Áttetsző és vérbő szubsztancia

Értés, érték

Mert mi is, voltaképp az értékes, a szép?
Végrehajtott bekövetkezés.
A partitúra lesz játszadozó zenévé.
Felmérhetetlen kiszámíthatatlanság,
Félkész? Nem! A legérettebb, teljes lét.
Mély és üde – Friss, mint a május.
Oly lágy, áttetsző út, amint átjutsz.
Hiány és teliség egy pályán fut.
A fénysebességnél gyorsabban,
Bármily bonyolult, azonnal átlátjuk.
Az írás. A vers. A költészet.
Az olvasás válik művészetté.
Ahogy a szöveg lélekké és szellemmé.
Amiben vereséget szenved a nemlét.

 

Einstein és Pessoa dialóg

ABC

A növényi lét a fény, az eső
És az optimális hő kontextusában
Mint emberi bőrben a szemérem
Mindenben áthatolhatatlan szégyen
Elrejtett spórolás és elidegenedés
Az eggyé válásban esztétikum és szétesés
A fénysebességnél sebesebben
Nem észlelhető információ.
Istennek semmi nem lehetetlen.
Ő a megértés Ő a csók
Maga a figyelem is észlelésbe metsz.
Minden ajak és orr egy kereszt

Hacsak épp nem figyelünk oda.
Akkor a pillanat a képletből kilóg.
Mint az észrevétlenül leadott kilók.
A semmiből születik meg a csinosság.
Nem vesszük észre és adódik egy mennyország.
Mint jelek és érzések otthona.
Mint hárfa, oboa és lézerorgona.
Déja vu! Részecskévé omlik össze a szoba.
Például a vírusokkal teli, tavalyi év.
Ami hullámként ötvözve kétségbeesett kilét.
Lebomlik a szépség, mint sziromként
Felfeslő, bíbor bibék.
Ezt álmodja elmémet működtetve az éj.
Az ősi szorongás egy óda (#)
A relativitás vizébe sózva
Isten a hit hálójával partra vonja
A lét lassú, bombasztikus és lomha

 

(Illusztráció: Ashley Moffatt)

 

Befoltozott kék tető alatt

Próbálok egyszerűen beszélni,
hogy a szavaim mögött rossz
szándékot ne érezz, se megvetést,
mikor az első hóra ejtett árnyékod

megjelölve a területét, arcomon
pedig a lépteid nyomán kettétört gally
hangjára való odaszánt figyelem reszket,
ahogyan tűzbe néz az ember,

vagy szertartás szövegét hallgatja
ugyanilyen áhítattal, még akkor is
ha lépései rövidebbek, és észreveszi
ha figyelme lankad. Ezért egyszerű

kérdéseket teszek fel, mint ahogy
félig nedves ágakkal élesztgetjük a
táborhely tüzét, remélve, hogy az ág
időben megfeketedik, odavetve, mint

a csapzott levelet egy értetlenkedő
bocsánatkérést, ha sem egyiket, sem másikat
nem emészti meg a tűz, nem tisztelettel,
csak őszintén, hogy lásd, hogy nem

mesterkedem semmiben – a
találkozókra szoktatott sokkal ünnepibb
hallgatásban csak a bennem
tétlen kérdés nyugtalan, hogy évek

óta itt vagyok, ahol más nem pihenhet
csak a kétely, sarokba utasítva,
bezárva, ha kell, a befoltozott, kék
tető alatt, míg megnyugszom,

ahogy gyanakvó tekinteted rajtam,
mint a sebzett szélű porcelánon,
lekopott rólad a festék-virág,
mellbimbód csüng néha számon.

Nem mondom ki azt, amiről
te is inkább egy bottal a kezedben
a tüzet piszkálva hallgatsz,
a tegnap esti tea fekete szalagot hagyott

a poháron, megdicsérted ízét,
illatát, míg kivittem, hogy elmosogatom,
most is azt emlegeted, így megértem,
hogy fázni készülődsz, hogy a szabályt

talonba tenni méltatlan kérdésekkel
nincsen több időm, csak halkan
szedelőzködöm, amint meghagyod.
Olyanok a tetteim, mintha

meglöknének, vagy megütnének,
így felállva is megtántorodom,
a kiegészítők fehér sebének
két felére osztva számolom.

 

Gazdátlan folyó

Hogyha a kertjét gondozom, ami Önre nem hasonlít,
árny-ujjak közül hullok ki, mint levél,
színesen épp, vagy halvány, sötét zölden
vászoning leng a törékeny estén.

Érzi az apró bimbók hajtása itt
és a levélen kúszó legkisebb bogár,
a puha ágyásba érként futó gyökér
bolyong keveset, míg rám talál.

Nem mindegy, hogy a Szépség mit
utánoz, ha mesterének választ valakit,
az töretlenül hű lesz hozzá, s önmagához,
mert ég nem látja többé, mert ő lent lakik.

Noha a kihívója, Uram, már közeledik,
a folyó szelíd kötelén tartott Halál,
azé, aki mellett – szólt – süppedőn, mint én,
egy szellemvad-ékétől megfosztott préda jár.

Juharlevelek bíbor martján ragadt
a fekete fák mentén ellepett úton,
mely széltől nem lebben
– nyelvem – gyöngyház- fényre,
varjak lármáját gúnyoló korom,

hogy zúzódás vesztegeljen úgy az ólamon,
ahogy az üvegház kalitkájába zártat illeti,
egy újabb sikoltás az erdőmély száján
e hasadásom tovább növeli.

 

Válasz egy ifjú mesternek

Jó érzés néha szolgálatra kényszerítettnek
lenni, mert csak ezt kérhetik számon,
ezért feddhetnek meg.
Míg a cselekedeteim és az öntudatom között
pihenhetek – itt gondolat lakik.
Ugyan nem jut el a kimondásig,
mert az csak Igen, Úrnőm, Uram;
tisztelettel – egyéb nem jöhet szóba,

de, ha azt kérdezed, mégis milyen,
egy tejszínű égtől szorosan
a fekete dűlőútig verbatim[1]
pántokkal fedett szolga:
nos, ruhát nem kapok egy darabig,
magamat nem védhetem,
a bőröm és az ég közötti mások érintése
ifjú még – gondolom, így egyet mást tanul
– új büntetésem ringató kockás liliom, hiszen.

 

[1] verbatim, lat. jel.: szó szerint

(Illusztráció: Alfred Ng: Autumn Leaves in Water (2018))

 

kakukkfüvet áztatok olívaolajban
szemhéjam könnyedén bekenem vele
ma éjjel tündért akarok látni

a tűz körül röpködő szikrák
a lepkék a napkorong a fűszál
a fagyöngy a gabona
mind-mind tündéri e napon

gyümölcs kender szarkaláb
erdei fenyő orbáncfű rózsa
lila akác zene és szerelem
keresem a tündért a bodzafa alatt

dobok levendulát
a szentivánéji tűzbe
áldozatként az istennőnek

szerelmi és gyógyító varázslatokból
elmaradhatatlan
vagy rózsa szirmával
varázsolok szerelmet

a tájba tüzeket teszek
megnyílnak a hegyek
minden szomorúságunk égjen el
büdös füsttel a sárkányokat elűzöm

kamilla ad erőt
lóhere véd
páfrány hoz szerencsét
és hozzád vonzza őket a nőket

aki megszerzi a páfrány virágát
nemcsak az állatok
de a füvek és a fák beszédét is megérti

szóljatok csörgők dobok
zöld arany piros gyertyák égjetek
ma éjjel varázsolni akarok
tündért akarok látni ma éjjel

 

(Illusztráció: Petronella Greer: Mountain Fire)