Megtörténhet-e, hogy egy ember úgy él évekig egy lakásban, hogy soha, egyetlen alkalommal sem pillant ki az ablakon? Még akkor sem, semmi szörnyűség nem ólálkodik, nem formálódik odakint, sőt a kilátás szép. Még akkor sem, ha az ablakok hatalmasak, minden kedvező napszakban meleg fénnyel mázolják a szobát, és ez az ember nagy, öblös, sárga bögrével a kezében nap mint nap órákat kávézgat éppen előtte, sőt még a hajának gubancai is megérintik időnként az üveget?
Szergej nem volt zárkózott, nem volt baja a kilátással, napi rendszerességgel eljárt otthonról,  és ilyenkor gyakran gyalog jutott el A-ból B-be, pusztán azért, hogy a szokott tájban gyönyörködhessen, mégis az ablakra pillantás valahogy mindig pont kimaradt.
Azt talán el lehet ismerni, hogy Szergej kissé szétszórt volt, mondták róla, hogy széllel bélelt, sőt néha azt is, hogy nem a földön jár.
Meg volt győződve például arról, hogy a tárgyak természetüknél fogva felfelé esnek, ha véletlenül elejti őket valaki. Igaz, erről egy kínos incidens után nem szívesen beszélt, mikor is elújságolta kollégáinak a felfedezését, mire azok kinevették, és hogy gúnyt űzzenek belőle különböző tárgyakat ejtettek a földre: kulcscsomót, tollat, kávéscsészét. Ez utóbbiból kiszökő kávé egyébként kitörölhetetlenül ott maradt a dohányzó szőnyegén és Szergej álmainak kohójában egyaránt.
Noha az eset fájdalmas sebet ütött, Szergej meg volt győződve igazáról, és otthon minden áldott nap újrajátszotta magában a beszélgetést, és ilyenkor – hányaveti érvek helyett – radírokat, tollakat ejtett el, melyek kivétel nélkül a mennyezeten landoltak.    A többiek előtt azonban változatlanul félénk maradt, és nem mert bizonyítani. Sok nap  álmodozás és sok önmagának tett beváltatlan ígéret után, úgy döntött, ha elengedni mégsem mer egyetlen tárgyat sem a munkahelyén, maradnak a hányaveti érvek, és azzal a lendülettel bele is vetette volna magát a természettudományok kútjába, ha nem vállalkozása tűnt volna teljesen reménytelennek, ugyanis a számoktól elaludt.
Az orvosok korábban narkolepsziát diagnosztizáltak nála, de biztosan tudva, hogy tévednek, addig kilincselt, míg el nem jutott, egy kivételesen nem-dilettáns orvosig, akinek sikerült reálisan látnia a baját, és azt tanácsolta neki, költözzék valami kímélő, számmentes környékre, de ha van rá mód, előbb okvetlenül töltsön el pár napot próbából olyan helyen, ahol a számok fluktuációja nem viseli meg komolyabban a szervezetét.
A kísérlet után – mely természetesen sikerrel zárult – költözött ebbe a lakásba. Néhány évvel később pedig – a fent említett eset után – annak dacára, hogy szervezete jól láthatóan és kétségtelenül feldolgozhatatlan idegenségként, szinte méregként viszonyult a túlzottan egzakt tudományokhoz, kávéval kezdte magát a számtanhoz, majd fokozatosan a fizikához edzeni. Eleinte könnyen, hirtelen elaludt. Volt, hogy a kávéját sem itta meg, az kifolyt a füle mellett, és a csillárra ömlött. Később már egész bekezdéseket tudott átfutni mielőtt elbóbiskolt. Hanyatt billenő fejéről a szemüveg nemegyszer leesve a csillárba gabalyodott, és egy imbolygó, nagy létra tetején – mely a lakás legelmaradhatatlanabb kelléke volt – kellett kibogoznia belőle.
De kitartását – amit jórészt a gúny és megvetés fájdalma táplált – végül siker koronázta; így jutott el tanulmányaiban, egyszersmind életében fontos fordulatot indukáló newtoni törvényekig. Az egyik ilyen kapcsán olvasta a híres alma-incidensről, és úgy érezte, ahhoz, hogy igazán jól megértse a dolgot, okvetlenül szükséges, hogy elképzeljen egy fát.
Képzeletében azonban ekkorra már – többek között előrehaladott komoly tanulmányainak köszönhetően – nem igen bízott, tehát tekintetét az ablak felé fordította.
Nem kis meglepetésére az ablakkeret felső szegélyéhez simultak a fák, az alsó mentén úsztak a felhők. A dombok is inkább az ég homorú idomainak látszottak, mintha a horizont egy madzag lett volna, ami körül valaki megpörgette a panorámát.
Az egzakció úgy vágta pofon ebben a pillanatban, hogy a kudarc adta a másikat. A világ, megkérdőjelezhetetlenül ott volt az ablak túloldalán, látszólagos helyzetétől függetlenül természetesen felül az ég, alul a föld, és a tárgyak fentről lefele esnek. Minden esetben.
Ezzel a gondolattal elvált a foteltól, és kivédhetetlenül közeledni kezdett a plafon – padló? – felé. Lefelé. Csalódottan koppant a csillár mellett. Egy pillanatig feküdt csak a hátán azzal a kesernyésen üres érzéssel amit ritka és vissza nem vágyott pillanatokban, komoly döbbenet hagy maga után, és ez alatt a pillanat alatt a tekintetéből eltűnt valami fény. Megkérdőjelezhetetlenül és végérvényesen elpusztult benne valami, aminek nyomában csak egy kávéfolt maradt; alakja értelmezhetetlen, a színe sem mondott semmit.
Aztán követte őt a bútorzat és a kávé, hullottak a csészék, a tollak, radírok és papírok. Kifogástalan szaltóval a lábaira érkezett egy fotel, és mellette az ablak is vállmagassághoz igazodott a falon.

Illusztráció: Paul Klee

Úgy emlékszem, Erzsike nagynénénk egy rácsos ablakocska mögött ült a községi postán, az ablakon egy ócska barna függöny is leffegett, arcának így csak egyes részletei villanhattak elő. Fel csak az ismerte, aki amúgy is tudta, hogy ott ül. A hangja hallatszott, amint kiszólt a telefonra várakozóknak, hogy szabad a fülke, él a vonal. Vagy amikor hosszasan kiabált románul a kagylóba, torokerővel is rásegítve az elektromos vezetékekben úszkáló hangokra.
De ez a hang elütött a családi hangfekvéstől. Egy berácsozott szobában ülve naphosszat, ismeretlen hangokat hallgatva és velük beszélgetve, össze- és szétkapcsolva a vonalakat – mindeközben valamiféle erő részesének is gondolhatta magát, s ezt éreztem is rajta. Valahogy emelkedettebben és választékosabban, több szóval és utalásszerűen beszélt, nem mint anyánk, akinek nyelve szikár volt, racionális és ironikus, továbbá alkalmatlanul közhelyessé vált, ha érzelmi ügyletekbe keveredett, ösztönösen kerülte is az ilyesmit.
Erzsike nagynénénk azonban természetesebben ért föl a nehéz szavakhoz, tudta mondani például azt is, hogy „Isten”, vagy hogy „gyermek”, és ezek valóban máshogyan voltak az ő részéről kiejtve, mint mondjuk az „ebéd”, vagy a „varrógép”. Szavai túlzott érzelemmel teltek meg, olykor engem is saját lelkének szólított, ülj ide a sezlonra, lelkem, mert kemény a szék, kérsz-e levest, lelkem gyermeke. Mintha túlzottan meg akart volna felelni valamiféle ki sem mondott elvárásnak, vagy hárítani akarná a szótlanul leselkedő kritikát. S bár éreztem, hogy ez is formula, az ő sajátos, hozzá illő formulája, egyfajta giccs, azért azt is sejtettem, hogy ezt az érzelmi túltengést valaki más követeli meg benne, akiről ő maga sem tudna számot adni.
A családban nagynénénk egzaltált hangja inkább hibának, vagy bűnjelnek számított.
Szombat este például jól megmosakodtunk, hogy másnap, ha megyünk a reggeli misére, tiszták legyünk. Utána pedig bekopogtunk Erzsike nagynénénkhez. Ők nem jártak misére, pedig ott laktak a templom mellett. Kávézni szerettek és rágyújtani. Nagynénénk kicsit izgatott volt a rokonságtól, mert lehet, hogy a kávé nem volt még lefőve, nem volt tiszta kávés csésze, vagy esetleg még föl sem keltek. Ezért meg szekálni kellett őt nagyanyánknak és anyánknak, hogy legyen rendes háziasszony, még ha béna is az egyik lába. Erzsike ilyen, Erzsike amolyan, megint tele van mosatlannal a konyha, mondta nagyanyánk. Anyánk pedig, ha éppen szemetes volt a szőnyeg, elkezdett seperni, hogy példát mutasson, mintha nagynénénk nem tudna a béna lábával.
Nem vették észre azt sem, hogy az agya egy fészek, amelyben kikeltek a hangok a kicsi tojásokból. Amikor sok hang kelt ki, vagyis többnyire, kipotyogtak a fészekből, s mindenfelé szétrepdestek a faluban. Mi azonban nem vettük észre, hogy a falu tele van madarakkal, nem is értettünk madárul. Mi csak a testét láttuk és arról ismertük föl, hogy bottal jár, mert egyik lábát nem tudja behajlítani.
Meg ugye a kávéról.
De ha rendben találtak is éppenséggel mindent nála, a madarak mindent elrontottak. Leült például az asztal mellé, mi nem láttuk, hogy rászállnak a kolibrik és verebek, rágyújt, a madarak meg elkezdenek csiripolni. Hogy ki kivel csal kit, s hogy ki kapott pénzt, s mennyit, lehet még annak több is, de persze folyton panaszkodik, az meg veri a gyerekeit, azt meg veri a férje, s hogy igaza van-e, vagy nem, hogy amannak meg nem lehet gyereke, és így tovább. És a madarak, mivel annyian voltak, s mind az ő fülébe szálltak be, az ő konkrét akarata nélkül is repdestek egyre.
Erzsike, Erzsike, beköltöznek a szemedbe a madarak.
Senki nem gondolta még akkor, hogy ők hozzák el a jövőt, most, hogy végre elmúlt a kollektivizálás, meggyilkolták a diktátort és nagyapánk is visszakapta a földjeit, melyeken lehetett családilag gazdálkodni. És éppen a földdel volt a baj, meg a madarakkal, akik nem a földön jártak. A földről nézve ugyanis elég rendszertelenül szedegették az eledelt, bizonytalanban jártak, nem lehetett tudni, hogy hol.
Én úgy emlékszem, hogy addig a föld és a szerszámok irányítottak, a kasza és a vetőgép dolgozott a testükön, a kávé tette velük azt, hogy itták. Nem kellett beszélni, mert tele volt üzenetekkel a búza, a földút és a tejporgyár, ott szunnyadt a kalászban a reménytelen, de kézzelfogható jövő, az evés és az eledelnek kiszarása, nem kellett beszélni, elég volt, ha káromkodnak, ha elismételik a neveket. S ez mégiscsak valami, talpára állított világ. A konkrétban helyet készíteni, a szagokban és a föld alatt, ahol nem repdesnek semmiféle szárnyak. Már ha akart valaki élni. De csak nagyon ritkán van olyan, hogy valaki tudva és akarva ne akarjon élni, a föld alatt és nyelv nélkül is akár.
Erzsike nagynénénk madarai azonban elszakadtak a földtől és a munkától, hangokkal és képekkel lakták tele a levegőt, beköltöztek a szobákba, a képernyőkbe, a szemekbe és az álmokba. A diktátor és Elena néni holttestét is ők szórták szét a levegőben, ők is madarakká váltak valamiképp, és ők is beköltöztek, így vagy úgy, a fejekbe.
De voltak ott még más gyilkos madarak is.
Mindez persze sokkal lassabban történt, nem is a gyorsasága volt a meglepő, eltelt addig vagy tíz év is. Hanem a tény, hogy felfogni egyáltalán.
Ma már a faluban, meg a családban mindenkinek a fejében lakik egy madár, van, akinek több is. Különféle madarak. Már nem a kávé és nem a munka, nem a vasárnapi mise, az eledel megevése és kiszarása, mert tudtak egyesek szarni azért bölcsen, régen még ez is más volt, ugye. Hanem a madarak.
Mostanság maguknak is vesznek, de az első madarak, például Erzsike nagynénénk madarai, a legtisztább messzeségből repültek ide. Azt lehetett hinni legalábbis. És azóta titokban a madarak uralkodnak a faluban, bár van polgármester is.
Csak Erzsike nagynénénk nem lakik itt már.

1.

A kövér ember ma felszállt mellém a buszra, és nagyobb helyet foglalt el, mint kellett volna. Csaknem odaszorított az ablakhoz, de nem mertem neki azt mondani, hogy túl kövér, mert az illetlenség. Hátha beteg, vagy valami.
Nem is akartam ránézni, mert tudtam, hogy nagyon ronda, de hallottam, ahogy hangosan lélegzik, és engem néz.
Egészen hazáig lélegzett.

2.

Ma a barátnőmmel találkoztam, aki azt mondta nekem, hogy szeretne velem egyet sétálni a parkban. Aztán elfáradtunk a sok sétálásban, és le akartunk ülni csókolózni. De mindegyik pad foglalt volt, és mindegyiken fiatal párok csókolóztak.
Amikor elsétáltunk a játszótér mellett, ott volt a kövér ember az egyik padon. De volt mellette hely.
Leültünk mellé csókolózni.
A kövér ember végig figyelt minket.

3.

Úgy gondoltuk, ma megnézünk egy filmet a haverokkal, amit már egészen régóta szerettünk volna, és pont az a film ment ma a tévében.
Elővettünk egy csomó rágcsálnivalót meg sört, és amikor elkezdődött a film, már nagyon jól éreztük magunkat.
Aztán a filmet félbeszakították a reklám miatt, a kövér ember pedig minket nézett a tévéből. Először nevettünk rajta, aztán csendben néztük egymást. Az egész nagyon kínos volt.
Egészen a reklám végéig ott volt a kövér ember.

4.

Ma nagyon sokat forgolódtam az ágyamban, a kövér emberről álmodtam. Sokszor fordultam a fal felé idegesen, aztán észrevettem, hogy nem is a fal felé fordulok.
Ekkor belehúztam az öklömmel a falba, mert azt álmodtam, hogy ott van a kövér ember, lélegzik és engem néz.
Amikor pedig felébredtem, és elfordultam a faltól, hogy felkeljek az ágyról, nem tudtam felkelni, mert a kövér ember ott állt mellette, és nézett engem, és lélegzett.
Udvariasan megkértem, hogy menjen arrébb, erre elővett egy körtét a zakója zsebéből, és enni kezdte. Undorító körteszag lett.
Aztán inkább megkerültem nagy nehezen, és mentem a dolgomra.

5.
Azt terveztük el a barátnőmmel, hogy szexelni fogunk, ezért fogtuk a hungarocell-lapokat, és megpróbáltuk elkeríteni a szobában a kövér embert. Ő végül is nem tiltakozott, de elkezdett banánt enni meg cigarettázni, így amikor már nekiálltunk szexelni, éreztük, hogy büdös az egész szoba.
Kinyitottuk az ablakot, hogy szexelhessünk tovább, de ekkor a kövér ember bekapcsolta a rádiót, pedig nem szólt benne semmi, csak recsegett, és azt hallgatta.
Aztán inkább mégsem szexeltünk.

6.

Eltemettem az anyámat, a kövér ember is eljött a temetésre, de nem a sírt nézte, hanem engem.
Elővett egy csomag gumicukrot, és ott zörgött vele, miközben mindenki össze-vissza sírt, meg állt napszemüvegben, de ő csak ette a gumicukrot, meg kínálgatott vele.
De én nem bírtam belenyúlni a zacskóba, mert tudtam, hogy a kövér ember belenyúlt már az ő nyálas meg büdös kezével, és ma amúgy is egy gombóc volt a torkomban egész nap, ezért fogtam a kövér embert és visszautasítottam.

7.
A barátnőm ma elhagyott a kövér ember miatt. Elmentem a vécére sírni, de a kövér ember ült a vécén, és amit szart, az nagyon büdös volt, csupa banánszag meg gumicukorszag, amit már megemésztettek, és annyira undorító volt, hogy hánynom kellett.
De a vécébe nem tudtam hányni, mert a kövér ember ott ült rajta.

8.

Ma reggel nyolc órakor a kövér ember elkezdett füvet nyírni az ablak alatt, pedig hétvége van. Kiszóltam neki, hogy hagyja abba, de nem figyelt rám, mert hangosan zúgott a fűnyíró, amivel lenyírta a virágokat, a fákat, a kerítést, meg széjjeltrancsírozta a kutyát is.
Aztán elborzadtam, mert láttam, hogy a kövér ember leveszi a pólóját, és a hónaljában a szőr hatalmas és ragacsos, és a melle is csupa szőr, meg izzadt, gusztustalan domb, a mellbimbója meg olyan, mint egy körte, a másik meg mint egy rohadt körte.
Egész délelőtt fűnyírózott a kövér ember.

9.

Ma nagyon fáradt vagyok a kövér ember miatt. Már nem is tudom, hányadszorra mondom ezt. És már nem is tudom, hányszor próbáltam megszabadulni tőle, meg kinyírni, vagy arrébb küldeni, hogy mondjuk a szomszédban legyen inkább, meg ne ott, ahol dolgozok, meg szarok, meg eszek.
A kövér embert ez látszólag nem zavarta, ma például nagyon barátságos volt, mert többszöri elutasításom ellenére megbontott egy zacskó mogyorót, és úgy kínált meg vele, hogy előtte nem nyúlt bele az undorító szőrös, taknyos és égett kezével, ezért ránéztem, és bólintottam. Ennyire fáradt voltam.
Elfogadtam, amivel kínált.