Címke: irodalom

Negyven nap eső

 

– Beteg vagyok és prüffszögök… – csöpörészett a lány.

– Tudom, de…

– Nincs több de. Az van, hogy nem van semmi sem. Szóval vége.

– Tudom. De…

– Hüppögélsz megint. Meg bőgicsélsz. – Kiszállt a pocsolyából. Átült a lepedő utolsó száraz csücskére. A hüppögélő-bőgicsélő esőfelhő fölé  szállt megint. – És ez is. Legyél már meg nélkülem! Eláztatsz.

– Öntözlek.

A lány durcásat prüffszögött.

– Nem. Te zuhogsz és fölém szállsz és elárasztasz folyvást! – Pulykamérgében nagyot csapott a párnára. Paccs, köpte a párna; csupa víz volt az is.

– De… Elállok néha – nyögte a felhő, és nem állt el. Negyven nap eső bővebben…

Kalotaszegi ősz; November; Üresség

 

Kalotaszegi ősz

Lelkem ma könnyű napvitorla,
mintái cifra-színesek.
Akárha újbor üstje forrna,
a völgyben édes íz pezseg.

Ajkamra fröccsen, dalra gyújtja,
– mitől a bú, nem firtatom –,
dereng a szép Vlegyásza csúcsa,
fölém magasló timpanon.

Bivaly poroszkál, lomha forma,
s a görbe úton fényt kavar,
királyként áll a hit fatornya,
harangja zúgja: él, s magyar.

Visszhangja dördül ott, amerre
imára vált a tompa kín,
s lezúg az égiek kegyelme
a házak büszke kontyain.

 

November

Hajnalt rikoltoz, ráng a szélkakas,
alázenél a méregzöld redőny,
csak folt a nap, kopottas rézgaras,
gurulni kezd a rég megdőlt fenyőn.

Lenéz, utána nyúl az ég maga,
a ködbabák csoszogva oszlanak,
kezükben leng az elmúlt éjszaka:
halott papírra csorgatott szavak.

November ül megint a szívemen,
bakancs a lábán, másikon topán;
királyom várom, jöjjön dísztelen
a messzeségnek tejfehér lován.

 

Üresség

Mintha téli hálót szőne már a nap,
bőre pergamenfehéren rátapad,
s míg alatta széthull őszünk kelleme,
elzokogni annyi mindent kellene.

Lusta rend hevert el kint a kazlakon,
fáj a szó, s ha itt-ott megkapargatom
s eltolom a felszín gyenge léceit,
félek, nem lelem, mi újjá lényegít.

Úgy növekszik bent a csend, s a ház körül,
ablakomra szürke fénye rákövül,
és csak írom, egyre írom holt dalát,
rím dorombol és üresség fogja át.

 

(Illusztráció: jonathanjessup: Frozen Spiderweb)

A lista

 

1943.  január

Egy dunántúli kis faluban leszállt az éj leple, s a megmaradt tücskök szomorú nótába kezdtek odakint a réten. A még kopár földek felett égő holdsarló kevéske fénnyel világította meg azok útját, akik a közeli erdőből gyalogoltak haza. A baglyok halkan huhogtak a fák ágai között, a kis állatok pedig kevéske zajjal neszeztek. Bent a faluban már egy lovas kocsi se rótta az utcákat, az asszonyok mind visszahúzódtak, ki-ki a maga házába, lámpát gyújtottak, behordták a fát, és befűtötték a cserépkályhát. A gyerekeket is beterelték, hidegtől kipiroslott arcukon a fáradság keveredett örökös játékvággyal. Csak a faluszéli kocsmából hallatszott ki még zeneszó, ahol azok a férfiemberek dalolták ki magukból minden szívfájdalmukat, akiket nem hívtak be. Január volt, és nem csak a hideg, kemény tél, hanem a háború vészszele is elérte e kicsiny falut. A termésárak mindig magasabbá nőtték magukat, a munkabérek napról napra csökkentek. A fiatal, életerős férfiakat hamar besorozták, s előttük csak féltő édesanyjuk, feleségük, mátkájuk könnyei mosták az utat. A lista bővebben…

Azt hittem; Lakás

 

Azt hittem

Azt hittem, döglött patkány, de ázott levélcsomó volt.
Aztán egeret vizionáltam egy köteg vécépapírba
(a levélcsomó már kihegyezte a figyelmemet).
Ha ebből vers lesz, nagy esőzésekről és döglött állatokról fog szólni.

*

Később a szövegnek a töredék címet adtam,
azt gondoltam érdekes lesz,
hogy mondhatni mégsem lett belőle vers,
és akkor ez most vers-e, vagy sem,
és ha nem az, akkor nem esőzésekről és halott állatokról szól, hanem.
De aztán néhány perccel a címadást követően
egy kitépett fehér galambszárnyra leltem
és hozzáírtam ezt,
hogy szóljon arról, amiről tud.

 

Lakás

Az egykori cselédszoba helyén spájz. Később egy halál, a konzervek megrohadnak, a fűszerek lassan elvesztik aromájukat. A második halál után a lakás eladásra kerül. Az egykori spájz helyén vendégszoba.

*

Ez a lakás forgatási helyszín. Nem a személyes ízlés, a körülmények alakították ilyenné. Pontos, nem szegényes. Jó filmet lehetne itt forgatni arról, hogyan éltek. Még a fogmosásnak is szociográfiai értéke van.

A kályhát a vécéből lehet begyújtani. A nappaliban a szalagparkettából hiányzik egy darab.

Jóízlésetek bizonyítéka, hogy hoztatok magatokkal ízléstelen festményeket és kotyogós kávéfőzőt.

*

Az udvaron, ahol a gyerekek játszanak, éppen a jegenyék árnyas tövében kezdődött egy krátertó kavicsos partja, korábban csak kráter, azelőtt vulkán, és így tovább, a földhöz viszonyítva. A naphoz viszonyítva a semmi vált valamit, űr jegenyét, kislapátot, gyerekkezet.

*

A radiátor alatt bontatlan tasak macskakajára leltek. Két nap múlva dobjátok ki az első zsák szeméttel.

Nem hagyja nyugodni

 

Ösztönösen próbált a szilvafa takarásában maradni, majd óvatosan kinézett az előtte kinyúló ág mögül. A kora őszi este egy kicsit volt hidegebb az átlagosnál, de a csöpögő eső miatt már kabátot vett fel. Hirtelen kirázta a hideg, ezért összehúzta a zipzárt és rágyújtott. Lesben állt – gondolhatnánk –, de valójában nem várt ő senkire, a völgynek ezt a pontját azért szerette annyira, mert innen mindent belátott. A rejtekhelytől alig egy kilométerre futott össze a falu két legszélső utcája és ebben a kereszteződésben állt az utolsó villanyoszlop is. Szép lassan, egyesével vizsgálta az itt sorakozó házakat: az ablakokkal kezdte és nagy megelégedésére sehonnan sem szűrődött ki fény. Az utolsó slukkot még a szokásosnál is mélyebbre szívta, komótosan kifújta, a fához támaszkodva a cipője talpán elnyomta a csikket. Miközben az orrából távozott a dohány kesernyés illata, mély levegőt vett. A kémények következtek. Végigpásztázott a soron, ezzel kicsit nehezebb dolga volt, mint az ablakokkal. A sötétben a közeli köztéri világítás rontotta az esélyeit, ezért is próbálta az égett fát kiszagolni. Rendben volt ez is, senki se fűtött, ami ebben a hidegben egyet jelentett azzal, hogy valószínűleg nincs is otthon senki. Csöndben helyzetet váltott és a fa másik oldalán kezdett leskelődni. A falu végén kezdődő kiskerteket és szántóföldeket nézte. Szeme apránként hozzászokott a holdvilághoz és nyugodtan kémlelhette az elterülő útszakaszt, ami a céljához, a közeli dűlőhöz és kiserdőhöz vezetett. Egyetlen dolog aggasztotta: a félúton elterülő régi tehenészet épülete. Az épület felé sandított és rögtön látta: aggodalmai nem voltak alaptalanok, ugyanis a kéményből füst gomolygott. Abban a pillanatban egy lámpát is felkapcsoltak és a távoli ablak sárga fénnyel kezdett világítani a sötétben. Bár esélye sem volt, hogy észrevegyék, összerezzent és hátrébb húzódott. Nappal gyakran haladt el az épület mellett, a régi istállókat apró lakásokra osztották és vendégmunkásoknak adták ki a nyári szezon alatt. Ezért is érte meglepetésként, miszerint még van itt valaki. Sebaj, nyugtatta magát, kerülő úton megy, a mezei csapáson keresztül, a tehenészetet megkerülve. Még egyszer ellenőrizte, nem közeledik-e senki. A hátizsákját felvette, benne a kis ásó és a csákány egy rongydarabba volt bebugyolálva, így amikor összeütődtek, nem csaptak különösebb zajt. Szinte nesztelen léptekkel haladt a kis ösvényen, tisztes távolban elkerülve az egykori mezőgazdasági épületet. Hamar a háta mögött tudta az egészet, de ekkor elfogta a rémisztő érzés. Valaki figyeli. Az az egyetlen tetőtéri ablak járt az eszében, nem tudta elhessegetni a gondolatot, miatta kapcsolták fel. Elkezdett verejtékezni a homloka, vagy egy esőcsepp gurult le rajta? Már alig volt pár lépés hátra az első fákig, amikor eszébe jutott hol kezdődött ez az egész. Nem hagyja nyugodni bővebben…

Kahlil Gibran: A madárijesztő

Egyszer így szóltam egy madárijesztőhöz, „Biztosan fáraszt,
hogy e magányos mezőnek
cölöpje vagy.”
Azt mondta, „A rémítés élvezete mély és tartós,
fáradalmat nem ad.”
Egy percnyi hezitálás után így feleltem,
„Igaz; nagyon is jól ismerem
ezt az élvezetet.”
Azt mondta, „Ha szalmából szőttek, csakis akkor ismerheted.”
Magára hagytam, nem tudva, bókja bók volt-e vagy lenéző semmi.
Eltelt egy év, s a madárijesztőből filozófus lett.
És mikor utam ismét arra vitt, láttam, hogy kalapja alá két varjú
fészket épített.

Jung István fordítása