Címke: irodalom

végtére is; minél több

végtére is

Thomas Bernhard nyomán

végtére is nem egyéb
a kétségbeesés mint létezés
végtére is nem egyéb
a létezés mint kétségbeesés

végtére is nem egyéb
a létezés mint szerelembe esés
végtére is nem egyéb
a szerelembe esés mint kétségbeesés

minél több

Thomas Bernhard nyomán

minél több erőmű létesül
országunk annál boldogabb
minél több ország létesül
erőművünk annál boldogabb

minél több boldogság létesül
országunk annál inkább erőmű
minél több létesülés boldogul
annál inkább erőművünk az ország

(Illusztráció: Jacek Yerka: Spring comes to the Parish)

Michael Longley költeményei I.

Háború és béke

Akhilleusz úgy űzi Hektort, mint a karvaly
Csattog a megrettent örvös galambra,
Még ki-kitér remegőn kivégzője elől,
Úgy menti életét Hektor, Trója fia.
Túl a szélhajlított fügefán s az őrhelyen
Rohannak ki a várkapun mindketten
Egy szekérúton el a kettős forrásig,
Melyből az örvénylő Szkamandrosz buzog –
Egy meleg vizű, gőze száll, mint máglya füstje,
Hűvös hólé a másik, nyárban jeges zápor,
Közelükben a szépkövezésű medencék,
Hol trójai asszonyok és bájos leányaik
Mosták a ragyogó ruhát hajdanán, békés
Mosásnapokon a görög ostrom előtt.

 

Tűzszünet

I.
Saját apjáért keseregve könnyes szemmel
Akhilleusz kézen fogta és odébbtaszította gyengéden
Az agg királyt, de Priamosz odafeküdt a lábához,
És együtt sírtak, míg nyögésük fölverte a házat.

II.
Saját kezébe vette Hektor teteméenk sorsát Akhillész, és
Az agg király kedvéért maga ügyelt rá, hogy jól megmossák, mielőtt
Harci mezbe kiterítik készen, hogy Priamosz elvihesse
Gyolcsba takarva, mint egy ajándékot haza Trójába hajnalhasadáskor.

III.
Miután elverték az éhet, a szomjat, gyönyörrel nézték egymást, mint a szerelmesek,
Akhilleusz termetre akár egy isten, Priamosz még mindig délceg
És telve szárnyas szavakkal, ki előbb így sóhajtott:

IV.
Térdre hullok és megteszem, amit meg kell,
Megcsókolom kezét Akhilleusznak, fiam gyilkosának.

 

A lenszövők

Krisztusnak a fogsora is mennybe szállt:
Egyik lyukas zápfoga üregéből
Sziszeg a szél: örökre odafonják
Kivillant szemfogai a vad éghez.

Megvakít e mosoly ragyogása
És apám műfogsorának emléke,
Melytől csordultig telt a vizespohár:
Buborékot kavart s testén kívül, torz vigyort.

Mikor legyilkolták a tíz lenszövőt,
Az útra estek, mellettük szemüveg,
Pénztárca, aprópénz, fogpótlások:
Vér, ételdarabkák, a kenyér, a bor.

Mielőtt eltemetném apám, még egyszer
Megtörlöm, orrára illesztem cvikkerét,
Pénzzel tömöm meg minden zsebét,
És hűlt szájába csúsztatom műfogsorát.     

Kiss Zsuzsánna fordítása          

 

 

 

templomromok

 

a templomok alatt
régi szent helyek romjait rejti a föld.
ahogy az új szerelem is felülír
minden régi szerelmet.
ha feltárhatnám szíved
egymásra rakódott rétegeit, ott lenne
minden régi szerelmed romja.
sárba tapadt szavak és érintések,
melyek felett ott magaslik
jelen szerelmünk fellegvára. titokban
minden éjjel hálát adok alattunk szunnyadó
romjaidnak. a réges-rég kimondott szavaknak,
amiket egy szél már széthordott valamikor –
most kimondjuk őket újra,
téglákat gyúrunk belőle
templomunk tornyaihoz.
hálás vagyok minden régi szeretőnek –
ha ők nincsenek, a talaj sem
lehetne most ilyen biztos talpaink alatt.
imáink a sötétben elsuttogott szavak,
sokáig visszhangoznak termeinkben.
álmomban kiásom a
templomunk alá szorult szerelmeket és
egyenként szabadon engedem mindet.
egy másik szél kapja fel őket,
lefújja róluk a sárgöröngyöket, más tájakra repít.
éljenek csak valahol az időbe ragadva. megérdemlik.
mi majd imádkozunk helyettük
minden sötét éjszakán és
ha feltámad a szél, majd
szétszórja hálámat a világban, amiért
én bolyonghatok titokzatos templomod folyosóin.

 

(Illusztráció: Jacek Yerka: Cowan City)

De profundis…

 

A férfi az aluljáróban feküdt a földön, az italbolt mellett. A nadrágja combközépig letolva, lesoványodott, hófehér feneke az égnek meredt, és nem lehetett nem észrevenni, hogy összecsinálta magát. A bűz mindent elárasztott, beleköltözött a jobbról, balról elhaladó emberek orrába, akik, amint meglátták a saját mocskában fetrengő szerencsétlent és összekötötték a látványt a penetráns bűzzel, orrukat befogva szaporázták lépteiket.

Csak az italbolt tulajdonosa, egy tagbaszakadt, puffadt, vörös arcú férfi, és egy másik, vézna, foghíjas törzsvendég álltak kitartóan a félig már eszméletlen ember mellett és röhögtek rajta.

-Hát, ennek már annyi – zendített rá a tagbaszakadt, megspékelve a mondandóját egy tekintélyes büfögéssel, majd akkorát rúgott belé, hogy ott maradt a testén a cipője nyoma.

A csontos képű erre úgy elröhögte magát, hogy kilátszottak a még megmaradt szuvas fogai, majd, felbátorodva az iménti tetten, rúgott egyet ő is.

Valaki végre kihívta a mentőket, de mire odaértek, a férfi már meghalt. Ráhúzták a fekete zsákot, elvitték a testet, feltakarították a mocskot, mintha soha nem is lett volna és a napok egykedvűen peregtek tovább. A tagbaszakadt itatta a vendégeit, a vézna meg szorgosan a seggére vert a segélynek.

Azon az estén is ott ült a szokott helyén, kezében a kis üveges vodkával, félhülyén vigyorogva, amikor egy hatalmas csattanás hallatszott a kiszolgáló pult mögül. A puffadt arcú vágódott el, a többiek, akik ott voltak, nyomban köréje gyűltek, de hozzányúlni senki nem mert. Látszott, hogy nagy fájdalmai lehetnek, mert remegett az egész teste és úgy nyáladzott, mint egy epilepsziás. A tömeg egyre csak gyűlt, körbeállták, mint egy mutatványost a vurstliban, a legtöbben szörnyülködtek, öklendeztek, és volt, aki fényképezett is. Kis idő múlva a remegés abbamaradt, de jött helyette egy hatalmas ordítás, aztán még egy és még egy, végül már csak egyetlen artikulálatlan hang hallatszott, talán mondani próbált valamit, de senki sem értette.

A következő pillanatban az ordítás abbamaradt, és a hájas test mozdulatlanul hevert a földön elnyúlva, a szájából kilógó sárgás nyelvvel. A szuvas fogú akkor ijedtében felugrott a székről, ahol idáig megdermedve ült. Elindult a kijárat felé, de nekiesett az egyik asztalnak. Megpróbált felállni, hogy tovább menjen, a tagjai azonban nem engedték, lezuhant a földre. Az imént még a tagbaszakadtat körbevevő tömeg most felé vette az irányt. Valaki elkiabálta magát: – Fúj, ennek undorító, fekélyes kelések vannak az arcán!

A szuvas fogú kétségbeesetten üvöltve nyúlt az arcához, ami még jobban eltorzult, ahogy elborították a gennyedző sebek. A látvány egyre borzasztóbbá vált, a tömeg hátrált. Már senki sem fényképezett. Mire a mentő odaért, ez is meghalt. Nem maradt belőle más, csak egy halom véres hústömeg.

A nézősereg viszolyogva széledt szét.

Csak egyvalaki állt még ott a félhomályban, csendben, egyik vállával a falnak támaszkodva. Egy magas, sovány férfi, elegánsan öltözve, ápolt, vágott szakállal, már majdnem teljesen fehér hajjal, keskeny szájával elégedetten mosolyogva.

Aztán eltűnt, mintha soha ott sem lett volna…

 

 

 

(Illusztráció: ys)

Noé Kapitány magánéleti válsága avagy a világ megmentése

 

– A vízilovak menjenek előre, ti várjatok – kiált a mókusokra az ideges rakodótiszt, közben a ceruzáját rágja. Minden oka megvan az idegességre, napok óta rakodnak, teljes a káosz. Az állatok egy része már a hajón nyomorog, másik része még a parton lökdösődik.
– Mi van a szénával? – kérdi a takarmánymestert.
– A széna már beérkezett, de egyelőre nem tudjuk berakodni, mert a jávorszarvasok makacskodnak, nem akarnak a fenéken utazni, csak akkor hajlandóak a rakodásban segíteni, ha áttesszük őket a külső fedélzetre. Lássuk be, a markukban vagyunk: az őz- és muflonbandák már nekiálltak a fosztogatásnak.
– Rendben, a jávorokat tedd át a C-blokkba, a petymegek mehetnek a fenékbe. Van még valami?
– Sajnos igen, a gepárdok megették a zergéket, sürgősen gondoskodni kell a pótlásukról. Javaslom egy nagyobb kontingens beszerzését, hogy hasonló esetekre legyenek tartalék zergéink, illetve kéne még egy póttapír, mert ez rálépett a kobrára.
– Rendben, vegyetek hat zergét meg két tapírt. A lajhárokkal mi a helyzet?
– Még úton vannak, erőltetett menetben délutánra itt lesznek.
– A csigák! Barmok, figyeljetek a csigákra! – ordít a két bamba tevére. – Segítsetek nekik, nincsenek elvesztegethető óráink, amíg ezek felérnek – kiált át a peléknek.
A pelék óvatosan felszedik a pallón araszoló hálás csigákat. A hiénák csapatban jöttek, épp sorsot húznak, ki marad. A hangyák fegyelmezett sorokban állva vitatkoznak, szerintük rájuk nem vonatkozik a „mindenből egy pár” szabály, bezzeg a renitens bolhák felpattogtak, egy részük bundákba rejtőzve osont fel. Teljes az anarchia, az állatok a szűk pallókon lökdösődnek, a fedélzeten a helyüket nem találók kóborolnak.
– Az oroszlánok a D-blokk, a zsiráfok az F-be! Óriáskígyók, egyelőre várakozzatok az árbócon… hé, ne tapossátok el a tekiket!… tukánok a palánkra!… nyulak, 1-es fedélzet, B-blokk!… a sün, hova lettek a sünök?… grizzly, ne ülj a kajmánra!… hiúzék, az ürgéket nem megenni!… a kenguruk ne pattogjanak!
Noé magába roskadva ül a kabinjában, húz egyet a flaskából, komolyan fontolgatja, hogy ő is marad. Elege van az egészből, az élete egy rémálom – azóta az este óta.

Csengetnek… megint csengetnek. Noéné morogva kicammog.
– Ki az? – ordít utána Noé, aki épp tévét néz.
– Az Úr.
– Mit akar?
– Veled szeretne beszélni.
Noé mogorván feltápászkodik, és a konyhába csoszog, ahol a felesége a Mindenhatót épp teával kínálja.
– Mi járatban, mi járatban? – kedélyeskedik Noé.
Az Úr elmondja, hamarosan vízözönt küld az emberiségre, és mellesleg kiirtja az állatokat is, majd az ezzel kapcsolatos feladatokat vázolja. Noé „nem lenne egyszerűbb el se pusztítani őket?” kérdésére az Úr nemmel válaszol. A költségekre otthagy egy komolyabb bankkártyát, a munkához sok sikert, jó egészséget kíván, és távozik. Noé leül, kibont még egy sört, és nem káromolja az istent – pedig lenne hozzá kedve.

– Ki ette meg a tukánt?!… ilyen nincs, két nap alatt hat tukán!… szerezz még tízet, és hozass húsz kecskét is!
– Húszat, de hát mi lesz a „mindenből egy pár” szabállyal?
– Elegem van a szabályaiból, mégis, az oroszlánok meg a többiek akkor mit esznek? Hozass húszat!
– Mi lesz, ha megkérdezik, ők miért vannak húszan?
– A kecskék idióták, súgd a fülükbe, az Úr különösen kedveli őket – és röhögnek, a kecskék tényleg idióták.
– Nem, ti nem mehettek fel, sajnálom, zebráink már vannak… rákok is, ja, ti a folyamiak vagytok, balra H-blokk… bőregerek a vitorlakötélre, vigyázzatok, ne szarjátok le az elefántokat!… á, ideértek a lajhárok is, menjetek a bőregerek után, és ti is vigyázzatok az elefántokra… hogy vemhes a kudu, sajnálom, akkor marad, keressetek egy rendeset… kakukkék K-blokk, szóljatok a többi madárnak, figyeljenek… nem, csukák nem jöhetnek, barmok!
Noé húz egyet a flaskából. Épp megmenti a földet, de nem tűnik boldognak. Az Úr látogatása előtt már komolyan fontolgatta a válást, most nem tölti el boldogsággal a tudat, ezzel a zsémbes házisárkánnyal kell benépesítenie a földet. Homlokát ráncolja, húz még egyet a flaskából, és a faluba távozik. Régóta kerülgeti a kocsmárosnét. Vázolja neki a helyzetet. A kocsmárosné szerelmes szemekkel hallgatja, és erős hajlandóságot mutat a föld benépesítésére. Sugdolóznak. Noé megissza a borát, és visszasiet. Jókedvű parancsokat oszt, mindenre figyel, letör egy impalalázadást, felszámolja a hangyász- és tatuellenállást, útba igazítja a vombatot, fogat mosat a varánusszal, szállásukra kíséri a vakondokat, eukaliptusz-nepperekkel alkudozik a koaláknak. A rakodás ütemesen halad. Az időközben megérkező kocsmárosné személyesen ügyeli a boroshordók berakodásában segítő gorillákat.
– Hova tette a kedvenc teveszőr mamuszkám? – kérdi Noé a feleségétől.
– Vízözön van, te szerencsétlen, a mamuszoddal foglalkozol? – zsémbeskedik Noéné.
– Márpedig a mamuszom nélkül sehova! – toporzékol Noé, és a dühe valóságos, tényleg a szívéhez nőttek azok a mamuszkák.
– Mit ír a prognózis, pontosan mikor érkezik a vízözön, te hatökör? – sziszegi a felesége.
Noé előveszi a faxot.
– Holnap 20.17 (GMT) – közli, és a szeme se rebben.
A feleség mogorván fújtatva, sűrűn szentségelve elviharzik.
Az utolsó vöcsök- és bíbicpárokat rakodják, a bárkát jófajta állatkertszag és hangzavar lengi körül. Elered az eső.
– Horgonyt fel! – indul a föld megmentésére Noé kapitány.
A kocsmárosné a tatfedélzeten szerelmes szemekkel bámulja – kezében a világmegmentő teveszőr mamuszkák.

 

Megjelent: Tízmedve – 2018. január 15.

(Illusztráció: Alfredo Sosabravo)