Címke: irodalom

Kalotaszegi ősz; November; Üresség

 

Kalotaszegi ősz

Lelkem ma könnyű napvitorla,
mintái cifra-színesek.
Akárha újbor üstje forrna,
a völgyben édes íz pezseg.

Ajkamra fröccsen, dalra gyújtja,
– mitől a bú, nem firtatom –,
dereng a szép Vlegyásza csúcsa,
fölém magasló timpanon.

Bivaly poroszkál, lomha forma,
s a görbe úton fényt kavar,
királyként áll a hit fatornya,
harangja zúgja: él, s magyar.

Visszhangja dördül ott, amerre
imára vált a tompa kín,
s lezúg az égiek kegyelme
a házak büszke kontyain.

 

November

Hajnalt rikoltoz, ráng a szélkakas,
alázenél a méregzöld redőny,
csak folt a nap, kopottas rézgaras,
gurulni kezd a rég megdőlt fenyőn.

Lenéz, utána nyúl az ég maga,
a ködbabák csoszogva oszlanak,
kezükben leng az elmúlt éjszaka:
halott papírra csorgatott szavak.

November ül megint a szívemen,
bakancs a lábán, másikon topán;
királyom várom, jöjjön dísztelen
a messzeségnek tejfehér lován.

 

Üresség

Mintha téli hálót szőne már a nap,
bőre pergamenfehéren rátapad,
s míg alatta széthull őszünk kelleme,
elzokogni annyi mindent kellene.

Lusta rend hevert el kint a kazlakon,
fáj a szó, s ha itt-ott megkapargatom
s eltolom a felszín gyenge léceit,
félek, nem lelem, mi újjá lényegít.

Úgy növekszik bent a csend, s a ház körül,
ablakomra szürke fénye rákövül,
és csak írom, egyre írom holt dalát,
rím dorombol és üresség fogja át.

 

(Illusztráció: jonathanjessup: Frozen Spiderweb)

A lista

 

1943.  január

Egy dunántúli kis faluban leszállt az éj leple, s a megmaradt tücskök szomorú nótába kezdtek odakint a réten. A még kopár földek felett égő holdsarló kevéske fénnyel világította meg azok útját, akik a közeli erdőből gyalogoltak haza. A baglyok halkan huhogtak a fák ágai között, a kis állatok pedig kevéske zajjal neszeztek. Bent a faluban már egy lovas kocsi se rótta az utcákat, az asszonyok mind visszahúzódtak, ki-ki a maga házába, lámpát gyújtottak, behordták a fát, és befűtötték a cserépkályhát. A gyerekeket is beterelték, hidegtől kipiroslott arcukon a fáradság keveredett örökös játékvággyal. Csak a faluszéli kocsmából hallatszott ki még zeneszó, ahol azok a férfiemberek dalolták ki magukból minden szívfájdalmukat, akiket nem hívtak be. Január volt, és nem csak a hideg, kemény tél, hanem a háború vészszele is elérte e kicsiny falut. A termésárak mindig magasabbá nőtték magukat, a munkabérek napról napra csökkentek. A fiatal, életerős férfiakat hamar besorozták, s előttük csak féltő édesanyjuk, feleségük, mátkájuk könnyei mosták az utat. A lista bővebben…

Azt hittem; Lakás

 

Azt hittem

Azt hittem, döglött patkány, de ázott levélcsomó volt.
Aztán egeret vizionáltam egy köteg vécépapírba
(a levélcsomó már kihegyezte a figyelmemet).
Ha ebből vers lesz, nagy esőzésekről és döglött állatokról fog szólni.

*

Később a szövegnek a töredék címet adtam,
azt gondoltam érdekes lesz,
hogy mondhatni mégsem lett belőle vers,
és akkor ez most vers-e, vagy sem,
és ha nem az, akkor nem esőzésekről és halott állatokról szól, hanem.
De aztán néhány perccel a címadást követően
egy kitépett fehér galambszárnyra leltem
és hozzáírtam ezt,
hogy szóljon arról, amiről tud.

 

Lakás

Az egykori cselédszoba helyén spájz. Később egy halál, a konzervek megrohadnak, a fűszerek lassan elvesztik aromájukat. A második halál után a lakás eladásra kerül. Az egykori spájz helyén vendégszoba.

*

Ez a lakás forgatási helyszín. Nem a személyes ízlés, a körülmények alakították ilyenné. Pontos, nem szegényes. Jó filmet lehetne itt forgatni arról, hogyan éltek. Még a fogmosásnak is szociográfiai értéke van.

A kályhát a vécéből lehet begyújtani. A nappaliban a szalagparkettából hiányzik egy darab.

Jóízlésetek bizonyítéka, hogy hoztatok magatokkal ízléstelen festményeket és kotyogós kávéfőzőt.

*

Az udvaron, ahol a gyerekek játszanak, éppen a jegenyék árnyas tövében kezdődött egy krátertó kavicsos partja, korábban csak kráter, azelőtt vulkán, és így tovább, a földhöz viszonyítva. A naphoz viszonyítva a semmi vált valamit, űr jegenyét, kislapátot, gyerekkezet.

*

A radiátor alatt bontatlan tasak macskakajára leltek. Két nap múlva dobjátok ki az első zsák szeméttel.

Nem hagyja nyugodni

 

Ösztönösen próbált a szilvafa takarásában maradni, majd óvatosan kinézett az előtte kinyúló ág mögül. A kora őszi este egy kicsit volt hidegebb az átlagosnál, de a csöpögő eső miatt már kabátot vett fel. Hirtelen kirázta a hideg, ezért összehúzta a zipzárt és rágyújtott. Lesben állt – gondolhatnánk –, de valójában nem várt ő senkire, a völgynek ezt a pontját azért szerette annyira, mert innen mindent belátott. A rejtekhelytől alig egy kilométerre futott össze a falu két legszélső utcája és ebben a kereszteződésben állt az utolsó villanyoszlop is. Szép lassan, egyesével vizsgálta az itt sorakozó házakat: az ablakokkal kezdte és nagy megelégedésére sehonnan sem szűrődött ki fény. Az utolsó slukkot még a szokásosnál is mélyebbre szívta, komótosan kifújta, a fához támaszkodva a cipője talpán elnyomta a csikket. Miközben az orrából távozott a dohány kesernyés illata, mély levegőt vett. A kémények következtek. Végigpásztázott a soron, ezzel kicsit nehezebb dolga volt, mint az ablakokkal. A sötétben a közeli köztéri világítás rontotta az esélyeit, ezért is próbálta az égett fát kiszagolni. Rendben volt ez is, senki se fűtött, ami ebben a hidegben egyet jelentett azzal, hogy valószínűleg nincs is otthon senki. Csöndben helyzetet váltott és a fa másik oldalán kezdett leskelődni. A falu végén kezdődő kiskerteket és szántóföldeket nézte. Szeme apránként hozzászokott a holdvilághoz és nyugodtan kémlelhette az elterülő útszakaszt, ami a céljához, a közeli dűlőhöz és kiserdőhöz vezetett. Egyetlen dolog aggasztotta: a félúton elterülő régi tehenészet épülete. Az épület felé sandított és rögtön látta: aggodalmai nem voltak alaptalanok, ugyanis a kéményből füst gomolygott. Abban a pillanatban egy lámpát is felkapcsoltak és a távoli ablak sárga fénnyel kezdett világítani a sötétben. Bár esélye sem volt, hogy észrevegyék, összerezzent és hátrébb húzódott. Nappal gyakran haladt el az épület mellett, a régi istállókat apró lakásokra osztották és vendégmunkásoknak adták ki a nyári szezon alatt. Ezért is érte meglepetésként, miszerint még van itt valaki. Sebaj, nyugtatta magát, kerülő úton megy, a mezei csapáson keresztül, a tehenészetet megkerülve. Még egyszer ellenőrizte, nem közeledik-e senki. A hátizsákját felvette, benne a kis ásó és a csákány egy rongydarabba volt bebugyolálva, így amikor összeütődtek, nem csaptak különösebb zajt. Szinte nesztelen léptekkel haladt a kis ösvényen, tisztes távolban elkerülve az egykori mezőgazdasági épületet. Hamar a háta mögött tudta az egészet, de ekkor elfogta a rémisztő érzés. Valaki figyeli. Az az egyetlen tetőtéri ablak járt az eszében, nem tudta elhessegetni a gondolatot, miatta kapcsolták fel. Elkezdett verejtékezni a homloka, vagy egy esőcsepp gurult le rajta? Már alig volt pár lépés hátra az első fákig, amikor eszébe jutott hol kezdődött ez az egész. Nem hagyja nyugodni bővebben…

Kahlil Gibran: A madárijesztő

Egyszer így szóltam egy madárijesztőhöz, „Biztosan fáraszt,
hogy e magányos mezőnek
cölöpje vagy.”
Azt mondta, „A rémítés élvezete mély és tartós,
fáradalmat nem ad.”
Egy percnyi hezitálás után így feleltem,
„Igaz; nagyon is jól ismerem
ezt az élvezetet.”
Azt mondta, „Ha szalmából szőttek, csakis akkor ismerheted.”
Magára hagytam, nem tudva, bókja bók volt-e vagy lenéző semmi.
Eltelt egy év, s a madárijesztőből filozófus lett.
És mikor utam ismét arra vitt, láttam, hogy kalapja alá két varjú
fészket épített.

Jung István fordítása

kiköt; majd a tengert tanulni

 

kiköt

éles és hideg itt a jelen múlton túl
ahogy a kimondott változás tart
oda és félelmeidben tovább fogva
ezen a ködös még sebezhetőbb
túlzásaid de most már tán századszorra
kint és egyszer reszket egyszer
a kitört ablak súg de mondod nincs ott
nem fáj mozog ha hagyod hogy
rád hogy szürkület és vastaps
az üveg bor a kínálkozás
miként ahogy ő ahogy annyiszor
létezik halál de nem öl meg
nem tett csak állapot lehetne még
a becslés a déli harang
ahogy az évek olvasztanak
ahogy egymáshoz ér de ott sehol
a nap kihátrál a színfalak
jelbeszédre váró visszavarrt
perc óra az ég és túszokat fog
ahogy téged a nyálad a vad
ravasz amint az ösztön de elhagy
aztán negyven aztán hatvan
a derekad a szíved pedig még mintha
oda üt és úgy tesz távolságban
kiköt aki kibír de minek ez már
többé egyre csak az esső és csorog
a szádból szavakat mint megmaradt
mint az egyetlen nagy hiába
és nyitod és zárod vörös távolinak
összpontosítana a vágott végtelen
megmérettetik ki de hogy ő
és soha olyan már sosem
ami reszket a végben a kézhez
a szívekben futó emlék-komplementer
és mondod nincs is volt hogy hallgat
de ott még a szavak az ablak és a tett
egybefutó mi más már földet fog
ami ott marad ajkadon nincs harag

 

majd a tengert tanulni

az idő derengésében nem tudni a ködben
nem látni tisztán melyik napszak melyik
áramlat, hogy a nagy hullámzásban
taszítva vonz magához a távolmaradás
lüktető giroszkópja. befészkelődik
a húsba engem kell tanulnod a szándékos
elérhetetlen le nem nyomott enter
mondja ne hagyj kihűlni a beteljesülés
elragad egyedül hagyva magára utal
mond ki: mikor elmúlik a tengerzúgás
emlékbőrt növeszt szíve dobolni kezd
s onnan csak múlik a nyakába dobott
íztelen. mondod: nehéz szülőnek lenni
de úgy hiszed gyönyörű is mert itt magát
a feledést felejti el a tett távoli teremtő
hát tanulj engem, engem kell tanulnod
szóról szóra pontról pontra ott
ahol a sirályok szárnya kitölti az eget
úgy megölelnélek, ha nem volnál itt ha
nem szeretnél én úgyszintén nem tudnék
elszakított köteleket egymásba fonni mert
én is csak áldozat vagyok tanítani nem tudok
nélküled téged tanullak az utolsó cseppet
amitől kiöntöttél, mikortól már csak fészked
a meder. egy álmos délután rajtad csóválom
fejem mellkasod megvéd pedig mondják
minden ember saját kárán tanul tengert
mindegy csak még csak több legyen mindegy
csak még csak több belőled, ami kiszorít
visz ismeretlen magasságig, nagy robajban elenged

 

(Illusztráció: Sipo Liimatainen: Lost and found)