Címke: irodalom

Răzvan Ţupa újabb költeményei

 

Fuck és Off (elnök úr)

 

Uram,

 

Mint bárkinek, nekem is megvan a magam sóhaja, szinte / mindig azzal kapcsolatos, amit teszek

máskor azzal, amire emlékezünk

 

és nagyon ritkán azzal, ahogy fordíta- / nak mindent. Néha-néha elkép-

zelem, hogy az, ami a zúg az agyam- / ban, hogyan hangzana szinkronizált válto-

zatban, közömbös han- / gon elismételve, mint a kommunizmus idején

az illegálisan terjesztett kazetták

 

„fuck off”, mondta a szereplő, és / feltűrte örökös

esőkabátja gallérját, mire / a női szinkronhang

hirtelen rávágta: „tünés!” / és utána megjelentek mind a halottak

 

Mint bárkinek, nekem is megvan a magam sóhaja, szinte / mindig azzal kapcsolatos, amit teszek

Néha én, néha mások

 

Egy diktatúra és egy demokratikus állam között / egyszerű különbséget tenni

Ahogyan felelni szokás két nyíltan kimondott szó- / ra : csinálom és jaj

És bármennyi fordítás is lenne /

bármennyi hangszín / a háttérben minden leszűkül

két válaszra amelyet / az elnöktől kaphatsz

vagy azt próbálja megérteni, / hogy miért beszélsz vele úgy, mintha

nem lett volna jófiú, vagy ő mondja meg / neked, hogy mit csinálsz, mit mondasz… és tudod,

 

hogy hazudik

 

 

budapesti metró

 

noémi, a hidak, amiken nem megyünk át

annak ellenére sem hogy ez olyan siváran hangzik mintha

turistáknak szólna

egyszer

beléptem a papayaleves üzletbe

olyan messze a duna másik partjától

ahová csak napozni megyünk

noémi, a hidak, amiken nem megyünk át

mind-mind szavakból épültek

összeomolhatnak és

helyettük építhetnek magasabbakat és szebbeket

és akkor is ha csupán szavak

semmi sem marad nélkülük

és még a szavaknak sincs módjuk

megmaradni

csak a már ledöntött és már

felépített emlékük van meg, szebb is, magasabb is

csupán lélegzetvételek és ritmusok amelyeket

még ha fel is ismerne valaki

nem számítana

csupán szavak amelyeket

bárhová leírhatsz

csupán

az az egzotikus íz amelyet

egy tökéletesen belélegezhető városban töltött nap

megad neked

marad egyhasználatú

mint egy papír zsebkendő

mint egy menyasszonyi ruha

mint valami apró és örök

 

Kovács Kinga Tünde fordításai

Behúzott szárnyú felfelé zuhanás

Behúzott szárnyú felfelé zuhanás

 

Késni fogsz. Egy ponton azt gondolom, hogy nem is jössz egyáltalán. Aztán befordulsz a kapun, a járásod mintha tánc lenne. Magas vagy, talpig feketében, beesett arcodon többnapos borosta és mosoly. Köszönsz valakinek, aki azt gondolod, hogy én vagyok. Köszönök valakinek, aki úgy emlékszem, hogy te vagy.

Fel-felvillanó közös hajnalok, éjszakába nyúló beszélgetések idegen városokban, idegen nyelven, együtt. Emlékszel, amikor még kétszer öt órát utaztunk egymásért egy hétvége alatt?

Tíz percben letudjuk a kötelező köröket, vizsgák, egyetem, dolgozol, talán van is valakid, vagy lesz. Csend szorul közénk és a nikotin zsibongása az erekben. A maradék szenvedély, ami még összeköthet.

A szemeid változtak. A szád mosolyog, az arcod megfeszül, a tekinteted tág és hideg, figyelsz és mégsem, máshol vagy, másra gondolsz, legalább a gesztusaid megmaradtak, ahogy a kezeidet dobálod beszéd közben.

Változtam és változtál, üzleteid és ügyeid vannak, partnereid és feleid, akik elvesznek és elmennek, egyedül vagy. Kitágul körülötted a magány, mintha köd lenne.

Nincsen apád, se anyád, egy szobát bérelsz, félnapokig, talán napokig nem eszel, nem alszol, szövögeted magad köré ezt a hálót álmokból és mámorból színesre és szorosra. Meg fog ölni és tulajdonképpen már nem is érdekel. Világít benned a dac, hogy nem lehetne másképp. Lángol bennem a bűntudat, amiért nem tudtalak megtartani.

Nincs baj, nincs semmi baj. Nevetsz, nevetsz az egészen. Úgy hordod a tagadást a hátadon, mint a csiga a házát, hogy bármikor bele tudj bújni.

Különböző irányba zuhanunk.

Búcsúzáskor átölellek, olyan vékony vagy, mint egy kisfiú, vigyázok, nehogy eltörjelek. Elindulsz, elmész, eltűnsz megint hónapokra.

Ez fog történni, ha megírom neked, hogy ráérek, igen, találkozzunk. Mégis válaszolok. Mégis találkozom veled. És várni foglak.

Japán tankák

A Száz költő egy vers költőnői

 

 

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 709.)

 

Egy férfinak küldte, aki, noha sokáig nem látogatta, ilyesmit mondott: – Nem tudom, szeretsz-e még…                                                                                   Daini no Szanmi

 

Arima-hegyen

Ina bambuszmezejét

zörgeti a szél.

Hangja velem susogja:

én felejtenélek el?

 

 

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 763.)

 

Egy férfinak küldte, amikor nagyon szenvedett.                               Izumi Sikibu

 

Érzem, nincs tovább.

Hogy majd a másvilágon

eszembe juthass,

csak egyszer utoljára

bárcsak találkoznánk még!

 

 

 

Arany levelek gyűjteménye (Vegyes témájú dalok első kötet, 550.)

 

Amikor Izumi Sikibu Tango tartományban volt Jaszumaszával, a fővárosban költői versenyt rendeztek, és Kosikibu no Naisit is beválasztották a résztvevők közé. Szadajori őméltósága ekkor a lakosztályához ment, és gúnyosan megkérdezte: – Hogy áll a verssel? Talán küldött valakit Tangoba, hogy segítséget kérjen édesanyjától? Vagy onnan jött hírvivő? Milyen tanácstalan lehet most! – majd amikor távozni készült, a lány megállította, és így szólt:

 

Óe hegyén túl,

Ikuno mezején át

oly hosszú az út!

Levelében sem láttam

hírét Mennyei hídnak.

 

(Fittler Áron fordítása)

Éjjeledünk; Őszkirály; cím nélkül

Éjjeledünk

 

Fáj elismerni, mikor kimondod hat óra,

fázni kezdek, hogy kint már hóra

borul a sötét, s mögém ül, majd a vállamra

a hideg: befúj a lázamba,

hadd ne áltassam – legalább magam; hiába,

ha a tér sarkaiból kiáltja

az utcakövet, rajta rögvest kopogva követ félelmünk,

kedvesek, hát mégis éjjeledünk.

 

 

Őszirály

 

Téglalapként dől be a fény,

megtestesült glóriaként suhan mellém a szél,

hogy falevéllel koronázzon,

lábam előtt varjútollal táncot járjon,

s a reszkető kapualjban

leheletnyi halkan

őszkirállyá  kiáltson.

 

 

cím nélkül

 

Mondhatnám hogy kétezertizenkettő azt

hogy egy novemberi nap huszonnyolcadika

hogy milyen utca de valahogy inkább csak

valahány idővel a kezdet után és a vég előtt

valahol valamiért beszívva a hideg levegőt

s éppen csak hogy mondjak valami biztosat:

narancsot vettem a zöldségesnél


Akárhova, akármeddig (Patrick de Mela: Fordított)

 Hogy valakinek ne legyen saját neve? Egy árva hangja, egy saját szótagja sem?

Te, mondta, Riolda, és vidáman lökött rajta. Boldogan egymásba gabalyodtak, és ő megint érezte a delejes energiát a fiú izmaiban. Vagy ez a különös energia nem is az izmokban, hanem a nyugalmában van? Talán még a szél is az ő nyakába kapaszkodik, ahogy régen a testvérei. Hát mit számít, hogy hívják, ő aztán soha nem fogja, mint az édesanyja, istenverésnek, gazembernek hívni. Majd egyszer ő ad neki egy nevet, egy igazit.

Ha nem lenne ilyen nagy az ég, ilyen üres a part, talán jobban élvezné, hogy kettesben vannak. Hogy van valaki, akinek az is elég, ha csak fel-alá ugrál vele a sziklákon, és nem akarja átnevelni, eladni, tanítani.

Pedig talán nem ugrálnunk kéne, hanem menekülni. Hiszen nem vagyunk kettesben, gondolta Riolda, ott settenkedik mögöttünk a tél, a tél nyomában a betegségek. Bár hogy fagyhatna meg, akit ilyen erős és boldog fiú kísérget? Akárhová, akármeddig, talán a túlsó szigetekig, ahol az a sok halott lány a ködöt bontogatja-szövögeti. Talán így végzi ő is.

De mért bánkódsz annyira? Hiszen  kettesben vagyunk.

Mit számít, hogy honnan jöttél, hogy hogy hívnak. Te vagy az én karom, az én lábam, az én arcom. Mindenkit érted csaptam be, suttogta a fiú. Te vagy az én anyám, a testvérem, a barátom, az ellenségem. És míg Riolda tovább gyötrődött, megkereste a legtitkosabb átjárókat a testében. Az ajtókat, zárakat. amiket csak a szerelem találhat meg. Hát te adj nekem nevet!

Olyan erővel dübörgött a tenger, hogy már-már szétrobbantotta a partfalakat. És a parton, a sziklákon heverve, az évek óta visszatartott könnyek függönyén keresztül Riolda világosan látta az élete állomásait: a szigetet, ahonnan megszökött az apjával, a hercegi udvart, ahol pesztraként, már-már titokban nőtt fel, a háborút, ahol mások meghaltak, de ő felegyenesedett. Akár a kilőtt nyíl, néha képekben villannak meg a történetek, és nem kell többé kételkedned. Mi más a szolgaság, mint a meggyőződés, hogy nem fontos, mi történik veled.

Miért sírsz? Meglátod, majd tizenkét fiúnk lesz.

Nevethetnékje támadt. A tél elől kéne menekülniük, mi értelme van a parton bóklászva várni a decembert. De azt mondják, ha leesik a hó, a mórok nyöszörögve álomba merülnek – alszik tavaszig a kukta, alszik a szakács, alszik a király, akár a mesékben. És ami a legfontosabb, alszanak emberkereskedők is. Ha pedig így van, akkor ők ketten végigsettenkedhetnek Normandián. De kinek van kedve rossz facipőben bóklászni? elkékült ajakkal, fagyoskodva menekülni? No, persze a mesékben a hősök nem lúdbőröznek, hanem kitartón haladnak egyetlen irányba, a saját céljuk felé…

De melyik irány az? És miféle cél?

Szeretlek, Riolda. És csak sodródtak ide-oda, kerülgették az öblöket, és Riolda már azon sem csodálkozott volna, ha egyszer a köd valamelyik alagútján át visszacsúsznak a régi táborba. Reméljük, nem aggódtatok! Csak térültünk-fordultunk, kirándultunk egyet, de most már itt vagyunk. De csak ők jártak ide-oda csapongva, nem a tél, amely haladt a maga útján, könyörtelenül a saját biztos célja felé.

A hetedik reggel Riolda már olyan lázas volt, hogy nem érezte a saját ujjait. Egy barlangban aludtak, és a hideg, mint valami halálos takaró, reggelre beborította őket. És mintha minden irányból körbekerítették volna őket, a barlang száján át látták, ahogy szép lassan szállingózni kezd a hó. Hozok kagylót, hozok friss vizet, csak ne halj meg! Figyelj csak! Tizenkét kagylót hozok, mert tizenkét fiúnk lesz.

Riolda rábólintott. A barlang, mint valami lassan himbálózó csengő, vagy hőségben remegő, ünnepi kupola gyengéden ringatózni kezdett.

Apa, anya. Ünnep.

 Egy hatalmas öregember állt a hófüggöny túlsó oldalán.

– Nem féltek, hogy estére megfagytok? Mit csináltok itt, gyerekek?

A fiú ujjongva körberohant a barlangban, aztán letérdelt az öregember elé: igen, igen, mindhalálig, igen, mindörökre, de csak ha egy tál levest a feleségemnek…

Riolda döbbenten látta, hogy mulat rajtuk az öregember.

De az ő karja volt, ami átvonszolta a hóesésen.

Vaskos, fehér falú ház: egyetlen szoba, egyetlen ágy, aztán kása, csalántea… kása, csalántea… kása, csalántea… Jól takarózz be, gyermekem! Itt a tea, igyál még belőle! Kenyér? Hús? Ugyan tele a csűr, de mire lenne jó egy nagy dínom-dánom! A sok zsír elnehezíti a szívet, megterheli a gyomrot. Ezt idd ki, kislányom, az utolsó cseppig! És ne gyötörd magad! Ne forgolódj, ne aggodalmaskodj!

A házban öten laktak: a fehérruhás, szálas öregember és még négy, megszólalásig hasonló, szálas öregember, az első nap Riolda alig tudta őket megkülönböztetni. Egyetlen emberi állat feje és a négy végtagja. Hó-hó, barátocskám! Te pedig ne ölelgesd azt a szegény gyermeket! Kürieleiszon! Azt a fene teremtette! Mit segítene azon a szegény kislányon, ha minden éjjel ott lihegsz a fülébe! Inkább ülj le az asztalhoz, elmélkedj velünk, vagy keress valami hasznos elfoglaltságot!

Riolda már biztos volt benne, hogy keresztények közé keveredtek. Mert úgy tűnik, hiába kergették ki őket III. Vilmos idejében, néhányan zuzmó módjára megtapadva a parti sziklákon túlélték a saját üldöztetésüket. Szívós emberek, gondolta elismeréssel. Lám-lám, mire is jó az a sok csalántea!

Hát egészségedre kedves testvérem! Az ő kérdéseire – mióta laknak itt? kitakarodtak-e az arabok? merre van a legközelebbi kikötő? – szinte soha nem feleltek. Öt megszólalásig hasonló aggastyán, ha az egyik megsebzi a lábát, talán a másik jajdul fel. Négy végtag és a fej, a vezető, akit egymás közt apátnak neveznek. Talán nevük sincs, hisz egyformán imádkoznak, egyformán dünnyögnek. Egyik láb olyan, mint a másik – ki az a bolond, aki a saját lábujjait külön elnevezi?

És talán nem ez az igazi, az értelmes emberi élet? A fák közt ide-oda szökdöső méh nem testrésze vagy porcikája a nyüzsgő-remegő méhkaptárnak, amely egyszemélyes birodalomként egymaga változtatja a hőmérsékletét? Ahogy mesélik, vannak  hűvösebb és melegebbek kaptárok is.

Ez egy meleg, de szigorú kaptár volt. Kürieleiszon! Megnelássalakotttöbbet! Aztafeneteremtette! Ha már az időjárás és a betegség ott tartóztatta őket, kaptak külön kanalat és külön törölközőt is, mert a lélek tisztasága is fontos, de a testét sem szabad elhanyagolni. És még a szerelmet sem tiltották. Csak szólni kell, ha nem bírjátok! És ne teli hassal, ne imádkozás után, ne imádkozás előtt, ne túlhevülve! És csak az udvaron és a magtárban! Persze túlzásba ne vigyétek! És ne veszett kutya módra, ne ilyen rendetlenül, ne össze-vissza…! Riolda bólogatott – és bár ahogy jobban lett, az öregek nem szóltak közvetlenül hozzá –, megpróbálta őket megszeretni.

És mért ne találhatnának ebben az imádkozó bolyban igazi otthonra? Eddig öten voltak, most heten lettek. Hét testnyúlvány – egyetlen meleg, imádkozó test. Mire megszületik a tizenkét fiuk, hatalmas, legyőzhetetlen test lesznek. És Riolda abban sem volt biztos, hogy ez az élet a fiúnak ellenére lenne. Halászni, kapálni, zsörtölődni. Kicsit megpihenni, aztán halászni, kapálni, zsörtölődni. Biztos helye lenne az asztalnál, ami olyan kívánatos és fehér a gyertyafényben, mint a megszegett kenyér. És nem egy ordítozó, mindenkivel perlekedő édesanya tartaná fogságban, hanem ez az eleven sugárzás, ez a jóindulatú, imádkozó boly.

De a fej, az apát úr, aki rájuk lelt a barlangba, mintha mégiscsak más lett volna, mint a többiek. Akár egy udvaronc vagy egy kereskedő, még gúnyolódni és nevetgélni is mert. Úgy tűnik, nem mindegyik méh része a kaptárnak, még ha vissza-vissza is tér a többiekhez, hogy megmelegedjék a kaptár belsejében.

 

Egyik hajnalban – mindenféle kuncsorgás, engedély és kéredzkezés nélkül – kiosont a házból, hogy felderítse a melléképületeket. Lám-lám, itt van egy aprócska asztalosműhely! És az írópult az istállóban! Mire is lenne jó két tehénnek egy ekkora hodály: szép kényelmesen elfér benne egy alkalmi templom, egy elkerített imádkozóhely, egy könyvszekrény és egy kicsi asztal. Riolda bár az apát feljegyzéseire is kíváncsi volt, mindenekelőtt térképet keresett.

Rögtön zsebre is vágott egy régi bőrfecnire firkált rajzolt. Aztán csoszogó lépéseket hallott.

– Nocsak, kislányom! Nem gondoltam volna, hogy nemcsak a fiúkkal boldogulsz könnyen, hanem a betűkkel is. – Mindenféle jóindulat vagy a szokásos szegénykislányom nélkül ellökdöste az írópulttól. – Hogy ti micsoda pár vagytok! Egy ilyen udvarhölgyike és az a szegény pásztorfiú!

Semmi kürielelejszon. Csak az a bosszantó, ironikus mosoly. És a felháborodás mögött Riolda megérezte a félelmet és a vágyakozást is. Gyorsan az arca elé kapva a kezét, és motyogott valamit. A háborúról, ami földönfutóvá tette, őt, a szegény árvát, a nincstelen, szegény gyermeket… Az élet már soha nem lesz olyan, mint korábban… hát kit érdekel, honnan jött? Mit számít a múlt?

Az apát – vajon ő ki volt régebben? – csak legyintett.

Mire jó az ilyen hisztéria? A mórok öt-tízévente végigpusztítják a partvidéket – és ugyan mért is ne tennék, ha a normann trónkövetelők rendszeresen idehívják őket. – Hát mit bámulsz? Mit csodálkozol? Én már nyolc ilyen háborút átéltem. A pokol nem a túlvilágon van. Mi mindannyian, mint valakinek a gyerekei, megszülettünk Krisztus valahányadik évében, aztán elmúlik egy nap, elmúlik kettő, és meg sem kell halnunk, hogy ebben a förtelemben találjuk magunkat.

Riolda kibámult az ablakon. Micsoda köd! Mintha a nap most már soha többé nem akarna a tenger fölé emelkedni.

Az apát nyugalma szép lassan visszatért.

– Hogy hívják a kísérődet? Titkolja a nevét előtted is? Ezek a szerencsétlen normannok még mindig azt hiszik, hogyha nem árulják el a nevüket, akkor nem viszik el őket rabszolgának? De nem számít, igazán nem. Ő derék fiú, jámbor fiú, ő itt maradhat köztünk mindörökre. Majd találunk neki valami kedves lánygyereket. Ki állítaná, hogy Isten művét nem szolgálhatják családok, csak szerzetesek? De te, gyermekem, nem maradhatsz köztünk, ezt már eldöntöttem. – És minden vágy és számítás nélkül megfogta a csuklóját. – Nézd meg a tenyeredet! Hát nézd csak ezeket a körkörösen futó vonalakat! Valamelyik ősöd összeházasodott egy démonnal, és én sem tudom, hogy hány életed van. Nekünk te túl sokat gondolkodsz, túl sokat kérdezősködsz, és túl borzas a hajad! Azt tanácsolom, keresd meg a tieidet. Minél előbb, annál jobb! Én csak jót akarok neked, és majd meglátod, kislányom, Isten mindenkit szeret.

 

Hova tartozik egy méh? A kaptárhoz vagy önmagához?

Reggeli után az egyik agg egy csuprocska mézet dugott a rongyaiba, a másik néhány diót és egy zacskó szárított csalánlevelet. Talán hogy Riolda ne terhelje túl a gyomrát kinn a parton, a nagy hóesésében.

De nem egyedül indult. A fiú ott állt mellette, szorította a könyökét, simogatta az ujjait. És mintha hatalmasan megnőtt volna a sok csalánteától ő is.

Ahogy elhagyták a házat, megszólalt: – Sjönnek hívnak, ez a szabad nevem. Most már megmondhatom, mert senkitől sem félek.

Riolda sem félt. Az ellopott térképről tudta, hogy a legközelebbi város egy-két óra járásra van.

 

 

Csóka Kata fordítása

 

Régebbieket lásd itt:

http://ujnautilus.info/a-csontok-gyorsabban-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/ha-a-kod-mela-forditott/

Miért nem vagy igazi férfi? (Patrick de Mela: Fordított)

Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

 

 

 

Piros

 

 

 

Dízel kedvetlenül kortyolt a kávéjába. Cukor nélkül olyan, mintha tintát innék, vagy fáradt olajat, háborog tőle a gyomrom. Tudhatnád, hogy a reggeli kávém szent. Törökösen, kockacukorral. Erre kettőazegybent kapok, keserűn, zsörtölődött, tekintetével söprögető feleségét kísérve. Nincs itthon kristály, tegyél bele porcukrot, válaszolta az asszony, föl sem pillantva. Cirokseprűjével a konyhapad alatti sárdarabkákat kotorta össze, a kölykök ott tartják a levetett edzőcipőjüket, azok talpáról potyog le mindíg a kosz. Dízelnek nem tetszett, hogy az asszony félvállról veszi, az meg végképp nem, hogy elvárja tőle, porcukorral szentségtelenítse meg a feketéjét. Valami jó kis tromfon törte a fejét, amellyel visszavághatna, éreztetve, hogy méltán háborog, de semmi frappáns nem jutott eszébe. Pocsék napom lesz, lökött firkászokat hurcolászok estig, bökte ki végül, és igyekezett olyan képet vágni, hogy az asszony felfogja, ezzel a félresikerült kávéval még pocsékabban indul az egyébként is pocséknak ígérkező nap, és hogy ennek felelőssége némiképp az asszonyt terheli, aki a bevásárlólistáról lefelejti a kockacukrot. Nem mindegy, hogy kiket szállítasz? Ülsz az ülésen és bámulod a síneket. Semmi közöd az utasokhoz, szuszogta az asszony guggolva, a sarkot söprűvel is nehezen érte el. Mit tudod te, pattant fel a gőzölgő csésze mellől sértődötten Dízel, és vasutaskabátját magára kapva elviharzott. Léptei tompán visszhangoztak a bérház folyosóján. Még hogy csak a síneket bámulom, fogalma sincs az egészről, fortyogott magában, mialatt kettesével szedte a másodikról a lépcsőfokokat, a nagy üvegezett ajtót is indulatosan nyitotta ki, de a parkon át vezető ösvényen haladva már oszlott a mérge. Tegnap, amikor szólt a felettese, hogy a fesztiválozókhoz mára őt osztja be, kicsúszott a száján egy basszameg. Volt már ehhez a bandához korábban is szerencséje, furikáztatta őket a határig meg vissza, zsongott tőlük a feje, mert egész nap hangosbeszélőbe üvöltöztek, le-föl korzóztak a kocsiban és mindenféle pálinkákat ittak. Csempészik a kultúrát, üvöltötték a hangosbeszélőbe. Na hiszen! A kocsi meg, vesztére, lerobbant fél úton, és ő könyékig olajos lett, mire be tudta indítani újra a motort. Miért hívja magát Dízelnek a tányérsapkás, kérdezte tőle egy piros kalapot viselő fruska, miközben ő a motorral bütykölt. Mert szeretem a dízelmozdonyokat, válaszolta neki, és nem értette, hogy mi volt ebben olyan vicces, hogy a piros kalapos fruska még az ülésre visszahuppanva is vihorásszon, és a barátnője fülébe sutyorogva aztán mindketten arra-arrapillantva nevetgéljenek. Léha társaság, képtelenség fegyelmet tartani köztük, válaszolta tegnap a főnökének, és arra kérte, küldjön más sofőrt, de az a kifüggesztett beosztásra bökött, és vonogatta a vállát, hogy ez már el van döntve, nem lehet mindent felrúgni kislányos nyavalygás miatt, és hogy kalauz is megy a szerelvénnyel, ketten csak kordában tudnak tartani néhány tucat költőpalántát meg ábrándos művészlelket. Miért haladunk ilyen lassan? Gyalog is el lehetne kerülni, pedig Ezüstnyílnak hívják a sínbuszt, sündörödött mellé akkor másodszorra is a piros kalapos fruska, miközben a határőr a kultúrcsempészek útlevelét ellenőrizte. Mert kivénhedtek a kocsik. Még a németektől kaptuk őket hadikárpótlásul a második világháború után, válaszolta neki a műszerfal kapcsolóival matatva. Értem, somolygott a fruska, és a háta mögé állt, a bőrülés támlájára könyökölve, mint aki a mutatók és gombok sokaságára kíváncsi. Cudar kis dög volt, ennivaló kis dög, a piros kalapjában, csóválta a fejét Dízel, mialatt a vonatállomás felé bandukolt, és a tavalyi túra járt az eszében. A fruska, ahogy a háta mögé állva úgy tett, mint akit a műszerfal érdekel, és amikor ő, Dízel, épp a működési elv magyarázásába fogott volna, az előrántott a háta mögül egy hangosbeszélőt, és a fülébe üvöltötte, hogy Ajkad nyoma úgy égett bőrömbe, akár forró pecsét. Hámozz meg, hatolj a lelkemig, pendítsük húrját a vágynak! Utána napokig alig tudott aludni. A felesége nyaggatta, hogy menjen el orvoshoz, biztos valami nyavalya bújkál benne, nem normális, hogy botorkál a lakásban, akár a holdkórosok. Csak nekem lehet ekkora pechhem, hogy idén is engem osztottak be hozzájuk, méltatlankodott magában immár sokadszorra, miközben az öltöző hűvösében magára kapta szolgálati ingét. Nehezen gombolta csak be, többször elvétette a sort, ujjai ügyetlenül bántak az apró inggombokkal. Új egyenruhát kellene kérnie, ennek már csálé a szegélye, és ki is fakult, sehogy se áll rajta, méregette magát a nagytükör előtt, amelyet a szekrényajtóra függesztettek. Úgy piperézik, mint aki légyottra készül, nyitott be Netta, a takarítónő, felmosórongyot keresve. Ugyan! Csak erre a csempészetisre, vörösödött el az ingnyakig Dízel, de Nettát láthatóan nem érdekelte a hebegés, álomittasan slattyogott a sarokban álló takarítószerekig, majd felszerelkezve hátra indult, a váróterem és a mosdók felé, szabály szerint ott kell kezdenie a pucoválást. Kotnyeles nőszemély, légyottra, nahát, dohogott Dízel, miközben a vágányok felé baktatott, s kellemes melegség terjedt a belsőjében. Az idén nem leszek olyan mafla. Ráripakodok, ha provokál, engem ne röhögjön ki semmiféle csitri, hergelte magát a talpfákon ugrálva, majd az állomásfőnök irodája felé vette az irányt, hogy bejelentkezzen műszakra. Helyzet van, Dízel, nem indul be a masina, fogadta a főnök gyöngyöző homlokkal, s miután öblös bögréjébe hörpintett, hátrakiáltott, hogy töltsenek neki friss kávét, s egyet Dízelnek is. A titkárnő tipegve hozta a tálcát. Feketén és keserűn, ahogy szereti, mosolygott az állomásfőnökre, és elétett egy csészényi, a lehuppanó Dízel elé csordultig töltött rózsaszínű műanyag poharnyi kávét. Nyakunkon a fesztiválozó banda, engedélyekkel meg programtervvel, ezek ott a műhelyben meg töketlenkednek, füstölgött az öreg, majd Dízelre nézett. Hogy tudtad a múltkor beindítani, amikor az a motorbaja volt, kérdezte tőle. Benn, az utastérben, a csapóajtót felhajtva, kitámasztottam a pörgettyűs részt egy söprűnyéllel, válaszolta Dízel rosszat sejtve. Príma, lelkesült fel az állomásfőnök. Akkor átosztom mára Duskót a helyedre, sofőrnek, te meg kérj egy söprűt Nettától. Az utastérben utazol majd, és pöcöknek tartod a söprűnyelet.

 

*

 

A kis piros Renault köhögve kaptatott fel a dombra. A fene ezekbe a hepehupákba, az ember elharapja a nyelvét, ha nem vigyáz, dohogott magában, és mindkét kezével megmarkolta a kormányt, hogy az öreg járgányt egyenesben tartsa. Később indult a szokásosnál, a kishordóknak nehezen talált megfelelő helyet, végül kiötlötte, hogy néhány szivacstáblával béleli ki a csomagtartót, és úgy állítja be a hordókat, egymás mellé, mint paradicsomfőzéskor az üstbe az üvegeket, némi hézaggal, a közüket kipeckelve. Dudásbá hetek óta nyaggatja, mikor hozza már a szottyot, lehidegszik, és kifutnak az időből, de meg kellett várni, hogy kiforrjon, különben egy liternyit sem ad ki. A kenyeresládák meg a vöröshagyma így a hátsó ülésre szorultak, ahogy a tíz köteg vécépapír, és a kikilózott disznózsír is, az a koleszterinkímélő, mangalica-fajta. Hogy honnan szedik az öregek ezeket a fura ötleteket, mangalicazsír, a faluban, ha megkérdezné a járókelőket, aligha tudna ilyesmiről bárki is, de ezek, idefenn, naphosszat a tévé előtt ücsörögnek, megmarad a fejükben minden bugyuta reklám.

Meddig akarod űzni ezt a vándorkufárkodást? Ha a piac körül nyitnál kisboltot, kényelmesebben ellehetnél, ezek a rongy körök, pár skatulya gyufával meg tetűporral, aligha csurrantanak a malacperselyedbe, csóválta a fejét Bélus, a haverja, miközben a talponállóban sörözgettek, de ő képtelen volt megfogalmazni, mi hajtja, hogy reggelente bekuporodjon a kis piros Renault-ba, és feltöltött árukészlettel nekivágjon az emelkedőnek. Bélusnak persze könnyű, bejáródott kocsmát örökölt, forgalmas helyen, mérsékelten igényes törzsvendégekkel, gyakorlatilag bármit le tudott görgettetni a gigájukon, a pancsolt, vizezett szeszért se reklamáltak, legfeljebb hümmögtek, hogy ezek a mai löttyök föl sem érnek a régiekkel, de továbbra is ott támasztották a söntés deszkáját, kikönyökölt munkáskabátban, politizálva.

Neki pár éve ugrott be, hogy a fönti tanyákkal lehetne valamit kezdeni. Mióta kihalt a közbülső kis falu, orvos se jár föl, postás se, és a vegyeskereskedés is bezárt, azért a maroknyi öregért kár a strapa, ha valami hiányzik nekik, majd lejönnek, mondták, s akkor ő nekivágott a kis piros Renault-val. Kezdetben furcsállották odafönn, firtatták, hogy képzeli ezt a mozgóboltosdit, megszokták már, hogy fütyülnek rájuk, de hogy helyükbe vitte a fenőkövet, a borotvapamacsot meg a pipereszappant, fellelkesültek, és listával a kézben várják, hogy tülkölve beforduljon a tárva hagyott nagykapun. Vörös hajfestéket szeretnék, gránátalma színűt, mondta Ilu mama a múltkor, miközben begyűjtötték a tyúktojásokat, neki meg nem fért a fejébe, hogy minek egy vénasszonynak hajfesték idefenn, de beszerezte, sőt a festésben is segédkezett. Tíz évet letagadhatna, mondta indulóban, Ilu mama meg buktát csomagolt neki zsírpapírba. A nagyhangú Mirkónak időnként csavarokat, kócot, hegesztőpálcát szállít, az öreg afféle ezermester, a házkörnyéke akár egy ócskavas telep. Negyven éve hazahurcol minden kidobott holmit, hegyekben állnak nála a rozsdás mélyhűtők, gáztűzhelyek. Lábasjószágai a széthagyott autóroncsokban tanyáznak, ezerfelé iszkolnak a kacatok között, ahogy az autóduda felriasztja őket. Mancika, a vörös kecske, gidaként Gorenje hűtőládában lakott, de mióta lelegelte a bádoglavórban nyíló muskátlikat, felűzetett a lapos háztetőre, onnan mekeg, hosszú láncon ténferegve. Mirkó fenyíti, hogy csöndesebben, vendég jár a háznál, és hogy hiába reklamál Mancika, nem járt még le a büntetése. Dudásbát, a bajuszos söprűkötőt törte be legnehezebben. Hónapokig nem rendelt tőle semmit, de amikor felajánlotta, hogy kézbesíti neki a nyugdíját, és vevőt keres a söprűire, a legjobb kuncsaftja lett. Néha sakkoznak egyet a háza előtti lugasban, esetleg egy kupica mellett meghallgatja második világháborús katonatörténeteit. Amióta elvállalta, hogy a postát is kihordja, az összes tanyasi a vásárlója lett. Kiismerte őket, tudja, kit milyen áruval érdemes megkörnyékezni.

Kissé megnyomta a gázpedált, hogy sötétedés előtt fordulhasson, a lepusztult sertéshizlalda melletti útszakaszon szinte táncolt a kocsi. Öt éve annak, hogy az utolsó lakos is leköltözött a faluból, a hátra hagyott vályogházak sorra rogytak térdre, vaksi kútjaikban elapadt a víz, csak a szél csapkodta a nyikorgó zsalugátereket. Istentelen hely az, csupa kóbor szellem lakja, amelyek a széttrancsírozott disznókból szabadultak ki, mesélte egyszer Dudásbá, ő persze legyintett, de amióta a trágyaülepítő több méter vastag szarkérge izzani kezdett, s a feltörő, döglesztő füst függönybe vonta a murvával hintett utat, lúdbőrzött a háta, miközben a tanyákhoz tartva eldöcögött erre. Azt a pokolbéli szőrö… csúszott ki a száján, ahogy az első bal kerék óriási kátyúba zöttyent, de be sem fejezhette a mondatot, ugyanis a csomagtartóban összeütődő kishordókról lepattant a fedél, zúduló tartamuk vastagon bevonta a kis piros Renault egész belterét. Na ebből se lesz Dudásbának pálinkája, dünnyögött, miközben a volán mögül kikecmeregve elhűlten vizsgálgatta a leharcolt kocsit. Mindketten úgy festettek, mintha tetőtől talpig az ülepítő dagonyájában mártóztak volna meg.

 

*

 

Hánykor kezdődik a nagy meccs, kérdezte Gizi mama, miközben zsírpapírba csomagolta a frissen szeletelt párizsit. Tízkor, válaszolta Lóri, a haverjainak Csülök, és cekkerét hóna alá kapva lódult ki a csemegeboltból. Ezer a dolga, csomó mindent magára vállalt otthon, s tízig még be is kell melegítenie. Anya nem örült, hogy bevették a csapatba, azt szerette volna, ha társas táncra jár, hátha ott megtanul ízlésesen udvarolni, de a nagyi erősködött, hadd menjen, amekkora langaléta, rá fér egy kis izom, javára lesz a sportolás. A sarkon futott össze Fángyóval, a hátvéddel. Az már mezbe bújva, stoplit lóbálva bandukolt. Coki, Csülök, el ne késs! Az imént érkezett az autóbusz, idáig hallani a nyamvadt brazilosok kurjongatását, rikkantotta, és ágyékát mozgatva imitálta, hogyan tanítaná móresre az ellenséget. Csak a cseleket is ilyen technikásan védjed, vetette oda neki, s nyargalt tovább a nagyutcán. Ancsura, akit lányos arca és Anna nevű, bandzsa nővére miatt cikiztek így, az állatorvosi állomás elől köszönt rá, kerékpárjára erősített kosarában maroknyi puli lapult. Pont most kapta el a hasmars, bökött a kutyára magyarázatképpen, s fogadkozott, hogy negyed óra alatt végez, mindenképp kinn lesz időre a gyepen. Könnyű neki, a kispadot melegíti, észre sem veszik, ha elkésik, füstölgött Lóri, és szélvészként rontott be a postára, hogy feladja anya rádiónak címzett Szívküldi-kívánságait. A pályán ezalatt Dezső, az öreglegény, az utolsó kört nyírta a fűbe, az volt a heppje, hogy nem sávokban, hanem körökben nyírt, mintha ufók szálltak volna le, hát nem tiszta olyan, büszkélkedett mindig, ma meg, hogy a nyamvadt brazilosokkal mérkőznek, a szokásosnál is jobban cifrázta, hadd lássák azok a tahók, hogy a meggyesi pálya füvébe pitiző pudlit remekelt, amilyenné ők válnak majd az összecsapás végén. Bandibá, az edző, egy kupica szilvapálinkával hadonászott, hogy gyere már Dezső, dobjuk ezt még be, feszültségoldónak, s megveregette a vállát, hogy baromi jól sikerült az a pudli. A tanácselnök, bár fél tízre ígérte magát, még mindig az irodájában járt le s fel, párnázott ajtaján át is kihallatszott, ahogy üvölt. Mi az, hogy áttettétek a dutyinapot, ez kész elmebaj, tán a félig nyúzott bakkecske fogja levezényelni a meccset, barmok?! A bosszúság oka Misi volt, az egyetlen, engedéllyel rendelkező, környékbeli futballbíró, aki holmi naftalopás miatt bukott le, ugyanis elcsípték, ahogy éjszaka a szomszéd traktorából szippantotta ki. Két hónapot sóztak rá, de mivel igazolni tudta, hogy négy gyerektartást kell fizetnie, meg a meccseket csak ő vezetheti, kiegyeztek, hogy hétfőnként üli le, dutyinapkor. Csakhogy újabban a hétfőt szerdára cserélték, s minderről elfelejtették értesíteni a tanácselnököt, aki épp szerdára szervezte le a nyamvadt brazilosokkal a barátságos meccset, s most itt álltak, bíró nélkül. Engedjétek ki, majd leüli a mait holnap, döntött szorultságában a tanácselnök, s megkönnyebbülten konstatálta, hogy Misi kisvártatva a pálya felé bandukolt. Kö-kö-kö-köszönöm, elnök úr, hálálkodott neki a futballbíró, amikor bekukkantott hozzájuk az öltözőbe meccs előtt, s ő hüvelykujját feltartva biztatta őket, hogy mindent bele, és öregbítsék Meggyes hírnevét. Lassan befutott mindenki, zömében át is öltöztek, csak a két mészárossegéd hiányzott, akiket addig nem engedett el a főnökük, míg szét nem kapnak egy üszőt, meg a piperkőc Tomika, aki minden meccs előtt gyantáztatta a lábát, érthetetlen okból, ugyanis térdig fedte a zokni. Tomika helyett legfeljebb Ancsurát teszem be, de a hentesek kell, hogy szélsők legyenek, muszáj megvárnunk őket, döntött Bandibá, és kiszólt, hogy muzsikáljanak valamit a tömegnek, amíg összeáll a csapat. A nyamvadt brazilosok ugyan már kivonultak a pályára, és rezignáltan tűrték, hogy fújjolt láttukra a lelátó, de az edző szava szent, tehát előcitálták a Hatcsöcs söntése mellől Batyura Pistát, a harmonikást, és az a kezdővonalra állva rázendített a Pink Floyd Another Brick in the Wall című dalára, nulla angoltudással, de annál hevesebben. Marika, a községháza mindenes takarítónője kis kosárkát lóbálva araszolt a lelátó sorai között, tökmagot meg szotyolát árult, és apró sikkantásokkal nyugtázta, ha egy-egy fürge férfikéz az ülepébe csípett baksis helyett. Ez a Brazília röhejes falu, állítólag olyan kubikusok alapították, akik Brazíliába akartak kivándorolni, csak elfáradtak út közben, úgyhogy letelepedtek itt, a szikesen, és elnevezték a helyet Brazíliának a valódi helyett. Miféle csapata lehet egy ilyen településnek, röhögött szotyolázva Haskó, a trafikos, és haverjaival a lelátó tetejéről fügét mutattak a nyamvadt brazilosoknak. Csakhogy, könnyebbült meg Bandibá a hiányzó három csapattag érkeztével, s az öltözőajtóba állva jelezte, hogy összeálltak. Felvonult hát a meggyesi tizenegy is, ovációval kísérve. Lóri a szeme sarkából látta, hogy tele a lelátó, eljöttek a nyolcadikos csajok is. Felfalunk benneteket, nyamvadékok, sziszegte a brazilosok csatárának, s az mutatóujját a torka előtt elhúzva jelezte, hogyan képzeli a megtorlást a nyamvadékért. Végre felharsant Misi bíró füttye, kezdődhetett a meccs. A brazilosok szerezték meg a labdát, gyors passzokkal vezették a meggyesiek kapuja felé, majd egy sikeres keresztátlövéssel kicselezték Fángyót, a hátvédet, s a csatáruk lövőhelyzetbe kerülve kapura bombázott, amikor intett a partjelző és Misi lest fújt. A brazilos csatár megeresztett egy cifrát, mire Lóri sípcsonton rúgta, hogy pofa be. Erre a brazilos hasra vágta magát, hogy jesszus, nem bír lábra állni, a bíró pedig kiállította mindkettejüket. A brazilost színészkedésért, Lórit meg a sípcsontosért. Fölhördült a lelátó. Kólásdobozokat, pelinkovacos fityókokat dobáltak be a pályára, és követelték, hogy a bíró hordjon szemüveget. A meggyesiek csapata a brazilos csatárt okolta mindezért, a brazilosok pedig köpködve tiltakoztak, hogy a csatáruk ártatlan, s a vita hevében egymásnak estek. Öklözték, gyomrozták az ellenfelet, a kispadon ülők, átugorva a korlátot, társaik segítségére siettek. Pi-pi-pi-picsába az egésszel, háborgott Misi, és ütemes sípolással igyekezett rendet tenni a fejetlenségben. Hasztalan. Cafatokban röpködött a frissen stuccolt fűpudli farka, pofája, s a szépen vasalt mezeket csíkokban hasogatták le egymásról a brazilosok és a meggyesiek. Pi-pi-pi-piros lapot kap mindkét csapat, üvöltött a bíró, piros lapját a magasba tartotta, majd a lelátóról zúduló szemétlövegek elől menekülve az edzővel együtt beiszkoltak az öltözőbe.

 

*

 

Mintha huzat csapta volna be, akkora robajjal csukódott a Cuki Muki ajtaja. Beleremegett a kirakatüveg. Képtelen vagy úgy bejönni, mint egy ember, muszáj a sarokvasat is kiütnöd, kiáltott előre Dönci úr a műhelyből, és indulatosan szeletelte tovább a langyos kandiscukrot. Mi a frásznak falusi cukorboltra ilyen csicsás üvegajtó, vágta rá Gézu köszönés helyett, és hátrajött ő is a műhelybe. A cukorszirup-kazánokban rotyogott a ratlukhoz való massza, illatos gőzétől fűlt a levegő. Elkéstél, már elő kellett volna készíteni a formákat, kezdte Dönci úr a napi korholást, képtelen volt felfogni, hogy lehet Gézu ennyire nyegle. Reggelente legalább fél órát késik, az ebédszünetről meg úgy kell visszatelefonálni, mintha nem is izgatná, hogy rakásra szárad az édesség, és hogy ő, Dönci úr, nem győz mindent egyedül. Régebben más volt a helyzet. Mancika, gondos feleségként, mindent kézben tartott. Magára vállalta a színezést és a csomagolást, az üstökre is ügyelt, a vevők pedig imádták, olyan bőralámászós természete volt. Akkoriban Dönci úr még másfél mázsát nyomott, jutott ideje a kricsmiben iddogálni, és úgy érezte, az ő boldog életét senkiével se cserélné fel. Csakhogy jött az a féllábú, illetve először az apróhirdetése, hogy házzal, kocsival, svéd nyugdíjjal rendelkezik, a kisebb testi hibáról ugyan nem tett említést, de Mancika a hiányzó bal lábat afféle járulékos kellemetlenségnek tekintette a hirdetésben is említett előnyök mellett, így összecsomagolt, és átköltözött a svéd nyugdíj mellé, Dönci úrral meg hármat fordult a világ. Kénytelen volt ő maga beállni a műhelybe kotyvasztani, esténként csomagolt, délután kiszolgált, lótott-futott, és némi hezitálás után betetetett egy gyomorgyűrűt, ugyanis rájött, az a másfél mázsa háj lényegesen ront a mozgékonyságán, hát még az újranősülési esélyein. Miért hívja magát mindenki Dönci úrnak, mikor sovány mint egy fuszulykakaró, kérdezte tőle a pár hónap múlva felvett Gézu, avagy a próbaidős cukrászinas. Én se kérdezem, honnan a karodon ez a sok ocsmány tetoválás, mordult vissza, holott nagyon is tudta, honnan, hisz Gézut a rehabilitációs börtönprogram listájáról választotta ki, mint ígéretesen olcsó munkaerőt. Azért nem szeretnék valami futóbolondot magam mellé venni, mondta a mélyen dekoltált munkaügyis kisasszonynak, de az megnyugtatta, hogy a Gézu jól kitanulta odabenn a szakmát, és csak családon belüli erőszak miatt volt lesittelve, a szüleit a tyúkólban tartotta, hogy elverhesse a nyugdíjukat, piti ügy. A bocskorszíjat így kell megtekerni, hogy kunkorodjon, és a medvecukor óvatos szárítással marad roppanós, magyarázta Gézu első munkanapján az odabenn tanult szakmai fortélyokat, ledöntve Dönci úrban a kételkedés falait. Beválik ez majd, nyugodott bele. Az összecsiszolódással ugyan akadt némi gond, főként Gézu munkamorálja miatt, de miután letudták a letolós-pofázós reggeli bemelegítést, tűrhetően haladt a munka. Ki kellene találni, milyen kínálattal nevezzünk be a községi cukrászversenyre, vetette fel néhány napja Dönci úr, ugyanis azelőtt, ahogy a mancikás kort emlegette, megszokta, hogy szakmai kérdésekben közösen döntöttek, azóta, jobb híján, Gézutól vár megerősítést. A gumicukor állati rágós, a tarka selyemcukor unalmas, a tükrös mézesszív meg ocsmány, véleményezte Gézu a legutóbbi verseny-összeállítást. Rágós, unalmas, ocsmány?! Dönci úr paprikavörös lett a felháborodástól, de másnapra lehiggadt, és a cukros alma mártogatása közben firtatta, Gézu mivel nevezne be a versenyre. Új termék kellene, ütős, olyasmi, ami a többi cukrász eszébe sem jutna, morfondírozott Gézu. Valami frappáns újítással akár a fődíjat is elhozhatnánk, lelkesült Dönci úr, és felajánlotta, hogy ha Gézu előrukkolna egy ilyen ötlettel, megfelezné vele a nyereményt. A cukrászsegéd hümmögött, törte a fejét, majd az ebédideji sörözésből somolyogva tért vissza, és bejelentette, hogy beugrott neki valami. Aznap Dönci úr zárás után Gézura hagyta a műhelyt, ugyanis annak nem akarózott előrukkolni az ötlettel, míg ki nem kísérletezi, elkészítve hogyan festene. Először rajzokat készített, majd megpróbált megfelelő öntőformát fabrikálni. Éjfél is elmúlt, mire a masszának nekifogott. Reggel Dönci úr elhűlve tekintett körbe a leharcolt konyhában. Az üst cukrosan, a vágópult mocskosan, a cukrászfestékekből különböző árnyalatok keverve. Megnyúzom, ha beér, fogadkozott, miközben takarításhoz látott, észre sem véve a polcra helyezett kartondobozt, amelyben punci formájú nyalókák sorakoztak, meggypirosra színezve.

 

*

 

A nagy hasú szemeteskocsi dudálva fordult be a sarkon. A Kertváros gondozott, széles utcáin úgy haladt végig keddenként, mint egy óriási csiga, azzal a különbséggel, hogy nem nyálkacsíkot, hanem motorolaj-cseppeket hagyott maga után. A folytonos tülköléssel fellázította a környék kutyáit. Csaholtak a jól tartott kertvárosi ebek a szépen festett kerítések mögött, a vérmesebbek megpróbáltak kinyomakodni a lécek között, hogy megharapdálhassák, de legrosszabb esetben is körbevizelhessék ezt a zajos, otromba, araszoló micsodát. Pityke, bár seregnyi mindentől félt, például a fogorvostól, a szabóollótól, vagy hogy a fejére pottyan egy tehén (miként kedvenc képregényében látta), mégis a kutyáktól tartott leginkább. A szomszédjában lakó orvhalásztól be is szerzett egy combközépig érő csizmát, és abba tűrte be bőre szabott overallja szárát. Ugratták is a kollégái, tán piócázni készül, hogy így beöltözik minden kedden, meg hogy éppen úgy fest, mint az a lökött, szélmalmokkal hadakozó lovag abban a fekete-fehér filmben, amelynek címe nem jutott eszükbe. A vastag gumi megvéd, ha netán harapnának a dögök, magyarázta a röhögcsélőknek, miközben két oldalról megragadtak egy-egy kukát, és a kocsi kampós végéhez cipelték, hogy abban megakasztva a raktérbe billenthessék a tartamát. A sarki korcsokkal nem is volt Pitykének baja, ímmel-ámmal, inkább csak megszokásból ugatnak, de az újgazdagok harci kutyáitól kiverte a víz. Azok a vörös szemű, fehér szőrű szörnyek rögtön lábikrára meg sípcsontra mennek, némelyiknek nem is elég egy-két rúgás, bottal is meg kell oldalítani őket, hogy tágítsanak. Pityke, egy-egy ház elé érve, csak azután merészkedett le a kocsi hágcsójáról, miután megbizonyosodott róla, hogy a kerítés mögül jön a csaholás, s a kukákat is sebesen emelte, cipelte, hogy mielőbb végezhessenek. Mi végre a loholás, idő előtt végzünk, aztán kapunk valami pluszmelót, méltatlankodtak a kollégái, és inkább átvállalták a kukázást, szép körülményesen cammogtak a szeméttel, Pitykének meg hagyták, hogy a felöntött kupacokat tologálja szét egy hosszú léccel, hogy arányos legyen az eloszlás. Néha szuper dolgokat találok, miközben túrom a szottyot, szokott dicsekedni Pityke Ákosnak meg Elemérnek, a haverjainak, akikkel összejönnek csocsózni, s ilyenkor nem is túloz, hisz az alig használt búvárszemüveg, a Hello Kitty feliratú fedeles szappantartó vagy a majdnem működő kazettás magnó mindhármuk szerint szuper dolog. Furcsa, hogy manapság minden hulladékot zacskókba csomagolnak, mielőtt kihajítják, morfondírozott az egyik kukás, miközben a kampóval vacakolt, és felszólt a hágcsón toporgó Pitykének, hogy igazítsa már be. Biztos szégyellik előttünk a szemetüket, vélekedett Pityke, elhallgatva, hogy hiába a zacskó, ő odafönn a bottal úgyis szétpiszkálja a csomóját, vagy felhasítja az oldalát, és mire a következő házig érnek, átleltározza, került-e belé érdemleges. Aznap a huszonkettes előli kukából egy tojásdad valami pottyant a szemétkupac tetejére. Pityke gyorsan zsebre vágta, nehogy felfedezzék a többiek, és osztozkodnia kelljen velük, ne adj isten maguknak követeljék, pedig ő vette észre. Felvillanyozta az új szerzemény. Lopva meg-megtapogatta, találgatta, mi lehet. Nem látott még effélét. Talán sárkánytojás, jutott eszébe. Régen, amikor még az öreganyja mesélt neki esténként, a sárkányról szólót ezerszer elmesélte. Hogy amikor dörög az ég, és porfelleg kerekedik, valójában sárkánymama viszi karmai között a tojását, hogy egy elhagyott kútba pottyanthassa, ahol nyugodtan kikelhet. Az osztálytársai persze kigúnyolták, hogy hígagyú, amikor továbbadta nekik a sárkányos történetet, és ő maga is kezdett kételkedni benne, hogy talán a szüle tudja rosszul, elvégre ki sem lép a kiskonyhából, álmodhatta is az egészet, az imént mégis az jutott eszébe, hátha sárkánytojás. Türelmetlenül várta, hogy végezve átdöcögjenek a városon. Piros lámpák, ügyetlenkedő kerékpárosok, gyerekkocsit toló anyukák késleltették a kukásautót. Alkonyult, mire kiértek a szeméttelepre. Végre, dünnyögte Pityke izgatottan, a kocsi mögül leste, ahogy kollégái egymás hátát lapogatva besomfordáltak a telepőr, Béla bácsi bódéjába, felhajtani egy felest. Előhalászta a sárkánytojást. Jóval nagyobb volt egy hagyományos tyúktojásnál, és pikkelyszerű, jéghideg héj borította. Ki gondolta volna, hogy pirosat tojik egy sárkány, morfondírozott, miközben a pikkelyeket tisztogatta. Az apró rajzot az alján csak ekkor vette észre. Égig érő fát meg mosolygós napocskát pingált rá egy ügyetlen gyerekkéz. Hisz ez egy kimustrált játékszer, kapott észbe Pityke szégyenkezve, és messzire hajította a tojást, a műanyagpalackok közé. Azt a kis pöcköt azért meghúzhattam volna a tetején, lehet, hogy villog vagy valami dallamot játszik, jutott eszébe utólag, de nem volt kedve a palackok között guberálni, a többiek után indult hát, felhajtani egy kupicával, esetleg elszürcsölni egy feketét.

 

*

 

Bolondult az egzotikus virágokért. Már egészen pici korában, amikor egymaga még képtelen volt értelmes szavakká összefűzni a mesekönyve lapjain sorjázó betűket, a nagymamáját kérlelte mindig, hogy lefekvés előtt olvassa el neki kedvencét, a hercegnős mesét. Nem is az nyűgözte le igazán, hogy a hercegnőnek bokáig érő aranyhaja és nefelejcsszín szeme volt, és hogy értett a madarak nyelvén, hanem az, hogy egy gyönyörű kert közepére pompás virágházat építtetett, és a földkerekség legszebb virágaiból hozatott oda magának egyet-egyet. Nem nyugodott addig, míg a legkülönlegesebbeket meg nem szerezte. Voltak ott harmatot könnyezők, mézillatban ázók, húsevők, színváltók, gyémántot termők és lantzenére lágyan hajladozók. Messzi földről csudájára jártak az emberek a virágháznak, sokan akár egy aranyat is fizettek volna érte, csak hogy röpke pillantást vethessenek a távoli vidékek szépségeire. A hercegnő azonban őröket állíttatott a kert minden bejáratához, és parancsba adta, hogy senkit sem engedhetnek a virágok közelébe, nehogy bárki is kárt tehessen bennük. Ő maga is csak reggelente surrant be a virágházba, selyem topánba bújtatta a lábát, hogy lépteinek zaja ne bolygassa meg a virágok szendergését. Apró edénykébe gyűjtötte ilyenkor a kelyhekben összegyűlt harmatot és gyémántokat, a húsevőket pedig kövér hernyókkal kényeztette. Ha mindezzel végzett, letelepedett egy aranylócára, és lantját pengetve énekelgetett nekik. Csak ekkor érezte magát igazán boldognak.

A hercegnős mese miatt kezdett bele később a virággyűjtésbe. Kezdetben csak a balkon és a kert árnyas helyein sorjáztak virágok, később a ház minden szobáját, a folyosókat, sőt az üvegfalakkal leválasztott padlásteret is levelek, indák szövevénye fonta be, s a kelő nappal egyszerre ébredtek bimbóikból a színpompás virágfejek. Saját kezűleg gondozta növényeit, és mindegyiket a nevén szólította, miközben öntözte őket.

Egyik külföldi útján a helyi piacon sétálva turbános férfira lett figyelmes, aki virágmagvakat árult. Valami egészen különleges érdekelne – toppant elé izgatottan, a férfi pedig apró, fehér magvakat szórt a tenyerébe. Drága lesz hölgyem, de megéri a pénzt, higgye el – kacsintott a férfi. Ő kifizette a kért összeget, és örömmel rejtette zsebébe a tasakba csomagolt magvakat. Hazatérve azonnal elvetette őket. Sokára kelt csak ki. Satnya kis palántaként indult, vékony szárral, halovány levelekkel. Idő kell neki, hogy pompázatossá fejlődjön – intette magát türelemre, de ahogy múltak a napok, egyre elégedetlenebb lett a látvánnyal. Valami baja lehet, amiatt ilyen kis semmiség még mindig – gondolta, és felkért egy neves növénynemesítő szakembert, hogy a drága, egzotikus virág gyógyításában legyen a segítségére. A szakember meghökkenve szemlélte a mutatós cserépbe ültetett növénykét, majd nevetni, sőt hahotázni kezdett.

Nincs ezzel a kis drágasággal semmi gond, egészségesebb már nem is lehetne – mondta, amikor alábbhagyott a nevetéssel. Még néhány hét, és akár szüretelheti is a termését – tette hozzá vidáman –, csak várja ki, hogy olyan piros legyen a paprika rajta, akár az ághegyen felejtett cseresznye, ha kissé túlérleli a nap.

 

*

 

Esküszöm, hogy ott volt közöttük, mégsem találom, morfondírozott Bellus, s az asztalra borította a majdnem kiürült üvegcse tartamát, hátha csak belegabalyodott a vattába, amiatt nem látni azt a kis piros vackot. Hiába. Sem a vattacsomóban, sem az üvegcsében, sem a dobozkában nem találta. Elnyelte a föld. A történet, mely a fentebb említett, hiábavaló kereséssel zárult, jó három hónappal előbb kezdődött. Az egyik melengető őszi délelőtt kicsalta Bellust a korzóra sétálgatni. Apró körömcipőjében indult útnak. Bár a bőrtopán hosszabb gyalogláshoz kényelmetlen, hisz törni kezdi a sarkát, de egy órácskát ki lehet bírni benne, különben is szép vádlit csinál, térdszoknyával párosítva vonzza a pillantásokat. Elégedetten szemlélte magát a kirakatüvegekben. Elegáns üzletasszony benyomását keltette, aki két tárgyalás között épp csak kiugrott pár korty kávéra, s nemcsak arckifejezéséből, hanem egész magatartásából kiolvasható, a próbababákon látható holmik bármelyikét megvásárolhatná, ha úgy tartaná kedve. Ez persze távol állt az igazságtól, odahaza kupacba dőltek már a befizetetlen számlák, de Bellus most nem akart efféle dolgokkal törődni, átadta magát a lófrálás örömének. Tini kora óta tökélyre vitte a mintha viselkedést, amellyel a legszemfülesebb elárusító is átverhető, és boldogan hordja oda a próbafülke elé a kívánt darabokat, abban a reményben, hogy a csinoska holtbiztos, hogy vásárolni fog, s a végső nemleges választ többnyire saját ügyetlenségének tudja be, hiszen a belépő hölgyön látszott, hogy venni akar valamit. Ezzel a módszerrel sorra lehetett járni a valamire való butikok zömét, el lehetett ütni pangó ebédszüneteket, s erősíteni lehetett az önbizalmat, hogy a kosztümbe, prémes kiskabátba, velúr gálacipőbe bújtatott test még mindig mutatós, a szép, széles öv alatt dévajul gömbölyödik a csípő, legfeljebb a fenék domborulatából lenne mit faragni. A barátnői csoportosan szerették járni a belváros utcáit, de Bellust taszította ez a falkaélmény, nem osztozott szívesen a felfedezés örömében, egyfajta kincskereső útként fogta fel a nézelődést, melybe bele kell lassulni, lépésenként, boltonként ízlelgetni a kínálatot, ínyenc módjára válogatni, nem volt szüksége okvetetlenkedő kísérőre. Még a tüsténkedő eladónők is zavarták, a kínos tessékelések, melyekben ott lapul a mohó türelmetlenség, hogy válaszd már ki, vedd már meg, aztán kívül tágasabb. Könnyű léptekkel haladt a macskaköveken, épp úgy lóbálta retiküljét, ahogy Grace Kelly az egyik filmjében, amikor a város olasz butikja elé ért, s a kirakatban megpillantott egy szabászati csodát. A kis csípőkardigán úgy simult a próbababa derekára, akár a selyem, és piciny fazonzsebébe bele lehetett szeretni. Éppen olyan színű, mint a hölgy cipője, csacsogott a boltos lány, miközben lehámozta a babáról a kardigánt, s a sóvár Bellust hátrakísérte az öltözőkabinig. Bellus izgatottan kapta magára a holmit. Az ujjak ugyan leheletnyit rövidnek bizonyultak, de az hagyján, karpereccel viselve kendőzhető a hézag, azonban csak nehezen sikerült begombolnia. Kár, hogy nincs nagyobb méret, ebben alig kapok le…, kezdett bele egy félbe maradt gondolatba, ugyanis a kardigán ekkor egyetlen, fájdalmas reccsenéssel fölhasadt a mellvarrásnál, szabadjára engedve a kitüremkedő kebleket. Minek próbálgat ilyesmit, aki hurkás, mint egy disznó, fakadt ki a kétségbeesett eladólány, mikor Bellus visszadobta a kabátot, hogy anyaghibás lehetett, mégsem kéri, s még az ajtóból is utána kiáltott, hogy az ilyennek ólban a helye, nem butikban, és ha még egyszer betenné hozzá a lábát, valagon rúgja, mielőtt kipenderíti. Ekkor döntötte el Bellus, hogy kipróbálja azokat a bogyókat. A munkatársnője már többször áradozott neki valami csodaszerről, amely garantáltan lefogyaszt bárkit. Igaz, borsos az ára, de megéri, mondta, majd nőket sorolt fel, akik nádszálkarcsúak lettek mindössze egyetlen üvegcsétől, és Bellus is biztosan topmodellé válna, ha elkezdené szedni. Kilencvenkilenc fehér, meg egy piros bogyó, amellyel lezárod a kúrát, a pirosat kell utoljára bevenni, adta át Bellusnak a dobozkát a kolléganő, miután kézhez kapta érte a valóban borsos összeget, és tanácsolta, hogy szedje csak naponta, fölösleges az összetevők miatt idegenkedni. Miféle összetevők, pillantott fel Bellus gyanakvón a mozgólépcsőre lépő munkatársnőre. Hát a bélférgek, amelyek majd fölélik benned a fölös kaját. De nyugi, a piros pirula szempillantás alatt kihajtja őket, kiáltott vissza a kolléganő. A lépcső tetejéről bátorítólag még integetett is.