Az ápolónőd bőre fehér,
átlátszódnak rajta az erek,
mint a filmekben szereplő bombák piros és kék drótjai.

Azt mondja, ad neked egy kezet, amit szoríthatsz,
ha fáj az oltás,
és én megkérdezem, beletehetem-e majd a számba,
zsebbe, tóba,
lerághatom-e a körmeit.

De nem válaszol. Ad egy vattát,
szorítsd a sebre,
mint felhőt a napra a szél.

Majd a szüleidhez lép,
anyád arca már olyan ráncos,
mint a tányér szélére ragasztott rágók.

Azt akarja tudni, mi a bajod. De nem kérdezi.
A rendelőben nincsenek lámpaburák.
Minden villanykörte olyan csupasz,
mintha az igazságon nem lehetne szépíteni.

kép: Masaad Amoodi