Címke: irodalom

Arnaut Catalan: Arnaut barátom, félúton van éppen…

Arnaut barátom, félúton van éppen

száz rangos úri hölgy, ki vízre szállott,

de nem juthatnak célba semmiképpen,

mert a hajó nyílt tengeren megállott;

hanem ha ön segítségükre kél,

olyat fingván, hogy feltámad a szél,

a száz hölgy biztos kikötőbe tér.

Nos, megcselekszi? Válaszára várok.

 

Őrgróf úr, én a szerelem s a szépnem

szolgálatára mindig készen állok,

s az említette dámák érdekében

erőmet megfeszítve is találok

módot, hogy megtegyem, amire kér,

hisz elmulasztanom bűnnel felér;

s szavamra, hogyha más már nem segél,

a fing után egy jókorát kakálok.

 

Arnaut barátom, csúfságot beszél,

s pimaszságáért megvetés a bér,

ha a Szentföldig seggével remél

elfújni ily finom hölgytársaságot.

 

Őrgróf úr, fingom százszor többet ér

holmi illem hiú eszméinél,

midőn veszélyben száz fehérszemély.

Mosom seggem, mihelyt végére járok.

 

                                                                    Fordította Havasi Attila

 

Vak szemében

Vak szemében

 

 

az Időnek
görbe boton
varjak ülnek
cérnaszálon lóg
a mennybolt
benne ring
a volt s a nemvolt
a himbálódzó
csillag-tenger
egy szédelgő
részeg cettel
s gyomrában
meg sok kis Jónás
nagy szakálluk
savba ér
hitük fonnyadt
töklevél

 

 

 

vak szemében
az Időnek
füstölög
a lámpabél

Ilyen történések

Kék lomokat szórt szét az ég a réten,

uralni a földet némiképpen.

Nincs árnyék, mindenünnen szembe tűz a nap.

Halkan feslik az elaggott malom,

s ami megkötött volt eddig, szabadon

kószál. A várt lépés elmarad.

Mert kishúgom közeleg a dombon odaát,

vállán újul a megviselt kabát –

egy almaágat himbál: jogarát.

És szól a sötéttel érdekemben.

 

 

Anna Ahmatova: Ház a hóban

Bóklászunk, ujjak összefonva,

elköszönni még korai.
Hallgatag vagy, én szólni lomha.
Sötétül. Szinte hallani.
 
Templomba nyitunk csöndesen be:
nász-dal fogad s keresztelő.
Szemünk nem kapcsolódik össze … 
Velünk nem ez fordult elő?
 
Bóklászva temető haván, csak
mert a tüdőnknek tágasabb,
a hóba karcolsz kicsi házat,
hol ketten élnünk már szabad.

 Botár Attila fordítása

Júdás monológja

Bár harminc pénzük visszadobtam
De már e harminc pénz vagyok
Hogy eszem váza összeroppan
Gyilkosaim az angyalok
A csillaghalálig bűntudat
Uram elhasznált eszközöd
Hogy a légiókat kardokat
Róma lovait elkötöd
Hittem elég a Jézus-arc
Lehettem volt zelóta bár
Ő nem egy volt a sok között
Ő Egy volt
S azóta már
A lelke túl a Rák-ködön
Nekem naponta visszajár
Örök időkig vízözön
S a tűzeső lett hazám
Eleven élő poklokat
Tudok
Szerepem ez
A szörnyű juss
Nem láttam át szándékodat
Már tudom a terved kozmikus
Hazám csak egy a sok között
Hazám csak bolygó habár
Minden lehető gömb közül
Hazám az Egy mi visszavár
De eszem váza összeroppan
Gyilkosaim az angyalok
Bár harminc pénzük visszadobtam
De már e harminc pénz vagyok

A varázsajtón túl

Boriék családja nyaralni indult. Roppant izgalmasan kezdődött a kirándulás! Hajnalban kellett kelni és Met Rózni egy hatalmas üvegházig, ahol a mozdonyok aludtak. Vagyis mire odaértek, már kezdtek ébredezni a nagy pöfögő-döcögő vonatok és hatalmasakat füttyentettek. Seprencs szerint ezzel fejezték ki az indulás miatti izgalmukat. Hát, Bori is igazán izgatott volt már. Mikor apu megvette a jegyeket, megkeresték az ő járgányukat és elfoglalták a helyeiket. A vonat kicsit még kérette magát, aztán lassan nekivágott a síneknek. Anyu és apu egymás mellet ültek, velük szemben Bori és Seprencs. Az ő lábuk nem ért le, de ezt nem is igazán bánták. Bori a lábát lógázta és érdeklődve pislogott kitágult szemeivel, Seprencs pedig addig-addig nyújtózkodott, míg fel nem érte az ablakot, hogy kikukucskálhasson.

­­– Mikor érünk oda? – kérdezte Bori, miután kiértek a városból. Úgy érezte, éppen eleget ült egy helyben.

– Még sokára. Menj, nézelődj kicsit a vonaton, mi majd innen figyelünk!

– Hát jó – egyezett bele a kislány és Seprenccsel elindultak feltérképezni a terepet.

Az önzáródó kapu gyerekzárasnak látszott, hiszen mindig valahogy furcsán nyílódott és záródott a felnőttek előtt és mögött. Egy lámpa kezdett el világítani fölötte, akárhányszor csak kiment raja valaki és ott magára zárt egy másik ajtót.

– Biztosan valami nagyon nagy kincset őriznek ott!

– Gondold? – suttogta Seprencs.

– Persze, különben miért lenne gyerekzáras?

– A másik ajtó mögött lehet, amit olyan gondosan becsuknak maguk mögött – okoskodott a kobold. – A felnőttek váltják egymást, biztosan ők őrzik azt a valamit.

– Mi lehet ott? – kíváncsiskodott Bori.

– Gyere, lessük meg! – csillant fel huncutul Seprencs szeme. Így rögtön izgalmasabbnak tűnt az út. – Amikor kijön a következő őrző, kislisszolunk az önzáródó varázskapun és megelőzzük a következő őrszemet!

Bori kicsit megszeppenten nézett Seprencsre. Eszébe jutott, hogy talán nem is kellene nekik odamenni. Vajon anyu és apu mit fognak szólni, ha ő csak úgy kislisszol? De nem hátrálhat meg, elvégre a kobold azt hiszi, hogy ő a legbátrabb ovis a Süni csoportban!

– A varázskapu mellett el tudunk bújni, és ha nyílik, akkor aztán szedd a lábad, mert nem tudom, meddig marad nyitva!

Bori csak bólintani tudott, mert az izgalomtól már teljesen kiszáradt a torka. Több kakaót kellett volna reggelire innom, morfondírozott magában.

A következő kitárulkozáskor megfogták egymás kezét és halált megvető bátorsággal kezdtek el rohanni az önzáródó varázskapu felé. Bori még a szemét is becsukta, miközben átszaladtak az ajtórésen. Mikor legközelebb ki merte nyitni, már a varázskapun túl voltak és Seprencs ugrabugrált körülötte vidáman.

– Sikerült! Sikerült! – Bori megkönnyebbülten sóhajtott fel és óvatosan visszakukucskált az ajtó másik oldalára, de nem látott semmi különöset. Erről az oldalról is ugyanúgy átlátott a másik oldalra, mint a másikról erre.

– Na, gyere! Lessünk be a kincshez! – kiáltotta izgatottan a kobold.

Bori négykézlábra állt, Seprencs pedig nagy üggyel-bajjal feltornázta magát a hátára, hogy elérje a kilincset. Végre ki tudták nyitni a kincstárat. Bori gyorsan felpattant és közösen benyomták a nehéz ajtót, hogy lássák, mit rejt.

– Ez egy WC! – kiáltott fel csalódottan Bori. Seprencs hitetlenkedve állt a WC előtt, majd, mint aki nem adja fel, elszánt arccal ugrott fel az ülőkére.

– De biztosan valami csoda WC!

Hirtelen meghallották, ahogy kitárul mögöttük az önzáródó varázskapu. Mindketten összerezzentek.

– Biztosan egy újabb őr! – sikkantott Seprencs és majdnem beleesett a kagylóba. Bori négykézláb igyekezett bemászni a WC mögé, de még kicsit sem tudott elrejtőzni, mikor valaki benyitott.

Apu dugta be a fejét a WC ajtón.

– Hát ti meg mi rosszban sántikáltok?

– Csak… hát… mi csak – pirult el a kislány.

– Meg akartátok nézni a WC-t?

– Ühüm – bólintott Bori.

Apu kézen fogta és mintha mi sem történt volna, elindult kifelé. De ahogy a WC kagyló mellett mentek, Seprencs véletlenül megnyomta a gombot. Hirtelen lenyílt a WC alja és a síneket lehetett látni, ahogy hatalmas sebességgel száguldanak alattuk. A két kicsi mindentudóan összenézett. Apu visszavitte őket az ülőhelyeikhez, de ők már tudták, hogy a WC csak álca és az őrzők valahogy titokban elrejtették a kincset. Valami nagy kincset. Valahol ott, a WC és a sínek között.

 

 

(Illusztráció: Rootwire train)