta Alíz, aki mindig nagy érdeklődéssel fordult az evés és ivás kéréséhez.
– Sárgadinnyét ettek – mondta a Kisegér, egy-két perc gondolkodás után.
– De azt nem ehettek, tudod – jegyezte meg Alíz gyengéden – mind megbetegedtek volna.
– Azok is voltak – mondta a Kisegér. – Nagyon betegek.
Alíz próbálta elképzelni magát ebben az elképesztő élethelyzetben, de egyre erőt vett rajta a tanácstalanság, ezért így folytatta: – De miért éltek egy kút legaljában?
– Igyál még egy kis teát! – mondta megfontoltan a Kerge Nyúl Alíznak.
– Nem ittam még semmit – válaszolta Alíz sértetten. – Szóval nem is tudok még több teát inni.
– Úgy érted nem tudsz kevesebbet inni – mondta a Kalapos. – Nagyon egyszerű még többet fogyasztani a semminél.
– Senki nem kérdezte a véleményed – mondta Alíz.
– Ki tesz személyes megjegyzéseket, most? – Kérdezte a Kalapos diadalmasan.
Alíz nem teljesen tudta, hogy mit is válaszoljon erre, úgyhogy inkább töltött magának egy kis teát, meg elvett egy szelet teasüteményt és a Kisegér felé fordult, majd megismételte a kérdését: – Miért éltek egy kút legalján?
A Kisegér elgondolkodott egy-két percre majd így válaszolt: – Ez egy sárgadinnyekút volt.
– Nem is létezik olyan!
Alíz kezdett ideges lenni, de a Kalapos és a Kerge Nyúl csitítani kezdték.
– Ha nem tudsz normálisan viselkedni, akkor fejezd be magad a történetet! – jegyezte meg a Kisegér duzzogva.
– Nem, kérlek, folytasd! – Válaszolt Alíz megadóan. – Nem szólok közbe megint. Ki merem kijelenteni, hogy létezik egy olyan.
– Egy, méghozzá! – mondta felháborodottan a Kisegér. Azonban mégiscsak folytatta:  – És ez a három nővérke… ők meg akartak tanulni merni, tudod…
– Mit mertek? – Mondta Alíz, megtörve az ígéretét.
– Sárgadinnyeszörpöt – mondta a Kisegér hezitálás nélkül.
– Tiszta poharat akarok – szólt közbe a Kalapos. – Menjünk arrébb eggyel.
Arrébb is ült eggyel, miközben beszélt és a Kisegér követte. A Kerge Nyúl átült a Kisegér helyére és Alíz meglehetősen vonakodva elfoglalta a Kerge Nyúl helyét. A Kalapos volt az egyetlen, akinek kedvezett a változás: Alíz pedig sokkal rosszabbul járt, hiszen a Kerge Nyúl épp az előbb borította fel a tejeskancsót a tányérjába.
Alíz nem akarta megsérteni a Kisegeret megint ezért óvatosan kezdte: – De nem értem. Honnan merték a sárgadinnye szörpöt?
– Ha tudsz merni vizet egy gémeskútból – mondta a Kalapos, – akkor tudsz merni sárgadinnyeszörpöt egy sárgadinnyekútból, nem, butus?
– De benne voltak a kútban – mondta Alíz a Kisegérnek, nem tudomást véve a Kalapos megjegyzésről.
– Hát persze hogy benne voltak – mondta a Kisegér. – Nyakig.
Ez a válasz úgy összezavarta szegény Alízt, hogy hagyta a Kisegeret folytatni, anélkül, hogy közbeszólt volna.
– Meg akartak tanulni merni – folytatta a Kisegér ásítva és a szemeit dörzsölte, mivel kezdett álmos lenni. – És mertek mindenféle dolgokat… minden, ami S betűvel kezdődik…
– Miért pont S betűvel? – mondta Alíz.
– Miért ne? – Mondta a Kerge Nyúl.
Alíz csöndben maradt.
A Kisegér közben lehunyta a szemeit és szundítani kezdett, de a Kalapos megcsípte, így egy kis sikoly kíséretében felkelt és így folytatta: – Mindent, ami S betűvel kezdődik, mint például sünt, és a sellőt, és somlóit, és sokaságot… tudod, szoktak olyat mondani, hogy „sok a sokaságból”… láttál már olyat, hogy sokaságot mernek?
– Tényleg, most, hogy kérdezed – mondta Alíz összezavarodva – Nem hiszem…
– Akkor nem kéne megszólalnod – mondta a Kalapos.
Ez a gonosz megjegyzés több volt, mint amit Alíz el tudott viselni: durcásan felpattant és elrohant; a Kisegér egyből elaludt, és a másik kettő észre se vette, hogy Alíz elment, pedig egyszer kétszer visszanézett, félig bízva abban, hogy utána szólnak: amikor utoljára látta őket, próbálták a Kisegeret a teáskannába szuszakolni.
– Én még egyszer biztos nem jövök ide! – Mondta Alíz miközben a fák között mozgott. – Ez volt a leghülyébb teaparti, amin eddig életemben voltam.
Ahogy ezt kimondta, észrevette, hogy az egyik fába egy ajtó volt faragva. – Na hát ez nagyon érdekes! – Gondolta. – De ma minden érdekes. Szerintem bemegyek rajta most azonnal – és besétált.
Megint a hosszú folyóson találta magát, közel az üvegasztalhoz.
– Most jobban választok – mondta magának, és elvette az aranykulcsot, hogy kinyissa az ajtót, ami a kertbe vezetett. Aztán elkezdte rágcsálni a gombát (meghagyott egy darabot a zsebében) amíg nem lett egy láb magas: akkor elkezdett átsétálni a kis ajtón és akkor egy gyönyörű kertben találta magát, színes virágágyak és különleges szökőkutak között.

Fejes Bernadett fordítása