Címke: irodalom

Sötét, tiszta

1.
nem betegség,
bozóttűz vagy
ragyogsz, világítasz
és harmat is,
tűzben nem párolgó: ellenállsz,
visszapattansz burkodról,
piros fényessége tűznek.
s az égnek tépett, bíbor palástja
nem takarhat magadtól.
fák-füvektől messze űzött arcot lesni,
formákat.
állj csak össze sok-sok vonallá,
eresztve-adva szélnek,
mint rózsák, kik nem szépek;
összefutnak kosok,
pusztában vérük, nézd: piroslik.

2.
az eltérésben telítve van minden,
egy viseltes isten eldobigált részeivel
minden telítve van.
mi kabát vagyunk: lomha-ronda.
rájukterítve van, kinyomott tubusokból, fogpaszta,
ürülnek alóluk a részek
s bennük a levegő marad.
sűrű, ne félj.
van közben a szélnek,
a szélgépek mozgásának nem fogyó lakása a szemben,
ahol, mert pakoltunk egymás szemeiből,
a levegővel együtt a kékség is albérletet vett.
lüktetése matt,
kiürületlenül nem kopogó,
ne féljek.
körbelakatol, bár ő belakatlan,
tőle zengeni kezdenek a szembogarakat megülő,
ott pihenő hallgatag ércek.
ők kitérítik nézésemet.
ő nekik enged.

3.
kötésem lehessen lazítás azoknak
akik a tengerhez mennek le
akik sötét leánynak hívnak engem.

se a hullámverés vonalai
ne tudjanak magukban tartani
se a rózsa
mely körbe igyekszik futni arcomat,
ahogy a tajték el-eléri a partot
úgy ez a körbeölelés is tovább mozdul.

szempillám mák:
ledarálnád.
hova őröljem, tálba vagy tengerbe?
oda őrülni bele, lehet
arcom sincs.
mély tenger. szél fúj.
füst, fű hajt.

ő hív sötétnek, sötétem.
örvendek azért
az én kedvesemnek nagy fennszóval is
mikor feljön a nap sötétemnek aki tétlenségem,
ha pedig leszáll,
csöndben,
ragyogó némaságban

vagyok az ő sötétje,
hol bozóttüzek izzanak,
nehéz tüzek,
az ő tétlensége,
égboltja, égboltom, nem tágas – de
pattannak el amíg égnek;
körvonalaikon egyensúlyozva
úgy van két lábam két
lábad: bőrharangnyelvek,
hallgatnak hullámverésben?

meg tudnád mondani,
pontosan hol ér véget egy tenger határa?
a partból másodpercenként
más-más részeket hagy szárazon a víz.
és állítsunk meg végre egy tengert,
hogy repedezzen ki,
mint kiégetett, tiszta zománc.

vagy mint a papír, a rost,
kinek a sok mák bőven gurul, hova –
az arc, mire ha vés, ha tűri, írja:
körvonalakat metsz,
rózsákat, hullámokat hajt
az legyen ágya,

akkor vajon
megölsz–megölöd-e sötétlenedésed,
mikor égboljaidat adod–elmorzsálhassad őket
kenyeret és mákot;
hogy nem marad arcunk,
arcunk sincs csak
tengerek maradhassanak,
és alattuk neved, nevem melyet
vonnak hullámok, halasztanak.

Elena-Fortunati


kép: Elena Fortunati

Charles Bukowski: Vesd el a kockát

 

ha megpróbálod, csináld
végig.
különben el se kezd.

ha megpróbálod, csináld
végig.
és lehet, hogy elveszítesz barátnőket,
feleségeket, rokonokat, a munkát,
talán az eszedet is.

csináld végig.
lehet éhezel majd 3 vagy 4 napig.
lehet fagyoskodsz egy padon
a parkban.
lehet lecsuknak,
lehet kinevetnek,
megvetnek,
magadra maradsz,
áldás, ha magadra maradsz,
minden más próbára tesz, hogy
meddig tűrsz, hogy
mennyire akarod egyáltalán
csinálni.
és majd csinálod
az elutasítás és a legrosszabbak ellenére
és jobb lesz, mint
bármi más, amit
el tudsz képzelni.

ha megpróbálod, csináld
végig.
nincs más ahhoz fogható
érzés.
egyedül leszel az istenekkel
és az éjszakák majd lángokkal
égnek.

csináld, csináld, csináld,
csináld.

végig
végig.

tisztességgel érsz majd
a tökéletes nevetésig, ez
az egyetlen, amiért érdemes
küzdeni.

         Farkas Kristóf Liliom fordítása

Illusztráció: Cornelia Konrad

 

Hajnalban futok vesszőt

Az egész vesszőfutásom tavasszal történt. Nem volt hideg, nem volt meleg, pedig hajnalodott. Szürkekabátos volt az ég – összeöltöztünk. A köztéri világítás vezette utamat. A lámpa biztos fénye merőben túl tett céltalanságomon. A házak aludtak. Egy-egy bámuló szem szegezte rám fényét, nem kapcsolták le a tévét. Nagymező utcánál jártam, le akartam részegedni. Itt nem messze a kereszteződéstől van egy hely, ahol kiadják még ilyenkor is. Az egész járólapos végtelenbe futó terület tele volt fénnyel, olyan volt, mintha élne, pedig embert már órák óta nem látott. A csend sikított fülembe. Színházi bejáró üres, padok üresek, következő kereszteződés szintén. Üres volt minden, én akartam az lenni. Pont nélküli Ü betű akartam lenni. Idegesített, hogy hajnali józan vagyok, az hogy hétfő van. Hétfő, hétfő van: robbant be elmémbe. Már szalagra készülnek az emberek, még próbálják a hétvégi pihenés utolsóját orrukba tubákolni. Nem érnek rá, nem érnek rám. Szenvedhetek magamnak, sírhatok a visszhangnak, bömbölhetek egy kaller vállán.
Tulajdonképpen leszarom őket. Nem tud senki sem megérteni annyira, mint amennyire megértem magamat. Bólogatás az egész. A végén megköszönném, ne félj!
A polcokon sorakozott az, amire vágytam: vörös, újrahasznosított dugós. A bolt előtt jöttem rá: akárhová leülhetek. Minden az enyém. Erre a padra vágyok, arra a padra, utcakőre, kirakat elé. Autók tetejére, minden korty közben másra és másra. Kezdetnek jó lesz itt is. Mutatóujjamat a parafára nyomtam, hallottam, ahogy befelé nyomódik a kupak. Csúszott lefelé szépen…, szépen, szépen, szépen. Borszagúak lettek ujjaim.
Kissrác koromban anyáék borokat tartottak a hűtőajtóban. Ott álltam velük szembe és kívántam őket. Elképzeltem mocskosan finom ízűket. Elszomorodtam, amikor csalódnom kellett; elszomorított szajháim köpni való rossz íze.
Az első korty megy le legnehezebben, azután beleszoksz. Apropó, ismertem egy lányt. Felszínen karcoltuk egymást, pedig lehetett volna valami. Ez kettőnk között mennyire mély, mennyire tiszta és ritka: hazudtam barátiamnak Ebből egyiket sem éreztem, csupán mondani akartam valamit. Így nem maradt más, mint hajkurászni a nőket, hogy legyen témád. Elsírhatod, hogy ti mennyire vesztetek össze, miért és mennyire igazad volt. Elmondhatod, hogy milyen neki, hogyan szereti, és mit nem enged. Hogyan kényszeríted térdre ágyékod tövéhez.
Szóval ismertem ezt a lányt. Vele voltam, de minden találkozáskor menekülni akartam tőle. A legvégén szakított velem: leült velem szembe, mélyen belenézett álmos szemembe és végig vezette csónakunkat a klisék hosszú folyamán, míg a végén belesétált és csendesen megfojtott benne.
Az első kortyoknál ezt szoktam érezni: a lelki fullasztásom. Alulról bugyog fel, majd szétcsap teljes energiával. Ugrálni akarok ilyenkor, ordítva a neveket, skandálva mindent, ami nem érdekel. Ordííítani akarok veled, ordítani akarok veled hatalmas ég!
Felálltam a padról, és farkasként kiáltottam beléd, ködös hajnal. A hang szétment a négy közeli utcán, mint egy sárga fénycsóva. Lefordultam én is velük. Lábaim durrogtak. Durr jobb láb durr bal. Jobb kanyar, majd még egy jobb. Balra még ötszáz méter.
Az üveg közepén jártam. Lábaim dübörögtek előre az utcák csendjén – felverték azt. Koncentrálni próbáltam. Mire is? Talán borért megyek, talán hozzád. Úgy éreztem figyelsz. Megpróbálom tettetni, hogy tudok még járni. Megmutatom neked, hogy igenis van célom. Hazudtál, mikor kuncogtál, hogy nincs jövőm! Tetszelegve  tettem a lábaimat egymás után, kecsesen járattam a csípőmet, hiszen itt vagy! Nézel…! Hajamba túrtam, kezemet magam mellé lógattam az üveggel. Befordulok ott, itt begyorsítok, ezt a szakaszt végig vágtázom.
A kisbolt ugyanott állt, a világítás még mindig gyatra, elmém tompa.
Kis utcákba járok, tannin esőre várok – dúdolom. Fejemet ingatom, mert kegyetlenül zavar, hogy mászkálsz bennem. Minden lépésed megmozgat. Szerettem abban a házban lakni: Veled. Úgy képzeltem, hogy mi tulajdonképpen együtt élünk. Osztozunk – birtoklunk. Körgang, a barna mázos bejárati ajtó, a konyha, a szétterpeszkedő belmagasság. A fotel, amelyben kétszer, ha ültünk. Hangok vannak, hangok vannak mindenütt. Téged hallak? A sarkon túl ez a te nevetésed? Eszemet vesztettem: mit súgtál? Nem értem. Fűcsomók között látom a körbe-körbe járó bólogatást. Nyakalom a bort, magam öntöm: én bizisten nem bolondulok meg! Nem, nem, nem és kész. Teljesen jól vagyok, részeg vagyok. Ennyi az egész. Háhá…ez nem a te hangod, egy autó dudál. Akkor is úgy volt, hogy bekattanok, de jöttél Te. Az volt a dolgom, hogy melletted legyek, de sohasem akartam. Velem akartál lenni, én aludni. Bújtál, öleltél, unatkoztam.
Most…most…mo…pa…ká…motyogok magamba!. Szavakat büfögök magam elé. Kiittam ezt is. Az újabb kortyok mágikusan hatottak rám: tovább zakatolok, szétrobbanok, szét akarok repedni. Gyilkos lennék, de tudom, hogy nem, mert szeretlek. Van érzésem!
Eldönthetetlen már: én beszélek vagy bennem valami, amely minden büfögés közben fekete árnyként előbukkan. Nagyon mélyen lehet, mert sűrűn előretör, és nem telik pár perc már a rágyújtott cigarettám füstjébe is kavarog.
Rendben, elmegyek hozzád! Furcsán fogom magam érezni, ahogy te is. Én a sok bor miatt hadarok, te miért leszel néma? Nevetséges, hogy mindketten tudni fogjuk, mégis szabadkozol. Egymást akarjuk. Újra és újra. És megint és megint. Hisz hallom, ahogy mondod…

Inkább megyek borért, mit üljek itt a lépcsőház tövében? Megragadom a rozoga vasrácsot, feltápászkodom. Nem, ma nem lesz látogatás. Megfordulok és futni kezdek. Amikor befordultam egy sötét utcán elkapott az érzés. Nekidőltem a falnak, felbüfögtem mindent. Nincs velem senki sem, hogy legalább ne engedje, hogy beletérdeljek. Erősen markolom a ház falát, de elvoltam hagyatva. Meghalok.
Ez minden, ez minden ez mind a ti hibátok. A Te hibád, mert tudhattad volna, hogy ez lesz. Másképp kellett volna csinálnod. El kellett volna hinnem, hogy kellünk egymásnak. Ha jobban belegondolok: ugyanannyira nem érdekelt az egész, mint ahogy engem. Gyere ide és azonnal töröld fel, amit okoztál, amit vétettél.
Ujjaimat belekapartam a falba és nehézségek árán, de újra felevickéltem két lábra. Le akarok ülni.
Mi nem értjük meg egymást. Kőomlások vagyunk.
Téged okollak; nem magamat hibáztatom. Nem foglak érteni, ahogy te sem fogod érteni őt, aki nem érti azt a másikat, aki régóta nem érti őket, akik szintén nem értenek meg engem. Mindenki hazudik, amit Isten teremtett a hetedik napon, akiről azt hazudták, hogy a hetediken megpihent.
Az utca végén fák vannak. Fák és délelőtt. Kőszobrot látok, bár szememet már hunynám. Utoljára talán elmesélem neked szobrocskám, hogy mi is történt:
,,Az egész vesszőfutásom tavasszal történt.”

    ujnautilus.info_baudelaire-672x372

Paul Celan: Szárnyéjszaka

Szárnyéjszaka, messziről jött és most
már örökre itt feszül
a mészpor és a mészkő fölött.
Sima kavicsok gördülnek a szakadékba.
Hó. És még több fehérség.

Láthatatlan,
ami eddig sötétlett,
gondolatszínű, és vadul
benövik a szavak.

Mészkő és mészpor.
És kopott kavicsok.
Hó. És még több fehérség.

Te, te magad:
beágyazva
az idegen szembe,
ami fölötte elnéz.

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

András Orsolya fordítása

 

Ünnep

L.K.-nak

Amikor először az asztal tetejére ültél,
szédülni kezdtem.
A ruhád nem gyűrődött össze,
a nadrágod ráncai maguk alá gyűrtek,
ahogy a lábaidat behajlítottad.

Akkor fogant meg
minden későbbi beszélgetésünk
füstölgő szóbáránya,
amikor a recsegő széket
betakartad a cipőiddel.

Az volt a karácsony,
amikor először az asztal tetejére ültél
előzmény nélküli mozdulatokkal.
A porcaim közti folyadék lettél,
amikor elfogytak az ünnepnapok
és díszcsomagolás nélkül megszülettél.


amyfriend

 

kép: Amy Friend

 

konzílium

el kell-e jutni
a haldoklásunkig nasztaszja filippovna,
hogy zsákmánynak alkalmatlan
voltunktól eltompuló érzékeink újra
kiélesedjenek? és lássuk,
nem kell angyali üdvözletre várnunk.
a test maga az angyal.
és valójában a szemünk sarkában
mindig ott a folyó, aminek a
partján tusakodunk vele. a folyó,
aminek ártere az álom. vagy elég
ránézni egy csípőtől amputált betegre,
amint a fantomfájdalmat
csillapító szertől bőréből kivetkőzve indulna
a csak fájdalomban létező
végtag után az üvegszálas sötétségbe?

 


(a kép a szerző műve)