Címke: irodalom

Classbook – közösségi dráma – (2.rész)

5. JELENET – HAZUDOK

 

Síri csend, vigyázzállás. A diákok hátat fordítanak a közönségnek, tekintetükkel követik LÓNYAYNÉT, ahogy naplóval a kezében fel-alá járkál a katedra előtt, és jó fél percig méregeti őket.

 

LÓNYAYNÉ     Ismerősen cseng maguknak az a magas hangrendű főnévi igenév, hogy kö-szön-ni? (Levágja a naplót a tanári asztalra)

 

MIND                 Jó napot, tanárnő!

 

LÓNYAYNÉ     (a közönség felé indulva) A hátsó sorokban nem cseng ismerősen? Nem? (Addig játssza ezt a játékot, míg a közönségből is kicsikar egy köszönést, majd elismerően biccent, és egy kézmozdulattal jelzi, hogy üljenek le) Jó napot! Minden elismerésem. Bízom benne, hogy az év hátralevő részében is így sugárzik majd magukról a tudásszomj. Akkor most jöjjön egy vegyes hangrendű igekötős ige: be-mu-tat-koz-ni. (Szünet) Engem Lónyay Dezsőnének hívnak. Kereken húsz éve tanítok magyar nyelvet és irodalmat.

 

Melinda a pad alatt pötyög a mobilján. Ugrás az üzenőfalára.

 

MELINDA         Engem Dezső néninek hívnak.

 

LÓNYAYNÉ     Legkedvesebb íróm Karinthy Frigyes, éppen ezért adtam fel maguknak könnyű nyári olvasmányként Tanár úr kérem című vékonyka kötetét.

 

Lány 4 kedveli ezt.

 

LÓNYAYNÉ     Méltóságomon alulinak tartom megkérdezni, hogy ki olvasta a könyvet, inkább gyakoroljuk egy kicsit a bemutatkozást. (Találomra kipécéz valakit a közönségből) Nos? Név? Hivatás? Mihez van tehetsége? Kedvenc író? (Miután megérkeztek a válaszok) Megy ez, kérem!

 

Fiú 1 és Lány 4 kedvelik ezt.

 

FIÚ 1                 Ott a pont, kocka!

 

LÓNYAYNÉ     (várakozásteljesen egy másik nézőre tekint, a válaszok után bólint) Hm, nagyon érdekes. Csak arra kérem, hogy legyen szíves a szemetes kosárba üríteni a rágógumiját. (Szünet) Köszönöm.

 

Lány 1, Fiú 1 és még 1 további ember kedveli ezt.

 

LÓNYAYNÉ     (Lolához sétál, rámosolyog) Kedves Lola, mi már ismerjük egymást. Mondjon magáról néhány szót, legyen szíves!

 

LOLA                Az érettségi után mindenképp szeretnék továbbtanulni. Elsősorban a bölcsészettudomány érdekel. Karinthy összes prózai művét kiolvastam a nyáron, tegnap épp az Üzenet a palackban című posztumusz megjelent verseskötetét kezdtem el.

 

LÓNYAYNÉ     Le a kalappal, Lola. Így kell bemutatkozni. Akkor most halljuk a titokzatos krónikást, a csuklyás Anonymust. (Megáll MELINDA mögött, hosszan vár, majd lehúzza a fejéről a kapucnit) Magához beszélek, kisasszony!

 

Fiú 6, Lány 1 és még 2 további ember kedveli ezt.

 

MELINDA         Melinda vagyok. (Szünet)

 

LÓNYAYNÉ     Nocsak, nocsak. Kohl Sándor professzor lánya, ha nem tévedek.

 

MELINDA         Igen.

 

LÓNYAYNÉ     (kézbe veszi a naplót) Csodálkozik, igaz? Látja, én készültem. A napló sok titkot rejt. Mire érez hivatást, tisztelt Melinda? Csak azt ne mondja, hogy masinisztának készül, mert ahhoz pontosság is kéne. (Hatásszünet, Lola harsányan nevet) Szóval?

 

MELINDA         Szeretek énekelni. (Lola hitetlenkedve néz rá)

Az ellenségem bátyja

Magas, tagbaszakadt ember

az ellenségem bátyja, éppen ezért néha görnyedten és esetlenül jár. Kockás ingekben, több számmal kisebb farmernadrágokban tűnik fel Budapest utcáin, lábszára rendszerint csupaszon marad. Bal bokáján tetoválás: egy fénykép, keretben: kusza állatalakok, egymásra rajzolva, felismerhetetlenül aprók; feje fölött buborékos kérdőjelekkel távozik az, aki meglátja.

Az ellenségem bátyja nem szereti a fényképeket, a múltra emlékeztetik, és ha ő elkezd emlékezni, az rendszerint hetekig hatalmába keríti. Egyedül ezt az egyet szereti, ami a bokájára szokott. Azt is csak azért, mert idővel bőre alá tapadt a festék – és nincs mit tenni. Továbbá

az ellenségem bátyja azt sem kedveli, ha az emberek buszon, villamoson, grimaszolva fényképeszkednek. Útközben is. Folyton megállnak és kattintgatnak, kimerevítve magukat, önnön létezésük igazolására.

Az ellenségem bátyja most villamoson utazik.

Az ellenségem bátyja szeret egyedül utazni. Ha társasága is akad, elbújik egy, – a visszapillantó tükör számára – rejtettebb helyre. De ritkán adatik meg ez a szerencsés láthatatlanság, ugyanis vannak hasonló emberek, akik szintén szeretnek magányosabb zugokban zötykölődni. Ők felszállásukkor még kívülállók; a jármű, a tükrök és az utasok szemében. A megérkezés pillanatától fogva egyre csak veszítenek ebből az idegenségből.

Az ellenségem bátyja velük a következőket teszi: ügyesen felkutatja ezeket a menedékeket keresőket, és

az ellenségem bátyja szándékosan mögéjük oson. Majd beszélni kezd hozzájuk, hangosan mesél, történeteket mond el, úgy ahogy nem történtek meg és úgy, hogy mindenki hallja. Mondjuk, a focis sérüléseiről (ugyanis

az ellenségem bátyja profi, válogatott futballista volt öt évvel ezelőtt), vagy, hogy tegnap legjobb barátjánál volt és egész álló este nőkről, férfiakról, férfiaknak látszó nőkről és nőknek tűnő férfiakról, és egyéb kényes témákról beszélgettek. A minap egy sorozatgyilkosról szóló dokumentumfilmet nézett és az arckép alapján kifejezetten szimpatikusnak tűnt fel neki. Persze tetteivel nem ért egyet. Az illető utas sokáig nem észleli, hogy hozzá beszélnek, hiszen semmi köze sincs a nemeken belüli párviadalokhoz, vagy a rokonszenves sorozatgyilkoshoz; viszont mikor félénken hátra sandít, meglátja, hogy

az ellenségem bátyja egyenesen neki szegezi – amúgy barátságos – tekintetét. Felé formálja szavait, hogy például „az élet attól az én életem, hogy E/1-ben élem meg, nem? Uram, erről mit gondol? Mi a véleménye?”, megmunkált bölcsességei hallatán emberünk kicsit, majd kicsit jobban zavarba jön, és előbb-utóbb kénytelen lesz leszállni.

Az ellenségem bátyja ilyenkor kiszemeli következő áldozatát és ezt addig csinálja, amíg fel nem szabadul az a zug.

Sokszor persze nem sikerül neki, mert vannak olyan fiatalok, akiket ez mulattat, ahogy a részegek ’kurvaanyázásain’ is jóízűeket nevetnek.

Az ellenségem bátyja ilyenkor elszomorodik és veszít utazási kedvéből. Hiszen

az ellenségem bátyja, úgy általánosságban szereti az embereket. Őt sosem szórakoztatták a részegek és a folyton hazudni kényszerülő, újságosztó-pénzgyűjtő hajléktalanok. Nem tudja mért, de sosem szórakoztatták. És

az ellenségem bátyja nem érti igazán és ki nem állhatja saját öccsét sem. Talán azért, mert túl sok időt töltöttek együtt régebben (tizenöt év egy paplan alatt). Volt, hogy órákat vitatkoztak a szocializmus kizsákmányolásáról, vagy a vécéajtó nyitva hagyásának praktikus okairól, mindegy is miről, nem juthattak egyetértésre. Végül

az ellenségem bátyja engedett, maga mögött hagyta az ellenségem sértő szavait, kilépett az ajtón, elmosolyodott saját, és testvére kicsinyességén. De az ellenségemről többet, majd később, egy másik kötetben.

 

 

   Az ellenségem bátyja immár családos ember. Takács Zoltánnak hívják (nem szereti, ha így szólítják). Gyönyörű, várandós feleségével és kevésbé gyönyörű, betegeskedő édesanyjával él együtt. Nemrég összefutottunk a városban, néhány esti órára, mint régen.

Az ellenségem bátyja nagyon szereti a családját, de időnként kell egy kis kikapcsolódás nélkülük is. Akkor mindig visszagondol szűk, szétvágott farmernadrágjaira és megvizsgálja lábán a tetoválást, hogy mennyit kopott. Egy éve még élénkebbek voltak a színek. Nem sokkal – megteszi. Mikor megbizonyosodik minderről, kicsivel jobban érzi magát és tovább szereti várandós feleségét, betegeskedő édesanyját.

 

Az ellenségem bátyját én régóta ismerem. Gyerekkoromban még ő volt az ellenségem.

Az ellenségem bátyja a legjobb barátom.

Marcus Valerius Martialis: Könyvet soha ne adjunk kölcsön

Mindig, hogyha találkozunk, Lupercus,

szoktad mondani, hogy fiút szalajtasz
hozzám, hogy vele küldjem el legújabb
könyvem: végire érve visszaküldöd.
Hagyd békébe, Lupercus, azt a szolgát.
Elfárad, ha a Körtefáig eljön,
s fönn a harmadikon lakom, tudod jól.
Megkapod közelebb is azt, amit kérsz.
Szoktál járni az Argilétumon: van
átellenben a Caesar fórumával
egy üzlet, mely előtt találsz kitűzve
egy listát, azon ott az összes író.
Jobb, ha ott keresel. De meg se kérdezd
Atrectust (a tulajdonost): az első
polcról fogja levenni, s adja rögtön,
bíborban, finoman csiszolt papíron,
öt dénáriusért a Martialist.
„Hát annyit nem is érsz te” – szólsz. De bölcs vagy.
 
Havasi Attila fordítása

Űr mögött a semmi

 

-Minek jöttél ide, ha megint tökrészeg vagy?

Lita undorodva nézte a falat támasztó fickót. Lita szőke, száraz haja összevissza volt gubancolódva.

-Én már nem bírok nélküled létezni… Szükségem van rád! – David próbált közelebb hajolni hozzá. A pólója tele volt porral és száraz fűszálakkal.

-Úgy nézel ki, mint egy hajléktalan – Lita csípőre tette a kezét.

Kék kombiné volt rajta: előnyös ruha.

-Tudom. Ezért akarok visszajönni hozzád. Csak te tudsz egyenesbe állítani…

-Többször is megpróbáltuk, de be kell látnunk, nem megy. Miért tennénk föl állandóan a régi, lejárt lemezt?

-Szeretek nosztalgiázni.

-Pihend ki magad, David és szerezz egy állást – sóhajtotta Lita, és becsukta az ajtót.

David csak pár másodperc után jött rá, hogy egyedül van. Egy ideig csöngetett és dörömbölt még az ajtón, el is bőgte magát egy kicsit, majd lebukdácsolt a lépcsőn, és a kocsijához szédelgett. Jó ideig matatott a zsebében, mire megtalálta a slusszkulcsot, és szinte beesett a kormány mögé. Az anyósülésen papírba csomagolt whiskey, kinyitotta, ivott belőle pár kortyot, majd beindította a motort.

-Na jól van, akkor hagylak a francba.

Nagy lendülettel indult el, de hirtelen valami irtózatosat puffant a kocsi elején. David olyat fékezett, hogy majdnem lefejelte a kormányt. Egy pillanatig még ült, mielőtt kipattant volna a kocsiból, elkente szemében a könnyeket, hogy tiszta maszatos lett az arca. Aztán nagy levegőt vett, és kiszállt.

Majdnem leállt a szíve, amikor meglátta: egy gyerek. Egy gyerek hevert előtte az úton, sötét hajú, rongyos kisfiú. Baseball-sapkája jó pár méterre tőle. A fiú még nyögdécselt.

-Nem láttam a kurva könnyeimtől… nem láttam!

David leguggolt, de hatalmas testével majdnem rázuhant a parányi testre. A kisfiú felnyögött, és valamit mintha suttogott volna. David közelebb hajolt.

-Apu…ó, apu…végre…

David távolról hallotta saját eszelős ordítását, aztán nem bírta ki, felállt, és visszatámolygott a kocsihoz. Visszaszállt, belehúzott a whiskey-s üvegbe, aztán tolatni kezdett. Mintha puffant volna valami hátul is, mindegy. Mint egy idióta horrorfilmben! Rohadt macskák. David távolról hallotta, ahogy eszelősen dörömbölt saját, régi munkától megkérgesedett hatalmas tenyereivel Lita ajtaján.

Lita helyett egy férfi nyitotta ki az ajtót.

-Lita! Lita!!!!

-Nincs itt – mondta a férfi közönyösen. – Húzz el innen, amíg én mondom.

David nekitámaszkodott a falnak, és majdnem bőgni kezdett.

-Muszáj, érti, muszáj beszélnem vele!

A férfi beleszívott a cigarettájába, és ráhamuzott David lukas cipőorrára.

-Már engem sem ismersz meg, te szerencsétlen? Mindegy. David, figyelj ide, Lita egy emelettel följebb lakik. Én Dave vagyok.

David még mindig a falat támasztotta és nem válaszolt. Mire ismét kinyitotta volna a száját a vele szemben álló alak, ellökte magát és elindult a lépcsőn fölfelé, rohanva. Az ajtó halkan csukódott be mögötte. Minden egyes fokot egy örökkévalóságnak érzett.

Egy emelettel följebb ismét dörömbölni kezdett az ajtón.

-Litaaaaaaa! Litaaaaaaaaaaa! Nyisd ki, az ég szerelmére! Borzalmas dolgot tettem! Litaaaaaaa! –David bömbölni kezdett.

Egy ideig még cirkuszolt a bejáró előtt, aztán összegörnyedt és a földre ült. A kezén folyt végig a könny. Egy idő után már úgy tűnt, földöntúli nevetés az, amit kiad magából, olyan borzalmasan bőgött.

-Te jó ég, mi az istennyila van magával, fiatalember –nyitott hirtelen ajtót egy iszonyú öreg, szinte vak asszony.

– Litát keresem, ugye még itt van?

-Lita, az az aranyos kislány? –David bizakodva bólogatott. –Nos, nem, ő egyel alattunk lakik, fiam.

Davidben megállt az ütő. Mintha rendőrszirénát hallana. Otthagyta az öregasszonyt a kis kukucskálóján keresztül és kinézett a lift melletti, utcára nyíló ablakon. Onnan nézte végig, ahogy Lita és Dave kézenfogva futnak a kisutcán át. Aztán eltűntek a látószögéből.

Nem kevés időbe tellett, míg David össze tudta magát szedni annyira, hogy újra megtaláltja a lépcsőt. Már szinte kóválygott, feje neki-nekütődött a hideg falnak, és ez fura mód rettenetesen jól esett neki, mintha magát büntethetné. Egy pillanatra lenézett a lukon, amit körülfolytak a lépcsősorok, de aztán annyira megszédült, hogy bele kellett kapaszkodnia a korlátba. Hirtelen valaki megérintette a vállát. -David, mit keresel itt?!

Lita már nem kék kombinét, hanem sportos tréningalsót és kapucnis pulóvert viselt, a vállán bevásárlószatyor csüngött.

David térde megrogyott, gyomra furcsán kezdett remegni a látványtól. Össze kell szednie magát.

-Lita… – kezdte. Aztán újra könnyek szöktek a szemébe. – Lita, a fiunk…

Lita mintha megszédült volna, homlokára tapasztotta a kezét, aztán kisimította a kócos szőke tincseket a homlokából, és mély levegőt vett.

-David, te jó ég, miről beszélsz? Nekünk nincsen gyermekünk. Nem volt, és nem is lesz soha! Mit tegyek veled? Már megint én fürdesselek, ahogy eddig? Én zuhanyozzalak le hideg vízzel? Én tömjem beléd másnap a savanyú uborkát?!…

Távolról szirénák vijjogtak fel.

-Lita… -sóhajtott David. – Lita, ha én felmegyek oda hozzád, megint kezdődik minden elölről, mert megint elfelejtek valami iszonyú fontos dolgot, mint a múltkor, és másnap ugyanúgy fogok felkelni, ahogy eddig mindig: elviselhetetlen lelkifurdalással, amiről nem tudom, hogy miért érdemlem.

-Ez mindig is így lesz. –válaszolta közönyösen Lita.

-De én nem akarom így. Egyszerűen csak újra akarom kezdeni. Úgy, ahogy van, mindent. El akarom felejteni, milyen hülyeségeket és ocsmányságokat csináltam veled.

– Istenem, David, gyere… – a nő kinyitotta az ajtót Davidnek, lerakta a csomagot a konyhában és betámogatta a nagyszobába. Leültette a kanapéra és melléült. David kicsit könnyebbnek érezte magát, hogy mellette foglalt helyet. –Szevasz, Dave. –bólintott oda az előtte elhaladó alaknak.

A férfi megállt David előtt, értetlenül ránézett, majd Litára:

-Ki a franc ez, Lita? Honnan ismer ez engem és miért hoztad ide?

Lita mintha kicsit elmosolyodott volna, aztán felállt, odalépett az alakhoz, és a fülébe súgta, de úgy, hogy David minden egyes szót kitűnően hallott:

-Dave, ne szórakozz már vele, légy szíves. Olyan meggyötört és fáradt. Mindjárt elintézem.

A férfi gúnyos pillantást vetett Davidre, és mielőtt átment volna a fürdőszobába, rákacsintott: -Szevasz, te skizofrén állat – és megpaskolta David roggyant vállait.

David nem bírta tovább.

-Lita, én elcsaptam egy gyereket! Elcsaptam a fiunkat!!!

Lita ingerülten beletúrt a hajába, és fölülről nézett Davidre, mint egy szigorú szent.

-Elég legyen, David! Elég! Igen, tudom, múltkor is elcsaptál egy gyereket, csak történetesen kislányt, igaz?! Ott bőgtél a whiskey-s üvegedet szorongatva a kocsi hátsó ülésén, és állandóan a nevemet ordibáltad. Aztán meg meg akartad hívni a szomszédomat, az öreg hölgyet a kocsmában egy felesre, mert rájöttél, hogy jaj, hiszen csak az ő macskáját gázoltad halálra! Csak egy macska volt, David!..

Lita fel-alá járkált a szőnyegen, és egyre idegesebbnek tűnt.

-…David, hányszor kell még elmondanom, hogy nem akarok tőled gyereket. Ez az egész egy kurva olcsó és nagyon átlátszó fogás! Kihúztunk téged a szarból párszor már Dave-vel, de úgy látszik, hiába, teljesen hiába, te skizofrén áll-…

-Sssssss – Dave odalépett Litához, mintha csak egy szellem volna, akit Lita hívott életre a kétségbeesésével, és megsimogatta a lány vállát. – Nyugodj meg – s csókot adott a homlokára.

Dave másik kezében egy csurig töltött whiskey-s poharat tartott. Odanyújotta Litának, aki egyből, habozás nélkül felhajotta.

David szájtátva bámulta a jelenetet.

-Még – sóhajtotta Lita. – Kérlek, Dave, hozz még egy üveggel. Igen, egy üveggel. A pohár felesleges – és Lita leejtette a kezéből a poharat, ami ripityára tört a padlón.

-Mennem kell. –pattant föl a kanapéból és mire Lita oda tudott volna nézni, a bejárati ajtó becsapódott David mögött.

Sebesen szedte a lépcsőket, páron meg is csúszott, de szerencséje volt, hogy reflexből azért rámalkolt a lefelé vezető kövek szegélyezte korlátra. Aztán megállt, ahogy leért a Lita lakása alatt lévő emeletre. Leült a lépcsőre és a falat bámulta.

Nem véletlenül, hiszen meglátta Litát, ahogy az ajtóban áll a kék, csipkés kombinéjében.

-David, azt hiszem, mondanom kell valamit. –mondta a nő az ajtófélfát támasztva.

Pár másodpercig teljes csönd vonta be az egész lépcsőházat.

-Tudod mit, Lita? Nem érdekel. –simította át az egész arcát David. –Tudom, hogy nem vagy itt. Már nem lehetsz itt.

-De itt vagyok, nagyon is. –fogta meg David vállát. Tényleg ott volt. Tényleg érezte. –Gyere be. –hívta beljebb úgy, hogy a kezén fogva kezdte húzni. David nem állt már nagyon ellen. Ereje nem volt hozzá.

-Ülj le, szépen. Így, ni. –szorította le a kanapéra Lita és ült mellé szorosan. Valamivel ismét könnyebbnek érezte magát, hogy ott van mellette Lita.

-Daveeeeeeee! Kérlek, gyere egy picit! Itt van ismét! –kiáltotta a nő vékony, sipító hangjával.

Dave lehajtott fejjel kullogott be a szobába. Rá se nézett David-re.

-Mondd el neki, kérlek. Tudom, hogy nem könnyű, de muszáj. Rajta. –szugerálta Dave-et Lita.

Pár másodpercig csönd lett, majd nagy sóhaj után Dave belekezdett:

-David. Be kell vallanom valamit. Én igazából te vagyok. Szó szerint, csak jó pár évvel fiatalabban. –mondta, miközben a barna, szépen összerakott parkettát bámulta. –Csalódott vagyok, hogy nem ismertél föl. Csalódott vagyok, hogy nem ismerted föl magadat.

Akkor Lita hirtelen felnyerített. Úgy kezdett röhögni, hogy a hasát fogta, és közben nyálcsöppek fröccsentek szét a szájából. – Dave, hozz egy whiskey-t!

-Jézusom – suttogta David maga elé. De ezzel már nem ért el semmit.

Forogni kezdett a szoba körülötte. Látta, hogy Dave óvatosan és gyöngéden megcirógatja Lita combját, és az ujjai feljebb csúsznak a csipkés kombiné alá. Látta, hogy Dave haja jól ápolt, feketén csillogó, a koponyájára simuló; látta, hogy Dave karjai erősek, nem ahogy az övéi, amik már gyengék és puhák voltak. Dave fantasztikusan jóképű volt: felkapta Litát a levegőbe, és David orra előtt a szőnyegre fektette, aztán ő is ráfeküdt, de gyöngéden, nehogy összeroppantsa. Lita elejtette a whiskey-s poharat. Mielőtt újra csókolózni kezdtek volna, mindketten mélyen belehúztak az üvegbe. A whiskey szaga belengte a szobát, ahogy a meztelenre vetkőztetett testek és a pina szaga is…

-Ne! – David a saját ordítását hallotta, de eleinte úgy, mintha a kocsin kívülről érkezett volna.

Nagy lendülettel elindult, de hirtelen valami irtózatosat puffant a kocsi elején. David olyat fékezett, hogy majdnem lefejelte a kormányt. Egy pillanatig még ült, mielőtt kipattant volna a kocsiból, elkente szemében a könnyeket, hogy tiszta maszatos lett az arca. Aztán nagy levegőt vett, és kiszállt. Távolról mintha szirénák hangját hallotta volna. Ennek sosem lesz vége?! Mint egy idióta horrorfilmben. David leguggolt, de hatalmas testével majdnem rázuhant a parányi testre. A kisfiú felnyögött, és valamit mintha suttogott volna. David közelebb hajolt.

-Apu…ó, apu…végre…

Allah mindenkit szeret (Patrick de Mela: Fordított)

 

Allah mindenkit szeret.

De legjobban mégis a köveket és a szavakat szereti. A biztonságot, az állandóságot. Ezért aki Allahhal él, azt nem gyötrik kísértetek, nem csorbítják régi bánatok. A hitetlenek háromszor halnak meg, de egyszer sem tudnak a szeretteiktől elbúcsúzni. Egyáltalán vannak-e szeretteik? Vagy csak ide-oda hányódik a lelkük: amikor megpihennek, akkor futni szeretnének, mikor futnak, akkor aludnának, és ha alszanak, akkor pedig… AlFaid csak legyintett: vannak-nincsenek.  Egyedül az a félelmetes bennük, hogy nem hagyják az ember képzeletét megnyugodni. Ha megölöd őket, akkor visszajönnek, tétován bámészkodnak a szobád küszöbén, mintha kérdezni akarnának valamit. Mint a szagok, nem lehet tőlük megszabadulni. De vajon Allah nem könyörületes a szagokhoz, a kagylókhoz, a füvekhez, a madarakhoz, a szokásokhoz?

AlFaid, a lókereskedő nem szerette mások emlékeit. Egy elhagyott lápvidéken épített házat, mert nem saját szolgáival építtetett házat, mert nem akart mások múltjával megbarátkozni. Ha nem vigyáz az ember, akkor a saját szolgái úgyis telebeszélik-telelélegzik félelmeikkel, rémtörténeteikkel a folyosóit. Hogyaszongya holdtöltekor mindennek vége lesz, újév közeledtével kiszabadulnak a lelkek, jövőre már a tulajdon gyermekeink sem ismernek meg minket. Al Faid gyorsan megszabadult az ilyen kótyagos, teliholdat bámuló rabszolgáktól, biztos, ami biztos: keletről megbízható szlávokat hozatott.

Lovak, igék, fűszerek, selymek – álmok egy magabiztos, fényes valóságból. A normann vagy frank előkelők, ha beleszeretnek egy pompás kancába, várakkal is hajlandók fizetni érte. Gazdag háziasszonyok talizmánként hajlandók hordani a kalifák aranypénzeit. Hányféle betegséget gyógyít a mentafű? Hány fiút nemzettek egy darabka gyömbér segítségével a magtalanok?

Babonák, mosolygott AlFaid, egy elöregedett világ gyanús téveszméi. Hogy lehetne egy kiszáradt gyökeret vagy egy fűcsomót a damaszkuszi piac fényáradatával összehasonlítani? Aki beszippantja egy ilyen kavarodás illatát, az kiszáradt gyökerek nélkül is képes oroszlánokat nemzeni.

Oroszlánokat? AlFaid kilenc fiút nemzett – ami tiszteletreméltó –, de a fiúk erejét elsorvasztotta, hogy nem Allah ege alatt születtek. Persze minden ég Allahé, a ködös, a napfényes, a bánatosan szürkés is, de a Mindenható nevének ragyogását mennyivel könnyebb egy valóságos, azaz valóságosnak is látszó országban átélni. A kilenc közül csak AlFaid harmadik és hetedik fia élte meg a felnőttkort. Elmegyünk, mondták, és aztán itthagyták az újonnan épült várat, a csődöröket, a reményt, apjuk egész háza népét, a napi ötszöri imát, talán még a nevüket is. Ha már te sem hiszel Bagdadban apa, akkor mi mért ragaszkodjunk a rögeszméidhez?

De hát milyen fiúk voltak?

Néhány paripán észrevenni, hogy fiatalon fognak meghalni.

De csak a hit tartotta vissza AlFaidot, hogy ne eredjen a fiai nyomába. Igen, a hit… mert megszedte ugyan magát a paripákon, de őt nem szegfűszeget, lovakat, álmokat árulni küldték Bagdadból. Hát ezért sem költözött be egy római kövekből összetákolt, huzatos szellemvárosba, hanem inkább sólymok, keselyűk közt teremtett otthont. Nem pletykált, nem közösködött, nem szomszédolt, katona volt, igazi harcos. A saját várában fogadta a kalifa megbízottait, itt számolt be a fűszerzacskókkal jövő-menő katonatiszteknek, hogy hány folyó van Dániában, milyen hajókkal lehetne a fjordokba behajózni. Ő beszélt először a kalifa felderítőinek, hogy Anglia fölött van egy másik sziget is, ahol énekszó védi a partmenti öblöket.

Mert nincs irgalom – a képzeleten túli világ is megérett Allah szeretetére. AlFaid már csak az áradásra várt, amely áttör a Pireneusokon, kiszabadítja a jövőt, megmenti ezt a kiszikkadt, valószerűtlenségében is vonzó világot.  Dehát áradásra várt ebben a kiszikkadt világban mindenki! Az asszonyok a konyhában, a kísértetek, a csavargók az utakon és minden rendű-rangú földönfutó, aki csak ebben a sáros országban levegőt vett. Antrakarantrakarantrakrarum! Öt nap és mindennek vége! Mind halottak vagyunk, akikre egy távoli világból az élők visszaemlékeznek.

A szolgáknak persze az a dolguk, hogy féljenek. A rettegés a legolcsóbb izgatószer. Nem fáj, nem piszkol, talán meg sem rövidíti az életet. De hát nem is a csavargók vagy a rabszolgák voltak a legrosszabbak, hanem a hozzá vendégségbe járó, arab ménekről diskuráló harcosok. AlFaid hízelegve kísérgette őket: milyen volt a termés, barátom, hogy van a kedves feleséged, hol építkezel, hogy építkezel… és közben hallgatta az eltűnt hercegekről, láthatatlan hadseregekről, levágott fejekről szóló meséket. És közben észre sem vette, hogy a hite olyan puha lesz, mint az omlós tészta, amit a szolgáló tálcán körbekínál a vendégeknek.

Haragudna-e Allah, ha néhány napot kihagyna? Egyáltalán még észrevenné-e?

A felderítőknek persze könnyű volt: megköszönték a vendéglátást, összegöngyölítették a térképeiket, és ahogy pirkadt, mentek is tovább. AlFaid bólogatott, és elnézést kért, hogy nem kíséri el a vendégeket: hiába, no, Allah sasokat küld oda, ahol a verebek elfáradnak. És ittmaradt egymaga a szláv rabszolgáival, a kilenc fiú emlékével (hét meghalt, kettő használhatatlan), a zavaros félhomályban, a sopánkodó, a világvégére váró szomszédokkal. Majd jövőre, mondogatták a hírszerzők, majd jövőre, meglátod testvérem, hiszen tudod, hogy mi Hispániát is egyetlen karcsapással… Ilyenkor AlFaid reménykedett és próbálta száműzni a gondolatot, hogy ez az örökös készenlét mégiscsak mennyire beleillik az általános romlásba…

Vajon tényleg mátka- és fűszerillatú-e a Földközi-tenger? Tényleg léteznek a kalifa palotái? Aki szereti a Szunnámat, az szeret engem, és aki szeret engem, az velem lesz

Ám a szent szavakból áradó nyugalom vibrálóvá lett Sárország ablakaiból kitekintve. Mert hiszen hinni mindenki hitt: ki az őseiben, ki a tündérekben, ki a holnapi világvégében, ki Jézus Krisztus országában, bár ami azt illeti, erre egyre kevesebben emlékeztek. AlFaid legszívesebben a gyomrát is kitisztogatta volna, ha egy normann jött hozzá vendégségbe.

De az itteni nyughatatlanságok közül a legrosszabbak mégis a nők voltak. Az egész áradat: öreg nők, a fiatalok, a kislányok, a szoptatósok, a szépek, a csúnyák, a sánták, a nyurgák, a kövérek, az erős körtefához vagy az összetöpörödött falevélhez hasonlók. Igazhitű férfinak nem tévelyeg a képzelete, de AlFaidé bizony tévelygett, ha a szomszédok feleségeire, az asszonyok áradatára, a fehér, fekete, szőke, barna, vörös, elomló, kemény, friss, kiszáradt nők seregére gondolt. Hiszen ezek a nők már átkeltek a Pireneusokon, sürögnek, forognak, térülnek, fordulnak, ők telelélegzik Allah igéje nélkül is a világot, és AlFaid másra sem vágyott, mint megnézni, megszámolni, megkóstolni, megvizslatni őket. Épp az akármilyenségük izgatta: a szőkeségük, a barnaságuk, a vörösségük, a frissességük, a fonnyadtságuk, ami akkor is ott lebegett, ha a nők már kimentek a szobából, vagy eltemették őket.

Az esős napokon, mikor a kilovaglást is a szolgáira hagyta, AlFaid nőkről álmodozott. Nőkről, aranykincsekről, pompás aranyhalakról. Vadász módjára ott kuporgott a toronyszoba ablakában, és ábrándozás közben előfoglalta Allahnak Normandiát. Képzeletben végigsétált a termeken, palotákon, valóságos és kitalált tereken, és foglyul ejtett annyi nőt, ahányat csak bírt az áradatból.

Halak, halacskák, kékek, pirosak, zöldek, sárgák….

De néha elcsípett igazi nőket is: szolgálókat, pocakosan vándorló anyákat, a mezőn ide-oda sodródó lányokat, akiket szinte láthatatlan szél emelt az út fölé. És vajon nincs-e valami fonnyadt varázslat a hitetlenek temetőiben? Ahol még mintha a sírokra szórt virágok is az eltemetett asszonyokat éltetnék! A hitetlenek másként viselik magukat, másképp éreznek, nem úgy halnak, és főképp nem úgy temetkeznek, ahogy kéne. Nekik ez az izgatott örökkévalóság jutott.

Ám soha nem mert a felderítőknek, a mór vendégeknek a halott nőkről szóló álmairól beszélni – tudta, elég mondat vagy egyetlen sóhaj és kinevetnék. Allah, meggyógyítja, testvér, a zavaros szíveket.

De a magányosság díszletei, a sáros dombok, kilátástalan utak már összezárultak körülötte. Mindig fáradt volt, de nem tudta kialudni magát. Minden reggel izgatott szoknyasuhogásra ébredt. De talán ma…! Ma, ahogy kibámult a szemközti bagolyvár udvarára, furcsa hercehurcára lett figyelmes.

 

Ez a düledező palota egy frank előkelőé volt, aki hitt abban, hogy a fürdője mozaikdíszei, a kopott római madárkák rémálmokat hoznak rá. Miután a frank belehalt a képzelt rémálmokba, kóborló gyerekek foglalták el a várat: kibontották a vízvezetéket, elmocsarasították a kertet, és éjjel-nappal a romok közt hujjogattak. AlFaidot zavarta az örökös hujjogatás, de az volt a kalifa parancsa, hogy éljen hangya módjára, kerüljön minden békétlenséget. A csavargó gyerekek helyét aztán csavargó felnőttek foglalták el – hogy rokonok vagy ellenségek, azt mindig nehéz eldönteni a hitetleneknél. Ők nem hujjogattak, az egyikük vörös szegélyes köpenyt hordott, és Normandia császárának nevezte magát.

Akik most érkeztek, nem látszottak ilyen bolondoknak. A toronyszoba ablakából pattogó vezényszavakat hallott, aztán vezényszavakra felelő, fegyelmezett dörmögést. De az az a rejtélyes, az az incselkedő szoknyasuhogás… AlFaid felmászott a tetőre, ám a várudvaron sem látott szoknyákat, csak széles, lapos katonaarcokat. Szláv rabszolgatestőrök, gondolta.  Aztán az engedelmes, nyugodt dörmögésbe belehasított egy csecsemő hangja.

Hát nemhiába várt! Ahogy a köd feltisztult, átszaladt az udvaron egy kislány, ámde a fekete haja, a sápadt bőre senkire nem emlékeztette. Rokongyerek, szolgáló? Talán ír földönfutók költöztek a palotába? A kislány olyan törékeny, mintha bánattal etették volna gyerekkorában. Csak hat-éves lehet, de a normannok nem vetnek meg ennél éretlenebb gyümölcsöket sem. Beszalad, kiszalad, kosarakat, ládákat cipel – nem lehet rokongyerek, csak egy kiscseléd. Néhány perc múlva feltűnt mögötte egy karvalyarcú öregasszony. Arannyal dúsan szegett, vastag selyemköpenyt viselt, ami egy hercegnőhöz illett volna, nem egy romos palotában bujkáló földönfutóhoz.

Az öregasszony elgyötörtnek látszott, ahogy a fegyvereket tisztogató katonák is. AlFaid biztos volt benne, most néhány órára nyugovóra térnek, neki pedig lesz ideje felkantározni a lovát és átvonulni a birtok másik végébe, hogy jobban megfigyelje őket. Mert nincs az a csavargó, aki ilyen köpenyt mások szeme láttára viselne.

Mikor érzi meg az ember, hogy kicsinyes események után egyszercsak a világtörténelem sűrűjébe csöppen? Ezeknek az idegeneknek túl sok volt a ládája, túl sok volt a testőre, de AlFaid igazából akkor döbbent meg, mikor a birtok határán kitekert tagokkal, átvágott torokkal megtalálta „Normandia császárát”, a vörös szegélyes köpenyt viselő aggot. A csavargók – úgy látszik –, nem voltak hajlandók szó nélkül elvonulni.

De csak nagyon magabiztos emberek engedhetnek meg maguknak ilyesmit.

Gyereksírás, dörmögés… gyereksírás, dörmögés. Az udvaron megint átszalad a kislány, vizet hoz, rendezkedik, levegőzteti a csecsemőt, ami azért is furcsa, mert hiszen az előkelő férfiaknál csak az előkelő csecsemőknek van nagyobb háreme: mindenféle rendű-rangú száraz- és szoptatósdada, kiscseléd, öregasszony – hát hogy lehet, hogy egy csecsemőt, akit testőrök kísérnek, egyetlen ugrifüles szolgál ki?

Talán van valaki bent, aki küldözgeti ezt a kiscselédet. És a várudvaron egyszercsak tényleg megjelent egy magas, szőke, várandós fiatalasszony, az a csendesen nyugodt fajta, akit a normannak az asztalfőre ültetnek. AlFaid, aki hajnal óta várt erre a szoknyasuhogásra, most belereszketett.

A serleg, amit csordultig töltöttek…

De AlFaid nem mert tovább gyönyörködni benne, mert csak egy sehonnani nem ismerte volna föl ebben a szőkében Vilmos herceg feleségét – márpedig AlFaid mindig nagy súlyt fektetett arra, hogy az uralkodókat illőképp köszöntse az esküvőjükön. Gyorsan a háza felé fordult, mert megint eszébe jutott szegény „császár” dicstelen halála. De mi történt? Mért menekül egy ilyen hercegi szőke egymagában? Hol vannak az udvarhölgyek és hol van maga a herceg?

A holnap a holnap… De még hány nap van holnapig? Hány álmatlan éjszaka, hány álmatlan óra, mikor az ablakból a sáros dombokat bámulja? Holnap minden megtörténhet – ez a holnapok szokása, éltetik a vak reményt, de most mintha megmoccant volna az idő ebben a ködös sárfészekben. Pártütés, járvány, gyilkosság, trónviszály? AlFaid olyan izgatott lett, mintha egy éjjel kifogott csodás aranyhalat tartana a kezében.

A hitetlenek minden zűrzavara közelebb hozza a megtisztulást. Hispániát nem egy kardcsapással foglalták el az övéi? Vége a sok melankolikus bámészkodásnak! A hajnali szoknyasuhogásnak! Talán kisüt a nap, és ez a borzalmas tavaszi sár is felszárad!

És ha beindul az áradat, akkor ennek a három nőnek, a hercegnének, a kicsikének és a vénasszonynak védelemre lesz szüksége.

Allah majd megbocsát nekik.

 

                                                                                          Csóka Kata fordítása

 

 

Korábbi részek:

 http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-reszlet/

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/ 

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

 

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/

http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/vedd-le-az-ingedet-patrick-de-mela-forditott/

 http://ujnautilus.info/csak-hadd-kisertsek-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/se-nem-rajban-patrick-de-mela-forditott/

 

        

        

 

Ciklon; Seb

CIKLON

 

Adni,

 

mit a szél,

hamu holt porát,

a fakó nap felejt.

 

Földhullás,

menekvés vég nélkül,

homok ölelése,

fáradt éj, homok,

gyújthatatlan fényű szemek.

 

Hazudj,

kagylóba zárj szenet,

zúzd szét, ha sír: nevet.

 

Könnyeket,

semmilyen kín nélkül.

 

 

SEB

 

elmerül szívem

vibráló húsdarab

a fák mögül egy darab ég hiányzik

tán sebet vettek

vagy vetést sebeztek

enni sem kell

a szárazság az úr

 

de velünk volt

a kutya s a két jámbor

a kamra falán egy tágra tátott rés

hol házinénink

a műlábakon táncolt

jó volt azt mondják

tán én voltam kevés

 

s már hulltunk vissza

a folyó parti házba

mint szilva a sáncba

mit nem szed senki le

így maradt nyitva

hajnali seb gyanánt

s így lett a néni

új lakók vendége

 

a folyó felől

a kamra rése szép már

a diófa messze és jön a vézna éj

világítottunk

mint a hús a fákon

a téli kertben majd hamuban halászunk

s nem marad semmi

csak a seb s a héj