Címke: irodalom

Két variáció

Újra

 

“mert rettenetes, hogy az ember
útja oly silány s oly rövid
a földi portól a veszendő
húson át vissza a porig”
Szabó Lőrinc: A hihetetlen büntetése

Mert nem lehet ilyen jéghideg, ilyen
gépies nem lehet, ennyire pimaszul,
szemtelenül és megmagyarázhatatlanul
monoton nem lehet minden, ilyen
megmásíthatatlanul zakatakoló ez
a körforgásos őrület, hogy csak
kezdődjön minden valahonnan
elölről, hogy nőjön, hogy föl-
növekedjék, hogy fölépüljön,
hogy fölemelkedjék, hogy aztán

majd visszazuhanjon, eltűnjön,
elszáradjon, tönkremenjen
magától, a semmivel egyenlővé
váljon, s hogy így menjen ez
szakadatlanul, hogy aztán
kezdődjön megint elölről
megállíthatatlanul, lefoghatat-
lanul, visszatarthatatlanul,
recsegve-ropogva emelkedjék
újból az épület, ami a semmivel

volt még egyenlő nemrég, hogy
kihajtson a semmiből, hogy
újra növekedjék, újra rügyet
bontson, virágozzék a fa, a növény,
s hogy elhervadjon újra, s hogy meg-
szülessünk és elpuszutuljunk
s hogy újra világra jöjjünk s
elpusztuljunk újra, újra és
újra ismét.

 

 

 

Mért nő…

Mert nem lehet ilyen jéghideg,
gépies, ennyire monoton nem lehet
úgyszólván minden, nem lehet ilyen
ez a körforgásos őrület,

hogy így menjen szakadatlanul,
hogy fölépüljön, fölemelkedjék,
majd semmivé váljon hirtelen,
mint egy darabjaira hulló nyakék,

és kezdődjék megint ugyanonnan
újra, míg recsegve-ropogva kinő
az elszáradt sásból az idő,

s vizébe halkan belecsobbanj…
születés, pusztulás ott a habban,
újra csak újra, soha meg nem szűnő.

Szomorú nagyon

a szemüvegtokot elvitték a macskák
szegény szemüveg hajlék nélkül maradt
kegyetlen macskák, nem is sejtitek
mily hideg az éjjel plafonég alatt

szegény szemüveg, vigasztalták sokan
szegény szemüveg, mi majd utánajárunk
kinyomozzuk az ügyet, ismerjük akit kell
ameddig hallják, hallatjuk szavunk

nagy felfordulás volt, ám fél hónap se telt
és eltünedeztek mind a jótevők
szegény szemüveg, kevéske pénzt kapott
s egy tükrösre törött kagylóhéjba dőlt

elvitték a macskák a szemüvegtokot
isten nem botoz, de piszkosul szeret
felfénylik az ég, és elhomályosul
szegény szemüveg, mi lehet veled

*

a macskák elvitték a szemüvegtokot
felváltva hordták Szent Mihály-napig
egy szép temetőnél megálltak pihenni
és megállapították: korán sötétedik

szerették az őszt, e rabló állatok
míg fel nem fedték titkukat a fák
az égen, a csillagokra néztek
s szörnyű terhüket nem bírták tovább

vízbe rejtették a szemüvegtokot
sodorta a Lajta, lankás tájakig
a macskák elmentek Magdeburgba
egyikük ma is a dómtetőn lakik

így telt az ősz, a keskeny ég alatt
a tavat ma már dér borzolta át
s a François Villon-sort is belepték
a rigócsípkedte naspolyák

Rehab

Introibo ad altare Dei!

Movonozov elvtárs,
üvegszagú a múlt.
Ma van az a nap?
Csak nyugalom, kimúlt
már a tűz
Hát ez az. Hamúsavanyú
a szám. Mert ember vagy,
elvtárs! S az emlékek?
Ó harcostárs, a vétek…
Az emlékeket – elföldelik,
A múltunkat – a Dunába lövik.
Felejt és van. Ezt nekik.
Movonozov elvtárs
Ma van az a nap?
Drága barátom, melyik?

 

2006. Bloomsday

 

Kárpát medence V.

 

Az alkotás nehézségei II.

Pygmalion a kitárt ablaknál állt, és a beáramló hűvös levegőnek nyújtotta borostás arcát. Miért is nem lehet egyszerűbb lehámozni a testről a sok felesleges anyagot? Lábainál megint ott porlott a ripityára tört, drága pénzen hozatott márványtömb szilánkjainak miriádja. Hogy ott van a nagy, tagolatlan kocka mélyén, az bizonyos. De letisztításához nincs meg a megfelelő eszközöm. Véstem, csiszoltam már mennyiszer, hullattam rá verítékemet és véremet. Mi haszna? A főtervező hivatal türelmes, adják a pénzt. Még valamiért elhiszik nekem, hogy egyszer megtalálom, és eléjük vezetem a tökéletest. És hány tökéletest rontottam már el, hánynak futott bele otrombán finom arcába a véső, hánynak csiszoltam torzra kebleit a szimmetria hiú követelésének engedve, s hánynak vágtam hajlatait túl mélyre bűnös felajzottságomban! Vétkes vagyok, mi több, tehetségtelen.

Volt már olyan, amelyik tetszetősre sikeredett, de szerelme áporodott volt, dohos, márvány szájából antik ősök mérgezett lehelete áradt. Volt olyan is, ki szépsége mellé ostobaságot kapott ügyetlen alkotójától, tőlem. Volt esetlen, volt félszeg, volt akaratos, s márványpor lett mindegyikből. Az önteltségem megbocsáthatatlan, s mégis elnézik nekem rám számító tudatlanok. Nem tudják, akiknek vagyonán élősködöm, hogy nem nekik, csakis magamnak alkotok. S ha egyszer kifejlik a tömbből az igaz, egy és tökéletes megismételhetetlen, fenntartom magamnak az első éjszaka jogát. Vagy az első hajnalét, s eléjük csupán a megrontott húst viszem.

De úgy hiszem, önáltatásnál többre sohasem juthatok. Nem hagyhatják az istenek.

Álvaro Cunqueiro: Az Esmelle-i erdő

Jobb is lenne talán vászonra festeni, mint elmondani, milyen volt Esmelle, az az erdő, amely jobb kezére esik a Leónból jövő utasoknak. A Méhes mezőre vezető út, melyen hajdan annyit jártam-keltem, kanyarogva mélyed Eirís sűrű bozótosába; egy ideig a folyó mentén fut, majd egy mocsaras síkra tér, melynek neve Paradas. A pocsolyák innentől az utat egészen a Pontigóig, az alacsony, fából ácsolt hidacskáig kísérik. Oly szívesen hallgattam itt a Belvísi úton ügető paripák dobogását! Volt valaha Pontigo mellett egy vízimalom is, ma már csak borostyánnal benőtt kőhalom mutatja helyét, de én még emlékszem arra, mikor ide hozták őrölni a hegyekben nőtt rozst és a völgyek búzáját. A malmot almafák vették körül, és mivel águk átnyúlt a gát fölött, mit sem lehetett tenni, ha a szél a folyóba sodorta gyümölcsüket. Minden ősszel a habokban táncoló almákat figyeltem, melyek hol zölden, hol érett-kövéren bukdácsoltak a csatorna rácsa előtt. Mouras tölgyesében folyton fújt a szél, és olyan sötét volt, hogy az út is rémülten menekült Miranda tágas, puszta szántóira, az ősi dombok közt parlagon heverő vidékre, majd onnan is túl, a Király legelőjére. Mirandából belátni egész Eszmellét: a Kígyó-berket, Belvís várát, a Cabos-tavat, tiszta időben a Vilari kovácsműhelyekből kígyózó füstcsíkokat. Este pedig, még kisfiúként innen figyeltem, hogyan szaporodnak a gyertyalángok Belvís sudár kőtornyaiban, és kicsivel később hogy feleselnek rá a földi hajlékok, Vilar világló ablakai. Ha pedig Meira felől fújt a szél, egy kicsit az ablakban maradtam, hogy kifüleljem, mint kalapálnak a szorgos falusi kovácsok. Mirandából látni lehetett a Majorsági-mezőt egészen a Várig, a rozsföldeket, melyek gyengéden hullámoztak, ha a szél keze érintette őket, és az asszonyokat, kik még most is a Cousói forrásra járnak vízért. Látom magam előtt a babérfát, madártól és fészektől szinte roskadozott, vagy az elvadult, ágas-bogas római fügefát, ott a ház lábánál, a nagy csűr mellett. Íme hát, ez Miranda, gazdám, Merlin úr birtoka.

 

Én egy piciny padlásszobában aludtam. A priccsem fölött ablakocska nyílt, estefelé felhúzódzkodtam az ablakpárkányig, és hosszú órákat bámészkodtam. Bámultam az Esmelle erdejének varázslatos fényeit. Nem csak a Belvís vártornyaiban izgága tűzmadarakként repdeső lángocskák bűvöltek el. Olykor egész Belvís elsötétül, és lám, egyszer csak egy csöppnyi fény gyullad fel a kapu felett, az erkélyen, akkora csak, mint egy madárka szeme – nos, ez a kicsiny fény végigsettenkedik minden szobán, sorra felvillan minden ablakban és lőrésen, végül a lángocska az oromzatra merészkedik ki, és onnan valakinek titkos jeleket ad. Akkoriban biztos voltam benne, hogy a lámpás hordozója csakis a vár törpéje lehet, aki minden áldott este utoljára járja körbe az üres termeket. Közben a nyírfalombok közül Vilar ablakai kacsintanak felém, és a fák között kígyózó utakon lángok járkálnak csapatostul fel és alá: némelyik Meira felől jön, némelyik a Majorsági úton szalad, vagy az öreg úton, amelyik a Cabos-tóra visz, sőt egyik-másik még a tó vizére is kimerészkedik. Futkosnak össze vissza, és olyat is láttam ám, hogy három-négy láng egyszer csak összetalálkozik, és a két fény együtt lobban el. Vágtató táltos paripák vihették a lángokat, azért is repülhettek olyan gyorsan. Volt, hogy valamelyik láng Miranda felé vette az útját, és oly sebesen száguldott felém, hogy csak úgy süvöltött a szélben. Ettől menten belém nyilallt a félelem, és ruhástul vetettem magam a priccsre, a zöld csíkos takarómat pedig a fülemig húztam fel. A mindkét oldalára tarka betűkkel a DÁVID nevet hímezték: a név ismeretlen hordozóját, Dávidot valóságos őrangyalomnak hittem én akkor, még imádkoztam is hozzá, de most már úgy vélem, tán kedvemre is voltak az efféle gyermeki ijedelmek… Hajnalban beköszöntek a harangok, és a galambok turbékolása beleszövődött álmaimba. Egyszer, aratás ideje körül, vitorlást is láttam a tó vízén lebegni, máskor pedig, egy őszi reggelen egy színarany oszlopra bukkantam a vár közelében. Esmellében végtelen a tél, minden nap záport hozott vagy hóesést, de édes volt a nyár, és könyörületes az ősz.

 

Néhanapján ünnepeltünk. Merlin úr kijött a mezőre, megtöltött egy kelyhet vízzel, és két-három cseppet öntött belé valamely messzi országból hozott főzetéből. Mosolya úgy ragyogta be arcát, mint az ébredő nap a reggel mezőit, ránk nézett, és megkérdezte valamelyikőnktől, hogy milyen színben akarja látni a világot. Ha rám került a sor, hát habozás nélkül vágtam rá, hogy legyen kék! Ekkor gazdám a levegőbe hintett a vízből, és egy szempillantásra az egész világ, körös-körül egész Esmelle, Belvís fehér tornyai, a galambok, Ney, a kutya, Manoelina vörös haja, gazdám ősz szakálla, s az almásderes ló, a Majorság nyírfái és a Vár csúcsa mind egy óriási kék felhőben úszott, és ez a felhő lassacskán szertefoszlott a semmiben. Gazdám akkor is mosolygott, amikor egy fekete kendővel szárazra törölte a kelyhet.

 

Emlékeimben úgy lebeg Esmelle, ez a régi és távoli erdő, mint kékre festett kövér hűvös csepp, mely reszket mielőtt a földre hull.

Jánossy Gergely fordítása

Kárpát medence IV.

Hogyan nem lett Miklós deák az első magyar költő

 

Estéllő csillagom,
Szépséges rubintom,
Harmatos violám,
Én fehér angyalom.

Miklós deák visszalökte a lúdtollat kalamárisába, és kipillantott a ház udvarára, ahol a cseléd löttyintette ki épp a súrolóvizet a kőre. Esteledett, a csillagok hunyorogva tünedeztek elő egyre-másra, Zsuzsánna a gyereket fürdette odabenn. Nagy sivalkodás volt, Andriska fröcskölődni szeretett, és Zsuzsánna sosem bírta komolyságra nevelni a kölyköt. Nem bírta, mert nem akarta. Miklós deák lesöpört néhány morzsát az asztalról, a felesége utánahozta a vacsorát. Ott a fóliáns fölött ette meg a nagy karéj foszlós kenyeret egy csupor kecsketejjel leöblítve. Tudta az asszony, hogy ha rajta múlik, sosem költi el a vacsorát.

Estéllő csillagom,
Tündöklő rubintom,
Harmatos violám,
Én fehér angyalom.

Szárazon karistolta a fóliánst a lúdtoll. Tollmetsző késével nyesszintett néhányat a végén, de úgy sem volt jobb. Nem szerette a papírt. Firenzéből hozatták a ciszterciek nagy bálákban, s a prépost mindig továbbadott neki néhány ívet titokban, a rejtett készleteiből. Nem szerette, de hasznosnak tartotta. A pergamen drága volt, és hát nem lehetett a végtelenségig kaparni. A piszkozatokhoz már egy ideje csak papírt használtak. Hasznos volt hát, de nem szerette. Ha tehette, magában rakta össze a sorokat, s csak mikor kész volt már egy-egy költemény, akkor írta le, ha egyáltalán leírta. De hát a latin könnyen megragadt a fejében, a ritmusos sorok, a százszor és százszor ismételt szerkezetek. A talján diákokkal sokat versenyeztek rigmusfaragásban, s olyankor mindig fejben rakták össze a strófákat, még ma is jól emlékezett mindre. Most azonban más volt a helyzet, anyanyelvét próbálta formába szorítani, s ez járatlan út volt, ritkaság.

Estéllő csillagom,
Tündöklő rubintom,
Harmatos virágom,
Szépséges angyalom.

Bentről gurgulázó kacagás hallatszott, alighanem Andriska kegyetlen csiklandozás áldozata lett, ami ellen sipákolva tiltakozott, azután folytatást követelt. Az ajtó résnyire nyitva maradt, Miklós deák odasettenkedett, és bekukucskált. Zsuzsánna a gyerek fülébe fújtatott, majd fogait csattogtatva jelezte neki, hogy menten bekapja. Andriska rémülettől tágra nyitott szemmel és tátott szájjal sikítva anyja nyakába csimpaszkodott, s együtt nevettek a félelmetes játékon. Vége volt a fürdésnek, Zsuzsánna nagy fehér lepedőbe csavarta a rúgkapáló gyerkőcöt, és ott bökdöste szurkálta ujjaival domborodó oldalát, ahol csak érte, amaz újfent kacagott, s csapkodni próbált, de karjait fogta a lepedő. Nagy volt a harc, a dulakodás, de végül a győzedelmes anya karján izgő-mozgó fiacskájával bevonult a hálószobába, ahonnan elfojtva hallatszott még némi víg harsánykodás. Azután az is elhalkult, és Miklós deák magára maradt az ajtónál. Még nézte pár pillanatig a hűlő vizű fadézsát, aztán jobb híján visszaült székébe és újra a fóliáns fölé hajolt.

Mikor felém jöttél,
Reám tekintettél,
Engem láncba vertél,
Igen megsebeztél.

Ilyeneket szoktak legalábbis a taljánok dalolni, s valahogy az ő szájukon jól is áll az ének, de hát magyarul csak nem jön ki. János herceg pedig ezt kívánja tőle, magyarul a talján dalokat. A magyar dalokat, amiket a cselédlányok énekelnek, nem szenvedheti. Barbár kornyikálásnak tartja, s megveti azt is, akinek tetszik. Szerelmes dalokat rendelt, s Miklós deákot, a legfiatalabbat szemelte ki e célra. Miklós deákot, a taljánokkal versengő rigmusfaragót. Miklós deákot, a köztudottan szerelmesszívűt.

Mikor reám leltél,
Rám szemet vetettél,
Engem láncba vertél,
Igen megsebeztél.

Zsuzsánna kihozta Andriskát éjszakai csókot adni. A gyerek kíváncsian nézte a fóliánst, s rajta a szép ákombákomokat, csak úgy révetegen nyújtotta arcocskáját apjának, s közben le nem vette volna szemét a titokzatos betűkről, az egymásba kunkorodó vonalakról. Anyja megpróbálta kizökkenteni őt bambaságából, s rávenni, hogy maga is nyálazza be egy kicsit apja arcát, de Andriska makacsul a papirost figyelte, és úgy tűnt, megsüketült. Miklós mosolyogva megfogta felesége karját, s őt is megcsókolta; kicsit hosszabban, mint a gyereket. Aztán összeborzolta a kis buksit, és Zsuzsánna elment lefeküdni, karján a leendő írástudóval. Miklós megint egyedül maradt, gyertyát gyújtott, és a tarkóját vakargatta. Nem fűlött a foga a feladathoz.

Mikor reám leltél,
Vadként elejtettél,
Igen megsebeztél,
Súlyos vasba vertél.

Ahogy belegondolt, a taljánokat sosem látta írni, meglehet nem is ismerték a betűk titkait. Csak lantjukat pengették, s mutogattak ügyes fogásokat az udvari kobzosoknak. Lehet, hogy az ő előkelőnek hitt énekeik, ugyanolyan népi dalok Itáliában, mint a herceg által megvetett magyarok. S a királyné kíséretében érkezett zenészek sem tesznek mást, mint szülőföldjük paraszti muzsikáját játsszák. Meglehet, de mit számít, hessegette el a félrevezető gondolatokat. Olyat kell írnia, ez a teendő.

Megdöftél dárdával,
Szemednek nyilával,
Megfogtál csapdával,
Hajad fonatával.

Zsuzsánna tudott olvasni, minden bizonnyal írni is, de mivel nem volt illendő, nem mutatta sosem. Zsuzsánna értett latinul, és Zsuzsánna szépen énekelt. Kelmekereskedő lányaként megjárta egyszer Itáliát. Zsuzsánna tudta, hogy mikor írt jót, és mikor rosszat, érdekelte minden munkája, s vele olvasta újra az elkészült krónikákat. Még az is előfordult, hogy belejavított itt-ott, és Miklós deák nem hajtotta el magától, nem küldte a cselédekhez vagy a gyerek után. Miklós deák büszke volt rá, és tisztelte benne, hogy ennyire különbözik minden olyan asszonytól, akit ismert. Más talán kinevelte volna belőle ezt a nőhöz nem illő, ártó kivagyiságot, ezt a zavaró férfiaskodást, de Miklós deák izgalmasnak találta, s ha Zsuzsánna néha megcsillantotta gazdag elméjének egy-egy szilánkját, Miklós deák örvendezett, s csak jobban szerette érte.

Sebemnek te adhatsz
Gyógyírt, csak te nyújthatsz,
Rabodként vigyázhatsz,
Örökre megtarthatsz.

Unta a verselést. Hazugság az egész, gondolta. Ámítás és önámítás. Úri huncutság. Tudta, hogy az udvarban szeretik az ilyet. Az udvari hölgyek szeretnek verset hallgatni, szeretnek szerelmes lovagokról ábrándozni. Az udvari urak meg szeretnek szerelmes lovagok szerepében tetszelegni, aztán az első cselédet az ágyukba dobják, ha módjuk adódik rá. Maga János herceg is… Miklós gyűlölte az udvart, csak a talján zenészek érdekelték, velük találta meg a hangot. Semmi köze nem volt ahhoz, amit írni próbált. A taljánoknak jól állt, magára nem érezte érvényesnek.

Meg csak te gyógyíthatsz,
Gyógyírt csak te nyújthatsz,
Rabodként vigyázhatsz,
Örökre megtarthatsz.

Visszalökte a lúdtollat a kalamárisba, a papirost összegyűrte, egy pillanatot elmélázott a nagy pocsékolás fölött, aztán kihajította az ablakon. A galacsin szétterült a szolgáló által otthagyott pocsolyában, s Miklós deák láthatta, ahogy a betűk szétfolynak a súrolóvízben.

Estéllő csillagom,
Tündöklő rubintom,
Harmatos virágom,
Szépséges angyalom.

Mikor reám leltél,
Vadként elejtettél,
Igen megsebeztél,
Súlyos vasba vertél.

Megdöftél dárdával,
Szemednek nyilával,
Megfogtál csapdával,
Hajad fonatával.

Meg csak te gyógyíthatsz,
Gyógyírt csak te nyújthatsz,
Rabodként vigyázhatsz,
Örökre megtarthatsz.

Elfújta a gyertyát, besurrant a hálószobába, ledobta ruháját, és Zsuzsánna meleg testéhez bújt a vastag dunyha alá. Zsuzsánna befészkelődött öle hajlatába, s feledve nyilakat, hálókat, rubintokat és csillagokat, feledve talján dalnokokat, s feledve János herceget, szerelmes álomba merültek. Mellettük Andriska békésen szuszogott.