Eszme: ész, hártyák. Még pillanatnak is túl pici
gyantajáratok.  Az agy finom szövete.
Épp felejt.  S ezért olvas.[1]
Ahogy bevésődnek a barázdákba a reggelek.
A bioritmus termosztátja jelez.
A hajnalt nem érdeklik az érdekek.
Énemet szimbiózisnak szólítja egy jégcsap.
De még túl meleg. Ez a félregombolt nyár.
Nyitva maradt hűtőszekrény. Fél hat.
Leveszi az ég a mellényt is. Eshet.
Még mindig nem tudja felfogni az izzadtság,
miért tud mozgatni egy eszme?
Talán egy kékes, üvegtűvel felszúrt szöveghely.
Ami az ágy fejtámlájára volt kirakva.
Az újraértés is csak árnyal. Nem ment meg
a szöveg. Kötelező kimennem vécére,
bármennyire is emelkedett állapotba keveredtem.
Módszer nélkül jön a vers világra.  Majd ő is szül.
Hát az ennivalók is fikcióképző impulzusok.
A teljes világszerűség megalkothatóságát tagadják.
Összeér mulasztás, fogadtatás. Majd a tudat
tapasztalatot szerez. Azzal, hogy kivonul végül
az intertextuális lakásból. A szöveg végre szóhoz jut.

[1] Báger Gusztáv születésnapjára (80)

(Illusztráció: Toni Demuro: Earth 131 (Austria))