/Fodor Tamás zenész emlékére/

messze hangzó tücsökzene
kis citerák rekvieme
őszi bánat borong benne
mintha végső búcsú lenne…

 

(Illusztráció: Kaori Doi: One autumn night)

 

Megérintem Isten lábujját
Ádám bűntudatán egyensúlyozva,
örömöm akkora, nem is hiszem: csoda,
hogy róla csak hallgatni tudok –
félek, kimondva ellopják.

Már nem égek meg a Napon állva
és a hóba sem fagyok bele részegen,
megszédülök a születésben,
ami új világot teremt
magára, ahogy a régit kifordítja.

Üres teret feszeget vakmerő tartalommal
ki nem erre az életre készült,
nagyszájú hát s követelőző – megtévesztett,
de mert bölcs is, többet nem kér,
csak amije egyébként is megvan.

Isten könnyében válik
robajjá a kezdet, majd csönddé az elmúló.
Megszánja az elveszetteket, és mert az alkotó
minősül éppúgy kudarcában, mint sikerében,
csendjébe fogadja azt, ki lármázik.

A lázongó lármája Isten csendje –
Isten csendje az újszülött világa.

 

(Illusztráció: Christopher Martin: Ice, Water and Snow)

 

ANGYALKELTETŐ

páraköd mögött a rét,
tócsákból múlik éjféli csillag.

kusza vadrózsa bokrok csukódnak,
tépnek, tépődnek, kinyílnak.

harmatot vetkőzve feszülnek füvek,
napvitorlái minden maradásnak.

gyökereik közt forróság gőzöl,
angyalkeltető köznapi varázslat.

a lélegzet megtelik karcos bogarakkal,
rezegve állnak zengőlegyek.

boszorkánypillék, egerek, békák,
cinegék falják a rémült méheket.

az eget rángatnák a fák,
húsukba rág a szép fagyöngy.

héják karmában a világ,
szép a semmi is odafönt.

csupaszon, félig még vakon
egymásba tépnek ártatlan sasok.

mókus roppantja szét a rigófiókát.
bámulom e békés mezőt: itt vagyok.

kezemben, emberkezemben itt a kés,
húsomból elhagyva minden ölelés.

születés, múlás, ez a rend,
a héja fönt időtlen kereng.

csak az én kezemben az a kés:
teremtem ím az embertelent.

 

KAPUALJ

Vacok taposott dobozból vetve
alkóv alá huszas odavetve
a múlt a volttal egybevetve
utcanép ügyet se vetve
valaha arc sose szeretve
soha még csak meg se vetve
átlépés pillantást se vetve
soha aratva se vetve
ennyi az egész összevetve
utolsó tudásba avatva
sóhajtva legyintve. Nevetve.

 

A KŐ

árva
a kő is
egyetlenségébe
zárva.

álmos
folyókban
alszik a kő, a víz
alámos

partot
gyökeret,
rétet, ki egeket
tartott.

alszik
lenn a kő,
álmodik: leomló
szikla.

 

 

(Illusztráció: Fábián István: Vizitáció)

 

Szórványosan eső vár várható.
Nem baj, szeretem.
Legalább azt adja az ég, mi benne van.
Nem kábít.

***

Édes álom.
Ahogy lelóg a lábam,
És karom háza rejt,
Felsejlik a nyílt szemek mögötti rész.
A pillák szűk rése közt
még álmodom.

***

Ha dupla szóra lennék egalizálva,
Talán megfelelő súlyt nyomnék
és nem vágnának fejbe
bumeráng szavak.

2022. 10. 30.

 

(Illusztráció: Rainy Garden, 2020)

 

A Szembe Úszó Mécsek Útja

Húzz haza, herceg,
fel csillagok folyóján.
Vágj fel meredélyen ott,
hol mosolyok mosnak alá
éji partokat. Tekints körül
percre sziklák trónusán,
szeretett kőköreidben.
Felizzó mohák,
messzi tetsző idők
palástolják méltóságodat.
Csendüljön dalod,
édesvizű csermely
liget legmélyéről.
Csillanjon kriptán,
kúton, vízmosásban.
Kövesd mély-erek útját,
libbentsd permetük függönyét,
gyöngyöző vízesésed!
Térj hajlékodba,
titkok padmalyába:
már csak, hol szíved
kacaja lakik.

 

Bizánci mozaik, V. sz. (Isztambuli Mozaik Múzeum)

 

(Illusztráció: fh. Sir Joseph Noel Paton: A Dream of Latmos)