(részletek)
 
9.
 
Én vagyok a Kolónia, én vagyok az ország,
a ti országotok, ti adtatok kemény lelket
nekem, kalapáltatok érzővé vagy sokhitűvé
ott az anyaföldön, ti kalapáltátok belém
a kétségbeesést, a sűrű időt, a borzas emberi
ködöt, amit történelemnek hívnak jobb
helyeken, a rosszabbakon meg nem hívnak
sehogy. Én adtam szakmát a kezetekbe, miattam
volt olyan színes az üveg, amit sírva fújtatok.
Én vagyok a hagyományotok, a sorsotok,
én provokálok háborúkat nektek, mert a vér
fontos, ezt nem győzöm elég sokszor
a fületekbe súgni éjjel, mikor alszotok.
A vér az idő, a vér az út, a vér az üveg
ereje, isteni szándék, a vér az örökkévaló
sodrás, de a probléma is, a hamis történet,
amitől földrészek süllyednek el, a katatón
semmit mondás, és  a férges eszme is. Én
adom nektek ezt a lányt is, legyen ő a kontroll,
a bizonyság, hogy fantáziából mindent
lehet, egy hagyomány fantáziája mindig és
mindenkor nagyon erős és tiszteletre való.
Másságát magatokban keressétek, levitézlett
lelketekben nézzetek utána; van amit nem
kell megérteni, mert ha meg lehetne, nem
lenne olyan fontos, ezt tudták a régiek, ezt
ti felejtitek sorra el. Ne merjétek bántani
azt a lányt, mert magatokat bántanátok
vele, szürke csürhe. Álljatok hozzá jó szívvel
inkább, figyeljétek rezdüléseit, változásait,
 
adjatok tejet neki, ha azt kíván,
nyissátok meg csuklótok, ha vért
akarna inni. Ha szólna, halljátok
meg szavait, mert lehet, hogy a ferde
történelem szól majd belőle.
 
 
10.
 
A lány kiszédült a világra. Küldték. Hogy ki?
Nem találod ki sosem. Nevezzük nyugodtan
hagyománynak. Hogy melyiknek? Az már
igazán a te dolgod, ember. A sáros vályogházak
üvegemberei félelmükben elkezdtek igazat
beszélni. Úgy érezték, figyeli őket Isten. Hogy
melyik? Azt már igazán neked kell kitalálnod,
ember. Azt hitték, a félszeg kicsi Isten szeme.
Látja őket. Figyeli őket. Belát a fészerbe, hátra,
ahol a kamasz gyerek önkielégít. Belát a spájzba
ahol régi álmok aszalódnak uborkásüvegekbe
zárva. Uborka-álmok. Savanyú álmodók. Kapros-
tejfölös idegrendszerek. Félik Istent, de nem
azért, mert szeretik, nem azért mert ismerik.
Az ő szavuk a kétségbeesés, mert szeretnek
kétségbeesni, izzadni, remegni. Mert szeretnek
morál nélkül állni, felelősség óne, a felelősség
természetfeletti krepp-papír.
 
A lány kiszédült a világra egy hét alatt öregedett
húsz évet. A következő nap vissza kettőt.
Észrevették. Harmadnap ötéves volt, utána meg
újra huszonegy. Sok volt az a népnek.
Sürgölődtek a vének, fonták szakállukat, bajszukat,
 rángatták egymás haját. Az idő is a lányhoz idomult.
Szerdán még 2012-ben mentek a gyárba, reggelre,
 már ötvenhatos díszletek, pénteken meg
1974-ben jártak. Mindennap másik idősík. Már
az ablakon se mertek kinézni, de szólni se
mertek senkinek. Mintha körhintába ültette
volna őket az idő, a snájdig tréfamester, a
senkiházi, vad, bohóc. Két hét alatt húsz
embert vittek a balassagyarmati
bolondházba. Be. És ott is változott
rajtuk az idő. 

Az angyal felült az asztalra.
Most bármit hazudhatott
volna, elhiszem, de mióta
rajtakaptam meg se szólal.
Megvárja, amíg eldöntöm,
melyik oldalon áll. Ha apuval
telefonálok, akkor lehallgat.
Mint jó testőr, elkísér az iskolába.
Egyszer segített megszökni
az ellenőrök elől, persze
volt jegyem, csak féltem
a kék kabátoktól.

Szóval rendes angyal,
szárnya is van, de csak
apunak mondtam el.
Azt mondta, neki is van egy,
kérdezzem meg a nevét,
hátha utána nem játszik
csendkirályt. Napokig csak néztem,
és nem mertem megszólalni.
Mindig rákészültem, mégse
mertem, mert mi lesz,
ha tényleg válaszol.

Józsi bácsi azt mondta, Isten nincs,
se angyalok, csak betűk meg
számok. Ő felnőtt, hát biztos
jobban tudja, de most megint
ott ül az asztalon, hosszú
a lába. Inkább csak a padlót
nézem, néha föl a kezéig, de
mégsem. Le akarom tagadni,
angyalok tényleg nincsenek.
Nem szólalok meg, mondja
ő, miért jött. Kisajátít, nem
bírok másra figyelni. Menj
innen! Ha nem hiszek benne,
hátha elmegy. Ha eszem
a kanalamat nézi, a villát,
hátha megsértem magam.
Angyal, nem lesz bajom, érted?
Bólint. Tudja előre, de velem
van, hátha mégis.

Apu megnyugtat, nincs baj,
egyél. Hintázok a székkel,
nem bírok így. Beesek az asztal alá,
fáj. Az angyal mozdulatlanul néz.
Most miért nem tett semmit?
Direkt volt, és tudta. Ismer. Haragszom
rá, mert tudta. A szobámba kísér
és az asztalra ül. Szeret itt lenni,
mert máshonnan is szemmel
tarthatna. Ad nekem egy tollat.
Gyöngybetűkkel leírom a nevét.

Haraszti Ágnes fotója

 Hommage á Pina Bausch

Szelíd gázolás. A tó megrezzen, átesik szemén a test. Lábak, karok, tíz puha ujjbegy. Elmerülni a távolba, meghajolni a távolságnak. Fekete kavicsok fekszenek odalent. Szemek, nézem őket, iszapos csillagok a földnek nyomott fényben. Lebegni a lüktetve rajzolódő körök tenyerén, belefektetni hatalmas fejem a hűvös nyálba. A ruha odatapad a testhez. Zsíros combhoz töpped a félelem, súlyos anyagként hord a bőr. Nem enged, nem engedem. Feltartom a fejem,  kopasz hattyúnyak a sekély lápban. Egyre magasabb a homály, a tükör, a vízágyba zuhan a hátam. A Holddal jössz, tudom rég. Akár egy hártyás buborék, olyan az arcod. Illanó, tüdőnek szorított levegő. Isten a szikláknak nyomja a hátad. Te is vársz, egy másik álom fullaszt, áztatja megrepedt szárnyad.