Már megint valaki azt mondta, hogy szar, hogy fasz, hogy baszki! Hogy lehet, mikor ott a kulturált iskola, az igényes baráti kör, odahaza a körültekintő szülői beszéd? Az anyák és apák szorgos szorongással a másik gyerekére mutogatnak, hiszen ők otthon ilyet biztosan nem mondtak. Valahol eltanulta: az oviban, a focin, a kézműves foglalkozáson. És egyre korábban kezdik, hihetetlen! Hogy beszélsz? bővebben… →

Elmondta

 Elmondta, hogy. És, hogy szeretné, hogy. Körbenéztem, kitaposott úton álltam, leveleket láttam magam körül, zsebkendőt szorítottam a zsebemben. Némán elköszöntem tőle, szoborként hagytam hátra, majd elindultam hazafelé. Az ösvény mentén minden a megszokott volt, nem kellett gondolkodnom, hogy tudjam, merre menjek. Ötvenhatos villamos Hűvösvölgy felé. Bézs fák. Felhívott a főnököm, beosztott a jövő hétvégére, igeneltem és nevettem.

Nem emlékszem, hogy hogyan jutottam el a lakásig. Anyám a konyhapultnál állva eszik, és teli szájjal kérdezi, hogy milyen napom volt. Azt mondtam neki, hogy.

Fosztó 

Nem süt be a szobámba a fény, pedig nem pincében lakom,
van saját ablakom, de leengedve felejtettem a redőnyt.

Beakadt, nem megy fel, ki kell mennem,
a lépcsőházban nem találom a villanyt,
kint pedig már rég éjjel van.

Lehetetlen mozdulni, valaki befogja az orrom,
nem kapok levegőt a sötétben.

A boldogtalanság fekete,
egy elveszett kapcsoló a folyosón,
a fosztóképző valami jó végén.

Angyal 

Antidepresszánst találtam a postaládában, már érzik, hogy valami nincs rendjén. Kulcsunk rég nincs hozzá, úgyhogy visszateszem, becsukom és nem zárom vissza.

Sétálni mentem. Zenét hallgatok. A fülhallgatóm egyik fele elromlott és néha megráz. A hajléktalanok a Jászain nem vigasztaltak meg. Angyalföld. Van még bárki, aki ezt elhiszi?

Visszafelé végigmegyek a Pozsonyin, majd leülök és elszívok egy cigit a Ruttkai Éva parkban. Soha nem dohányoztam még. Nyelem a füstöt, már így is fuldoklom.

Reggel 

Esőcseppek domborodtak a terasz székein, hoztál törlőrongyot, pokrócot és kávét. Elkented a vizet a műanyagon. Forró a bögre, várok még. A barna lé tetején tejhab-foltok színesen visszatetszenek. Édes gőz csapja meg az orrom. Szétcukrozod mindig.

Hideg van, rágyújtunk.

– Finom lett, köszönöm.

Körbetekerem magamon a pokrócot és felállok, lépek kettőt-hármat, ügyetlenül egyensúlyozom az egyik kezemben a szivarral, a másikban a bögrével. Csöndben figyelünk.

Este mikor megszólalt a kapucsengő, mást vártam. Más választ magamtól, nem szorosan összezárt állkapcsot. Kialudt a dohány. Odaadod a lovacskás öngyújtót, amit a Hajdúszoboszlói nyaralásunkon vettünk.

Elfogyott minden a szánkból, szótlanul folytatod a reggelt, majd mikor megfordulok, lazán intesz felém. Csörgés, kattanás és már itt sem vagy.

Egy éve veszítettem el a lakáskulcsom.

Dánia, Csapda, 2021.10.03. 

Nem tudom, mióta lakom itt. A vízórát jöttem leolvasni és azóta itt vagyok, mert nem tudom felvenni a kapcsolatot a portással, aki a kulcsot tartja magánál. A teljes épület betonból van és egy ikerpár követ mindenhová. Kopaszok és nagydarabok. A folyosóknak és az emeleteknek nincs vége, a számozás a végtelenségig tart, mindig másik szobában alszom, mert hiába haladok, nem érek semminek a végére. Lépcső nincs, hogy ne lehessen megszámolni az emeleteket, viszont a liftek működnek. Az ablakokon mindig fény jön be, a napszakok rendjét már a bekerülésem ötödik napján elvesztettem. A ruhám átvette a beton színét. Az idő kinyúlt, vesztett a sűrűségéből, és fogalmam sincs, hol jár. A folyosón sétálok, az ajtókon bármikor benyithatok, hogy megnézzem a szobákat, melyek pontosan ugyanolyan méretűek és teljesen üresek. Az egyikbe benyitok, benézek, belépek és bent vagyok. Benézek, belépek és bent vagyok. Belépek és bent vagyok. Bent vagyok.

(Illusztráció: Paul Klee)

A férfi egy hatalmas, üres úton találta magát. Tétován körülnézett. Az út két széle sejtelmes sötétségbe burkolózott, előre és hátra halvány, fehér fény csillant a végtelenben. Csend volt és üresség. A férfi teljesen egyedül érezte magát.

– Jó napot! – szólt valaki hirtelen a közelből.

A férfi döbbenten fordult a reszelős hang irányába. Egy nagyon sovány, nagyon magas alak állt mellette. Hosszú, sötét kabát alatt sötét öltönyt és sötét inget viselt. Beesett arcán vékony, szürke bőr feszült. Kopasz fejét régimódi kalap takarta. Arccsontjai erősen kiugrottak, fekete szemei mélyen ültek a gödrükben.

– Üdvözlöm – biccentett lassan a férfi. Újra végigfuttatta a szemét a képtelenül szikár testen, és az arról lelógó elegáns, de mégis hátborzongató ruhadarabokon. Nyelt egyet, és azt kérdezte: – Ki maga? A Kísérő bővebben… →

Régi közhely, miszerint a pénz, a jólét ritkán boldogít. Bizonyíték erre az a háborút követő néhány év, amit kisfiúként éltem át egy romániai faluban. Helyesebben most romániai, mert akkor, a második bécsi döntés révén, Magyarországhoz tartozott.

Kajántót ugyanaz jellemezte, mint a többi falut akkoriban: düledező kunyhók, elhanyagolt szántóföldek, hiányzott a villany, út, pénz. A parasztok mezítláb jártak, egyik-másik rongyokban. Rádió, mozi nem létezett. Ezt pótolták a fonók, a tengerihántás és egyéb népi „rendezvény”, ahol szájról szájra szállt a dal, a fiatalok mókáztak, az idősebbek meséltek, és… Folytassam? Boldog voltam, így mezítláb és szegényen. Bolond Irén bővebben… →

Az Elbphilharmonie-ba siettem próbára, amikor apám hívott. Lipcséből kapott üzenetet, valaki talált egy viola da gambát az örökölt háza padlásán. Háromszáz évre saccolják a korát. A lábam nem vitt tovább, leültem egy padra és apámra figyeltem. Odaküldte a hangszer-restaurátor barátját, aki szerint jóval nehezebb a hangszer, mint a korabeli gambák voltak. Elviszi a műhelyébe és szétszedi. Nincs túl jó állapotban, de ha sikerül…

Nem! – kiáltottam fel. – Várjon, odamegyek. Foszlányok bővebben… →

                       az első nap

(1.A zseniálisan háromszínű zászlók széltében, hosszában, az ígéretek)

fölött, az átkozott utálatosságok fölött, a helyzetünk kedvező, mondogatták. Kiszökött, hozzá nőtt, ismerte, illeszkednek egymás mellé. Az ebéd után közös asztaltársaságot az utolsó pillanatban elfújta, a hajában BABÉRLEVÉL, ő dönt a jövő felett. Ez nem katekizmus, válaszolja az ügyész kérdéseire. Elsősorban a lázadás, a félelem halmazállapota. A kimondhatatlan, a bemutatni nem akaró. Úgy hírlik, teljesen mindegy, (ki rúgja) nélkülözhetetlen cselekvés, történelmileg nélkülözve. MegHALtak, belehervadtak a fagyos októberbe. A térben a tánc, másnap nem jártak a villamosok, EMBERTÁRSAI létrehozták a forradalmat. Köszönet azoknak, akik az elsajátítás igényével. Oratórium forradalomra bővebben… →