„Ma Magyarországon rengeteg olyan kérdés és probléma van, amin akkor lehetne javítani, ha lenne néhány olyan ember, aki úgy dönt, hogy ezen változtat, és rászán néhány évet”
Hogyan jött létre az egyesület?
Réka:
Az első önkéntes tapasztalatokat a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál szereztük, ahol megismerkedtünk a szociális rendszer működésével, és beletanultunk a családokkal végzett gyakorlati munkába, azonban úgy éreztük, hogy a mi elképzelésünk ettől eltér és szeretnénk megvalósítani. Szerettünk volna függetlenedni és a számunkra fontos területekre koncentrálni, ezért olyan emberekkel alapítottuk meg a Menetszél Egyesületet, akikkel már korábban barátságban voltunk és azonos volt az értékrendünk, hasonlóak voltak a motivációink. Nagyjából két évvel ezelőtt kezdődött a tevékenységünk, de mint egyesület 2018 decemberében lettünk bejegyezve. Az alapító csapatunk létszáma (programszervezők, koordinátorok) azóta nagyjából a kétszeresére bővült, ma már 20-an látjuk el a szervezési feladatokat.
Csaba:
A múlt fontos abból a szempontból, hogy Réka és én is a Máltainál kezdtünk önkénteskedni, ahol nagyon sok jó ember vett körül minket. Tőlük kaptunk egy olyan értékrendet, amit nem biztos, hogy magunktól el tudtunk volna sajátítani. Sokat tanultunk a szociális kultúráról, hogy hogyan kell viszonyulni az emberekhez és mit jelent önkéntesnek lenni. Nekem is van egy-két olyan védőangyalom, akik nélkül ma nem lennék itt, és nagyon hálás vagyok nekik. Az egyiküknek köszönhetően kerültem az ócsai programba, ami a 2009-es válság után indult. Ez egy kormányprogram volt, amelynek keretében Ócsa mellett felépítettek egy falut azok számára, akik elvesztették a lakhatásukat. Ebbe a programba kerültünk bele nagyjából 6 évvel ezelőtt.
Amikor elkezdtem, családokhoz jártunk ki környezettanulmányt végezni, ami szociális munkási feladat volt. Nagyon hálás voltam ezért a tapasztalatért, mivel semmilyen szociális irányú végzettséggel nem rendelkeztem.
Az ócsai program célcsoportját a gyermekes családok képezték. A bekerülés feltétele legalább 2 gyerek megléte volt a családban, ezáltal pedig rengeteg gyerek költözött a faluba. Ismertük a családok hátterét, ismertük a szülőket, és volt elképzelésünk arról, hogy mi lesz velük, merre mennek tovább a gyerekek, és egyáltalán milyen kilátásaik vannak az életben. Mi ebben láttuk meg a hívószót, hogy ezekkel a gyerekekkel lenne dolgunk.
Nagyon apró gondolatmorzsákból indultunk el, és nem voltunk biztosak abban, hogy ezt nekünk csinálni kell. Először csak kirándulásokat szerveztünk, majd egy-egy foglalkozást vittünk oda, ami alapján később láttuk, hogy amit csinálunk, az jó, van rá igény, és ezekkel a gyerekekkel érdemes foglalkozni.
Hat éve járunk Ócsára. Amikor elhatároztuk, hogy rendszeresen fogunk járni, fontos szempont volt, hogy akár foglalkozást tartunk, akár korrepetálunk, csak akkor kezdjük el, ha a program fenntartható. Azt láttuk magunk körül, hogy a különböző pályázati finanszírozásból működő programok csupán ideiglenesek. Amíg a pályázat fut és van költségkeret, kismillió programot valósítanak meg, majd miután kifutott a pályázat és elfogyott a finanszírozás, hirtelen megszűnik minden. Ezzel szemben a mi álláspontunk már akkor is az volt, hogy egy adott programnak legalább 5 évig futnia kell, máskülönben többet ártunk a gyerekeknek, mint használunk, hiszen kialakul bennük a kötődés. Alapelvvé tettük, hogy nem fogunk pályázati finanszírozástól függni, vagy bármilyen más finanszírozási szempontra ráutalva lenni. Ócsán azóta is működünk és van jó pár gyerek, akit láttunk felnőni. Van, aki autószerelőnek megy, másvalaki most megy gimnáziumba, és már kis óvodásként is jönnek hozzánk programokra.
Réka:
Még a legelső évben, amikor elkezdtünk lejárni, készítettünk a Mikulás ünnepségen egy videót. Nagyon vicces visszanézni, hogy ott volt a négyéves, kis óvodás Bálintka, aki ma már kis kamasz és kamionsofőr szeretne lenni. A szemünk előtt nőttek fel és ezt nagyon jó érzés átélni. Rengeteg közös program és közös élmény köt össze minket.
Miért hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoztok?
Réka:
Ez is Ócsára vezethető vissza. Sok mindennel foglalkoztunk ott önkéntesként, de azt tapasztaltuk, hogy ha nagyon kicsi kortól kezdünk foglalkozni a gyerekekkel, akkor lehetőséget adunk nekik arra, hogy egy szinttel feljebb lépjenek, mint a szüleik. Mindig az a cél lebegett a szemünk előtt, hogy a korrepetálások által ezek a gyerekek bekerüljenek a gimibe és leérettségizzenek, és hogy számukra is reális cél legyen a továbbtanulás.
Fontosnak tartjuk a megelőzést, mert bár nagyon tisztelünk mindenkit, aki hajléktalanokkal, szenvedélybetegekkel vagy más kiszolgáltatott embercsoportokkal foglalkozik, de azt gondoljuk, hogy a gyermekkor az az életszakasz, amikor még kifejezetten jól lehet hatni az emberi sorsokra.
Éppen ezért nálunk fiatal önkéntesek vannak 16–35 éves kor között, ezáltal pedig korban közel állnak a gyerekekhez, ami nagyon jól hat a korrepetálásra is. A tanulás segítése mellett egyfajta mentor-mentorált viszony is kialakul a gyerekekkel, ami által szívesebben elmondanak nekik olyan dolgokat, amiket nem biztos, hogy a felnőttekkel megosztanának.
Vannak visszajelzések a szülőktől?
Csaba:
Attól függ, hogy melyik programról van szó. Például Ócsán elég sok szülővel jó a kapcsolat, és abból látjuk az elégedettséget, hogy rendszeresen küldik a gyerekeket. Aki küldi a gyereket korrepetálásra, az szeretné, hogy a gyereke fejlődjön és tanuljon. De természetesen vannak olyan helyzetek is, amikor nem annyira szép a történet. Például nagyon sok budapesti iskolában nem tudjuk, hogy kik a szülők. Még az osztályfőnök sem látta őket soha. A szülők elérése egy nehéz történet.
Budapesten hány iskolában vagytok jelen?
Csaba:
Jelenleg három iskolával van együttműködésünk a VIII. kerületben.
Réka:
Nyilván ez a szám félévről félévre növekszik, mert tudatosan bővítjük a hálózatunkat. Mindig eggyel több iskolát vonunk be.
Mi alapján választjátok ki a korrepetitorokat?
Csaba:
Mindig az egyes gyerekek igényei szerint történik a korrepetitor kiválasztása. Általában egy gyerek egy korrepetitorral dolgozik a félévben, és a gyerek adja meg, hogy mit szeretne tanulni. Ezt próbáljuk redukálni, mert nem mindent szeretnénk megtanítani nekik, hanem néhány apróbb dolgot, azokat viszont jól. Ma már inkább egy-egy adott tárgyra koncentrálunk a félévben, ami többnyire olyan alaptárgy, ami az érettséghez kelleni fog.
Réka:
Matek, magyar, irodalom, nyelvtan, angol – ezek vannak a fókuszban.
Egy félév leforgása alatt hogyan alakulnak az eredmények?
Csaba:
Egy darabig az volt a rendszer nálunk, hogy a félévi jegyeket megnéztük a program elején és a program végén, majd abból vontunk egy különbséget. Később azonban úgy tapasztaltuk, hogy ezek a változások nagyon szubjektívek, mert számos olyan körülménytől függnek, amire nincs ráhatásunk: ilyen az iskola, a tanár, vagy hogy egyáltalán mi zajlik a tanórán. Most már azt a rendszert vezetjük be, hogy az önkéntesek a félév elején íratnak a gyerekekkel egy szintfelmérő dolgozatot, amit aztán a félév végén újra meg kell írni. Ebből tudunk olyan változást becsülni, ami a gyerek saját teljesítményét tükrözi. Egyelőre tantártól függő, hogy mennyire van kidolgozva ez a módszer, de például matematikából már elég jól működik. Alapvetően azt látjuk, hogy van fejlődés, illetve a gyerek sem maradhat bent a programban, ha egyáltalán nem látunk pozitív változást. A Netkorrepnél ez nagyon szépen kirajzolódik, mert online jól lehet adminisztrálni. Meg van adva, hogy a gyereknek hogyan kell fejlődnie ahhoz, hogy lássa és érezze, hogy itt valami zajlik és az neki jó.
Réka:
Az is pozitív ebben, hogy saját magukhoz mérjük őket. A félév eleji teljesítményükhöz mérve a félév végét sokkal specifikusabb, mint a jegyek alapján mérni, ami sok külső tényezőtől is függ. Mindazonáltal a jegyek szintjén azért mindig elmondjuk, hogy minden második gyerek, aki részt vett a korrepetálásban, az adott tárgyból javított legalább egy jegyet.
Kaptunk visszajelzéseket is tanároktól, szülőktől, hogy nagyon sok gyerek, akikkel egyénileg foglalkozunk, pozitív változásokon megy keresztül: növekszik az önbizalmuk, kevesebb kudarcot élnek meg, ezáltal sokkal gyorsabban tudnak fejlődni. Ez a magabiztosság, és hogy van valaki, aki segíti őket, pozitív irányban határozza meg a fejlődésüket. És különösen hangsúlyos, hogy van, aki tud segíteni, hiszen egy-egy tantárgyban nem minden esetben tudnak otthon segíteni a szülők, ahogy például az angol is jelenthet problémát már általános iskolai szinten is.
Hány gyerek van most a programban?
Csaba:
Most van a féléves jelentkezési időszak nálunk, de ha előre szeretnénk megbecsülni, akkor nagyjából száznegyven gyerek fog bekerülni. Ebből kilencven fő a budapesti programban, harminc gyerek a Netkorrepben, és nagyjából tizenöt-húsz fő Ócsán fogja igénybe venni a korrepetitoraink segítségét.
Hány önkéntesetek van?
Réka:
Az előző félévben összesen kilencven fő volt, de most várhatóan jóval több lesz.
Csaba:
Körülbelül száz-száz korrepetitor fog velünk dolgozni a következő félévben.
Általános értékrendben, problémamegoldásban, emberi dolgokban tud segíteni a gyerekeknek ez a program?
Csaba:
Ez egy nagyon érdekes kérdés. Tartunk felkészítő tréninget az önkénteseknek, ahol elmondjuk, hogy hogyan érdemes tanítani: kik ezek a gyerekek és honnan jönnek, mi miket tapasztaltunk eddig, és mi vár rájuk az iskolarendszerben. Azt is el szoktuk mondani, hogy nem tudhatjuk előre, milyen gyereket kapnak, de az szinte biztos, hogy ha jó kapcsolatot alakítanak ki egymással, tehát ha megnyílnak és jól kommunikálnak, akkor ezek nagyon erős kapcsolatok tudnak lenni. Ezek lesznek azok a beszélgetések az óra elején és végén, amire a gyerek tíz-húsz év múlva is emlékezni fog. Mert arra, hogy mit tanult az órán, mi volt a tananyag, nyilván később nem fog emlékezni, de arra, hogy a korrepetitora elmeséli neki, hogy hétvégén kirándultak, voltak moziban a barátnőjével/barátjával, ez egy olyan más életstílus lehet a gyerek számára, ami elgondolkodtatja. És fordítva is igaz, hogy a gyerekek is tudnak olyan történeteket mesélni, ami az önkéntesek számára ismeretlen és elgondolkodtatja őket, ezáltal bővül mindkét fél látóköre. Ha ott van egy huszonöt éves, középosztálybeli, egyetemre járó tanár, aki nem egy negyven-ötven éves tekintélyszemély, hanem korban közelebb áll a gyerekhez, sokkal könnyebben alakul ki a mentor-mentorált viszony.
A visszajelzések alapján azt tapasztaljuk, hogy nagyon jó együttműködések alakulnak ki. A félév végén mindig megkérdezzük a korrepetitorokat, hogy szeretnék-e továbbvinni a diákjukat? És általában azt látjuk, hogy az az igen, amire rányomnak, az egy nagyon határozott igen.
Hogy egy példát említsek, az egyik kedvenc történetem, amikor összepárosítottunk egy kislányt és egy fiatal egyetemista lányt. Kiderült, hogy mindketten balettoznak. Az egyetemista lány évek óta balettozott, a kislány pedig nagyon érdeklődött a balett iránt. Elmondták, hogy mennyire egymásra találtak, és mennyi mindent tudtak adni egymásnak.
Réka:
A korrepetáló programnak csupán egy része a tanulás, hogy a felvételi jól sikerüljön és a gyerekek jól teljesítsenek. A másik fontos alappillér a mentorálás, hogy legyen egy olyan felnőtt személy, akire a gyerek példaként tekint. Ez legalább annyira fontos, mint a tanulmányi teljesítmény.
Az ócsai hat évből mit tapasztaltatok, voltak olyanok, akik később továbbtanultak?
Réka:
Az egyik fiú, akit tizenhárom éves korában ismertük meg, most érettségizett. Gimi előtt járt hozzánk korrepetálásra. Autószerelő akart lenni, de közben le is érettségizett. Vannak olyan gyerekek, akik már általános iskolában is tudják, hogy később majd egyetemre szeretnének menni, és már azt is tudják, mit szeretnének tanulni. Ugyanakkor vannak olyan gyerekek is, mint ez a fiú, akik szakmát szeretnének tanulni, viszont ilyenkor is fontosnak tartjuk, hogy az alapműveltséget elsajátítsák. Hihetetlenül sokat jelent, hogy például autószerelőként majd hogyan kommunikál az emberekkel. hogyan alakítja ki a saját ügyfélkörét stb. Hasznos vállalkozói skilleket lehet ráépíteni az alapműveltségre, amihez azonban szükséges az érettségi megszerzése. Ezeket az utakat is támogatjuk.
Milyen egyéb programokat szerveztek még?
Csaba:
Ócsán már hagyománya van a kirándulásoknak. Évszakonként egy kirándulást szervezünk. Most már más egy picit, mint amikor a Máltainál dolgoztunk, mert kis szervezetként már nem engedhetjük meg magunknak a nyári tábort, vagy volt például, amikor elmentünk Lichtensteinbe három hétre a gyerekekkel; voltunk színházban, reptéren. Kis szervezetként azonban ezek most meg vannak vágva, mert egy kirándulás leszervezése is nagy anyagi terhet tud jelenteni. Reméljük, hogy leszünk olyan helyzetben, amikor majd jobban elengedhetjük a fantáziánkat.
Réka:
A kirándulásokat nagyon fontosnak tartjuk. Ünnepeknél is szervezünk programokat a lakóparkban, mint Karácsony, Halloween, Húsvét és hasonlók.
Illetve a korrepetáló programunkon kívül szoktunk szervezni kerekasztal beszélgetéseket mindenféle szociális témában; egyre több fundraising eseményünk van; tartottunk jótékonysági főzést nyáron a Szimplában; van egy médiaprogramunk is, a Dear Society, ami pedig társadalmi témákkal foglalkozik: média és szociális érzékenyítést tartunk egyetemistáknak és fiatal pályakezdőknek, akik a program során cikkírási gyakorlatot is szereznek.
Van kapcsolatotok más hasonló szervezettel?
Réka:
A Dear Society-nél van együttműködésünk a KockaCsokival, ami egy autistákat foglalkoztató csokiműhely és kávézó. Az ő közösségi terük, a KockaPont tréningtermében tartjuk a képzéseinket. De több olyan civil szervezet is van, akikről cikkeket írunk rendszeresen és bemutatjuk a tevékenységüket, megjelentetünk tőlük anyagokat. És természetesen vannak olyan egyesületek, akiket gyerekprogramok és korrepetálás kapcsán figyelünk.
Csaba:
Találkoztunk a Bagázzsal is és sokat tanultunk tőlük, voltam ott önkéntes is egy ideig. Az InDaHouse-tól pedig meghívtuk Benkő Fruzsit az egyik kerekasztal beszélgetésünkre. Nem mondanám, hogy állandó együttműködés van közöttünk, de a jó szándék érzékelhető a szervezetek részéről.
Mindenki önkéntes az egyesületben?
Csaba:
Nálunk mindenki önkéntes, nincsenek munkaviszonyban foglalkoztatott kollégák.
Hogy lehet pénz nélkül működni?
Csaba:
Nagyon szépen. Minden programunk olyan, hogy ha most egy forintunk sem lenne, akkor is minden menne tovább. Mindenki önkéntes. Nem megyünk bele olyan szolgáltatásokba, és nem kezdünk olyan anyagi színvonalat növelni, amit nem tudnánk fenntartani. Nem bérlünk irodát, csak azt vesszük meg, amire szükségünk van, vagy összegyűjtjük rá a megfelelő forrást. Természetesen mi is szeretünk álmodozni, de az egy másik történet.
Mik a terveitek a következő öt évben?
Csaba:
Két irány meghatározó: szeretnénk több gyereket elérni, és szeretnénk minőségben nagyon jók lenni. Azt szoktam mondani, hogy szeretnénk a legjobbak lenni azok között, akik korrepetitorokat foglalkoztatnak. Egy olyan szervezet, ahol a korrepetitorok megtanulják, hogyan kell korrepetálni. Ha jön egy egyetemista, aki nálunk végzi a pedagógiai gyakorlatát, úgy kerüljön ki tőlünk, hogy már önállóan is képes legyen korrepetálni. Sokan mennek magántanárnak, amihez nélkülözhetetlenek a jó alapok.
Réka:
Ehhez kellenek a jó szakmai vezetők minden tantárgyból és a jó módszertan kialakítása. Minden programunkban benne van a bővülés lehetősége. A budapesti korrepetálásra gondolva rengeteg iskola van a fővárosban, akár jól elérhető távolságban is a belvárostól, ahol sok hátrányos helyzetű gyerek tanul. Ezért a hálózat kiépítése nagyon fontos. A Netkorrepnél szintén az ország különböző pontjain tanítunk gyerekeket és még sok olyan hely van, ahova szeretnénk eljutni. Ócsán is van még bővülési lehetőség.
Hogy működik a Netkorrep?
Csaba:
Technikailag vannak különbségek ahhoz képest, mintha Skype-on vagy Messengeren kapcsolódna össze a tanár és a diák, de az alapelv nem sokkal bonyolultabb. Ez is egy videós-telefonos kapcsolat, de egy olyan rendszert használunk, amiben ez egy közösségben történik. A diákok és a tanárok bejelentkeznek, mint egy közös osztályterembe, az adminisztrátorok pedig benyithatnak minden terembe, és látják, hogy mi történik. Órát látogathatnak, megnézhetik, milyen jegyzeteket használnak, hogyan haladnak. Az elején izgultunk, hogy lesz-e annyira hatékony, mint a személyes korrepetálás, de az a válasz, hogy igen. Sok olyan előnye van, mint az internet közelsége, ahol videót tudnak nézni az anyagról, valamint a legjobb adminisztrációnk itt készül. Ezen a felületen fejlesztettünk ki számos olyan módszert, amit később a személyes korrepetálásokba beépítettünk.
Réka:
A másik előnye, hogy a földrajzi távolságok áthidalhatók. Akár az USA-ból, Kínából is tudnak korrepetálni fiatalok itthon élő gyerekeket. Nagyon szép történetek vannak.
Nem megy a személyes kapcsolat rovására?
Csaba:
A személyesség ilyenkor is megvan, mert beszélgetnek, látják egymást és megosztják a gondolataikat. Én is korrepetáltam így és megismertem a saját diákomat. Jóval kevesebb hátránya van, mint amit ilyenkor az ember gondol. A legfontosabb pedig az az előnye, amit Réka is említett: mindig az a fő probléma, hogy a fejlett régiókból szeretnénk eljutni a fejletlenekbe. Ez hatalmas anyagi és infrastrukturális forrásokat igényelne, amit már az elején elvetettünk. Nem akarunk azért venni például tíz autót, hogy eljussunk vele az ország távolabbi pontjaira, és közben az üzemanyagköltségért és a fenntartásért kelljen gürizni. Ehelyett úgy tanítunk például egy erdélyi gyereket, hogy összekötjük az interneten a korrepetitorral, aki mondjuk Amerikában van. És ez valós történet, már egy éve együtt tanulnak.
A szülők gondolnak erre, mint lehetőségre?
Csaba:
Egyelőre sajnos még nem jellemző. Akiket próbálunk elérni, azok számára az internetes korrepetálás nagyon távoli történet. Próbálunk kapcsolatot építeni gyerekotthonokkal, mert ha ott van egy nyitott gondolkodású nevelő, akkor több gyerek is bevonható a rendszerbe. Ilyenkor nem is a gyereket nehéz megtalálni, hanem a szülőt, aki perspektívát lát abban, hogy ha nem tud magántanárt megfizetni, akkor megpróbálná a Netkorrepet. Viszont az a tapasztalatunk, hogy akik bekerülnek, később is szeretnének maradni. A gyerekeknél a fluktuáció viszonylag kicsi a Netkorrepben, általában elégedettek.
Réka:
Másik része a Netkorrep hasznosságának a technológiai dolog, ami az ilyen gyerekközösségeknél hasznosul: az elmúlt években kaptunk adományba laptopokat, amelyeket gyerekotthonokba juttatunk el. Ilyenkor egy gépen akár tíz-tizenöt gyerek is tud tanulni.
Mi történik akkor, ha egy korrepetitor látja, hogy a gyermeket bántalmazzák?
Csaba:
Jelzi nekünk, mi pedig körbejárjuk a történetet, amennyire tőlünk telik, majd jelezzük az illetékes szerveknek, a gyermekvédelmi hatóságoknak. Ennél tovább viszont mi nem folyunk bele. Vállaljuk, hogy ehhez a részhez mi nem értünk, és nem szeretnénk rosszul segíteni.
Réka:
Jelzőrendszeri kötelezettségünk például Ócsán, hogy tudjuk, ki az, aki ott a gyermekvédelemmel foglalkozik és hozzá tartozik a lakópark. Vele beszélünk, és lehet, hogy végül kiderül, mi látjuk rosszul a történetet.
Csaba:
Egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt hat évben hány ilyen esetünk volt, pedig jó pár száz gyerek vett részt a programokon. Nagyon fontos eleve már a cél kiválasztásánál, hogy olyan fába vágjuk a fejszénket, amivel elbírunk. A mi esetünkben ez a cél az, hogy a gyerekek és a korrepetitorok megfelelően tudjanak együttműködni.
Bátorítanátok másokat is arra, hogy a saját közösségükben merjenek kezdeményezni a közös ügyek érdekében?
Csaba:
Nemrég olvastam egy 2010 környékén készült hazai felmérést, amiből az derült ki, hogy Magyarországon az emberek 66 %-a passzív szenvedő, 23 %-a lázadó, és csupán 10 % az, aki aktív cselekvő. Szerintem ez egy nagyon fontos mondat, mert ma Magyarországon rengeteg olyan kérdés és probléma van, amin akkor lehetne javítani, ha lenne néhány olyan ember, aki úgy dönt, hogy ezen változtat és rászán néhány évet. Szeretjük tologatni a felelősséget, gyakran a nálunk nagyobb halra mutogatunk, és azt mondjuk, hogy ő a felelős, és amíg nem változtat a viselkedésén, addig semmi nem fog változni. Azt gondolom, hogy az egy nagyon nagy érték, hogy mi mertünk belevágni. Nyilván kaptunk olyan értéket az utunk során, aminek az lett az eredménye, hogy elkezdtünk az egyesületen dolgozni. Ha az ember nem kerül a megfelelő közegbe, nem biztos, hogy mer kezdeményezni, mert rizikós tud lenni. Mi is viszonylag egyszerű dolgokat végzünk, mégis nagyon sok tapasztalat kell hozzá, hogy biztonsággal végezzük. Az elmúlt hat év, ami mögöttünk van, olyan tapasztalati és tanulási fázisokat mutat, hogy azt gondolom, nem tudtuk volna gyorsabban csinálni a munkánkat. Ezeken a szakaszokon át kellett menni.
Hatalmas jelentősége van annak, hogy az emberek úgy döntenek-e, hogy összeállnak. Akár barátok is. Kiválasztanak egy problémát, nem vágják túl nagy fába a fejszéjüket, mert az a legnagyobb hiba, hanem szépen, apránként elkezdik, elköteleződnek és állhatatosan csinálják. Bőven látni és hallani olyan történeteket a mai magyar közéletben, amelyekből kitűnik, hogy azért változnak bizonyos dolgok, mert volt néhány ember évekkel ezelőtt, akik úgy döntöttek, hogy ezen változtatni fognak. Több ilyen emberre van szükség.
Réka:
Nagyon sok önkéntesünknek is ez a motivációja. Sosem önkénteskedtek még, már nagyon régóta kerestek önkéntességet, de nem találtak elég jót, aztán szembe jött velük a hirdetés és azt érezték, hogy megtalálták a számukra megfelelőt. Ahogy Csaba is mondta, sokan megkérdezik a felkészítő tréning előtt is, hogy adunk-e segítséget nekik, mert sosem korrepetáltak még. Fontos tudni, hogy vannak programkoordinátorok, van felkészítő tréning és félév közben esetmegbeszélő, ahol a különböző problémákat tárják fel és beszélik meg. Tehát nincsenek magukra hagyva az önkénteseink. Személyes tapasztalatom, hogy sokat számít az a körülmény, hogy közösségben történik az önkéntesség, tehát tudnak egymásra reagálni, felismerik a hasonló problémákat. Sokszor, ha nehéz helyzet alakul ki, sokat számít, amikor van kivel megbeszélni.
