- rész, szerda
Ma reggel kemény fagyra virradtak. Süni boldog, mert ha hideg van, akkor talán előbb-utóbb hó is esik. Ha pedig mégsem, akkor lehet csinálni hóágyúval. A férfi erre a közelmúltban ígéretet tett, és, mint köztudott, az ígéret olyan szép szó, hogy aki nem tartja be, az dögöljön meg. A hóágyú motorja volt a legelső alkatrész, ami rendelkezésre állt. A ház épülésekor keletkező építési hulladékokat és szerelvényeket a férfi mindig gondosan átvizsgálta, lázasan törve a fejét a lehetséges újrahasznosítási módozatokon. A hosszú falécekből példának okáért remek támasztékot eszközölt a frissiben elültetett facsemeték mellé. A ház lábazatát körülvevő folyami kavics maradékából jutott a gépkocsi-beállóra is. Mégse a sárban cuppogva kelljen beszállni. Az asszony már csapott emiatt patáliát. Nem a kavics, hanem a sár miatt. Hogy ő színházba kecses kiscipőben menne, a gépkocsi megközelítése pedig csak sártengeren át lehetséges. Ráadásul, a belseje úgy fest, mint egy istálló.
Az istálló igen találó hasonlat volt, tekintettel arra, hogy Cirmi hetente több alkalommal fordult meg a lovardában. Lovaglás után pedig nem átallott beülni az autóba amúgy lovaglócsizmásan. Lovardába mégse visz az ember váltócipőt, hacsak nevetség tárgyává nem kíván válni. Az asszony rendszeresen hordja mosóba az autót, elkölt rá tetemes összeget, cserébe az autó csillog-villog, kívül-belül. Két vagy három napig. A következő lovaglóóra napjáig. Akkor aztán kezdődik minden elölről, és az asszony már szemet vetett egy kisebb járműre, ami a jövőben potenciálisan második autójuk lehetne. A színházba járó autó, amitől lovaglócsizma és egyéb szennyek szigorúan távoltartandók. A férfi ellenáll, emlegetvén az anyagi terheket, a környezet védelmét, azt a vitathatatlan tényt, hogy a falusi élet ilyen következményekkel is jár, és talán egyebeket is, amiket az asszony már nem hall, mert olyankor a dühtől szikrázik a szeme és kéket-zöldet lát.
Süni a kerti tavat borító jégpáncélon méri a hideget. Megvan legalább hat centi. Nem reped, nem is ropog. Előbb csak óvatos, puhatolózó lépéseket tesz a kemény felületen, mégiscsak félelmetes, ahogyan le lehet látni a tó fenekére. Keresi az egyszem keszeget, amit ősszel horgász-zsákmányként hozott haza (ha legalább ő hozta volna, de vödörért a férfit ugrasztotta, jóllehet ennek a végkifejlet szempontjából csekély vagy egyenesen nulla a jelentősége). Aztán bátorsága mégiscsak a fejébe száll (az inából) és vígan menetel a jégen. Szerencsére nem peches ember. Csúszkálni sem rest, amit kurjantásokkal kísér, ezzel ösztökélve testvérhúgát, hogy a mulatságban őhozzá csatlakozzon.
Testvérhúga ezidőtájt az újonnan beszerzett lovas kellékeket (úgymint türkizkék színű, prémes kötőfék, vele színben tökéletesen harmonizáló nyeregalátét és takaró – amikor az asszony megkockáztatta a kijelentést, hogy talán ezek a holmik nem feltétlenül tartoznak a lovaglás esszenciális kellékeinek sorába, csak egy megsemmisítő pillantás volt a válasz) szemrevételezi. Vizuális típus lévén, mindjárt tudni is szeretné, hogyan festenek majd eme kincsek a pompás állatokon. Odahaza tartott ló híján, egyelőre egy szamár lesz a próbababa. Egy kékes-lilás színű plüss szamár, közismert nevén Füles, Micimackó barátja. Van ilyen szamárból Cirminek egész családnyi. Amíg bátyja a bolhapiacokon kisautókra és plüsskutyákra vadászgatott, ő bizony a barbibabák mellett begyűjtött néhány megkímélt állapotban lévő csacsit.
A szamár egy darabig jámboran tűri az öltöztetést, hanem amikor a kötőfék is felkerül rá, megtáltosodik. Felnyerít – méghozzá ló módjára, nem csak ordítozik, mint egy szamár –, kapál egyet a lábával, és nekiiramodik. Kivágtat a gyerekszobából, végig a folyosón, s az éppen nyitva lévő teraszajtón keresztül egy szempillantás alatt a kertben terem. Megrészegül a saját képességeitől, rázza a sörényét, csapkod a farkával, s a kerítés fölött büszkén nyerít ki az utcán szekeret húzó két lónak. Amazok – beképzelt teremtések – ügyet sem vetnek rá, de ez nem zavarja a jókedvű viháncolást. Foghegyről odanyeríti a jégen csúszkáló kamasznak: „Ha nincs ló, a szamár is jó! Úgy ám, kiskomám!” Cirmi száguld utána, igyekszik megzabolázni, egyelőre hasztalan. Az asszony csak somolyog, futkározzon csak a leány. Ha ezen múlik, vesz ő biza a csacsinak is puccos ló-felszerelést.
A hóágyú motorja a konyhai páraelszívóból lett kinyerve, amikor a gépészek nevezett páraelszívót a ház központi szellőzőberendezésére rákötötték. „Akkor ezzel most mi legyen?” – így a gépész, fél kézzel lóbálva a kisebb görögdinnye méretű, lekerekített kocka alakú masinát, a belőle kilógó vezetéknél fogva. Mintha csak lett volna egy súlytalan léggömb. „Hóágyút csinálunk belőle!” – rikkantott a férfi, és biztonságba helyezte az alkatrészt a konyhaszekrény alsó részében. Könnyelműen ígérgető embert azonban hamarabb utolérik, mint a sánta százlábút. Jött a kamasz tudakolni, hol is tart a hóágyú-projekt.
Vakarta hát erősen feje különböző pontjait a férfi, szégyellvén bevallani, hogy kisebb gondja is nagyobb volt ennél az elmúlt hónapok során. „Teoretice már készen van” – felelte biztatóan, és csakugyan kisvártatva bemutatta a projekt dokumentációt, ami állt egy darab A4-es méretű papírlapból. Ezen, az egyszerűbb projektekhez mérten elegendő részletességgel, szerepelt kidolgozva a motoron kívül beszerzendő alapanyagok listája, a véleményezés céljából megkérdezendők névsora (első helyen mindjárt saját, elsőfokú felmenő férfirokonával), a megvalósításhoz szükséges becsült időtartam (az asszony a megjelölt intervallumot magában üstöllést megszorozta néggyel, korábbi tapasztalatokból tudta ugyanis, hogy amit a férje x idejűnek becsül, az kitesz négy x-nyi időt is, alsóhangon; vélekedését azonban egyelőre magába fojtotta, elejét kívánva venni olyan jellegű vádaskodásnak, hogy ő a kicsit nem becsüli, márpedig a férje kicsiket szokott becsülni), valamint a kivitelezők (úgymint ő és Süni). Fellelhető volt továbbá egy havas tájat ábrázoló, internetes felületről lopott fénykép, és a lap különböző pontjait díszítő, véletlenszerűen elhelyezett hópehely. Utóbbi kettő azonban a megvalósítás szempontjából elhanyagolható.
Most, hogy beköszöntött a kemény hideg, soha jobb alkalom nem kínálkozhatna a hóágyú összeállításához és üzembe helyezéséhez. (Kérdés persze, mi számít keménynek, mert a mínusz tíz már bizony ropogós, csakhogy még mindig nem az az igazi, békebeli fagy, amilyen volt annak idején. Mert annak idején megvolt mínusz tizenöt-húsz is, befagyott a Balaton, és lehetett neki örülni meg lehetett rajta korcsolyázni. Úgy értve, hogy az örülhetett, meg az korcsolyázhatott, aki a közelében lakott. Az asszony és a családja nem laktak a közelében, ezért az a tény, hogy befagyott, mondhatni, hidegen hagyta őket. A hideg keménysége mindazonáltal viszonylagos az egyéni tűrőképesség függvényében is. Az asszony októbertől áprilisig sízokniban érzi jól magát – pedig síelni éppenséggel nem szokása – , míg a férfi zokniból is olykor lyukasat hord. Saját állítása értelmében – melynek valóságtartalmát megdönthetetlen bizonyítékokkal alátámasztani a tudomány jelenlegi állása szerint rendelkezésre álló eszközökkel nem lehetséges – ennek nem a hanyagság az oka, hanem hogy így szellőzik a lába.) Süni a hóágyút fontossági sorrendben a csúszkálás elé helyezi, s a jégről leslattyog.
Elő hát a motorral, elő a szerszámokkal, kell egy kis vezetékelés, csavarozás, ráspolyozás, s lesz nemsokára olyan hóesés, hogy a Mikulás, hátrahagyva az unalmas finneket, a kertjükbe teszi át főhadiszállását. (Hogy a finnek nem is unalmasak? A kivételeknek mindig tisztelet jár, ámbár itt hosszas elgondolkodás szükséges, hogy unalmas vagy nem unalmas finnel találkoztak-e nagyobb létszámban, és eme – reprezentatívnak aligha tekinthető – minta tükrében az unalmas finn a főszabály és a nem unalmas a kivétel, avagy éppenséggel vice versa. Mert a kivétel erősíti a szabályt, és már csak emiatt sem mindegy. Az elgondolkodás szomorú végkövetkeztetéseként azt lehet megállapítani, hogy kizárólag a részeg finn nem unalmas, az korra, nemre, helyszínre, napszakra való tekintet nélkül hajlandó énekelni, és táncolni, mégpedig nem is szolidan, éppencsak csörögve és fejét billegtetve a zene ritmusára, hanem népes csapatban polkát járni, akár fényes nappal, egy hajó fedélzetén is. Bizonyára akadnak más, nem unalmas finnek is, erre azonban jelen elgondolkodás nem szolgál semminemű információval.)
A motornak a nagynyomású vízspriccelő berendezéssel (ami békeidőben vízszintes vagy függőleges, fából, kőből, téglából készült felületek tisztítására szolgál, ám szükséghelyzetben hajlandónak mutatkozik ágyúként is kipróbálni magát) való összecsatlakoztatását követően már csak a záróakkord van hátra, nevezetesen a próbaüzem. Ez bizony a kerti csapra való rákötést igényli (vízre, ugye, szükség van a hóhoz, anélkül senki emberfiának nem sikerülhet, azazhogy talán egyedül az Emberfiának, mert aki tud vízből bort, az nemkülönben tudhat víz nélkül havat is, ám a férfi gyorsabb sikerrel kecsegtetőnek véli a kerti csap igénybevételét, mintsem leborulni a jeges földre és az Ő segítségéért folyamodni, remélve, hogy hátha pont meghallja, pont ráér, és pont teljesíti), amely záróakkord elháríthatatlannak tűnő akadályba ütközik: a kerti csap tekerője, csakúgy, mint a csöve, merevre fagyva rendeli alá magát a természet törvényeinek. Megfagyott csőben pedig a víz is kemény, meghiúsítva ezzel a csövön át való eltávozást és a hóvá alakítandó porítást.
A kamasz e váratlan körülményen úgy feldühödik, ahogyan csak a kamaszok tudnak feldühödni a váratlan körülményeken. Dühét a bejárati ajtónak a közepest jócskán meghaladó erejű becsapásával juttatja kifejezésre. A becsapódástól megremeg a konyhaszekrény, benne a csaknem húsz darabot számláló Hollóházi porcelán kávéskészlettel. Megremeg az asszony is, még ilyet, micsoda viselkedés, a nagymama ajándékát se becsüli a komisz kölyök, majd ad ő neki, mehet az egész tetves hóágyú a kukába. Paprikavörös fejjel vágtat a kamasz szobája felé (aminek ajtaját ugyancsak becsapták), most aztán móresre tanítja (O tempora, o mores! … patientia nostra! Allahu akbár! Gyerekek, könyörgöm, akasszuk fel!).
Az ajtóban azonban megtorpan, valami világít a padlón. Csak nem egy izzó esett ide valamelyik lámpából? És ha igen, a földön heverő izzó ugyan mitől világítana? (Történtek már különös dolgok ebben a házban, kétségtelen, főleg, amióta a ház okos lett, olyan okos, hogy a benne lakóknál is jobban tudja, mikor melyik fényforrásnak kell felkapcsolnia, mennyi időre, mekkora fényerővel.) Lehajol, kézbe veszi a világító gömböcskét. Alig nagyobb egy kajszibaracknál. Színét tekintve éretlen, halványsárga barack lehetne. Szeme nincs, csak szája, s az mosolyra húzódik, az egész kis gömböt átívelő vonal lesz. Ettől aztán fény gyúl az asszony elméjében, a kis gömb fényénél is erősebb, és sejti, honnan származik az eleddig őelőtte ismeretlen jószág.
A gömböcske még mindig mosolyog, és finoman remegni kezd a tenyerén. Ekkor vágtat arra Cirmi, a csillapodni látszó szamarat vezeti a türkizkék, prémes kötőféken. „Csirhallasz! Csirhallaaaaasz!!” – üvölti a szamár a kis lényt észrevéve. Cirmi lefékez, közelebb lép. „Ó, de cuki! Hadd vegyem én is kézbe!” – gügyögi egészen elváltozott hangon, amit az asszony jól ismer, mert igen népes azon élőlények, sőt, élettelen tárgyak csoportja, ami a leány számára végtelenül, elképesztően, szívmelengetően, annnnnyira cukiiiii. A szobájának ajtajában kialakuló csoportosulásra Süni is kidugja fejét. Ezúttal az ajtóval finoman bánik, nem csapkodja. Igaz, kinyitáskor nehéz is lenne becsapni.
„Mi van? Hogy került hozzátok a csirhallasz?” – tudakolja a háromfős társaságnak egyszerre szegezve a kérdést, aztán, meggondolva magát, már csak az anyját és a húgát nézi. Kétségkívül szúrja még a szamár általi lekiskomámozás tüskéje, ezért a felcicomázott állatot igyekszik tüntetőleg levegőnek nézni. Az asszony röviden előadja a történteket, és kérdőn tekint fiára, fedné fel a csirhallasz idekerülésének mikéntjét. A kamasz erre ekképpen szolgáltat magyarázatot: „Ő kérte, hogy az előszoba polcára tegyem. Megtetszett neki, ahogy a sarokban lakó pók a hálóját szövi, és remélte, hátha barátság szövődik közöttük.” A polcra tétel és a padlón heverés között fennálló ellentmondást egy kissé szégyellősen tett kiegészítéssel (a szégyellést pedig flegmának álcázott vállvonogatással) oldja fel: – „Biztos attól esett le, hogy becsaptam az ajtómat.” Azzal finoman kiveszi testvére kezéből a ragyogó gömböt, és visszahelyezi a polcra, a pókháló közelébe. A csirhallasz mosolya ragályosnak bizonyul, mert ők ott négyen néhány pillanatig csak állnak és mosolyognak egymásra. Még a szamár is kap Sünitől is egy halvány félmosolyt. A csendben csak a hajszárító zúgása hallik, amivel a férfi odakint iparkodik a kerti csapba fagyott vizet megolvasztani.
Kép: Paul Klee
