Már fákba szerelmes a róka kisasszony
Szíve nem mállasztja szét a kérges vérteket.
A régmúlt bűneit zengő ezer bús sanzon
Már csak távoli városok csúf zenéje lett.

Lábát kulcsolja új szerelme nyakába
Vaskos törzsét mindenével átöleli.
A levél gyermekeit tűzdeli hajába.
Úgy tapadnak hozzá, mint fagyöngyhöz gyöngyei.

És amikor elfáradnak, mellére hullanak
Ott alszanak tovább, mint egy álmos kis őz.
Fent vár a lombozat, a nagy levélke lak –
Hogy visszaadja őket, a lombokhoz dörgölőz.

Így szökell a lány új szerelmei között
Kidőlt fákon táncol édes, puha lába
s boldogan süpped a sok fehérbe öltözött,
egyre belé, az életszagú túlvilágba.

És milyen más itt minden. Mennyire nyugodt
Mily távol az ember bosszúéhes hada
Nem fogják meg többé, olyan messze futott.
Eltakarja őt a dús fenyves armada.

De néha éjjel sehogy sem jön álom szemére
Mikor elnyúltan nézi a nagy száraz fákat
Melyeken sosem fog csillanni senkinek vére –
Hát elindul fájdalmat okozni magának

Mint más a forró vízbe, úgy fekszik bozótba
Combját vörösre szúrja a csalánlevél
Nyögéseit csendben a kezébe folytja,
És az alvó fák alatt, lassan magához ér.

 

(Illusztráció: Janet Hill: Lost In Miami)