Mindig sejtettem, hogy volt köztük valami. Már házasok voltunk, amikor úgy 25 éve oda vette maga mellé azt a nőt. Együtt dolgoztak a korábbi munkahelyén és amikor megcsinálta a saját cégét, magával vitte.
Soha nem rendeztem jelenetet, mert azt nagyon nem szerette. És nem akartam magamnak sem fájdalmat okozni. Jól éltünk, kényelmesen, békében. Elfogadtam, hogy egy hosszú házasságban már nem lángol úgy a tűz, ahogy akkor régen, amikor megismerkedtünk. Ha üzleti útra ment, soha nem kérdeztem, kivel megy. Nem kutattam a holmija között. Nem ellenőriztem a telefonját sem. Amikor beteg lettem, nem hagyott cserben, nem cserélt le fiatalabbra. Gondoltam, mit kívánhatnék ennél többet.
Soha nem mentem váratlanul az irodába sem. Talán, mert féltem, hogy olyasmit látnék, amit nem kellene.
De miután meggyógyultam a hosszú betegségből, úgy éreztem, hálával tartozom neki. Meg akartam köszönni a törődését, a figyelmét. Akkor, életemben először megleptem.
Amikor benyitottam az irodába, megláttam őket, félreérthetetlen helyzetben. A nő az íróasztalnak támaszkodva, a férjemnek háttal. A férjem nadrágja letolva. Üvöltve rohantam le a lépcsőn, ordítottam egészen addig, amíg az autómhoz értem. Ki akartam nyitni az ajtaját, de a kulcs kiesett a kezemből, úgy remegtem. A férjem utánam jött, valamit mondott. Nem emlékszem a szavaira, csak az arcára. A megbánást láttam a szemeiben. Beszálltam a kocsiba és elhajtottam. Nem akartam, hogy hazajöjjön. Megírtam neki, hogy aludjon, lakjon, ahol akar, csak itthon ne. Nem ellenkezett, annyit kért csak, hogy ha eltelik egy kis idő, beszéljük meg a dolgot, mert még mindig engem szeret és nem akar elveszíteni. Nem tudtam, mit tegyek, vagy, hogy tegyek-e valamit egyáltalán.
Folyton az járt az eszemben, vajon mióta tarthat közöttük ez a dolog.
Egyhangú napok, hetek jöttek. Reggelente sokat sírtam, és gyakran sírtam este is. Egy idő után szokásommá vált, hogy belesírom magam az éjszakába.
A barátnőim hívtak, hogy menjek velük moziba, színházba. Először nem akartam. Aztán valahogy kialakult az új életem. Egyedül, a férjem nélkül, szabadabban, mint korábban, mégsem boldogan. Még mindig hiányzott.
Sokszor hívott telefonon, a legtöbbször nem vettem fel. Ha mégis felvettem, meghallgattam, amit mondott, aztán letettem. Levelet is írt. Megírta, hogy a nő már nem dolgozik vele. Nem könnyebbültem meg, de azt éreztem, hogy talán igazán megbánta, amit tett.
Egy enyhe őszi délutánon elém jött a munkahelyemre. Fáradt volt, kialvatlan és jóképű. Orchideát hozott nekem, mint régen.
Kérte, hogy hadd jöjjön fel valamelyik este, megbeszélni a dolgokat. Nem tudtam ellenállni, akkor már nem.
A péntek estét beszéltük meg. Gondolatban számoltam a napokat. Bolognai spagettit terveztem vacsorára, mert tudtam, hogy nagyon szereti a darált húst.
És addig még lesz időm elintézni dolgokat. No és megbüntetni azt, akit kell.
Amikor eljött a péntek este, már minden kész volt. A lakás ragyogott a tisztaságtól, a férjem meg is dicsérte. És megdicsért engem is. Örültem neki. Éreztem, hogy már soha senki nem állhat közénk. Nagy fazékban főztem meg a szószt. Mindig jó étvágya volt, örömet akartam szerezni neki, ezzel is. Ahogy mertem ki a szószt a tésztára, egyre jobban éreztem a megbocsátást a szívemben. Minket egymásnak teremtettek. Senki sincs, aki mèg egyszer elválaszthat tőle.
Letettem a tányért elé, az asztalra. Mosolygott, ahogy a kezébe vette a kanalat, és mohón nyelte a finom falatokat, egyiket a másik után. Én is mosolyogtam. Földöntúli volt az örömöm. Már majdnem mindent megevett, amikor a szemei hirtelen kidülledtek és az erek ide-oda ugráltak a nyakán, ahogy bámulta a kanalat, benne a maradék szósszal és valami mással. Közelebb mentem hozzá, hogy én is lássam, mi került az ételbe. Egy fog volt. A nő foga.
– Ó! – szaladt ki a számon. – Ez egy kicsit rágós falat lett volna. De a többi finom volt, igaz?….

(Illusztráció: Ilir Pojani)

Azt mondja, vannak azok a sztorik, hogy a fiú elhagyja a lányt, aki ezért azt hiszi, meghal. Majd kisírja magát, végül levon valami tanulságot az egészből, aztán jobban lesz. Közben a srác először érzéketlen, és csak pár átsörözött estével később döbben rá, mit vesztett. Viszont ekkor már késő, mert a lány túllépett a kapcsolaton. Tudjátok, hogy van ez. De ez nem egy ilyen történet.
Felhív hozzájuk, hogy beszélgessünk. Kisírt szemekkel nyit ajtót, hogy beengedjen a penészszagú körfolyosóról. Fel-alá járkál, miközben idegesen dohányzik a szobában, pedig a főbérlő tiltja. Nem kínál hellyel, de leülök a kanapéjára. Kinyitja a rozoga ablakot. A belvárosi estéből egyszerre ömlik be az ártatlan játszótéri viháncolás és a részeg ordibálás a kocsmából.
Panaszkodik, hogy azt érzi, nehéz. Nehéz reggel felkelni, bejárni dolgozni, tanulni, nézni, beszélni, hallgatni, figyelni, tenni valamit magáért, másokért, és mindeközben mosolyogni.
Azt meséli, hétfőn munka után esetleg körbesétálja a parkot, kedden aerobikra megy, szerdán ügyeket intéz, és így tovább. Pénteken talán beül egy kávézóba, és órákon át figyeli az embereket. Ha ott lehúzzák a rolót, még órákon át kószál a városközpontban, dülöngélő fiatalokat kerülgetve. Ha közben fel is kel a nap, ő nem akar hazamenni. Valami itt tartja, a mellkasában ragadt ez a nagy űr, mely kikívánkozna. Hajnalban mégis elindul, üres fejjel, üres szívvel biciklizik haza. A korán ébredő kutyák már megugatják, ahogy elsuhan a kertek alatt.
Milyen pehelykönnyűek ilyenkor a reggelek. És ez a nagy semmi olyan könnyen megfojtja. És ez nem tetszik neki.
A folytonos bántások, a semmitmondó szívecske emotikonok, az én megmondtam, a félrenevelt az apád, a nem vagyok én az anyád, a benntartások, a kibukások, a féltékenykedések, az egymás fejéhez vágások, aztán most meg ez az űr.
Ha nincs már itt, pont azért fájna? Elment, hazajött, összepakolt, csak a csendet hagyta maga után, melyben még érezni a kiabálás utórezgéseit. Attól szenved, ami többé nem része. Valami frappáns névvel szokták illetni a fájdalomnak ezt a fajtáját, csak most sehogy se jut eszébe.
Azt mondja, azon gondolkozott, ez a rengeteg érzés vajon miként fér el egy emberben a sok bél, zsír, csont, vér mellett. Ha ennyire meg vagyunk tömve mindennel, honnan jön az a nagy semmi.
Már a sokadik szálra gyújt rá, én pedig nem szólok. Szidja, úgy, ahogy csak lehet. Az a semmirekellő disznó. Az a hülye fasz.
A padlót nézem. Akármit vetnék fel, úgyis belekötne.
Az a kibaszott faszfej.
Hallgatom. Aztán mégis megpróbálom kizökkenteni. Azt mondtam neki, hiába utálja a volt barátját, akkor se beszéljen úgy róla, hogy az a büdös fasz, vagy annak az új nőjéről úgy, hogy az a hülye picsa. Ehelyett használja inkább a seggfej kifejezést, mert az legalább gender-neutrális. Segge mindenkinek van, akármelyik nemhez is tartozol.
Elkerekedett szemekkel néz rám, közben majdnem leégeti az ujját a csikk. Egyszer csak hisztérikus nevetésben tör ki. Talán túl hirtelen jutottunk el a nihilizmustól a szerveken át a gender-elméletig.
Pár perc múlva megint sírásra vált át. Elszégyellem magam azért, amit mondtam. Nem tudom, hogyan kéne erre reagálnom, inkább kimegyek a konyhájába teát készíteni. A padlón összetört tányérdarabokon és egy kiömlött bevásárlószatyron lépek át, miközben felteszem a vizet forrni. Véletlenül egy salátába is belerúgok. Ez volt eddig a legzöldebb dolog, amit a lépcsőházban láttam.
Egy órával később jövök el tőle, fejem zsibbadt, szívem pedig összeszorul, és kinn már sötétedik. Talán nem vagyok elég megértő. Még emésztgetem a részleteket, amiket a veszekedésükről hallottam. Közben azon is gondolkozom, hogy a fasz, az is egy szimpla főnév, mint mondjuk a szar, de máshogy képezzük belőle a melléknevet. Például szar-szaros, viszont fasz-fasza. A gender-neutrális seggfejből viszont nincs ennyire könnyen levezethető jelző, talán ezért, az egyszerűség kedvéért sértegette a volt barátját a neme alapján. Ezeknek a zavaros gondolatoknak semmi köze ehhez a szép nyári éjszakához.
Le vannak osztva a lapok. A lányok így bántanak, a fiúk meg úgy.
A főnevek így viselkednek, a melléknevek meg úgy.
A barátnőm talán rossz barátnője volt a barátjának.
Egy ideig mégis küzdeni fog ezzel. Nincs már ott, és nem ennek ellenére, hanem éppen ezért fáj. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel, ezért hazafelé sétálva még mindig a káromkodások gender-neutralizálásán gondolkozom. Néha nekem sem könnyű létezni. Ez egy ilyen történet.
Talán én is rossz barátnője vagyok a barátnőmnek.

(Illusztráció: yy)

Mint a pelyvát, úgy sodorja a szél a népeket, sóhajtozott tágas és kényelmes narbonne-i házában, Nagy Moises, Hildi hercegnő megbízható üzleti partnere, Európa egyik legnagyobb kereskedője. És senki sem érti, hogy mi végre.
Az a baj, gondolta, hogy még Isten fiai között is vannak kelekótyák, akik nem bírnak a nyugtalanságukkal, és hasztalan kérdésekkel próbálják megingatni az isteni rendet.
Hány száz vagy hány ezer zsidó tűnhet el egyszerre? Hova lett Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftáli, Efrájim és Menáse törzse? Ki fogja megtalálni az elveszett nemzetségeket?
Ő, Narbonne legtekintélyesebb polgára, Moises apó nem törte a fejét effélékén, és megvetette azokat, akik boldog-boldogtalant ostoba kérdésekkel gyötörnek. Hiszen a Tóra nemcsak a tudás, hanem a hallgatás könyve. A bölcs megelégszik azzal, amit Urunk fel akar tárni előtte.
De Benjamint, Moises apó fogadott fiát, legjobb karavánvezetőjét nem ilyen fából faragták! Volt is vele elég baja a Nagy Moisesnek!
Benjamint a tudósok is megvetették, mert anélkül okoskodott, hogy alaposan ismerte volna a szent könyveket. A kalmárok keresztülnéztek rajta, mert nem gyűjtött vagyont, nem akart családot, nem kívánt saját gyerekeket. De még csak a kerteket sem gondozta, a virágokban sem lelte örömét, ahogy az illik a jámbor együgyűekhez. Egyáltalán vágyott-e valamire?
Pedig Narbonne-ban mostanában csodálatos idők jártak! Aki letelepedett a mór határvidéken, az megkapta a rómaiak kertjeit, és élhetett, mint Nábót Erec Jiszraelben. De a nyugalomhoz nemcsak vagyon, hanem érző, jámbor szív is szükséges. Azok a tulajdonságok, amelyek annyira hiányoztak az ő fogadott fiából!

Benjamin fogadott gyerek volt, huszonegy esztendeje egy marseille-i utcasarkon talált rá Moises bácsi.
Szakadt kipát viselt, az ő nyelvükön kért kenyeret, hát hogy hagyhatta volna az utcasarkon zokogni? Ki vagy te?, kérdezgette. Mi történt édesapáddal? Elcsatangoltál? Hogy kerülsz ide? De Benjamin csak annyit tudott mondani, hogy éhes, ám se az apja, se a nagyapja nevére nem emlékezett.
Ugyan ki vagy, fiacskám? Benjamin erre négyévesen ugyanúgy nem tudott felelni, mint huszonhárom, huszonnégy vagy huszonöt évesen. Éveken át csak lődörgött, mint sokadik fogadott fiú egy gazdag, hatalmas családban, a nagylelkű Moises bácsi fiai, unokái, unokaöccsei, nevelt fiai között.
Pedig játszva tanult, ahogy mondani szokás. Az ismeretekre pedig nagyon nagy szükség volt, hiszen ebből a vidáman zsibongó gyerekseregletből kerültek ki a narbonne-i Nagy Moises karavánvezetői, öszvérhajcsárai, és katonái. A Nagy Moises szállította délre, dél-nyugatra a Hildi lovagjai által összefogdosott szláv rabszolgákat, és ő juttatta el a frank nagyurakhoz a kalifák kelméit és fűszereit. És hát kiben bízzon az ember, ha nem azokban, akiket maga hívott az asztalához?
Akiknek jó szívvel kenyeret és fedelet adott?
De Benjaminban, a marseille-i utcasarkon talált kisfiúban Moises soha nem bízott meg, hiába volt az összes fiánál ügyesebb és rátermettebb. Már az is megfordult a fejében, hogy a gyermek, ha nem is démon – amitől Isten őrizz! –, talán valami keveréklény, tündéranya vagy ember fia, esetleg görög-zsidó vagy latin-zsidó fajzat. Mert a jelek valami effélére vallottak. A kis Benjamin négyévesen nem tudta az apját megnevezni, de tűrhetően gagyogott görögül és latinul. Hát milyen istenfélő fiúcska képes erre, szörnyülködtek Moises feleségei. Moises végül arra jutott, hogy Benjamin egy zsidó család házában született, szökött rabszolgagyerek.
De ha már így történt, akkor a bölcs ember nem firtatja, amit a Teremtő elrejtett előle.
Amúgy a fiú, akit Moises nevezett el Benjaminnak, az első években nem okozott csalódást. Erős volt, mozgékony, hűséges, és úgy ragadtak rá a nyelvek, mint a túlérett fügére a darazsak. Mintha a gyermek élete első négy évében már megtanulta volna az összes nyelvet, és elég lett volna néhány innen-onnan elkapott mondat, hogy később bármelyikre visszaemlékezzen. Eligazodott a baszkban, a germán, az arab, a latin millió változatában, és még a Narbonne-ban elszállásolt szláv rabszolgákkal is szót értett.
Beszélni beszélte a nyelveket a fiú, de nem elég jól beszélte. Pedig be sem állt a szája, megállás nélkül hadart, tekergőzött, hadonászott, de mintha képtelen lett volna akármelyik nyelven árnyalatokat kifejezni. Árnyalatokat vagy érzéseket.
Ami azt illeti, nem képes az anyanyelvén sem, gondolta Moises. De hirtelen elborzadt, ugyanis fogalma sem volt, hogy Benjamin melyik nyelvet érzi az anyanyelvének.
A bölcs Moises annak köszönhette hatalmas vagyonát, hogy szekérkaravánjaiba nem szívesen vett fel idegeneket. Benjamin nyelvtudása, ügyessége pedig egy ideig feleslegessé tette a keresztény vagy pogány vezetőket, ezt a magát tolmácsnak hazudó, de az első perctől a rakományt fosztogató népséget. És Benjamin nemcsak megkérdezni tudta, hogy hány nap az út a hágókig, hanem érezte is a hegyek vagy a városok közti a távolságot. Nemcsak dicsérni tudta az afrikai árukat, hanem ha úgy jött a sora, elkísérte a frank nagyurakat vadászni.
De mit szólnak egy zsidó kereskedő unokaöccséhez, bármilyen jelentéktelen, fogadott unokaöcshöz is, aki karján vadászsólyommal egy frank nagyasszonynak udvarol? Ilyen zsidót ugyan ki látott? Aki nemcsak fűszereket és selymet ad el falánk szerzeteseknek, hanem az énekükben is gyönyörködik? De ami a gyönyörködést illeti, Moises ebben is kételkedett. Benjamin talán azért olyan behízelgően barátságos mindenkihez, mert a szíve mélyén senkit sem szeret: se őket, narbonne-iakat, se a lóháton nyargalászó, északi barbárokat.
Valahogy ő sem szeretett Benjamin jelenlétében enni, pihenni vagy mosolyogni: zavarta a fiú delejes, áthatolhatatlan pillantása.
Ámde nem tévednek-e Moises rokonai, a nagy narbonne-i dinasztiák, akik északról mint barbár senkiföldjéről beszélnek? Akik a muszlim világ nagyszerűségét bizonyítandó, halhatatlanná tett pókokat mutogatnak, amiket egy csodálatos cádizi ezermester, Hákim készített? Benjamin nem törődött az ilyen mesés találmányokkal. Ő csak a gyéren lakott, bizonytalan, északi országokban érezte otthon magát. Túlságosan is otthon, vélekedett Moises, ami nem jelenti azt, hogy a hite éppenséggel ne lehetne szilárd.
Hisz az idők könyörtelenül változnak! Hol vannak ma már a zsidókat pusztító rómaiak? Mi lett a színházaikkal, a dölyfös vigyorukkal, a híres útjaikkal? Lesújtott rájuk a rettenetes Isten bosszúálló kardja. De ebből nem következik az, hogy a hajdani birodalom népeinek ne lenne szüksége aranyra, borostyánra, szőke nőkre és prémekre, hogy megengedhetné magának egy kereskedő, hogy a régi kereskedelmi utak feledésbe merüljenek.
De hogy a hite éppenséggel?
A legutóbbi bizánci útjukról a legmegbízhatóbb unokaöccsei és hajcsárai is furcsa kérdésekkel tértek haza. Mi lett azzal a kőtáblával, amire a Teremtő a saját ujjával véste a törvényeket? Hova lett Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftáli, Efrájim és Menáse törzse? Ki fogja egyesíteni a szerteszét szóródott zsidókat? És most, mikor a legutolsó barbár horda is országot alapít, hol lesz a zsidók fővárosa?
A feldühödött Moises nem is kételkedett benne, hogy Benjamin volt az, aki az ő békés és nyugodt embereit felkavarta.
Benjaminban amúgy is az volt a legrettenetesebb, hogy hiába öltözködött és beszélt zsidóként, könnyű volt őt egy másik világ fogadott unokaöccseként elképzelni. Talán nem is zsidók, hanem normannok, velenceiek, frankok voltak a legjobb barátai.
Mi járhat éjszakánként a fejében? Pénz, nők, hatalom, tudás? Vagy csak egy tündérről álmodik, mint a legalávalóbb keresztény mihasznák? Vagy nem is a nők között érzi jól magát? A fiúk érdeklik? Moises ezen sem csodálkozott volna. Előrelátó és becsületes kereskedő hogy bízhatna vagyont érő rakományt olyan emberre, akinek nem ismeri a gondolatait? Vagy ezeken a gondolatokon nincs mit megismerni? Benjamin csak egy mihaszna tökfej, akit semmi más nem hoz lázba, csak a drága hátaslovak, a hátba veregetés és a nyargalászás?

Moises nemcsak jámbor, hanem illően szemérmes ember is volt, de most mégis megkérte a szolgálója tizenöt éves lányát, Leát, hogy kicsit sündörögjön a fiú körül, mórikálja magát, faggassa ki, talán egyszer őszinte lesz valakihez. Ám ez a legkedvesebb fogadott unokahúg – miképp az édesanyja, Hanna beszámolt róla – a beszélgetés után napokig nem tudott aludni. Moises ettől még nem ijedt meg: nincs az a derék lányka, akinek megártana, ha egy egészen kicsit szerelmes lesz valamelyik unokatestvérébe. Egy kis rémüldözés és sóhajtozás még egyetlen lányt sem akadályozott abban, hogy jó feleség legyen.
De attól, amit az ártatlan, kis Lea mesélt, a jámbor Moises is rémüldözni és sóhajtozni kezdett.
Két hónappal azelőtt ugyanis Benjamint megkérte egy nagyon baráti gróf egy apró, de azért nagyon baráti szívességre: Bizánc felé vigyen már el egy velencei barátjának, egy bizonyos Romerini úrnak, egy velencei kereskedőnek egy apró ereklyét. De mihelyt a hitvány csontocskát Benjamin betette a nyeregtáskájába, az úton csodák történtek! A fiú meglátta az úton, a bokrok közt a halottak szellemeit, az útszéli kunyhók között a jövő égbe szökő palotáit… És a zsidók új fővárosát, amelyben ő, Benjamin, a marseille-i utcasarkon talált fiú uralkodik.
Moises fölordított: hát a zsidó királyok nem saját kezűleg verték ki Izraelből a halottlátókat és más hasonszőrűeket?
Még hogy új főváros! Még hogy új királyság! Micsoda szörnyűség!
Hogy az ő rakományának a felügyelője! Hogy az ő fogadott unokaöccse!
Ordítva, ládákat és kosarakat rugdosva járta körbe a szobákat, míg végre ráakadt Benjaminra a kert mélyén, a hajdani római fürdő árnyékában.
– Te anyátlan-apátlan fattyú, te Belzebub, hát hozzád beszélek! Hogy hozhattál ekkora szégyent a házamra? Hát nem félsz attól, hogy mint Jezabelnek, neked is kutyák nyalják föl a véred? Hogy kidoblak a házamból, és a végén mint egy északi nagyúr koszos ajtónállója végzed? Hogy elkergetlek, és aztán csavaroghatsz a Tórát eláruló eretnekekkel, a navirokkal egész életedben!
Benjamin, miután meghallotta, hogy miért dühöng Moises, vidáman ránevetett.
Dehogy, dehogy. Az az édes kis Lea valamit félreértett. A nők, ugye…
Nem akar ő az utak szélén kísérteteket kergetni! Nem akarja ő a hitét megtagadni!
No de miért kéne a zsidóknak keresztül-kasul utazgatni a világban? Hízelegni mohamedánnak, kereszténynek, pogánynak, mikor saját országuk lehetne! Egy kicsiny provincia, hercegség, grófság vagy netán önálló királyság, ahol zsidó nagyurak védik a határt a saját zsidó katonáikkal. Ahol zsidó pénzt vernek a zsidó királyok képével, ahol nem óvatoskodva vonulnak szombatonként a zsinagógába. Ahol a zsidó király egyenrangúként látja vendégül más országok fejedelmeit, és ahol válogatott zsidó költők zengik el a tetteit.
És meg sem várva Moises bácsi újabb ordítását, szép nyugodtan felsorolta a kiürült római provinciákat. Megnevezte, sőt le is rajzolta a porba a néptelen vagy csak gyéren lakott, de termékeny szállásterületeket. Ahol belefoghatnának a zsidó királyság megteremtésébe.
– Ó, te Belzebub! – ordított Moises. – Hát hogy lehetnénk boldogok Jeruzsálem nélkül?
De gondolatban azért ő is számba vette a kiürült provinciákat és a kihalt vagy majdnem néptelen szigeteket is, amiket egy flotta – egy kicsi, de erős flotta – könnyedén védelmezhet.
– És hol találnál annyi zsidót, te, szerencsétlen, akikkel benépesíted ezt az új hercegséget?
Benjamin fölényesen felnevetett.
– Ne aggódj, bácsikám, pár év alatt megtalálom én neked az elveszett tíz törzset! Majd meglátod, Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftáli, Efrájim és Menáse fiai hálásak lesznek, hogy a saját földjükön élhetnek! Egyelőre nem a szent földön természetesen, hanem egy kihalt provinciában, ahonnan se a keresztények, se a muzulmánok nem űzhetnek el minket.
Moisest most még jobban dühítette Benjamin delejes pillantásának ereje.
– És attól nem félsz, hogy az lesz a sorsod, mint Jezabelnek?
Benjamin nyugodt – iszonytatóan nyugodt – tekintete előtt Moises még pár percig az érett fügéken toporzékolt. Nem is a terv, hanem a fiúból sugárzó hideg fölényesség nyugtalanította. Pedig ereklyékkel kereskedni semmivel sem istentelenebb, mint elmerülni a rabszolganők nyújtotta gyönyörökben, tobzódni a keleti fűszerekben, vagy egy cádizi ezermester, Hákim halhatatlanná tett csodapókjaiban gyönyörködni.
És közben eszébe jutott, hogy maga Mohamed is árva fiú, egy kereskedő szerény megbízottja volt, akit kezdetben ostoba ábrándozónak tartottak, és mégis egyesítette az arab törzseket. Milyen gyorsan, milyen elegánsan és milyen vakmerően! A zsidó országról szőtt álom is vakmerő és kockázatos… és igen, azt is el kell ismerni, hogy nevetséges. Mindezzel együtt mégsem lehetetlen. Van már saját országa a longobárdoknak, a dánoknak, a burgundoknak, a frankoknak, a beduinoknak, a szászoknak, minden rendű és rangú népnek, mi több, a földkerekség összes csavargójának és jöttmentjének, ugyan miért volna képtelenség egy önálló zsidó provincia a muzulmán–keresztény határvidéken?
Vagy valamelyik földközi-tengeri szigeten.
Elképzelte, ahogy II. Dávid király hivatalos pénztárnokaként levelet ír a fiatal frank királynak vagy Hildi hercegnőnek.
A célra talán több földközi-tengeri sziget is alkalmas lenne. A móroknak még nincsenek jó hajóik, a bizánci császár kinyújtott karja pedig nem ér el Szardíniáig vagy Korzikáig.
Ügyes szervezés és persze bátorság dolga.
Moises bácsi nyugodtan megvacsorázott, aztán a háza legbelső, ablaktalan szobájában, ahol egyetlen feleség, unokaöcs, talán még a Teremtő se láthat semmit, egy szigorú szónoklat után kétszáz bizánci solidust adott át Benjaminnak.

De ennek már pontosan két esztendeje.
És ez alatt a két év alatt keservesen meg kellett bánnia a nagylelkűségét. Mert Benjamin még aznap éjjel megszökött, felkutatta és magával vitte a házban található összes térképet, az idegen hajcsárok ládába gyűjtött bérét, és megszöktette Leát, azt az édes kis leánykát, a legkedvesebb fogadott unokahúgát is. Két év telt el, de Hanna, a kislány édesanyja még mindig nem tért magához. Lea volt az egyetlen gyereke.
Nem is a ló, nem is a sok térkép, nem is az ellopott pénz fájt a legjobban. Még csak nem is a szégyen: hiszen Narbonne-ban a nagy titkolózás ellenére is kitudódott, hogy miféle tervet finanszírozott Moises hebehurgyán és meggondolatlanul, hanem a bizonyosság, hogy soha többé nem látja élve a kislányt. A szegény Leát, az ő legszebb, egyik legkedvesebb unokahúgocskáját.
Ráadásul Moises világlátott, tapasztalt öregember volt.
Mindig is úgy gondolta, hogy a fantasztákból nem lesznek jó férjek.
Egy jó üzletember persze képes leírni a veszteségeket, képes megfeledkezni elvesztett, fiatal lányokról, botrányos unokaöcsökről, ellopott pénzekről. De mostanában arról keringenek hírek, hogy ez az eszeveszett Benjamin a normann–breton határvidéken, Hildi országában kódorog.
Talán azért, hogy még több szégyent hozzon a nagybátyja ősz fejére.

10.

Dacára a kutya hidegnek, ma hosszan nézegettük a sarki fényt, Juli meg én. A legzordabb tél van, nem ritkán úgy ötven fokkal fagypont alatt, süvít a szél és az ember attól tart, karnyújtásnyira a végítélet. Ehhez képtelenség hozzászokni. Beszélni sem lehet idekinn. Legalábbis nem tanácsos. Vastag gyapjúsálakkal takarjuk el az arcunkat, a szánkat, a szemünkön speciális okuláré. Ha az ember köpne egyet, a nyál alig hagyná el az ajkait, máris keményre fagyna. Vicces mítoszok keringenek férfiakról, akik vizelni próbáltak ilyen körülmények között. Meglehet, nem is mítoszok, de maga a színigazság mindahány, valamennyi abszurd következménnyel együtt.
Az aurora borealis, az északi-sarki fény tagadhatatlanul gyönyörű. A tudósok az úgynevezett (és számomra fölfoghatatlan) napszélből származó elektronokkal és protonokkal magyarázzák a létét. Ezek belépnek a Föd légkörébe, ahol a mágneses pólusok, azaz az északi és a déli sark felé áramlanak, ott aztán összegyűlnek, ütköznek a légkört alkotó atomokkal, ezáltal ionokká alakítják, vagyis gerjesztik őket, s ez a gerjedelem maga a sarki fény. Öt formája létezik a jelenségnek: a fátyol, a sugár, az ív, a folt és a sáv. Jómagam mind az ötöt megfigyeltem már az esztendők folyamán. A fényjelenség színe is változatos, noha tapasztalataim szerint az uralkodó a kékes, a zöldes és a lilás árnyalat.
– Ez a legszebb dolog itt – vallja be Juli már benn, az épületben. – Ezért megérte idejönni.
– Értem nem? – évődöm.
Juli a vállát vonogatja.
– Az majd elválik – nevet.
Ismét az én szállásomra megyünk. Többnyire itt töltjük az időt, mert Juli a bár tulajdonosa által bérelt lyukban lakik, ahol nem is néznék jó szemmel a románcunkat és nem is valami kényelmes az a fellengzősen lakásnak nevezett odú. Kisvártatva teát hörpölünk, egészen idilli a hangulat. Így telnek fölöttünk az órák, a napok azóta a közös mozizás óta. Mind közelebb és közelebb jutunk egymáshoz, napról napra szorosabb a kötelék.
– Az apád nem él már? – szögezi nekem a kérdést hirtelen. Nem lepődöm meg, az elmúlt hetekben megszoktam az efféle váratlan megnyilvánulásait.
– Így igaz, nem él már – mondom. – És attól tartok, hogy… Hogy úgy mondjam, eltették láb alól.
– Kik?
– A titkos szolgálat.
Gyanakodva vizslatja az arcom. Nem tudja, komolyan vegye-e, amit mondok, vagy nevessen.
– A titkos szolgálat – ismétlem meg. – Apám szerint a világot a titkos szolgálatok irányítják. A Monarchiát is.
– Marhaságnak hangzik – jegyzi meg Juli, mire én beavatom apám elméletébe. Nem tudom, mi történik velem, talán beleszerettem ebbe a lányba, s nem akarom, hogy titkaim legyenek előtte, talán csak beszélni akarok végre valakinek az eretnek teóriáról, ami megváltoztatta az életemet. Akárhogy is, töviről hegyire elmondom, amit apám irataiból kihámoztam és összekompiláltam. Mintha egy gát szakadna át bennem, ömlik belőlem a szó. Juli figyelmesen hallgat. Amit a Pétervári Hosszú Éjszakákról és Uljanov-Leninről mondok, láthatóan megdöbbenti.
– Uljanovot még a lázadás éjjelén megmérgezték – mesélem. – A helyét egy Dzsugasvili nevű grúz vette át, aki a német titkos szolgálat fizetési jegyzékein kezdetben Koba, később Sztálin néven szerepelt. Ő volt II. Miklós és II. Alekszej belső titkos tanácsnoka, 1922-től pedig, Olga cárnő trónra lépését követően az orosz titkos rendőrség, az Ohrana teljhatalmú ura; egészen a haláláig. Apám kutatásai fényt derítettek arra, hogy a háttérből ez a Dzsugasvili irányította Oroszországot 1914 és 1952 között. Vagyis rajta keresztül végeredményben a Német Birodalom.
– Mi a fene… – csodálkozik Juli.
– Ha belegondolsz – magyarázom –, azt még a hivatalos történelmi monográfiák és a lexikonok sem tagadják, hogy az orosz muzsikok helyzetének rendezése és az 1923-as földosztás mögött Max von Baden német birodalmi kancellár áll.
– Igen, úgy emlékszem, valóban így tanultuk – bólint a lány.
És én tovább beszélek:
– Az elmúlt évtizedekben Németország és Oroszország szoros szövetségében a széles tömegek világszerte nem láttak egyebet, mint amit a fejükbe vertek: két nagyhatalom barátságát. Ezzel szemben apám szerint egészen 1990-ig ez a kapcsolat teljesen más alapokon nyugodott. Sokkal inkább alá-fölérendeltségi viszonynak volt nevezhető, amelyben a németek szabták meg a játékszabályokat. 1914 és 1990 között minden lényeges kérdésben a németek döntöttek Oroszországban. Mígnem az Olga cárnő utódja, III. Miklós cár lemondatása után, 1984-ben trónra lépő VII. Iván önálló politikába nem fogott. Titokban megállapodott a japánkínaiakkal és a szibériai földgázkészletek értékesítéséből származó bevételekkel 1990 körül képes volt függetleníteni országát a Német Birodalomtól, noha nyíltan soha nem fordult vele szembe. Olyannyira nem, hogy, mint azt mind a ketten tudjuk, hivatalosan ma is él a német-orosz örök barátsági egyezmény. Ha azonban jobban megfigyeled, nem nehéz észrevenni, hogy az orosz politika mind gyakrabban tér el a német iránytól és az eltérések egyre jelentősebbek.
Juli nem szól, a szeméből látom csupán, hogy érteni akarja és érti is, miről beszélek. Nem zárkózik el a narratíva elől, amit vázolok, nem tart bolondnak, nyitottan fogadja a mondataimat, átgondolja, mérlegeli valamennyit. Ettől még inkább nekibátorodom.
– Visszatérve a kezdetekhez, apám úgy gondolta, 1914 a világ sorsdöntő esztendeje volt, midőn a hivatalos német politika nagy hangon fenyegetőzött a háborúval, ám eközben a német titkos szolgálat már minden korábbi akcióját messze meghaladó apparátussal dolgozott a háború elkerülésén. Oroszország német érdekeltségbe vonásával meg is hiúsított minden nagyobb vállalkozást a Birodalom ellen. Amikor 1917-ben a cár és az addigra Kína nagy részét bekebelező mikádó is örök barátsági egyezményt írt alá, az angolszászok és a franciák örökre elfelejthették a nyílt sisakos küzdelmet, a német ipar pedig megkapta a távol-keleti és a szibériai ásványkincsek jelentős részét, így a Kaisernek többé nem állt érdekében a világ újrafelosztása. Az ábra azóta, akárhogy is csűrjük-csavarjuk, lényegében semmit sem változott.
– Jó, elfogadom, amit mondasz. Legyen így – hagyja rám Juli rövid töprengés után. – De mi történt volna az apád szerint, ha Ferenc Ferdinánd nem éli túl a szarajevói merényletet? Elkerülhetetlen lett volna a háború?
– Nem csak szerinte – mondom nyomatékkal. – A történészek oroszlánrésze nem vitatja, hogy amennyiben Gavrilo Princip sikerrel jár, azon melegében kitör a háború. Ha nem is rögvest indítja el csapatait a Monarchia, sokat semmiképpen nem kellett volna várni a hadüzenetre. És a Monarchia hadba lépése elindította volna a láncreakciót, egymás után kapcsolódtak volna be a küzdelembe Európa országai.
– És ha úgy történt volna? – kérdezi Juli.
– Ha 1914-ben kirobban egy széles, európai, sőt, talán kontinenseken átívelő háború – magyarázom megfontoltan, lassan formálva a szavakat –, azt Németország szükségszerűen elveszíti. Apám legalábbis így gondolta. És az érvei meggyőzőek. Ha meghal a trónörökös és Uljanov kudarcot vall Péterváron, valószínűleg 3-8 éves háború alakult volna ki, amelyből elkerülhetetlenül a francia-brit-orosz koalíció kerül ki győztesen, elvégre gazdaságilag és demográfiai szempontból is előnyben voltak. Különösen akkor lett volna egyértelmű a tengelyhatalmak veresége, és ehhez végképp nem férhet kétség, ha a britek az Egyesület Államokat is be tudják vonni a konfliktusba, ami egy abszolút valószerű lehetőség lett volna. A Monarchia a németekkel együtt elbukott és feltehetőleg a darabjaira hullott volna, de az a minimum, hogy soha nem alakul át Közép-Európai Monarchiává és soha nem csatlakozik hozzá Lengyelország. Ugyanakkor az is több mint valószínű, hogy a győztesek nem lettek volna képesek megsemmisítő győzelmet aratni, ezért az elmúlt száz esztendő állandó huzavonával, meg-megújuló harcokkal, akut konfliktusokkal lett volna terhes. Apám véleménye szerint ebben a permanens válságban az ezredvégre két-három, de az sem kizárt, hogy csupán egyetlen szuperhatalom alakult volna ki a Földön, ám ennek valódi befolyása igen korlátozott és ingatag lenne, a civilizáció sorsát ugyanúgy háttérerők és háttérhatalmak tartanák kézben, mint a mi valóságunkban, tehát a valódi valóságban, ám ezek a hatalmak nem föltétlenül a titkos szolgálatok lennének sokkal inkább hatalmas, globális, országok és népek fölött álló vállalatszörnyetegek, konszernek és trösztök. A világ kevésbé tűnne biztonságosnak, mint az, amelyikben élünk, ugyanakkor több lehetőséget foglalna magában, s vélhetően technikailag is lényegesen fejlettebb lenne.
Miután befejezem, Juli ismét sokáig gondolkodik. Ráncolódó homloka mögött látni vélem az agytekervényeit, ahogy földolgozzák az új információkat.
– Ha az apád valóban leírta mindezeket, csoda, hogy nem nyírtak ki téged is – jegyzi meg végül.
– Ezen először én is meglepődtem – ismerem be. – Míg rá nem jöttem, hogy van egy életbiztosításom.
– Életbiztosításod?
– Apám följegyzéseinek végén ügynöklistákra bukkantam. Mindegyik hatalmi oldal, mindenféle állam titkos szolgáinak neveit és fedőneveit gyűjtötte össze. Több tucatnyit.
– És valódiak? – csodálkozik Juli. – Úgy értem, apád tényleg leleplezett egy rakás ügynököt?
– Ezt nem tudhatom – ismerem be. – Viszont ezt ők sem tudhatják. Ez az én életbiztosításom.
– Hacsak nem az a helyzet, hogy az apád valóban baleset áldozata lett és ez az egész szépen fölépített alternatív világmagyarázat nem több puszta fantazmagóriánál.
– Az is egy lehetőség, valóban… Bár ellene mond a száműzetésem.
– Kivéve, ha a főnökeidnek ritka jó a kapcsolatrendszerük és ritka nagy a gyűlöletük irántad – ellenkezik Juli.
– Meglehet, az is meglehet − dünnyögöm.
Meglepetten tapasztalom, mennyire elszomorít a lehetőség, hogy apám elmélete mégsem keltette föl senki érdeklődését, s én sem a világot irányító titokzatos erők, mindössze egy-két rosszindulatú, pitiáner középhivatalnok áldozata vagyok. Juli észrevehette rajtam a csüggedést, mert nyomban a nyakam köré fonja a karját és kényeztetni kezd.
– Ne feledd, amit mondtál – súgja. – Ha nem küldenek ide, nem találkozunk. Talán soha!
Nem, ezt nem feledem. Soha. Nem is feledhetem, ahogy ez a lány csókol és ölel, azt képtelenség elfeledni. Miután szeretkezünk, Juli elmegy dolgozni. Kínzó üresség marad utána. És egy halvány kellemetlen érzés. Mikor készülődni kezdett, mintha azt láttam volna rajta, neki is ugyanúgy meg akar szakadni a szíve, amiért egy objektíve rövid, szubjektíve kíméletlenül hosszú időre el kell válnunk, mint nekem. Pár perc múlva viszont úgy látom, közönyösen tesz-vesz, s csak mikor észreveszi, hogy figyelem, akkor ölt hirtelen szomorú ábrázatot. Vélhetően mindez pusztán az én paranoiám, semmi több. Végül is világéletemben aggodalmaskodó figura voltam, s az utóbbi években ez a tulajdonságom talán kifejezetten kórossá erősödött. Nem kellene túlzásba vinnem. Élni kell, valahogy élni.

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)