Arany délután volt.

Kimentünk a tóra.

Három kis unokám,

Évi, Ili, Dóra

Evezett, kormányzott

És telt-múlt az óra.

      

Három huncut kislány

S vágyuk annyi volt csak,

Hogy meséljek nekik,

Míg libeg a csolnak.

Mi mást tehettem hát,

Ha ők parancsolnak?

 

Szólt az első: „Kezdd el,

Mondd a mesét, hahó” –

A második kérlel:

„Tréfásat, nagyapó” –

A harmadik ajkán

Folyton árad a szó.

 

Egyszerre ámulva

Figyelnek mind oda,

Feltűnik a tündér,

Megjelen a csoda,

Állat is, madár is –

Nem tudni micsoda.

 

Aztán, hogy kifogytam

A mesemondásból,

„Máskor, gyerekek, majd”

Szabadkozom százszor,

De ők csak kacagnak:

„Most legyen a máskor”.

 

Így mesélt a regék

Öreg szerelmese.

Ábrándot, kalandot,

Milyent nem tudsz te se

S hogy hazaeveztünk,

Elkészült a mese.

 

Évike, fogadd el,

S kössön csokrot kezed

Gyermekálmaidból,

Miken bús fény rezeg,

Szalaggal övezze

Szelíd emlékezet.

 

 

 

ELSŐ FEJEZET.

Lenn, a Nyuszi barlangjában.

Évike már elúnta, hogy tétlenül üldögéljen nénje mellett az árokparton. Egyszer-egyszer bepislantott abba a könyvbe, amelyet a nénje olvasott, de nem voltak benne se képek, se versek.

– Mit ér egy könyv – gondolta Évike – képek meg versek nélkül?

Hát csak ült-üldögélt s azon törte a fejét, már amennyire tőle telt – mert a rekkenő hőségtől egészen elálmosodott és megbambult – hogy jobb volna fölkelni pitypangot szedni és füzért fonni belőle, amikor hirtelenül elsurrant mellette a pirosszemű fehér Nyuszi.

Ebben semmi különös nem volt. Azon se csodálkozott Évike valami nagyon, hogy a Nyuszi ezt mondogatta magában: „Jaj, Istenem, még elkésem”. Évike később, amikor visszagondolt erre, ráeszmélt, hogy ezen csodálkoznia kellett volna, de most bizony egy csöppet se csodálkozott. Ám, amikor a Nyuszi kihúzott egy órát a mellényzsebéből és megnézte rajta, hogy hány óra s aztán elrohant, Évike tüstént talpraugrott. Eszébe villant, hogy ő eddig még sohase látott olyan nyuszit, akinek mellényzsebe lett volna, se pedig olyant, aki órát húzott volna ki a mellényzsebéből, hát kíváncsiságában utána iramodott a réten. Szerencsére még éppen láthatta, amint a Nyuszi besurrant egy jókora lyukba a sövény alatt.

A következő pillanatban Évike utána ugrott, meg se gondolva, hogy is kerül majd vissza onnan.

A Nyuszi barlangja egy darabon egyenes volt, mint valami alagút, aztán hirtelenül lejtett, oly hirtelenül, hogy Évike egy szemvillanás alatt máris zuhant lefelé, egy roppant mély kútba.

Vagy a kút volt roppant mély, vagy pedig roppant lassan esett lefelé, mert Évikének esés közben sok-sok ideje maradt arra, hogy körülnézzen és eltünődjék azon, mi fog vele legközelebb történni.

Először is lefelé kukkantgatott, hogy lássa, hová fog esni, de olyan sötét volt, hogy semmit se látott. Aztán a kút falát vizsgálgatta és észrevette, hogy mindenféle polcok meg könyvállványok vannak, néhol pedig térképek és festmények is lógnak szögekről. Lefelé zuhantában elkapott egy köcsögöt az egyik polcról. Ez volt ráírva: „SZILVALEKVÁR”. Csakhogy a köcsög, sajnos, üres volt. Évike hát nem merte ledobni a köcsögöt, mert attól félt, hogy agyonüt vele valakit. Ezért ügyesen egy polcra tette, amikor esés közben elsuhant mellette.

– Nahát, – gondolta Évike – én, aki ekkorát zuhantam, ezután egyáltalán nem félek majd attól, hogy legurulok a lépcsőről. Majd mondogatják otthon: „Micsoda bátor egy kislány”. Sőt akkor se sírok, ha leesem az ötödik emeletről.

No, ezt el is hihetjük neki, gyerekek.

Évike csak zuhant, zuhant, zuhant.

– Hát ennek már sohase lesz vége? Vajjon hány mérföldet zuhantam eddig? – kérdezte fennhangon. – Valahol a föld középpontja felé járhatok. Várjunk csak. A föld középpontja felülről számítva körülbelül 4000 mérföldnyire lehet.

Évike sok mindenfélét tanult az iskolában s ez nem a legjobb alkalom volt arra, hogy tudását fitogtassa, hiszen amúgy se hallhatta senki. De azért, gondolta, sohasem árt a leckét fennhangon ismételgetni.

– Igen, annyira van: 4000 mérföldnyire. Csak az a kérdés, hogy hányadik szélességi és hányadik hosszúsági fokon?

Évikének halvány sejtelme se volt arról, hogy mi fán terem az a szélességi meg a hosszúsági fok. Csak tetszettek neki az ilyen komoly, tudós kifejezések.

Most újra rákezdte:

– Vajjon keresztül esem-e a földgolyón? Jaj, de furi lesz, ha majd ott bukkanok ki, ahol az emberek a fejük tetején járnak. Valahol Amerikában, vagy Ausztriában.

Évike örült, hogy ezt senki se hallja, mert élt a gyanúpörrel, hogy az utolsó szót mégsem egészen helyesen mondotta.

– Majd meg kell ám kérdeznem valakit, hogy is hívják azt az országot. „Néni kérem, tessék megmondani, ez itt Ausztria, vagy Ausztrália?”

Képzeljétek, gyerekek, Évike, amint lefelé esett a levegőben, illedelmesen meg is hajolt a tanító néni előtt. Mondjátok, tudnátok ti ezt utána csinálni?

– Jaj, milyen butának hisz majd a néni. Nem, inkább nem kérdezem meg. Talán majd ki lesz valahol írva.

Évike zuhant, zuhant, zuhant lefelé. Minthogy pedig semmi egyebet nem tehetett, megint beszélni kezdett:

– Azt hiszem, Cirmos nagyon fog búsúlni utánam ma este. – Cirmos a cicája volt. – Remélem, adnak majd neki tejecskét vacsorára. Édes Cirmoskám, de jó lenne, ha itt volnál velem! Az igaz, a levegőben nincsenek egerek. De vannak bőregerek s a bőregér az majdnem olyan, mint a rendes egér. Vajjon szeretik-e a macskák a bőregeret?

Évike ebben a pillanatban hirtelen elálmosodott, félálomban dünnyögte:

– Szeretik a macskák a bőregeret? Szeretik a macskák a bőregeret?

Néha meg így:

 – Szeretik a bőregerek a macskát?

Mindegy volt, hogyan mondja, hiszen úgyse tudott rá felelni. Érezte, hogy elszundikál. Éppen azt kezdte álmodni, hogy a Cirmossal karonfogva sétál s nagyon komolyan vallatóra fogja őt:

– Hát Cirmoskám, most valld be őszintén: ettél-e te már bőregeret?

Ekkor egyszerre – zsupsz – néhány rőzsekötegre, vagy egy halom őszi falevélre pottyant, ezzel vége is volt a zuhanásnak.

Évike egy csöppet sem ütötte meg magát. Tüstént talpraugrott és körülnézett. De a feje fölött mindenütt sötétség volt. Előtte hosszú folyosó nyílt s abban a rohanvást rohanó fehér Nyuszit pillantotta meg. Nem volt veszteni való ideje. Évike uccu, utána, mint a szélvész s még hallhatta, amikor a Nyuszi a sarkon befordulva, így sopánkodott:

– Jaj, jaj, tapsi füleimre, villás bajuszomra, még elkésem.

Évike a Nyuszi sarkában volt, de egy fordulónál elvesztette szem elől. Most egy hosszú, alacsony csarnokba ért, amelynek mennyezetéről egy sor lámpa világított lefelé.

Köröskörül ajtók voltak itt, de valamennyi zárva. Évike körbe járt és sorba próbálgatta valamennyit, aztán elszontyolodva a csarnok közepére ment s azon tünődött, hogyan szabadulhatna ki innen.

Hirtelen egy háromlábu asztalkát pillantott meg, csupa-csupa üvegből. Ezen nem volt semmi egyéb, mint egy icike-picike aranykulcs. Évike első gondolata az volt, hogy ez a kulcs talán beleillik az ajtóba, de vagy a zár volt nagyon nagy, vagy a kulcs volt nagyon kicsi és sehogy sem akarta kinyitni egyiket sem. Amikor azonban Évike másodszor is körülnézett, megpillantott egy függönykét, amelyet eddig nem vett észre. A függöny mögött egy parányi, alig harminc centiméter magas ajtócska volt. Beledugta az icike-picike aranykulcsot a zárba és roppant boldog volt, mert a kulcs beleillett.

Kinyitotta az ajtót és látta, hogy egy szűk folyosóra nyílik, alig szélesebbre, mint holmi patkánylyuk. Letérdepelt és a folyosón át olyan gyönyörű kertet pillantott meg, amilyent még soha életében nem látott.

Jaj, hogy szeretett volna kiszabadulni ebből a sötét csarnokból, künn sétálgatni a tündöklő virágágyak meg a hűs szökőkutak között. De még a fejét se tudta keresztüldugni az ajtón.

– Aztán ha a fejem még keresztülférne is, – gondolta szegény Évike – a vállam nélkül nem sokra mennék vele. De jó volna összecsukódni, mint valami fényképezőállvány. Talán nem is olyan nehéz ez, csak tudnám, hogy kell kezdeni. Mert tudjátok, gyerekek, oly sok tündéri dolog esett meg Évikével, hogy már azt kezdte hinni, semmi se lehetetlen.

Nem sok értelme volt, hogy a parányi ajtónál ácsorogjon, hát visszament az asztalkához. Titokban azt remélte, talál majd rajta még egy kulcsot, vagy valami könyvet s abból megtudhatja, hogyan lehetne úgy összecsukódni, mint valami fényképezőállvány. Most azonban egy kis üveget talált rajta.

– Huncut legyek, ha ez itt volt az előbb – mondotta Évike.

Az üveg nyakára papírszelet volt ragasztva, erre pedig gyönyörű nagy betűkkel ezt írták „Igyál meg!”

Hiába volt azonban ráírva: „Igyál meg!”, Évike sokkal okosabb volt, semhogy hűbelebalázs megigya.

– Előbb megnézem, – mondta – nincs-e ráírva: „Méreg”.

Ő tudniillik már megannyi szép kis mesét olvasott olyan gyerekekről, akik megégtek, vagy akiket fölfaltak a farkasok, vagy más, ehhez hasonló kellemetlenség érte őket, mert nem akartak jóakaróikra hallgatni, akik váltig figyelmeztették őket, hogy huzamosabb ideig ne fogjanak meg vörösen izzó piszkavasat, mert végül megégetik a kezüket, meg hogyha éles késsel belevágnak az ujjukba, az rendszerint vérzik. Évike sohase felejtette el ezeket a tanításokat. Tudta, ha nagyon sokat iszik olyan üvegből, amelyikre az van írva: „Méreg”, akkor előbb vagy utóbb baj éri.

Mivel erre az üvegre nem volt ráírva „Méreg”, Évike hősiesen belekóstolt s roppantul ízlett neki. Szakasztott olyan íze volt, mintha cseresznyésrétesből, madártejből, mazsolaszőlőből, csokoládéból, pulykapecsenyéből és vajaskenyérből keverték volna össze. Hamarosan ki is itta az egészet, körömcseppig.

*

– Jaj, de furcsa – szólt Évike. – Most összecsukódtam, mint valami fényképezőállvány.

Csakugyan, az egész Évike egyszerre alig volt nagyobb husz centiméternél. Örült, hogy már kifér a parányi ajtón és kimehet abba a gyönyörű kertbe.

Előbb azonban várt egy pillanatig, nem zsugorodik-e tovább. Egy kicsit izgatott is lett.

– Végül még az is megeshetik, – mondotta – hogy egészen elfogyok, mint a gyertya lángja. Vajjon milyen is lennék akkor?

Próbálta elképzelni, milyen is a gyertyaláng, miután már elfujták. De nem emlékezett rá, hogy látta volna valaha.

Kisvártatva, miután meggyőződött arról, hogy nem történik vele semmi, elhatározta, hogy azonnal a kertbe megy. De amikor a parányi ajtóhoz ért, szegényke, akkor vette észre, hogy ott felejtette az icike-picike aranykulcsot. Visszatipegett érte az asztalkához, de már nem ért fel odáig. Látni jól láthatta a kulcsot az üvegen keresztül és próbált is fölmászni az asztal egyik lábán, de az asztal nagyon síkos volt. Végül pedig, amikor belefáradt a sok nekirugaszkodásba, leült szegényke a földre és sírvafakadt.

– No ne bőgj. Úgyis hiába bőgsz – parancsolta Évike magának szigorúan. – Azonnal hagyd abba.

Évike gyakran jó tanácsokat adott önmagának. Igaz, hogy ritkán engedelmeskedett. Néha meg annyira összeszidta önmagát, hogy sírva is fakadt miatta. Egyszer – emlékezett – pofon is ütötte önmagát, mert csalt, amikor önmagával huszonegyest játszott.

Ez a furcsa kislány ugyanis szerette azt képzelni, hogy ő két személy.

– Most úgyis hiába képzelném, hogy két személy vagyok, – gondolta szegényke – még jó, hogy egy valamire való kitelik belőlem.

Évike hirtelenül egy kis üvegszelencét pillantott meg az asztal alatt a földön. Kinyitotta. Egy vékony szeletke süteményt talált benne. A süteményen mazsolaszőlőből gyönyörűen kirakva ezt olvasta: „Egyél meg!”

– Jó, – mondta Évike – megeszem. Ha megnövök tőle, elérem a kulcsot, ha pedig eltörpülök tőle, akkor kimászhatom alul az ajtórésen. Akár így, akár úgy, kijutok a kertbe. A többivel édeskeveset törődöm.

Évike beleharapott a süteménybe, közben pedig remegve mondogatta:

– Jaj, mi lesz? Jaj, mi lesz?

Kezét a fejebúbjára illesztette, hogy megtudja, nő-e, vagy törpül. De legnagyobb meglepetésére azt vette észre, hogy se nem nőtt, se nem törpült. Igaz, hogy többnyire ez szokott történni, ha az ember süteményt eszik. Évike azonban már annyira megszokta, hogy mindig valami tündéries dolog történik vele, hogy már érthetetlennek tartotta, ha a dolgok a maguk rendes kerékvágásában haladtak.

Így hát Évike tovább evett s hamarosan bekebelezte az egész süteményt.

 

Kontrollszerkesztette Dobás Kata

(Lewis Carroll, Évike Tündérországban, ford. Kosztolányi Dezső, Budapest, Gergely, 1936.)

(Az Emberek innen-onnan Galíciából című kötetből)

Jesualdo Pértegának hívták, de a kocsmában mindenki csak Tardiz-i Leirasként ismerte. Nagyapja Leiras Vello volt, fia pedig Leiriñas.A Tardiz folyó jobbról ömlik a Miñoba, kövér legelőket táplál, éger- és fűzfaligetek között kanyarog. Az egész Leiras család megjárta Buenos Airest, ahol is mindenféle cukrászdákban és pékségekben dolgoztak. Jesualdo urat egy bizonyos möszjő Batani nevű libanoni cukrász vette fel kisegítőnek. Az öreg Bataninak görög felesége volt, fia pedig, akit Juszufnak hívtak, egy malagai spanyol nőt vett el, aki szinte felfalta az életét. Egy alkalommal kettesben Libanonba mentek nyaralni, ahol is Juszuf muzulmán hitre tért, elvált a malagai nőtől, s Plataba visszatérve már egy termetes zsidó nő volt a felesége, aki ünnepnapokon a főváros zsidó színházában énekelt. Az egyik színdarabban Évaként mutatkozott be a közönségnek. Zajos sikert aratott; a zsidók Buenos Airesben mind azt beszélték, hogy még soha nem láttak ilyen szépen megformált Évát, ilyen halvány bőrűt, ahogy a Paradicsom fái közt ringó léptekkel illegette magát. Az idős Batani még mindig gyengéd érzelmeket táplált a malagai asszonyka iránt, de azért büszke is volt újdonsült menyének sikereire, s az elvált nőnek mézes-mandulás krémest küldözgetett. Mi ketten Leirasszal a borbélynál azon tanakodtunk, hogy Éva fehér vagy kreol bőrű volt-e. Leiras szerint amikor a zsidók olyan nagy tapsot adtak Batani menyének, nagyon is jól tudták, mit csinálnak…

Leirasnak sok története volt a buenos airesi olaszokról, olyanok, amelyeknek maga is tanúja volt. Most csak egyet mesélek el.

Bejön egy olasz: szürke borsalino kalap, zöld nyakkendő meg fehér lakkcipő.

– Amico mio, tudnának-e hozni egy szép piskótatortát, finom őszibaracklekvárral, a tetején tejszínhabbal, körben meg meggydarabkákkal?
– Mi az hogy! – vágta rá a pultos.
– A meggydarabkák mellé ugyan rakjanak még rá egy réteg pörkölt mandulát!
– Még szép!

Kihozták az olasznak a tortát; még a szeme is elkerekedett a gyönyörűségtől.

– Bravo, bravissimo! A közepébe tegyél egy feliratot, hogy Éljen soká Arnaldino!, a betűk közé meg kis szívecskéket!
– Még szép!

Az olasz közben megbámulja magát a tükörben: igazít egyet a kalapján, kissé feljebb húzza a nadrágját, és kisimítja a térdzokniját.

– Tessék, uram, a tortája.
– A tetejére szórjál még egy icipici fahéjas cukrot!
– Még szép!
A pincér letette elé a tortát.
– Becsomagoljam, uram?
– Dehogy! Itt helyben eszem meg!
Az olasz levette szürke borsalinóját, maga mellé rakta egy székre, amit előbb gondosan leporolt, fogta a tortát, cseppentett még rá egy kevéske karamellt, és az egészet ott helyben befalta.
– Eztán meg – mesélte Leiras – kért két szalvétát, letörölte a bajszáról a morzsákat, fizetett és elindult kifelé, de előtte még bókolt a tükörképének. Hát mit szóljon ehhez az ember? Mi meg, pipogya galegók, szökőévente ha meglepjük magunkat egy islerrel…

---

ÖTÖDIK FEJEZET.

Tanácsot ad a Hernyó.

A Hernyó meg Évike egy darabig némán nézte egymást. Végül a Hernyó kivette szájából a tajtékpipát s únott, álmos hangon ezt kérdezte tőle:.

– Hát te kicsoda vagy?

Kezdetnek nem volt valami biztató. Évike félénken rebegte:

– Magam se tudom, kérem szépen, hogy most ki vagyok. Csak azt tudom, hogy ki voltam ma reggel, amikor fölébredtem. De azóta már rengetegszer megváltoztam.

– Hogy érted ezt? – szólt a Hernyó szigorúan. – Értelmesen beszélj.

– Sajnos, kérem, nem tudok értelmesen beszélni, mert nem az vagyok, aki vagyok, amint látni tetszik.

– Nekem semmit se tetszik látni – mondta a Hernyó.

– Sajnos, nem tudom jobban megmagyarázni, – felelt Évike illedelmesen – mert én magam sem értem az egészet. Aztán, tetszik tudni, borzasztó, hogy az ember napjában többször átváltozik.

– Már miért volna borzasztó?

– Lehet, hogy kegyed még nem ismeri ezt, – mondta Évike – de nemsokára megismeri majd. Ha majd begubózik és bábbá változik, aztán pillangóvá lesz, bizonyára furcsán fogja magát érezni.

– Egy csöppet sem – vetette oda a Hernyó.

– Embere válogatja – állapította meg Évike. – Én mindenesetre nagyon furcsán érezném magam.

– Te? Hát kicsoda vagy te? – kérdezte félvállról a Hernyó.

Most megint oda lyukadtak ki, ahol beszélgetésük legelején voltak. Évikét egy kicsit bántotta, hogy a Hernyó olyan kurtán-furcsán beszél vele. Ezért kihúzta magát és önérzetesen mondta:

– Azt hiszem, előbb kegyednek kell megmondania, hogy kicsoda.

– Miért? – kérdezte a Hernyó.

Évike ettől a kérdéstől megint összezavarodott. Minthogy pedig semmi elfogadható válasz nem jutott az eszébe s minthogy a Hernyó – úgy látszott – ballábbal kelt föl, Évike jobbnak látta faképnél hagyni őt.

– Gyere vissza! – kiáltott utána a Hernyó. – Valami fontos dolgot akarok neked mondani.

Ez már megnyugtatóbban hangzott. Évike megfordult és visszament.

– Csigavér – mondta a Hernyó.

– Csak ezt akarta mondani? – kérdezte Évike, türtőztetve haragját.

– Nem – felelt a Hernyó.

Évike arra gondolt, hogy nincs egyéb dolga, ráér várni, meg aztán hátha mégis mond valami olyasmit is a Hernyó, aminek hasznát láthatja.

A Hernyó néhány percig szótlanul pöfékelt, majd karját fölemelve, megint kivette szájából a tajtékpipát s így szólt:

– Szóval te azt hiszed, hogy átváltoztál?

– Attól tartok, hogy igen – szólt Évike. – Elfelejtettem, amit tudtam s minden tíz percben hol megnövök, hol összezsugorodom.

– Mit felejtettél el? – kérdezte a Hernyó.

– Hát például el akartam mondani: „Kis kacsa fürdik fekete tóban…”és egész máskép mondtam – felelte Évike szomorúan.

– Szavald el a „Családi kör”-t – szólt a Hernyó.

Évike meghajolt és belekezdett:

 

Este van, este van, ki-ki nyugalomba,

Rettenve sikolt fel az eperfa lombja.

A legkisebb fiú nekimegy a falnak,

Homlokát letörli, azután elhallgat.

Ballag a cica is, leteszi a könyvet,

Meg-megáll, körülnéz, elébb, elébb görnyed.

Egy-egy szárnyat-combot nyújt a kicsinyeknek,

Természete ez már a magyar embernek.

                                         

Pendül a kapa most, hazajön a gazda,

Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja,

Rikoltoz a bagoly, az imént fejé meg,

Kiteszi középre a nagy asztalszéket.

A gyermek is álmos, új ruhája készen,

Vasalót tüzesít az anyja ölében.

Nem mese ez, gyermek – így feddi az apja –

Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta.

 

– Összezagyváltad a sorokat – mondta a Hernyó.

– Néhol – mondta félénken Évike. – Azt hiszem, egyet-kettőt felcseréltem.

– Az elejétől a végéig rosszul mondtad – állapította meg határozottan a Hernyó.

Néhány percnyi csönd támadt. A Hernyó szólalt meg először.

– Mekkora szeretnél lenni?

– Ó, nekem nem a nagyság a fontos, – válaszolt sietve Évike – csak már únom ezt a sok változást, tetszik érteni.

– Nem én – felelte a Hernyó.

Évike hallgatott. Még soha életében nem kötözködtek vele ennyit. Félt, hogy kijön a sodrából.

– Meg vagy most elégedve úgy, ahogy vagy? – firtatta a Hernyó.

– Hát ha nem tetszik rossz néven venni, valamivel nagyobb szeretnék lenni – mondotta Évike. – Hét centiméter, az igazán kevés.

– Nem mondhatnám – felelt dühösen a Hernyó s amennyire bírt, fölágaskodott.

(Épp hét centiméter volt.)

– Csakhogy én nem szoktam meg, – kesergett szegény Évike – hogy ekkora legyek.

Közben pedig ezt gondolta: „Jaj, milyen hamar megsértődnek ezek az állatok”.

– Majd megszokod – mondta a Hernyó s pipáját újra a szájába dugta és pöfékelni kezdett.

Évike türelmesen várta, mikor szólal meg újra a Hernyó. Egy-két perc mulva ki is vette szájából a pipát, egyet-kettőt ásított, nyujtózkodott, aztán lemászott a gombáról, a fűbe csúszott és közben ezt mondta:

– Egyik felétől óriás leszel, másik felétől törpe.

– Minek az egyik felétől és minek a másik felétől – tanakodott magában Évike.

– A gombától – felelt rá a Hernyó, mintha meghallotta volna Évike gondolatát s már el is tűnt.

Évike egy darabig nézte-nézte a gombát. Azon törte a fejét, vajjon melyik az egyik és melyik a másik fele. Minthogy azonban a gomba tökéletesen kerek volt, ezt nem volt könnyű kitalálnia. Végül is, amennyire csak bírta, a gomba fölé nyújtotta a két karját s a kezével letört a pereméről egy-egy darabkát.

– No, most melyik? – tünődött Évike s beleharapott a jobbkezében lévő gombadarabkába, hogy lássa a hatást. A következő pillanatban heves ütést érzett az állán: tulajdon lába koccant oda.

Rettenetesen megijedt ettől a hirtelen változástól, de amint gyorsan törpült, érezte, hogy nincs veszteni való ideje. Tüstént enni akart a másik gombadarabkából is. Csakhogy az álla úgy oda volt szorítva a lábához, hogy alig bírta kinyitni a száját. Végül azonban mégis sikerült kinyitnia a száját s bekapni egy darabkát a balkezében lévő gombadarabkából is.

◊●◊

– Csakhogy kiszabadult végre a fejem – sóhajtott föl Évike boldogan.

De öröme csakhamar rémületté változott. Sehol se találta a vállát. Amint lenézett, egyebet se látott, mint egy éktelenül hosszú nyakat, mely úgy nyúlott ki a vállából, mint valami nádszál, sok-sok zöld levél közül.

– Mi a csuda ez a zöld izé? – kérdezte Évike. És hová tűnt el a vállam? És jaj, szegény kezeim, miért nem látlak benneteket?

Amint így beszélt, jobbra-balra forgatta kezeit, hátha sikerül megpillantania őket, de sajnos, nem sikerült, mindössze valami libegő-lebegőt látott a távoli zöld levelek között.

A kezét semmikép nem tudta a fejéhez emelni, hát megpróbálta a fejét lehajtani a kezéhez és roppant örült, hogy a nyaka könnyen hajlik ide-oda is, mint valami kígyó. Éppen sikerült neki kecses hullámvonalban lefelé hajolnia s éppen a levelek közé akart furakodni, amelyekről kiderült, hogy azoknak a fáknak a koronája, amelyek alatt sétált, amikor visszahőkölt egy éles szisszenésre. Egy jókora galamb röppent az arcába s szárnyával hatalmas csapást mért rá.

– Kígyó – visította a Galamb.

– Ne bántson engem, – mondta sértődötten Évike – én nem vagyok kígyó.

– Kígyó, ha mondom, hogy kígyó – ismételte a Galamb, most már szelídebben s zokogva tette hozzá: – Úgy látszik hiába minden.

– Miről beszél? – kérdezte Évike.

– Próbáltam a fák törzsébe, próbáltam a folyók partján, próbáltam a bokrokban is – folytatta a Galamb, rá se hederítve. – Ezek a kígyók sehol se hagynak békét.

Évike egyre kevésbbé értette, miről van szó, de nem akart közbeszólni, míg a Galamb be nem fejezte mondókáját.

– Mintha nem volna elég keserves kikölteni a tojásokat – folytatta a Galamb. – A tetejében még éjjel-nappal rettegnem kell a kígyóktól is. Három hete le se húnytam a szememet.

– Sajnálom, hogy megijesztettem – szólt Évike, aki már kezdte sejteni, mi baja lehet a Galambnak.

– Aztán amikor sikerült megtalálnom az erdő legmagasabb fáját, – folytatta a Galamb egyre jobban rikácsolva – amikor azt hittem, hogy végre megszabadultam tőlük, hát nem az égből tekergőzik le egy kígyó? Juj, te Kígyó.

– De hiszen mondom, hogy én nem vagyok Kígyó, – védekezett Évike. – Én kérem…én…

– Hát micsoda? – kérdezte a Galamb. – Látom, hogy most valamit hazudni akarsz.

– Én, kérem, kislány vagyok – mondotta Évike tétován, mert visszaemlékezett, mennyi változáson esett át ezen a napon.

– Hiszi a piszi – mondta a Galamb, mélységes megvetéssel. – Én már éppen elég kislányt láttam életemben, de olyant, akinek ilyen nyaka van, még egyet sem. Nem, nem, te közönséges Kígyó vagy, hiába is tagadod. Talán még azt is el akarnád hitetni velem, hogy sohasem ettél tojá[s]t.

– De igen, már ettem tojást – mondta Évike, mert őszinte kislány volt. – Csakhogy tetszik tudni, a kislányok épp úgy eszik a tojást, mint a Kígyók.

– Ezt se hiszem – mondta a Galamb. – Ha pedig úgy így van, akkor a kislányok se jobbak a kígyóknál.

Évike ezen annyira meglepődött, hogy egy-két percig egészen elnémult. A Galamb most vérszemet kapott s így folytatta:

– Hiába tagadod, tudom, hogy tojásokra vadásztál. Akkor pedig nekem mindegy, hogy Kígyó vagy-e, vagy kislány.

– De nekem nem mindegy – mondta Évike indulatosan. – Nem igaz, hogy tojásokra vadásztam. Különben se kellenének nekem a maga tojásai. Én nem szeretem a nyers tojást.

– Egy-kettő el innen – mondta a Galamb dühösen s visszaült fészkére.

Évike lelapult a fák közé, amennyire csak tehette, mert közben a nyaka belegabalyodott az ágakba és folyton föl-föl kellett kelnie s ki kellett bogoznia a nyakát. Aztán eszébe jutott, hogy a gomba egy-egy darabkája még kezében van s óvatosan hol az egyikbe, hol a másikba harapott és hol megnőtt, hol meg visszatörpült, mindaddig, amíg végre akkora nem lett, mint azelőtt volt.

Már olyan régen volt ilyen, hogy eleinte furcsán érezte magát. De néhány perc mulva beleszokott és mint azelőtt, most is beszélni kezdett önmagához:

– Szóval egyik tervemet már megvalósítottam. Jaj, de rémes ez a sok átváltozás. Sohase tudom, mi lesz belőlem egyik pillanatról a másikra. Most, hogy visszakaptam rendes magasságomat, első dolgom az, hogy kijussak abba a gyönyörű kertbe. De hogyan jutok ki oda?

Így beszélt s akkor egyszerre egy nagy térre érkezett. A téren egy házikó állott, körülbelül másfél méter magas.

– Akárkié is ez a ház, – gondolta Évike – nem nyithatok be így, mert halálra rémülne ilyen nagy lánytól.

Hát újra beleharapott a jobbkezében levő gombadarabba s addig nem is ment a ház közelébe, amíg megint félméternyire nem törpült.

 

 

Kontrollszerkesztette  Dobás Kata

(Lewis Carroll, Évike Tündérországban, ford. Kosztolányi Dezső, Budapest, Gergely, 1936.)