XLVII
Harangvirág a mozdonyfordítót
ébresztené, hogy nyögjön, nyikorogjon.
S vele álmokat, sínre rakhatók,
egy kiürített városhoz hasonlón.
XLIV
Szemüknek zöld, szájuknak furulyák.
A fába rejtett képzelet zenél még –
„Nyitva látám mennyország kapuját.”
Lábnak magas. Nem úton kell elérjék.
XXXVIII
Az abrosz. Este. Rövid mondatok
rakosgatása. Tányér. Villa. Kés. Tej.
Morzsál, ami eltüntet egy napot.
Szemközt állunk (s nézünk) a ferde fénnyel.
bezártam őt az üvegházba
meztelenre vetkőztettem
és évekig figyeltem, hogyan öregszik
és miként hal meg
fényűző temetést rendeztem számára
akit olyan jól ismertem
akinek minden egyes testrészét
olyan jól ismertem
Kinderszenen
azt mondta, hogy elengedhette volna az összes nácit a börtönökből
“fussanak az alpesi birtokaikra, hegyezzék ki ceruzáikat,
majd vegyék kezükbe, hogy feljegyezzék életüket és emlékeiket”
valaha azt gondolta, hogy bűntudatukban meghasadt az elméjük,
ám tovább élt:
“Istenem,
milyen látvány,
ahogy sír
a Kinderszenen
a Kinderszenen”
évek
tizenhét éves voltam, amikor leöltem az első disznót
nagyon gyenge volt a látásom mégis sikerült!
és aztán hozzámentem Sue-hoz
négy gyermekünk született
egyikük Down-szindrómás lett
de drága Istenünk elvette őt ebből a világból
éppen a tizennegyedik életévét töltötte be
Nagypál István fordításai
Illusztrációk: Edvard Munch
„A jóról és a rosszról alkotott fogalmakon
túl van egy rét – ott találkozunk.” (Rumi)
És látod ez is, ahogy
az álmaid alól kidőlő gerendák,
mint könyörtelen, éles szablyák,
a legszebb képet összekaszabolják.
Ha lefelé indulsz el a saját magad
alkotta szövegben, mondják, mintha
hallanád, soha nem jutsz el a szavak
tiszta eredetéig, és mire a történet
közepére érsz, már derékig gázolsz
a félelemben, hogy amit keresel,
örökre elveszett. Hiába helyezed el
utólag több helyen is a hallgatás
zsilipjét, kicsúsznak belőled a szavak,
sodornak magukkal mindent, ami a
kezdetekkor oly biztosnak ígérkezett,
és te csak tátogsz: ennyi maradt, látod,
a szép meséből, néhány partra vetett,
néma gondolat. Nem ád már nekik
otthont az ég. Úgy teszel, mintha
nem bánnád. Hiszen te mindig is
a földre vágytál. Szívni magadba
a valóság józan levegőjét. Érezni
a vétkeid és a lépteid valódi súlyát.
Magadat tartani oda árnyékul a
fénynek. Tömni a hétköznapjaid
szájába két kézzel a sarat. Feledni
és emlékezni. Hinni, el nem múló,
reménytelen meggyőződéssel a
Rétben, ami a jóról és a rosszról
alkotott fogalmakon túl rád vár.
Ott találkozni igazi önmagaddal.
2013. október 22.
(Illusztráció: Bóna Jenő “Virágos rét” c. festménye)
Még a napos felhők sem boldogulnak ezen a reggelen ezekkel a szoknyákkal.
A nő sem a mentőautóban,
kinek piros szíve csak úgy kivirágzik köpenyén keresztül meglepően –
Áldomás, szerelmi áldomás,
végképp nem kívánt
mennybolt
Sápadtan és fényességben
gyullad lángra szén-monoxidja, ahogy nézi
bután a hurkot a keménykalap alatt.
Ó, Istenem, mi vagyok,
hogy ezeknek a néhai nyílásoknak kinyílva kéne sírni
egy fagyos rengetegben, búzavirágos hajnalhasadásban.
(Farkas Kristóf Liliom)
Illusztráció: Gustav Klimt
Miszter és Miszisz Diszkobolosz
kiült egy fal tetejére,
s míg villództak halkan a kozmikus fények,
s a távolban búgtak a Buktabölények,
ők néztek a csillagos éjbe.
És volt náluk tea meg vajkrémes zsömle,
és ültek egy darabig boldogan, csöndbe —
de így szólt az asszonyka: “Hú!
És Ó, és Pé, és Kú!
Most hirtelen rámtört a bú:
nehogy már leessünk innen a mélybe,
drága uram, Miszter Diszkobolosz!”
“Hogy lezúgunk innét, mint két darab kő,
csak ettől az egytől félek!
Odalenn tüskés meg mély is az árok
nem élné túl a zöld télikabátod,
és amúgy se maradnánk épek.
Aggasztó gyanútól vagyok most döbbent:
lehet, hogy sohasem jutunk le többet?”
És így szólt az asszonyka: “Hú!
És Ó, és Pé, és Kú!
Hogy micsoda hibbantagyú,
sőt abszurd egy ötlet volt fölmászni, kérlek,
drága uram, Miszter Diszkobolosz!”
És így felelt Miszter Diszkobolosz:
“Sötét lett előttem minden,
és éreztem, fülcimpám feldúltan reszket,
mikor a szavaid ráébresztettek,
hogy aligha jutunk le innen.
De rájöttem mostmár: a legbölcsebb érvek
mind amellett szólnak, hogy maradjunk végleg.”
És így szólt az emberke: “Hú!
És Ó, és Pé, és Kú!
Nos meglehet, ez szomorú,
de lássuk be, másegyéb megoldás nincsen,
drága nejem, Miszisz Diszkobolosz.”
Miszter és Miszisz Diszkobolosz
rágyújtott tehát egy dalra:
“Mostantól idefönt élünk mi, távol
a nyüzsgő és rohanó földi világtól,
trallala, tillárom, tralla.
Puffok és csillárok, smukkok és nippek:
ezentúl nélkülük hányunk mi fittyet
a földi javakra: juhú!
És Ó, és Pé, és Kú!
És messze száll tőlünk a bú!
És vidáman fütyülünk gondra és bajra,
kettecskén, két boldog Diszkobolosz!”
Második rész
Miszter és Miszisz Diszkobolosz
a falnak a lakói lettek
húsz esztendőn meg egy hónapon át,
míg megőszült fejük, és hovatovább
már a foguk is ritkulni kezdett.
De kórral vagy rosszkedvvel sosem vesződtek,
és tisztelet-becsület övezte őket —
ám így szólt az asszonyka: “Hú!
És Ó, és Pé, és Kú!
Ez a helyszűke már iszonyú!
S ugye belátod te is, hogy ez csak a kezdet,
drága uram, Miszter Diszkobolosz?”
“Tizenkét csemeténk: róluk van szó,
hiszen már egyik se pöttöm!
Mind ideszülettek, és azidő óta
még egy sem esett le, mert széltül is ótta
őket az anyai ösztön!
Hisz családjuk kell legyen néhány év múlva,
de erre a falon az esélyük nulla!”
És így szólt az asszonyka: “Hú!
És Ó, és Pé, és Kú!
Hat lány és hat nagy fiú!
Ha jót akarsz nekik, hát költözzünk rögtön,
drága uram, Miszter Diszkobolosz!”
“Zsúron és búcsúban sohasem voltak,
s a lányok még bálban sem jártak,
és udvarlók körében nem hódít bájuk,
és kedélyes partikon nem mondják rájuk:
mily helyesek, életvidámak!
Én képtelen vagyok már aludni tőle,
úgy aggaszt a drágáink sorsa, jövője!” —
De így szólt az emberke: “Hú!
És Ó, és Pé, és Kú!
Miket nem mondasz, anyú!
Egy kitömött vasliba okosabb nálad,
te bumborék Miszisz Diszkobolosz!”
Hirtelen Miszter Diszkobolosz
lecsusszant lazán a földre,
s a fal alá irdatlan gödröket furdalt,
és eszelős hangon a családhoz fordult,
a gödröket lőporral töltve:
“Üvöltsön rugófütty,
bőgjenek méhek,
mert itt értek mindnyájan borzalmas véget!”
És így szólt az asszonyka: “Hú!
És Ó, és Pé, és Kú!
Már ránk a halál szele fú!
A fal tetején tehát meg leszünk ölve,
ó rettentő Miszter Diszkobolosz!”
De nem felelt Miszter Diszkobolosz,
és hátát vetette a falnak,
és gyulladt a kanóc, és táncolt a szikra,
és bömbölő visszhangját verte a szikla
egy rettenetes robajnak!
És ezer meg ezer kis cafattá tépve
az egész klán szétszállt a levegőégbe,
és nem szólt már senkise: “Hú!
És Ó, és Pé, és Kú!
Ez a vég ugyebár sanyarú,
mert borzasztó halált mind egyszerre haltak
mind-mind az összes Diszkobolosz.”
Havasi Attila fordítása
Fehér kastély magányos-fehéren.
Halk borzongás fut át üres szobákon.
Enyésznek beteg indák falba vájón,
s hó fed utakat világnyi térben.
Fölötte ég függ, tört és tágas ott.
Fénylik a kastély. S fehér falak végig
a vágyat őrült kezekkel segélik.
Az órák állnak: az idő halott.
Botár Attila fordítása
(Illusztráció: Caspar David Friedrich)
